egyetlen egy pillanatig is tért engedünk?
Hova vezet ez, ha megtorlatlanul hagyjuk azokat a cselekményeket, a
melyek ezt a rendszert akarták Magyarországon meghonositani? Hova vezet
ez? Először összezavarja az elméket, azután összezavarja és felforgatja
az erkölcsöket, kiöli a hazafiságot s bizalmat csak oly tényezők iránt
gerjeszt az elméjében megzavart, erkölcseiben felforgatott népben, –
mikor gyenge a nemzedék, mert hiszen nem minden nemzedék gyenge, hogy
ilyen szeliden fejezzem ki magam, – mondom, bizalmat csak oly tényezők
iránt gerjeszt, a kiktől bizalmának jutalmát mindjárt meg is kapja, a
mikor a hazafiság szent tanai már nem nyomnak semmit, a mikor a
mindennapi érdekek, még nem is a legtiszteltebb érdekek kelnek versenyre
és nevezik versenygésüket a közügy harczának.
Mikor ilyen volt az a rendszer, melyet ez a kormány meg akart
honositani, e rendszer ellen kérlelhetlenül kellett harczolnunk, mi e
rendszer fenmaradását kötelesek voltunk meggátolni minden eszközzel,
melyet a nép bizalma, istenadta erőnk és lelkiismeretünk ad nekünk. Mi
ezt meggátoltuk s ennek a jövőben való meggátlása eme inditványunknak is
egyik célja.
Egyetlenegy dologra kell még kiterjeszkednem, de erre az egyre azért
kell kiterjeszkednem, mert én számitok arra, hogy a t. miniszterelnök
ur, vagy valaki más elő fog állni azzal, hogy hiszen ők irtózatos
bajnak, veszedelemnek tartották az obstrukcziót és jóhiszemüleg, az
obstrukczió gyökeres megszüntetése végett – nem akarom ezt a szót
használni, pedig nincs benne semmi sértő, a magyar irodalom és a magyar
nép szivesen használja, – hogy e miatt vetemedtek arra, a mi november
18-án és deczember 13-án történt. Nem akartam ezt a szót használni, de
most a beszéd hevében jobb szót igazán nem találok.
Ismételem tehát, hogy nem zárkózom el az elől, hogy ha a t.
miniszterelnöknek és elvbarátainak az a nézete, hogy az obstrukczió
csakugyan olyan veszedelmes és olyan rettenetes következésekkel
fenyegette a nemzet jóhirét és legalább közeli jövendőjét, a mit a
miniszterelnök urtól hallani nem egyszer volt alkalmam, még a legutóbbi
napokban is: mondom, érteném, hogy annak gyökeres meggátlására
törekedett minden elképzelt és elképzelhető eszközökkel, ezt szinte
természetesnek tartanám. De, t. Ház, azt az obstrukcziót, a mely végleg
meggátolja vagy huzamosabb időre meggátolja a törvényhozás működését,
azt az obstrukcziót én is elitélem, annak gyökeres eltávolitására én is
szivesen felajánlom azt a csekély erőt, a melyet a Gondviselés
rendelkezésemre adott, de nem ilyen külső, ilyen fonák, ilyen semmire se
való, törvénytelen módon. Annak az obstrukcziónak gyökeres meggátlása
csak egy módon biztositható és azon feltétlenül biztositható, még pedig
az obstrukczió igaz okainak megszüntetésével.
T. képviselőház, mi volt az obstrukczió? Hiszen az a szomoru, az a
sajátságos, hogy a mióta az ugrai levél megjelent, a mióta ez a kérdés
napirenden volt, sohasem volt alkalmunk hozzászólni. Igaz-e? A t.
miniszterelnök urnak – nem hiszem, nem óhajtom, hogy a nemzet
vezetésében még máskor is jelentékeny része legyen, de attól félek, hogy
még ezentul is lesz, ha hamarosan nem is, de talán később még lesz –
addig is csak azt ajánlom figyelmébe, hogy nézze végig az obstrukczió
történetét. Mi volt, mikép kezdődött?
Kolozsvárott nemzeti ünnepen katonai zenekar játszott, Magyarország
hadseregének zenekara és egy magyar országgyülési képviselő azt
énekelte: Isten áldd meg a magyart! És ezért azt a képviselő urat
katonai biróság elé állitották, állásától, tiszti rangjától meg akarták
fosztani, üldözték azért, mert Magyarország kellő közepén, Mátyás király
nemzeti ünnepén, az ő emlékezetének ünnepén azt énekelte, hogy: Isten
áldd meg a magyart! s tették ezt a magyar kormány hozzájárulásával és
beleegyezésével! Ki sem kérte azt a képviselő urat a katonaság, hanem
biróság elé akarta állitani és esetleg elhurczolni azért, mert azt
énekelte a magyar nemzet egyik fia, a magyar képviselőház egyik tagja,
hogy: Isten áldd meg a magyart!
És e miatt kezdődött az obstrukczió 1902 november vagy deczember
havában. Ez obstrukczió volt és a t. kormány és a t. miniszterelnök ur
azt gondolta, hogy ezt az obstrukcziót meg kell szüntetni, de nem ugy
ám, hogy szabad legyen énekelni az Isten áldd meg a magyart
Magyarországon, hanem ugy, hogy a darabantok hordják ki a képviselő
urakat, a kik énekelik!
Mi ez, t. képviselőház? Ez az az obstrukczió, a melynek természetéről a
t. miniszterelnök ur mindig hallgatott, csak a külsőségét, a tüneteit
látta és csak a tünet ellen vitézkedett, de az igazi okát nem szüntette
meg, sőt az igazi okát táplálta és hizlalta.
Mi történt azután? Miért folyt az obstrukczió? Én ugyan nem láttam
obstrukcziót, én csak hatalmas, erőteljes vitát láttam, ugy vettem benne
részt magam is, technikai obstrukcziónak nyoma sem volt. De legyen; jó,
mondjuk: obstrukczió volt. De miért volt? Nagy erővel, hatalommal
követelte a kormány, hogy emeljük fel a véradót és ezzel arányos
lépésben emeljük fel a pénzadót, terheljük meg a magyar nemzetet sokkal
sulyosabban, mint eddig.
Mit felelt a nemzet? Talán obstruált?
Elvállalta az uj terheket is vérben, pénzben. Pedig a nemzet szegény,
egy idegen, bár szövetséges állam nagyhatalmi ábrándjainak ily módon
való istápolására a mi nemzetünk szegény. A haza czéljaira, a hazafiság
czéljaira még elég gazdagok vagyunk; de egy idegen eszmekörnek, idegen
ábrándoknak hizlalására szegények vagyunk. Mégis a nemzet azt mondta:
elfogadjuk, de a mely mértékben a nemzet erői csökkennek az uj terhek
folytán itt, ugyanazon mértékben erősödjenek amott. Hadseregünkben
lássék meg a magyar nemzet, legyen abban nemzeti elem is, a nemzet
érdeke, joga, méltósága és becsülete bevitessék oda is! A magyarság, a
magyar szellem, a magyar müveltség, a magyar oktatás legalább saját
országában legyen az első. Semmit sem követel a nemzet mást; azt mondta:
kicsiny az ahhoz az áldozathoz képest, a mit én mint nemzet hozok, de ha
követelitek tőlem ezt az irtózatos áldozatot, adjátok meg a nemzetnek is
a magáét.
Ezek az áldozatok nemesak ama nagy ábránd szolgálatáért szükségesek, de
azonkivül a királyi hatalmat is növelik, a királyi hatalom pedig
Magyarországon már ugyis sok, ugyis elviselhetetlen. Az utolsó harmincz
esztendő alatt annyira szaporittatott a királyi hatalom, hogy ugyis
türhetetlen itt; hogyha tehát valaki a királyi hatalmat ujra és ujra
növelni akarja, ha husz-harminczezerrel akarja felemelni a létszámot és
250 vagy nem tudom, hány millió koronával ujra növelni akarja a királyi
hatalmat, de ugy, hogy ezzel szemben a nemzet erői ne növekedjenek,
holott arra volna szükség, hogy a királyi hatalomnak ama nagy erői
mérsékeltessenek és hozassanak összhangba a nemzettel, nem pedig e
helyett vég nélkül, tekintet nélkül, korlátlanul növelni a királyi
hatalmat, a nemzet erőit pedig ujabb terhekkel folyton csökkenteni, és
ha ekkor a nemzet képviselői, az akkori kisebbség, elszánt lélekkel azt
mondja: ezt az átkozott politikát mi nem segitjük, hát ezt nevezi a t.
miniszterelnök ur obstrukcziónak?
Tessék az igazi okot megszüntetni, tessék oly politikát kezdeményezni, a
mely, habár a nemzetnek minden jogos igényét nem teljesiti is, de
legalább a nemzetnek ad valamit, mely e nemzetet nem sérti, nem tiporja,
nem nyúzza, nem fosztja meg utolsó erejétől; tessék ily politikát
csinálni, és meg fogja látni, hogy e teremben obstrukczió erről az
oldalról nem lesz. Ezek a rettenetes tanulságok kényszeritőleg vezetnek
ezen inditványhoz, e tanulságokból kényszeritőleg foly ez az inditvány,
a melyet annak idejében kérek tárgyalásra kitüzni és elfogadni. (Zajos
helyeslés, éljenzés és taps a baloldalon. A szónokot számosan üdvözlik.
Élénk felkiáltások! Öt percz!)
Elnök: Az ülést öt perczre felfüggesztem.
AZ UJ HÁZSZABÁLY.
I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.
(A Wekerle-kormány házszabály-változtatása. – A többséget minő ok birta
erre? – A Nagy Emil-féle javaslat. – Beszédem hatása.)
A Wekerle-kormány az 1908. évi február hóban gyökeresen felforgatta a
képviselőház tanácskozási rendjét s lényegesen megcsonkitotta a
törvényhozói szólásszabadságot. Oly határozattal, melynek tartalma
képtelen s a korábbi országgyülések alatt képzelhetetlen lett volna,
megtoldotta a képviselőház házszabályait.
Sajátságos és igen szomoru részlet ez a legujabb korszak nemzeti
történetéből. Olyan magyar ellenzék, mely az ország életbevágó nagy
kérdéseiben a hamisitatlan tiszta, egyenes nemzeti irányt képviselné,
többé a képviselőházban nem alakulhat s ha megalakulna is: nem
működhetik, a kormánynak bármily esetleg nemzetellenes cselekményeit
kellő szabadsággal és függetlenséggel nem birálhatja meg s a nemzet nagy
rétegeit feladatának természetéhez képest nem világosithatja föl. Oly
hatalommal ruházza föl az elnököt és a többséget, hogy ha ezek
hatalmukkal önkényük szerint akarnak élni, a magyarság hazafias
ellenzékét mindig képesek lesznek eltiporni. Ha pedig oly erős lesz ez
az ellenzék, hogy eltiporni vagy egyáltalán nem lehet, vagy pedig
könnyedén nem lehet: az esetben a parlament a kinos összeütközéseknek, a
keserü gyűlölködésnek s a botrányos zavaroknak lesz állandó szintere.
Az osztrák túlnyomó erő, a habsburgi törekvések, az egyeduralmi s az
uralkodó személyére irányuló tekintetek teljes erőben maradnak, semmi
csonkitást nem szenvednek s szakadatlanul arra törekednek ezentul is, a
mire eddig törekedtek, hogy a magyarságnak s a magyar nemzeti államnak
megerősödését minden áron meggátolják. Ezzel szemben a nemzet védekező
és ellenálló erejét a parlamentben az uj házszabály teljesen
megcsonkitja, sőt a rendes működés terén sok fontos részben meg is
semmisiti. Szomoru jövendő bekövetkeztének képét tárja hát fel előttünk
a házszabály módositása.
Ezért határoztam el magam arra, hogy a tervezett módositás ellen
felszólalok. Régen elment már a kedvem a képviselői hivatástól. Az
1906–1911-ik évi országgyülésre már éppen nem akartam képviselői
megbizatást vállalni. Különös és véletlen körülmények kényszere alatt
vállaltam el végre. A képviselőház tárgyalásaira éveken át nem mentem,
sikertelennek tartottam minden nemes ellenzéki küzdelmet. De a mikor a
rettenetes házszabály-módositással előállottak: erkölcsi lehetetlenség
volt tovább is hallgatnom. Hiszen a gróf Tisza István-féle
házszabály-módositások ellen is én voltam az egyik legbuzgóbb harczos és
legfáradhatatlanabb munkás, hűnek kellett tehát magamhoz maradnom a
Wekerle és Kossuth-kormány hasonló javaslatánál is.
Ez a kormány is örökösen az obstrukcziót emlegette mint olyat, a mely
kikerülhetlenül szükségessé teszi a szólási jognak és tanácskozási
rendnek szigoru korlátok közé szoritását. Ez az indok azonban, minthogy
benne ugy se volt belső igazság, nem hóditotta volna meg az elméket.
Elcsépelt és unalmassá vált indok volt ez, melyet gróf Tisza István is
hiába törekedett kizsákmányolni. Ujabb indokot látott a kormány és a
többség és sajtója a nemzetiségi és horvát képviselők gyakori
felszólalásában és horvát nyelvü beszédében, melylyel az 1906-ik és
1907-ik években a parlamentet nehányszor elárasztották. De ebben se volt
egyéb baj és veszedelem, mint az idegen nyelvü beszéd bosszantó volta.
De ezen segiteni se a házszabály feladata. A mikor a magyarság
tekintélye egész s rossz kormány és habsburgi cselszövény által nincs
megtépve, a magyar parlament mindig elég erős arra, hogy az ártalmas
vagy bosszantó nemzetiségi izgalmak ura legyen önmagában.
A valódi ok egészen más:
A parlament többsége az ugynevezett függetlenségi 48-as Kossuth pártból
áll s e párt van most egyéb kisebbségi pártokkal szövetkezve a
kormányon. De kormányra csak multjának megtagadásával, elveinek
tényleges, de be nem vallott elárulásával s azzal az állandó s már
utálatossá vált számitással jutott s ezzel erősködik most is, hogy ő
azért Kossuth Lajos elveit követi, ez elvek az ő vezérelvei s két-három
év letelte után ujra azok megvalósitására törekszik.
A nagy függetlenségi kormánypárt tetemes része szégyenli ez állapotot,
de be nem vallja. Fél is tőle. Fél, hogy a nemzet kiábrándul s akkor nem
adja meg neki a többséget s a többséggel együtt a hatalom birtoka és
élvezete is elenyészik. Fél attól, hogy ez biztosabban és gyorsabban
bekövetkeznék, ha bármily kis független magyarság szabadon emelhetné fel
szavát a parlamentben.
Hogy ez meg ne történhessék, hogy ennek mindenképpen elejét lehessen
venni, a meddig csak lehet, ezért gondolták ki a képtelen
házszabály-módositást.
Nem a kormány adta be a javaslatot, hanem egyes képviselő. Nagy Emil. A
mint hogy gróf Tisza István kormányelnöksége alatt is igy történt. Azt
is szintén el akarják a nagy közönséggel hitetni, hogy első sorban nem a
kormány, hanem a többségi pártok tartják szükségesnek a parlamenti
szólásszabadság megbénitását.
A javaslat szám szerint huszonhat fontos rendelkezést s ugyanannyi
pontot tartalmaz. A pontok különböző természetüek. Szólnak a sürgős
tárgyalásról, napirendről, az inditványok, interpellácziók és bizottsági
jelentésekről, jegyzőkönyv-hitelesitésről, zárt ülésről, kérdések
föltevéséről, névszerinti szavazásról, szavazatok megszámlálásáról, a
személyes kérdésekről, az uj házszabály érvényességének határairól s
több efféléről. De azért minden egyetlen pontba, egyetlen szakaszba van
összetömve.
Tehát még alakilag is szokatlan s minden józan észszel s a
törvényalkotás és szerkesztés minden okos és gyakorlati szabályával
ellenkezik. Ez is a gróf Tisza-féle javaslat utánzása külsőleg és
alakilag, hogy az egyes pontokhoz és rendelkezésekhez pontonként senki
ne szólhasson s az általános vitával legyen vége az egész ügy
tárgyalásának.
A Nagy Emil-féle javaslat a következő:
»A házszabályok 198. §-a alapján inditványozom, hogy a házszabályok 249.
§-a után mint uj szöveg iktattassék be:
Százötven jelenlevő képviselő irásban benyujtott kérelmére, ha ahhoz az
elnök is hozzájárul, a Ház az elnök inditványára elrendelheti valamely
tárgynak sürgős tárgyalását és az ülések tartamának meghosszabbitását. A
sürgős tárgyalás elrendelésére vonatkozó inditványnak a tanácskozási idő
tartamára is ki kell terjeszkednie. Az inditvány akár a tanácskozás
előtt, akár a tanácskozás tartama alatt előterjeszthető. Az inditvány
felett a Ház legközelebbi ülésének kezdetén hoz határozatot. Az
inditványhoz legfeljebb négy képviselő szólhat és az ülés addig nem
oszlatható el, a mig a határozat meg nem hozatott, miért is e
szavazásnak másnapra való elhalasztása nem kérelmezhető. A határozat
hozatalához legalább 150 képviselő jelenléte szükséges. A tanácskozás
ideje megszakitható s a megszakitást nem számitva, ülésenkint 10 órára
terjedhet. Ezt meghaladó s a megszakitást nem számitva, ülésenkint 16
óráig terjedhető tanácskozási idő csak később, ugyancsak 150 jelenlevő
képviselő irásban beadott kérelmére az elnök hozzájárulásával s ennek
inditványára fenti módon hozandó ujabb határozattal és a beadott
szavazatok legalább kétharmadával rendelhető el. A megszakitás csak
egyszer eszközölhető s ez két órán túl nem terjedhet. Az ülések
tanácskozási idejére vonatkozó határozatok a határozat hozatalát követő
üléstől kezdve lépnek hatályba. Sürgős tárgyalások esetén a házszabályok
a következő változtatásokkal nyernek alkalmazást.
Elnök előterjesztését, ugy a kérvények és irományok bemutatását is, a
napirend tárgyalására szánt idő eltelte után teszi meg. Ugyszintén a
napirend tárgyalására szánt idő elteltével tétetnek meg az inditványok
és interpellácziók, terjesztetnek elő a bizottsági jelentések és
hitelesittetik az aznapi ülés jegyzőkönyve is. Az elnök megengedheti,
hogy indokolt esetekben napirend előtti felszólalások tétessenek vagy
sürgős interpellácziók terjesztessenek elő. A mennyiben az elnök az e
tárgyban hozzá intézett kérelemhez hozzá nem járul, a kérdés feletti
döntés s a napirend előttre szánt felszólalás az elnök bejelentése
alapján csak a napirend tárgyalására szánt idő eltelte után történhetik
meg. Zárt ülés is, a mennyiben annak tartásához az elnök nem járult,
csupán a napirendre szánt idő után tartható meg. A tárgytól való
eltérésnek sürgős tárgyalás esetében nincs helye és ily kérelem elő sem
terjeszthető. Szavazás előtt a kérdések mikénti feltevése felett a Ház
egyszerü szavazással dönt. A napirendre tüzött tárgy általános
tárgyalása befejeztetvén és a javaslat általánosságban a részletes
tárgyalás alapjául elfogadtatván, a javaslat részletei felett, szintugy
a javaslattal kapcsolatos minden inditvány, elleninditvány és
módositvány felett is névszerinti szavazásnak csak akkor van helye, ha
ennek elrendelését száz jelenlevő képviselő irásban kivánja. Ezekben az
esetekben csak az elnök által, vagy száz jelenlevő képviselő benyujtott
kivánatára rendelhető el a szavazásnak a legközelebbi ülésre való
áttétele is. Egyszerü szavazásnál a szavazatok megszámlálását száz tag
kivánhatja. Egyszerü szavazásnál a szavazás előtt öt perczes szünet
kivánásának nincs helye. A szavazás megkezdése előtt az inditványok és
módositványok ujra felolvasásának szükségessége felett az elnök saját
hatáskörében dönt. Az elnök jogosult, ha azt tapasztalja, hogy a
házszabályok 215. §-ának _a)_, _b)_ és _c)_ pontjaiban körülirt
felszólalási jog a képviselők részéről csakis a tárgyalás menetének
megakasztása czéljából vétetik igénybe, a Házhoz kérdést intézni az
iránt, vajjon nem látná-e szükségesnek az elnököt arra felhatalmazni,
hogy a sürgősnek minősitett tárgyalás tartama alatt annak
megszakitásával a szót a házszabályok 215. §-ának _a)_, _b)_ és _c)_
pontjai alapján csak azon esetben adja meg, ha a felszólalás szükségét a
maga részéről is indokoltnak látja. Az elnök ezen kérdése felett a Ház
vita nélkül, egyszerü szavazással dönt. Az egyszer megadott
felhatalmazás a sürgősnek minősitett tárgyalás befejeztéig érvényben
marad és ezen idő alatt a házszabályok 215. §-ának _a), b)_ és _c)_
pontjaiban körülirt felszólalások, a mennyiben az elnök a napirendre
szánt idő alatt az engedélyt meg nem adta, csakis a napirend
tárgyalására szánt idő eltelte után történhetnek meg.
Ennek a szakasznak intézkedései csakis a jelen országgyülés alatt a
költségvetési, illetőleg költségvetési felhatalmazási javaslatok,
továbbá az általános választójogra vonatkozó javaslatok és a magyar
szent korona országait egyedül érdeklő egyéb ügyekben birnak érvénynyel.
Az általános választójogra vonatkozó törvényjavaslatok képviselőházi
tárgyalásának befejezése után, de azok törvényerőre emelkedése előtt a
Ház a házszabályok végleges és általános módositása iránt hoz
határozatot, mely a letárgyalt általános választói jog alapján
egybehivandó uj országgyüléstől kezdve lép érvénybe. Az e határozat
feletti tanácskozásoknál ennek a szakasznak rendelkezései alkalmazandók,
de a végleges házszabály esetleges későbbi módositásánál igénybe nem
vehetők. Beadja: Nagy Emil s. k.«
* * *
Beszédemet 1908. évi február hó 25-én tartottam. Előttem már többen
szóltak a kérdésről, közvetlenül előttem gróf Andrássy Gyula
belügyminiszter.
Beszédem észrevehető jelentékeny hatást idézett elő. A kormány ujból
megfontolta a javaslatot s annak néhány rendelkezését, melynek
képtelenségéről fejtegetéseim folytán mindenki meggyőződött, lényegesen
enyhitette. Különösen azokat a pontokat, melyek a házelnök jogait
mindenható önkénynyé akarták bőviteni és emelni.
II. A BESZÉD.
1.
(Az 1839-iki obstrukczió története. Ezt Deák Ferencz csinálta. – Az
1580-iki obstrukczió. – Az 1872-iki és a Bánffy-kormány elleni 1898-iki
obstrukczió. – Az 1873-ik évi költségvetési vita. – A függetlenségi párt
vezetői 1903 óta minden kormánynyal paktáltak alattomban.)
T. képviselőház! (Halljuk, halljuk!)
Hencz Károly: Halljuk a vicczeket!
Nem vicczek lesznek, és ha azok lesznek, azok rossz vicczek lesznek,
mert a belügyminiszter ur rossz érvelésére vonatkoznak.
T. képviselőház! (Halljuk, halljuk!) Igazán örömömnek adok kifejezést,
hogy a t. belügyminiszter ur ebben a kérdésben felszólalt és legalább
némi, ha nem is tökéletes alkalmat nyujtott arra, hogy betekintsünk amaz
indokokba, a melyek a kormányt és a többséget ennek a Nagy Emil-féle
javaslatnak benyujtásánál vezérelték. Sajnálom, hogy nem lesz ma már
időm arra, hogy a t. belügyminiszter ur érvelésével egész terjedelemben
s azzal a részletességgel foglalkozzam, a melyet az ő indokai
megérdemelnének. Nincs idő rá, eleget sajnálom.
Hencz Károly: Ezért kell a 16 órás ülés! (Élénk derültség.)
Hát körülbelül a 16 órás ülést t. képviselőtársam, – nincs szerencsém
ismerni – bizonyára magának szánta, nem nekem, mert ha ő beszélne és
komolyan foglalkoznék olyan nagyfontosságu dolog indokaival, a milyenről
szó van, a 16 órának a közepében elfeküdnék bele. (Derültség.) Hanem
hallgatni, mulatni 16 órán át is lehet.
Hát t. képviselőház, mert a t. belügyminiszter ur egész
előterjesztésének minden részletére lehetetlen kiterjeszkednem, azért
annak főbb részleteire akarok csak kiterjeszkedni.
Beszédem folyamán, a mint gondolataim rátérnek, fogok azokkal tüzetesen
foglalkozni, megjegyzem azonban, hogy igaza van abban, hogy szinte
restel az ember foglalkozni egy ilyen házszabályreviziónak valóságos
indokaival, mert minden igazság már elcsépelt dolog, a mit e körül pro
vagy kontra felhoztak. Igaza van, elcsépelt igazság. De azok között az
elcsépelt igazságok között mégis talán legtökéletesebben agyon van
csépelve, ha örökké az obstrukcziót emlegetik, mert hogy Nagy Emil, meg
Tolnay képviselőtársam az obstrukcziót emlegetik, azon nem csodálkozom;
hisz ők abban a fiatal gyerekkorban vannak még, a melyből – hála
Istennek – a belügyminiszter ur kinőtt. Hát ő előttük lehet ez nem
elcsépelt dolog. De ha a belügyminiszter ur is az obstrukcziót emlegeti,
a miben kitörött gróf Tisza Istvánnak is a nyaka és ha örökké azt
emlegeti mindenki, ez első sorban kötelességemmé teszi, hogy ennek az
obstrukcziónak a történetével valamelyest magam is foglalkozzam.
(Halljuk, halljuk!)
Tolnay t. képviselőtársam annak a magyar történelmét nem ismeri, Nagy
Emil t. képviselőtársam igen rosszul ismeri, a t. belügyminiszter ur
pedig, a hogy mai előadásából látom, igazán nem is akarja ismerni. Azt
elismerem, hogy Angliáét, Francziaországét stb., szóval az egész
külvilágét ismeri, de a magyar obstrukczió történetét nem ismeri, ugy
hogy erkölcsi és politikai kötelességem, akármennyire elcsépelt dolog is
ez, ezzel mégis tisztába jönni. (Halljuk, halljuk!)
Hát, t. belügyminiszter ur, az obstrukczió történetéről régóta sokat
beszélnek itt már és én elhiszem, hogy a t. belügyminiszter ur már
1904-ben vagy mikor ilyen házszabályrevizión törte a fejét, még pedig az
obstrukcziónak ellenszereként; elismerem, hogy mások többet beszéltek
erről és hogy Tisza István gróf volt miniszterelnök ur még sokkal többet
beszélt az obstrukczióról. Az én tudomásom szerint Magyarország
törvényhozásában a legelső obstrukczió 1839 végén kezdődött és tartott
1840 márczius végéig. Azt az obstrukcziót pedig nem Lengyel Zoltán t.
barátom csinálta, hanem Deák Ferencz. (Felkiáltások: Különbség van a
kettő között! Akkor a többség obstruált!)