tegnap benyujtott inditványomat indokolni. Az indokolásban rövid
lehetek, minthogy inditványom indokolása magában a kinyomtatott
inditványszövegben benne van már. Mind a mellett, ámbár a tüzetes
indokolástól e miatt felmentve érezhetném magamat, némely téves nézet
eloszlatására és bizonyos nem érdektelen körülményekre, a melyek
inditványommal összefüggenek, a lehető legrövidebben ki kell
terjeszkednem.
A mult év november 18-iki és deczember 13-iki képviselőházi jelenetek
után és azokra való tekintettel az országgyülés előtt kétféle intézkedés
szüksége merült fel. Az egyik inkább közjogi természetü, a másik inkább
politikai, személyi természetü. Az egyik intézkedésnek az volt a
hivatása vagy czélja, hogy ha netalán valamely közjogi természetü tény
történt november 18-án és deczember 13-án, azt jogforrásnak soha
semmiféle fonák felfogás se segitse elfogadni, az törvénykönyvünkből,
törvénykönyvünk mellékleteinek minden lapjából örökre és végleg
kitöröltessék, az semmisnek és joghatálytalannak jelentessék ki.
Ez megtörtént. Szükséges és elengedhetetlen volt ez a választások
eredménye után; szükséges és elengedhetetlen volt az elnöki kijelentések
után is, a melyek az elnöki magas helyről történtek.
A másik intézkedés nézetem és ama férfiak nézete szerint, a kikkel
egyetértek ebben a tekintetben, szükséges volt azért, hogy ha azokban az
eseményekben, a melyek november 18-án és deczember 13-án történtek,
elkövettetett valamely vétség; ha azokban megsértetett a nemzet vagy
ennek méltósága; ha merénylet követtetett el a törvényhozás
függetlensége és a képviselők politikai szabadsága és függetlensége
ellen: azok, a kik a vétséget elkövették, a képviselőház itéletét el ne
kerülhessék, mert ha elkerülhetik, akkor a törvényhozás a maga tisztitó
munkáját csak félig teljesiti, de talán még félig sem. Meg kell tehát a
képviselőháznak birálnia azt, hogy mi történt; hogy a mi történt, van-e
abban a nemzet ellen sértés, van-e a törvényhozás tagjai vagy a kormány
egyes tagjai részéről vétség, miben áll az, a törvényhozás miként
gyakorolja megtorló jogát azokkal szemben?
Az a megtorló jog, miként inditványom indokolásában benne van, lehet
sujtó, lehet elitélő, következéseiben lehet teljesen felmentő is. De
akár az egyik, akár a másik, magának a képviselőháznak tisztán kell
látnia, hogy akár ha itél, akár ha felment, ha megkegyelmez, ne vaktában
tegye azt, hanem a dolgok ismeretének teljességében.
Inditványom ellen felhozható nem egy kifogás; közbeszélgetésekben, a
sajtóban fel is hoztak nem egyet; ki lehetünk téve annak, hogy mikor az
inditvány tárgyalásra kerül, azokat a kifogásokat felhozzák itt is.
A legelső és legtermészetesebb, mintegy önként kinálkozó kifogás az,
hogy egyik országgyülés miként itélkezhessék a másik felett, egyik
többség miként itélkezhessék a másik felett. Ha váltakozik a többség, a
mint váltakoznak az országgyülések is, ez arra a fonák állapotra
vezethetne bennünket, hogy egyik többség a másik felett folyton
itélőszéket ülve, játékká tenné a törvényhozást. Ez a kifogás, ez az
észrevétel, ez a birálat az inditványnyal szemben mintegy önként
kinálkozik.
Azonban, t. képviselőház, ennek a felfogásnak erkölcsi tartalma nincsen.
Hiszen maga az a kérdés, hogy az egyik országgyülés a másik felett
itélkezhetik-e vagy sem, egészen üres kérdés, mert hiszen minden
országgyülésnek teljesitenie kell a maga feladatát, már pedig minden
országgyülés feladatai közé tartozik elődei sok intézkedéseinek
javitása, módositása, változtatása, eltörlése, magyarázata. Az a
körülmény, hogy egyik országgyülés a másikról határoz, itélkezik vagy
birálatot mond, már az országgyülés természete, a törvényhozás
legbensőbb lényege szerint nem létezik; üres kérdés az, nem egyéb, mint
elmebeli játék. Az, hogy egyik többség a másik felett itélkezhetik-e
vagy nem, összefügg voltaképen azzal a kérdéssel, hogy egyik
országgyülés mondhat-e itéletet a másik felett. Ha az egyik többség nem
mondhatna itéletet a másik felett, akkor mire való volt az uj választás,
akkor mit ér annak politikai és erkölcsi eredménye? Akkor mit jelent az
a királyi szó, hogy döntsön a nemzet? Akkor mit jelent a kormánynak – a
mult országgyülés kormányának, fájdalom, még a mai nap kormányának is –
fennen hirdetett az az elve, hogy kiállunk oda a térre, várjuk a döntő
itéletet, a mely titeket el fog tiporni. Hát akkor mit jelent a nemzet
elhatározása és mi a rendeltetése, czélja, létezési joga ennek a
többségnek?
A kérdést erről a pusztán alaki oldaláról megitélni nem lehet és nem is
szabad. Csak egy példát hozok fel. Törvényhozásunk történetében volt
ezelőtt 190 évvel egy országgyülés, a melynek többsége szinte
megfoghatatlan módon ugy alakult, – ennek megvizsgálásába ma is érdemes
volna belemenni, mert mai időnkre, viszonyainkra is komoly, elijesztő,
de minden tekintetben feltétlenül tanulságos lenne megismerni a módot, a
melyen létrejött az a többség, – hogy azt mondta, hogy II. Rákóczi
Ferencz fejedelmünk, szabadsági és függetlenségi harczainknak egész
nemzeti életünk történetén át egyik legfenségesebb hőse rebellis volt,
perduellis volt, a valóságos szabadságnak ellensége volt. Ezt kimondta
az a többség. Hát vajjon nyolcz évvel később, vagy akár 13 évvel később,
mikor megint országgyülés volt, vagy 26 évvel később, sőt akár most, 190
esztendő mulva is nincs-e jogában a többségnek azt mondani, hogy az a
többség, a mely azt kimondta, vak volt, bolond volt, áruló volt, ostoba
volt?
Hock János (közbeszól): El kell törölni azt a törvényt.
Ezt megtenni a mai többségnek a nemzettől nyert bizalom iránt való hű
kötelességénél fogva jogában áll, a mint hogy sohasem engedem kétségbe
vonni komoly férfiak részéről, hogy jogában nem állana. Ha pedig ez
jogában áll a 190 év előtti többséggel szemben, akkor jogában kell hogy
álljon a három-négy hónappal ezelőtti többséggel szemben is.
Kétségtelen, lesznek, a kik abban a véleményben vannak, hogy ez az
inditvány most elkésett, idejét multa; ennek az inditványnak korábban, a
maga idejében kellett volna megtörténnie; időszerütlen, alkalomszerütlen
és inopportunus. De, t. Ház, minden opportunitási és inopportunitási
kérdésben felmerül a lehetőség és a lehetetlenség kérdése. Én ugy tudom,
de ezt szentül tudom ám, hogy a mult országgyülésen a tényleges
állapotok szerint ebben a kérdésben nyilatkozni nem volt alkalom. Arról,
a mi november 18-án történt, nem szólhattunk deczember 13-ig, mert nem
volt országgyülés, a királyi leirat elnapolta. Deczember 13-án nem
szólhattunk azért, mert karhatalmi erők voltak itt, a kik ellen
védekezni kellett. Három vagy négy napig tartottak az ülések s mire
belemelegedhettünk volna a kérdésbe, mire módunk, alkalmunk lett volna
nyilatkozni ebben a kérdésben, azt tárgyalni, megvizsgálni és
megfontolni, akkorra megint elnapoltatott királyi kézirattal az
országgyülés. Deczember 27-én vagy 28-án összejöttünk ismét, de mielőtt
a kérdést tárgyalhattuk volna, az országgyülést királyi leirattal megint
elnapolták január 4-ig. Január 4-én pedig megint nem tárgyalhattuk a
kérdést, mert már akkor a király ő Felsége egyszerüen szétoszlatott,
szétkergetett bennünket, feloszlatta az egész országgyülést.
De akár időszerü, akár időszerütlen ennek a kérdésnek mostan való
tárgyalása, az bizonyos, hogy a választás előtt nem volt idő és mód
ennek tárgyalására. Összejött az uj országgyülés. Régen együtt vagyunk
már, régen nem dolgozunk mi semmit. De talán nem szükséges azokra az
okokra rámutatnom, a melyeket pl. a t. miniszterelnök ur sokkal jobban
ismer, mint én, de a melyeket nagyjából én is ismerek és mindenki ismer,
hogy miért vagyunk mi tehetetlenségre, munkátlanságra kárhoztatva. Itt a
nemzet bizalmának letéteményesei az uj többség, az uj képviselőház.
Február 14-ike óta most már ide oda két hónap telt el s még eddig nem
tehettünk semmit; nem tehettünk semmit azért, mert egy nagy kérdés áll
előttünk: a nemzet többsége bizalmának megfelelő kormány alakitása, és
egy másik nagy kérdés áll előttünk: ő Felségére, öreg királyunkra való
tekintet és gyöngédség.
Ezek voltak azok az indokok, a melyek miatt eltelt az idő, a nélkül,
hogy mi ehhez a kérdéshez hozzászólhattunk volna. De abból, hogy eddig
nem szólhattunk hozzá, sok minden következhetik, de az nem, hogy tehát
ezentul nincs értelme e kérdés tárgyalásának, hogy tehát most se
szóljunk hozzá. Oly dolgok történtek 1904 november 18-án és deczember
13-án, a melyek felett hallgatással átsiklani nem lehet, a melyeket el
nem felejthetünk, a melyeket meg kell birálnunk és meg kell itélnünk. Az
a törvényhozás, a mely ezt elmulasztaná, saját komolyságáról és
méltóságáról mondana le. Azután a mi az opportunizmust illeti, hát
igenis, az opportunizmus nagy dolog, czélszerü, szükséges dolog
politikai intézkedéseknél, politikai kérdésekben. De midőn arról van
szó, hogy a nemzet ellen saját tisztviselői követtek el törvénysértést,
akkor azt meg kell vizsgálni, meg kell birálni és meg kell itélni, akkor
az opportunizmus alkalmazásának nincsen helye, akkor az opportunizmus,
az elhallgatás, átsiklás és a dolgok elrejtése azt jelentené, hogy: mi
is hallgatunk, tehát ti is hallgassatok. De nekünk nincs okunk ettől
félnünk, nekünk jogunkban és módunkban áll a nemzet elé nyiltan és
bátran odaállani és azt mondani: a mit hibáztunk, vétettünk vagy
mulasztottunk, álljanak elő vele ők; de a mit ők vétettek, ők hibáztak
és mulasztottak a nemzet ellen, az alkotmány és a törvényhozás
függetlensége ellen, azt meg kell birálnunk és meg kell itélnünk. Meg
fogjuk cselekedni.
De aztán van egy mellékes indok. Kellemetlen dolog ennek az indoknak a
fejtegetése. Nem kellemes, de kötelesség. A betegség is rossz, annak
gyógyitása is néha kellemetlen és mégis meg kell tenni. Azt kérdem: hogy
miért ül itt ez a kormány még mindig? Mit keresnek ezek a férfiak itt
mint a nemzet kormányzói, mint annak elsőrangu tisztviselői? Hiszen a mi
felfogásunk szerint, a mely nálunk már nemzedékek óta meggyökeresedett
és a mely felfogás megfelel a nemzet érdekének, nekik itt már helyük
nincsen. Mert nem a nemzet tartja őket itt és nem annak bizalma, hanem
valami más. De a mint mondottam, politikai indokokból szemet hunynánk
erre, addig a meddig, nem a végletekig, de szemet hunynánk. De ezek a
kormányzó férfiak, a mai kabinet, a hatalmat is gyakorolják. Nem
szenvedőlegesen ül itt ez a kormány, habár talán szenved is, nem
passzivitásból él és laborál, hanem folytonosan dolgozik.
Hock János (közbeszól): Nevezi ki a bárókat!
És jutalmakat, kitüntetéseket, czimeket osztogat, szerződéseket
kiterjeszt, prolongál, meghosszabbit, nemesit, bárósit, jogokat öregbit
és a nyugdijakat korrigálja. Megragadom az alkalmat, bár nem szivesen
teszem, mert egyénileg nem természetem, csak istenadta kötelességem és
tisztem hozza magával; megragadom az alkalmat, hogy kérdést intézzek a
t. miniszterelnök urhoz az iránt, hogy igaz-e az, a mi az én
értesülésem, jóhiszemü, komoly férfi részéről hallottam, hogy Perczel
Dezső képviselő ur miniszteri rendes nyugdiját, a mely eddig 8000
koronát tett, azóta, hogy a november 18-iki és deczember 13-iki
események történtek, sőt azóta, hogy a nemzet a maga bizalmát vezető
férfiai iránt megmutatta, illetőleg megvonta, azóta Perczel Dezső
miniszter nyugdija felemeltetett 8000 koronáról 15.360 koronára?
Olay Lajos (közbeszól): Vérdijat adott neki a miniszterelnök!
Gulner Gyula (közbeszól): Nem lehet ez igaz!
Olay Lajos (közbeszól): Az állami számszék elnöke megtagadta a
felvilágositást! Ez disznóság! Pedig ugy van, én néztem meg a számokat!
Gyalázat! Vérdijat adnak a hóhérnak!
Bővebb meggyőződést nem szerezhettem magamnak, de azt közölték velem
komoly és teljesen megbizható férfiu részéről, a ki a dologban jól
értesült, hogy ez az ügy a belügyminiszter urnál, a ki egyuttal a t.
miniszterelnök ur, folyó évi 2632. elnöki szám alatt nyert elintézést.
És azt közölték, hogy a pénzügyigazgatóságnál folyó évi 2365. elnöki
szám alatt van ez a dolog és a már fölemelt nyugdijról, illetőleg annak
esedékes részletéről szóló nyugtatvány is.
Olay Lajos (közbeszól): Április elsejéről!
Mezőfi Vilmos (közbeszól): A nép éhezik és kivándorol és igy dobják ki a
nép adófilléreiből gyült ezreket!
Kubik Béla (közbeszól): Felosztják talán maguk között az ország pénzét!
T. képviselőház! Ez a kormánynak olyan ténye, a milyenhez hasonlóról én
nem hallottam. És éppen most történik ez, a mikor az országgyülés e
kérdéseket tárgyalja és éppen azon férfiuval történik ez a közigazgatási
és kormányzati eljárás…
Gulner Gyula (közbeszól): Nyilt provokálása a nemzetnek!
… és a kérdésnek ilyen természetü elintézése, a ki a nemzet ellen
vétett.
De nem folytatom ezt, t. képviselőház, mert be kell várnom a kérdésre
adandó feleletet. Meglehet, hogy a kérdés a maga egyszerüségében talán
elkülönithető attól, a melyet most tárgyalunk és a melyre az én
inditványom vonatkozik. De ezt azért hoztam fel, hogy jellemezzem, minő
eljárást követ most is az a kormány, a melytől a nemzet bizalmát
teljesen megvonta egy olyan választáson, melyet ők maguk ledér
büszkeséggel idéztek elő és a mely kormány a bizalomtól teljesen
megfosztva, hónapok óta – január 26. óta, tehát majdnem egy negyed éve –
itt ül és pedig nem szerényen és passziv magatartást tanusitva, hanem
hatalmát gyakorolva, titkon még olyan irányban is, a mely iránynyal a
nemzet megnyilatkozásából származott ez a törvényhozási többség egyet
nem érthet. Ilyen körülmények között egész természetes és indokolt, hogy
mi a magunk részéről mindent elkövetünk, hogy az az idő minél előbb
bekövetkezzék, a mikor ők a nemzet bizalmának megfelelő államférfiaknak
adják át helyüket.
Ha tehát későn történt is ez inditvány beadása, még mindig idejében, sőt
még mindig korán történt, ha egyik czélja az is, hogy végre már a nemzet
bizalmának megfelelő férfiak üljenek a miniszteri székekbe.
T. képviselőház! Kétségtelenül lesznek, a kik akképen vélekednek, hogy
az inditvány nagyon enyhe és hogy maguknak a megtörtént tényeknek és ama
tények végzetes közjogi természetének a logika törvényei szerint nem
felel meg egészen az az itélet, a melyet mi inditványozunk, hogy tehát
itt nemcsak kárhoztatásról és elitélésről, hanem vaskosabb feddésről,
vád alá helyezésről is lehetne szó.
A kérdésnek ezen oldalát mi, kik ezt a kérdést tárgyaltuk, jól
megnéztük, jól megvizsgáltuk.
Valami érzelgősség, vagy különös érzékenység nem bántott bennünket és ha
csak ezen mult volna, akkor ez az inditvány talán valamivel sulyosabb is
lett volna. De jól megfontoltuk a kérdésnek ezt az oldalát és igen erős
és hatalmas jogi és közjogi okokat találtunk arra nézve, hogy a vád alá
helyezés inditványától tartózkodjunk. Azok az okok fel vannak sorolva az
inditvány indokolásában, azoknak az okoknak ismétlésébe talán nem
szükséges belebocsátkozni. De bizonyos, hogy a mi november 18-án és
deczember 13-án történt, annak elkövetője, a valódi, a főcselekvő, a ház
akkori elnöke. Bizonyos, hogy a kormány tagjait, különösen annak elnökét
lehetetlen mással vádolni, mint azzal, hogy azokban a cselekményekben
teljesen egyetértett az elnökkel, lehetetlen a kormány elnökét mással
vádolni, mint azzal, hogy az eszme valószinüleg tőle eredt és igy az
elnököt és a háznagyot ama cselekményekben csak segitette, azokban csak
részes volt. A főcselekvő nem a kormányelnök, a főcselekvők nem a
miniszterek voltak: ők csak részesek jogi, de különösen politikai
értelemben.
T. ház! Mikor mi a törvények pártatlan alkalmazását és becsületes, a
nemzet érdekében való kezelését javasoljuk, akkor nekünk is szigoruan
szem előtt kell tartanunk a törvényeket és alkalmas törvények hiányában,
miután magát az elnököt vád alá nem helyezhetjük, mert – ismétlem –
nincs rá törvény, a másodsorban cselekvőkre nézve is ilyen inditványt
mellőznünk kellett. Ez a nézet vezetett bennünket. A kik tisztábban
látnak, mint mi, megfontolhatják ezt jobban. Szabadságában, módjában áll
mindenkinek, hogy megfelelő inditványával előlépjen, a melynek indokait
én is tisztelném.
De lesznek talán olyanok is, a kik még ezt az inditványt is szigorunak
fogják találni. Legalább a sajtónak nem egyirányu nyilatkozatából ezt
veszem észre és kétségtelenül fel kell tételezni az ezen oldalon (jobbra
mutat) ülő több tisztelt képviselőről, hogy abban a nézetben lesznek,
hogy ez az inditvány is szigoru, hogy általában az a tény, hogy ilyen
inditvány létezik, akármilyen legyen az különben, tulságosan szigoru
megitélése azoknak az eseményeknek és indokolni fogják ezt a
felfogásukat azzal, hogy hiszen őket a jóhiszemüség vezette.
Hát bocsánatot kérek, mikor arról van szó, hogy a törvényeket
megtartjuk, vagy megszegjük, akkor ez a szempont tekintetbe nem jöhet.
Magánembereknél talán lehetne erről szó, de mikor az ország
tisztviselői, mikor a törvények végrehajtására vállalkozó, arra jogosult
és azért köztiszteletben és dijazásban részesülő köztisztviselők sértik
meg a törvényt, akkor a jóhiszemüség kifogásának nincsen helye. A mikor
megsértették a törvényt, a melynek megtartására esküt tettek, a melynek
megtartása egyedüli feladatuk és kötelességük, akkor jóhiszemüségről nem
lehet beszélni. Nem lehet beszélni még arra való tekintettel sem, a mit
a t. miniszterelnök ur az országgyülésen és azon kivül ismételve
hangoztatott, hogy t. i. előtte a salus publica lebegett, – a közjó,
országunknak, nem tudom, micsoda veszedelmektől való megmentése stb.
Majd kiterjeszkedem én erre is, t. Ház, de ismétlem: a fennálló
törvényekkel, törvényerejü szabályrendeletekkel és törvényerejü
szokásokkal szemben a salus publicát egyedül a törvényhozás van
jogositva felismerni és senki más.
Mihelyt a kerek földön bárkinek, akár magának az uralkodónak is, ezt
megengednők: azzal az önkényuralmat engednők meghonositani és az
erőszaknak s a jogok és szabadságok minden tekintet nélkül való
eltiprásának nyitnánk kaput. Hogy pedig a magyar nemzet életében minő
szokott lenni az önkény és erőszak, azt e nemzetnek 400 esztendős
keserves története bizonyitja. Itt jóhiszemről és salus publicáról szó
nem lehet, de ha lehetne is, kérdem: lehet-e már ennél enyhébb birálatot
mondani? Hát azt várná talán valaki, hogy mi gróf Tisza István
miniszterelnök urat és Perczel Dezső volt elnök urat megdicsérjük? Hogy
mi ódát és dithyrambot zengjünk arról, a mi november 18-án és deczember
13-án történt? Azt el nem hallgathatjuk; erkölcsi életünk integritása
követeli, hogy előhozzuk, hogy ne érhessen bennünket a gyanu, hogy hát
miért hallgattuk el. Nyilatkoznunk kell felőle, de dithyrambot nem
irhatunk; nyilatkozásunk egyéb nem lehet, mint a törvények korlátai
között és a törvényeket szentül szem előtt tartva, annak az eljárásnak,
azoknak a cselekményeknek és azon cselekvőknek sulyos megbirálása és
sulyos elitélése, tettüknek és tiszti személyüknek sulyos kárhoztatása.
Ennél kevesebbet nem tehetünk.
De minek indokoljam ezeket bővebben? Magában a helyzetben van oka annak,
a miért nekem és nekünk ezt az inditványt meg kellett tennünk. A
kinyomtatott és t. képviselőtársaim között kiosztott inditványban és
annak indokolásában ki vannak fejtve azok az okok és azon okok közjogi
természete, a melyek az inditványt szükségessé, nélkülözhetetlenné
teszik; ezért nem is tartom szükségesnek azokat ismételni; de egyre rá
kell mutatnom. Annak természetét, a mi november 18-án és deczember 13-án
történt, legalább egy tekintetben bővebben akarom megismertetni, mint a
hogy az eddig akár a sajtóban, akár egyesek nyilatkozataiban
ismertettetett.
T. ház! Két palotája van ennek a mi nemzetünknek. Az egyik ott van
Budavár ormán; arra van hivatva, hogy ne üresen álljon, hanem ott
rezideáljon a magyar nemzet és Magyarország felséges királya; – másik
palotája a nemzetnek itt van: a Duna balpartján s ennek az a
rendeltetése, hogy a nemzet törvényhozó hatalmának osztályos, egyenrangu
részesei, e nemzet választott képviselői itt rezideáljanak, itt
tanácskozzanak. Mindkét palotának természete hozza magával, hogy amott
az ország királya szabadon lehessen és hozzá hivatlanul és az ő tudta
nélkül senki a világon be ne tolakodhassék; ennek a palotának pedig
rendeltetése és természete az, hogy itt a nemzet választottjai szabadon
tanácskozhassanak s a nemzet jövője és becsülete felett őrködjenek, hogy
a nemzet közszükségletei a lehetőség határain belül kielégittessenek. És
természete e palotának az is, hogy a képviselőház tanácskozó termébe a
képviselők előzetes tudta és engedélye nélkül semmiféle idegen, se
fegyveres, se fegyvertelen erő be nem tolakodhatik.
Pedig ez történt deczember 13-án a november 18-iki cselekmény
következtében. Ez a két cselekmény tehát a maga teljességében abból áll,
hogy a törvényhozás függetlensége meg lett támadva, hogy a képviselők
személyes szabadsága is esetleg fenyegetve lett, hogy ama merénylet
hatása alatt mindaddig, mig ama merényletnek minden része meg nem
semmisittetett, el nem távolittatott, a nemzet törvényhozásának,
választott képviselőinek függetlensége nem lehetett tiszta, nem lehetett
biztos, a mig a nemzet választott képviselőinek gyülekezete fölött oly
kormányhatalom áll, a mely a törvényhozás tanácskozási termében is
karhatalommal rendelkezett.
Ez történt. Ilyen eset ezeréves alkotmányunk életfolyamán soha, de soha
nem történt. Ilyen vakmerőséget soha egyetlen kormányférfiu, vagy a
kormányhatalom élén álló férfiu el nem követett. Erre példa nincsen se
nálunk, se másutt. Hiába hivatkoznak Bihar vármegye közgyülésére, Bihar
vármegye közgyülése, – ámbár az alkotmány védelme alatt álló alkotmányos
hatóság – a melyet a törvény alkotott, de még sem az egész nemzet
választott képviselőinek gyülekezete, még sem törvényhozás, még sem a
nemzeti fenség kettős részese közül az egyik, mert az egyik a király, a
másik pedig mi volnánk, ha volnánk. Deczember 13-án nem voltunk azok,
darabantok ellenőrzése alatt állottunk.
Hová jutottunk? Minő pokoli terv volt ez? Hogy áll a kérdés, a mint
inditványom indokolásában érintem, a nemzet előtt? És hogy áll a kérdés
a világ előtt? A nemzet szuverénitásának egyik részese a király, a maga
fenségében ott ül, ott ragyog; védi és körülrajongja őt a nemzet hűsége,
hódolata és bizalma és a mi hatalom az állam birtokában van,
törvényekkel, izommal és fegyveres erővel mind azt a fenséget védelmezi.
Egyebet sem csinál, mint azt védelmezi. Az Isten fogalmához hasonlitja,
szent és sérthetetlen, a mint 48-iki bölcs törvényeink mondják. Szent és
sérthetetlen; miként az oltárhoz, csak imádva lehet a népnek hozzá
közeledni és rendszerint mégis a nép minden tagja előtt nincsen ajtaja
nyitva; hozzá csak azok közeledhetnek, csak azok vannak jogositva hozzá
menni, a kik kérnek, vagy a kik jutalmat köszönnek meg; de ismétlem, a
nemzet bizalma, szeretete és hűsége és a törvény és a hatalom minden
eszköze védelmezi a király szentséges fejét.
Azzal a fenséggel egyenlő magasságban kellene állani a törvényhozás
nemzeti részének, a népképviseletnek, az országgyülésnek is. Ugyanazon
magasságban, szentségben és sérthetetlenségben kellene állania a
nemzetgyülésnek is. Most ez a kormány, ez a miniszterelnök és az az
elnök, a ki ott ült ezelőtt néhány hónappal az elnöki székben, ugy
állitják oda e két erőt a nép elé, hogy ime az egyik, a király, az
atyaisten, a másik, a nemzetgyülés, mely darabantokkal kezeltetik. Mit
gondoljon az a nép, az a mi jó népünk, a mely hűséggel néz és gondol
királyára, de kegyelettel és bizalommal kell, hogy gondoljon saját
választott nemzeti tanácsára is? Mit gondoljon az a nép, mikor az egyik
erő mellett az atyaistent megillető minden dicsőség és hatalom dolgozik,
a másikat pegig mulandó hatalmukban hitvány, mert még arczjátékoktól is
függő miniszterek, kormányférfiak akarják vezetni, őrizni darabantokkal
és ezen kivül még ezer meg ezer gyalázó kifejezésekkel is illetik.