léptetni. Ebben benne van, hogy egyes képviselőket, s nem egyet, hanem
egyszerre többet is, esetenként karhatalmi testi erőszakkal távolitanak
el a tanácskozó teremből. Hihetetlen botrányok és dulakodások nélkül s
igen könnyen bekövetkezhető vérengzés nélkül ez el se képzelhető. A
politikai szenvedély, a fölzaklatott indulat, a méltatlanul előidézett
keserüség pillanatonként csodálatos kitörésekre, halálos felrobbanások
előidézésére képes, a mikor a bár egyénileg józan és higgadt férfiak
nagy tömegben vannak együtt. S nemcsak nálunk képes, hanem minden
parlamentben. Éppen a mi korunk volt szemtanuja annak, a mikor egy-két
évtized előtt az angol képviselők tekintélyes számu része ököllel rohant
egymásnak, a tanácskozó terem közepén véres testi dulakodást rögtönzött
s tekintélyes törvényhozók, neves férfiak egymást földre gázolva
fetrengtek a terem padozatán.
Már most képzeljük el azt az ellenzéki magyar képviselőt, a kinek lelke
tele van egyéni és faji önérzettel, szivében ott dúl a nemzet habsburgi
történetének minden gyásza és keserüsége, valamely kérdésben hazafias
hévvel és iránynyal felszólal, szavai talán a mindennapi szokáson és a
szükségen is túl erősek és kemények, de szentül meg van győződve, hogy
igaza van s hogy felszólalásával honfikötelességet teljesit s
alkotmányos jogát gyakorolja, s ime az elnök rácsönget, rárivall, a szót
megvonja tőle s felhivja, hogy rögtön hagyja el a termet önként, mert
különben erőhatalommal kidobatja.
Vajjon mi történik ekkor?
A képviselő nem engedelmeskedik. A gúnyt és kinevettetést magára
szabaditani nem akarja. Különben is föl van hevülve s társai és
elvbarátai még jóhiszemüleg szitják tüzét. Daczol. Az elnök utasitja a
karhatalmi erőket, testi erőszakkal távolitsák el a képviselőt. De őt
szorosan körülfogják barátai. A padok köze szük, sok darabont oda se
férne, de egyébként se eresztenek közel egyet se. Azonban a darabont
katonafegyelem alatt áll, a parancsnak eleget akar tenni, ha halál lesz
is a vége. Az elnök ugyan felfüggesztette az ülést, székét el is hagyta,
de azért zsufolásig van tele a terem s a karzatok és irók helyisége
recseg, ropog a nagy tömeg sulya alatt. Senki se tudja elgondolni, mikor
és miként lesz vége a látványnak és dulakodásnak. És azt se tudja
biztosan elgondolni, mi lesz a vége?
Ilyen »fogd meg« »huzd ki« »üsd, nem apád« szerepre a képviselőház
szokott szolgáló személyzete nem vállalkozik, azért kellett erre
katonákat, csendőröket darabontokká felfogadni, a kik a törvényhozó
egyéniségének és állásának tekintélyét nem érzik s a kik a testi
dulakodáshoz már hozzászokvák korcsmában, köztereken, gonosztevők
között.
Ez volt a főok a karhatalom beszegődtetéséhez. Volt azonban más ok is.
Sok képviselőben ugyanis csillapithatatlan düh, elkeseredés és
bosszuérzet támadt november 18-án gróf Tisza István kormányelnök és
Perczel Dezső házelnök ellen és sokan nem csináltak abból titkot, sőt
uton-utfélen mondogatták, hogy e két férfiut alkalmas helyen és időben
testi épségükben tettlegesen bántalmazzák. Az ő személyes védelmükről is
kellett hát gondoskodni s ámbár nem minden szóbeli fenyegetés komoly
dolog s ámbár barátaik is készen álltak minden észrevehető támadás
vísszautasitására, mind a mellett e végett is czélszerünek vélték a
karhatalomról való gondoskodást.
Valóban deczember 13-án reggel 9 órakor, a mikor az első képviselők
beléptek a tanácskozó terembe: szemmel láthatólag s nagy megütközésükre
ott állt előttük az elnöki székhez vezető lépcsőkön jobbról-balról
három-három s fönt az elnöki zsöllyeszék mögött is három vagy négy
darabont, de volt ugyanannyi a miniszteri székek előtt is katonás
állásban és fejtartással.
Mi történt deczember 13-án az országház helyiségeiben s különösen a
képviselők tanácstermében, hosszu volna részletesen elbeszélni.
Szemtanuja voltam s talán másutt, más alkalommal leirom. Méltó tárgy
arra, hogy ismerjék az ezentul támadó nemzedékek is. Az eredmény az
lett, hogy az önérzetükben, függetlenségükben s alkotmányos jogaikban
vakmerően megtámadott képviselők ellenzéki része közvetlenül gyakorolt
testi erőszakkal a darabontokat az ülésteremből kiverte, az elnöki
széket s az oda fölvezető lépcsők korlátait összetörte, a
miniszterelnöki széket szétszaggatta s a miniszterek székeit a
kormánypárti padokban szétdobálta. A romokból és törmelékekből a terem
közepén a ház asztalának helyén máglyát rakott s annak tetejébe valamely
rudra egyik kivert darabont rongyos katonabakkancsait lobogóul kitüzte.
Ezt a képet látta gróf Tisza István miniszterelnök, a mikor néhány
perczczel tiz óra után barátai és minisztertársai kiséretében a teremben
megjelent. Tanácskozásról többé szó se lehetett. A ház elnökei elő se
jöttek, pedig ott voltak az országház valamelyik helyiségében.
Az eset nagy feltünést, sőt mondhatni, rettenetes hatást keltett rögtön
a fővárosban és csakhamar az egész országban. Vak Béla király aradi
országgyülése s az ónodi részleges országgyülés óta ilyféle esemény a
magyar nemzet történetében elő nem fordult s általán a nagy világ minden
törvényhozó testületében szokatlan s hosszu századok óta alig nehányszor
fordult elő.
Meg kell vallanom, a főváros magasabb értelmiségü köreinek nagy része
sulyosan megbotránkozott s éles szavakkal volt hajlandó az ellenzék
haragjának elemi kitörését s egyes ellenzéki képviselők cselekményeit
elitélni. Kaszinók, körök, egyesületek, magasabb intézetek férfiai a
fölött kezdtek tanakodni, hogy valamely nemzeti tüntető nagy
nyilatkozást kell tenni a kormány mellett s a nemzeti irányu ellenzéki
szövetséges pártok ellen.
Ez nem lepett meg engem, gróf Tisza még mindig miniszterelnök, a
képviselők és főrendek nagy többsége mellette van, a hatalom minden
eszköze az ő birtokában, a sajtója széles és erős, a királyi udvar
felfogása is az ellenzék cselekményét bizonyára kedvezőtlenül itéli meg;
– természetesnek tartottam a nagy felháborodást. Azt is előre lehetett
látni, hogy a külföldi sajtó erősen elitéli az eset miatt a magyar
közállapotokat, nálunk pedig igen sok a bárgyu ember, a kire nézre a
külföld véleménye az irányadó s nem az, mit parancsol a magyarság joga
és érdeke s a dolgok belső igazsága.
Hanem az mégis meglepett, hogy mikor délután öt órakor a
Vezérlő-Bizottság tagjai a függetlenségi párt körhelyiségében
tanácskozásra összejöttünk: ott is nagy komorságot és lehangoltságot
vettem észre. Többen voltak, a kik helytelennek tartották, kárhozatosnak
vélték az egész megtörtént jelenetet és élesen elitélték az ellenzék
hevesebb tagjainak hevenyészett erőkifejtését. Többen sóhajtoztak, mit
szól rólunk a külföldi művelt közvélemény.
Én tisztában voltam gondolataimmal s egész felfogásommal. Napközben
éppen a fölött tünődtem s rájöttem az okos és szükséges igazságra. Azt
mondtam:
– Ne sopánkodjunk. Az történt, a minek meg kellett történni. Az ellenzék
minden más, talán enyhébb eljárása ártott volna tekintélyünknek s
politikai becsületünknek. Rövid kiáltványt fogalmazok a nemzethez,
megmagyarázok benne mindent s a ma megnyert csata sikereit nem teszi
kétessé semmi.
Egyhangulag megnyugodtak szavaimban, sőt a mikor látták, hogy
irószerekhez nyulok: Kossuth bezárta az értekezletet s eltávozott
mindenki, kértem, hitelesitő bizottságot hagyjanak itt legalább. Nem
hagytak azt se.
– Jó lesz az ugy, a hogy te jónak látod.
Csak gróf Apponyi Albert maradt ott s várta meg a munkálat elkészültét.
Igen gyorsan fogalmaztam s egyetlen szóigazitás nélkül. Apponyi gróf
átolvasta nagy figyelemmel s örömmel jóváhagyta. Csak annyira kért, nem
lenne-e jó az egyik sorban használt »elgázolni« szó helyébe ezt tenni
»eltiporni«.
Mosolyogva elfogadtam javaslatát.
Igy jött rögtön sajtó alá. Minden lap egész terjedelemben s feltünő
alakban hozta. Hatása óriási lett. S nemcsak a fővárosban, hanem a
vidéken is. Elnémult a kárhoztatás itthon is, külföldön is. A
bekövetkező választásoknál is a kiáltvány észjárása lett döntő a kormány
megbuktatásában. Hiába mennydörgött még néhány napig gróf Tisza István.
Belátta mindenki, hogy kötelességükhöz hű, bátor hazafiak másként nem
cselekedhettek, csak ugy, a hogy cselekedtek.
II. A KIÁLTVÁNY.
(Mi történt deczember 13-án? – Perczel bűne. – Megmaradunk az
alkotmányos küzdelem mezején.)
Honfitársaink! Mai napon a törvényhozásnak, a nemzet képviseletének
tanácskozó házát pandurok, csendőrök serege töltötte meg. A képviselők
kapuját már rendőrök foglalták el. Az elnöki és háznagyi termeket,
folyosókat, a miniszterek utját mindenütt darabontok őrizték. Magában a
képviselők tanácskozótermében az elnöki szék környékét karhatalmi béres
szolgák tömege szállta meg.
Karhatalmi erőszak végrehajtóit telepitették a nemzeti törvényhozás
szentegyházába.
A nemzet e megalázását nem türhettük.
Jogunk és kötelességünk volt az erőszak szegődvényeseit legalább a
tanácsteremből eltávolitani. Kötelességünket teljesitettük.
Megsemmisitettük az elnöki széket is. A mely széken november 18-án az
irtózatos bünt elkövették, azt ott szemünk előtt tovább nem türhettük.
Legyen e mai nap emlékezetes arról, hogy a nemzetünk ellen elkövetett
gonosztetteknek még nyomait is erőnk teljességével az enyészetnek átadni
törekszünk.
Béke és testvéri szeretet élt nemzetünk kebelében évtizedek óta, a békés
és alkotmányos küzdelem testvéri nemes versenye volt minden viszályunk.
Még az elmult 1903. év vitája sem irányult másra, mint az országtól
követelt óriási ujabb terhek ellenében nemzeti nyelvünk elismerésére s
becsületünk megvédésére. E vita is ez év márcziusában megszünt s az
elmult évszázadok folyamán egy esztendő se telt el, melyen oly sok és
oly nagyfontosságu törvényt oly nyugodt tanácskozással alkottunk volna,
mint a folyó esztendőben.
A felhőtlen ég villáma nem oly váratlan s nem oly oktalan, mint a
kormánynak s a képviselőház elnökének a törvényhozásra lecsapott
novemberi gonosztette.
Ha e gonosztett megtorlatlan marad: Magyarországnak nem lesz többé
szabad népképviselete, nem lesz többé független törvényhozása.
Hiába választanak a kerületek szabad és bátor férfiakat törvényhozóul, a
törvényhozót karhatalom némitja el s hazaáruló erőszak vonszolja ki a
törvényhozás templomából.
Ezt a gonosztettet követte el, történelmünket, önérzetünket, fajunk
jellemét, tiszta hazafiságunkat igy gyalázta meg a novemberi merénylet.
Tisza és Perczel volt a bűnös cselekedet szitója és elkövetője.
És nem állapodtak meg e cselekedetnél. A törvényhozás két tábora közt
eddig fennállott testvéri szeretet helyébe az ádáz gyülölet érzetét
akarják meggyökereztetni. Hogy a testvérharczban elhervadjanak
honfierényeink s erőink fogytán nyakunkra tehesse jármát az idegen
hatalmi erőszak.
Perczel bűnéhez hasonlót nem ismer a nemzetek története. A ki a nemzet
választottja s a kinek a törvényhozás rendjét és szabadságát meg kell
védelmeznie mindenki ellen, a pártosság bűnrészesévé válik s tudatosan
eltiporni szegődik azt a kincsünket, mely szabadságunk közt a
legnagyobb: a törvényhozás függetlenségét.
De mi megmaradunk az alkotmányos küzdelem mezején. Hivek a királyhoz és
igaz, hű fiai nemzetünknek. Gonosztevők nem lehetnek királyunk hű
tanácsosai s nemzetünk becsületes kormányzói. Mi békés uton, az
alkotmány korlátai közt törekszünk megvédelmezni a nemzet jogait. A
nemzeti önérzet és saját becsületérzésünk sérelme nélkül, minden
pillanatban készek vagyunk a törvényhozási békére.
Ma eltávolitottuk a karhatalom szegődöttjeit.
Holnap katonai erőszak rohama jöhet reánk. De akkor is teljesitjük
kötelességünket. Erős fegyvereink vannak nekünk is. A fölséges király
esküjébe s a nemzet örökkévaló erejébe vetett bizodalmunk.
Isten óvja meg nagy veszélytől hazánkat, nemzetünket, királyunkat,
alkotmányunkat.
Budapest, 1904 deczember 13.
_A szövetkezett ellenzék Vezérlő-Bizottsága_.
KIÁLTVÁNY A DECZEMBERI ELNAPOLÁSKOR.
I. A KIÁLTVÁNY TÖRTÉNETE.
Az országgyülésnek 1904. évi november hó 18-án királyi leirattal történt
elnapolása deczember 19-ikére történt, e napon tehát ujra meg kellett
volna kezdeni a tanácskozásokat. Azonban e napon ujra királyi leirat
napolta el az országgyülést deczember 28-ikára.
19-én este a szabadelvü párt értekezletet tartott. Az általános érzület
fölötte hüvös volt. Ugy látszott, sokan unják már a helyzetet s mintha
gróf Tisza István mellett nem lelkesülnének ugy, a miként eddig. Tisza
azonban hosszu beszédet tartott s megkisértette a párttagok
fellelkesitését. Beszélt egyebek közt a közeli uj választásokról s nagy
fennen kijelentette bizodalmát abban az irányban, hogy a nemzet az
általános választásoknál neki ad igazat s az ellenzéket elitéli.
– Én azt hiszem, – ugymond, – hogy a magyar nemzetet a maga hagyományos
politikai bölcsessége nem fogja cserben hagyni s a mi táborunktól nem
fogja a magyar nemzet többsége a bizalmát megvonni azért, hogy olyanokra
ruházza, a kik most a közös gyülöletben, a közös szenvedélyben a
legvakmerőbb játékot üzik összes politikai elveikkel. Ebben a biztos
reményben nézhetünk a választások elé!
19-én délelőtt 11 órakor a Vezérlő-Bizottság tanácskozott s Kossuth
előadta, hogy az országgyülés feloszlatása küszöbön van, készüljünk
tehát a választásokra s mindenekelőtt alakitsunk bizottságot, mely a
választási ügyeket intézze s melylyel a képviselők a kerületük
állapotairól szóló alapos ismertetéseket közöljék. Egyidejüleg rövid
kiáltványt kell intézni a nemzethez, mely adjon tájékozódást a mostani
helyzetről. Ennek elkészitésére Eötvös Károlyt kell felkérni arra, hogy
az esti hét órakor tartandó Vezérlő-Bizottsági ülésen s a kilencz órakor
tartandó összes ellenzéki értekezleten kész javaslatát terjeszsze elő.
Igy készült a kiáltvány, melyet mind a bizottság, mind az általános
értekezlet változtatás nélkül elfogadott s lelkesen helyeselt.
II. A KIÁLTVÁNY.
(Mit kellene a törvényhozásnak sürgősen végezni? – A szövetkezett
ellenzéki pártok együttes eljárása a választás alatt.)
Honfitársak! A kormány megint elnapolta az országgyülést. Királyi
leirattal napolta el, hogy képviselők a házszabály alapján meg se
nyithassák az üléseket s ne folytathassák tanácskozásaikat.
Pedig nehéz kérdések megoldásának sulyos kötelessége áll előttünk. A
költségvetés, az adó és katonateher törvényessége s a kormány
fölhatalmazása nélkül az ujév elején, melytől csak nehány nap választ el
bennünket, törvénytelen állapotba jut az ország kormányzata.
Ezeken kivül halasztást nem türő alkotmányos kötelességünk első sorban a
kormány és házelnök felelősségre vonása, kik a novemberi gonosztettet
elkövették, az alkotmányt lábbal tiporták, a törvényhozás békés munkáját
meggátolták s a hazafi lelkek nyugalmát országszerte gonoszul
megzavarták s jövőnk iránt bennünk sulyos aggodalmakat keltettek fel. A
felelősségre vonással együtt és egyszerre a jogfolytonosság
visszaállitása s az alkotmány visszaállitása lenne törvényhozói
kötelességünk.
De az országgyülés már november eleje óta nyugodtan nem munkálkodhatik,
a kormány által folyton elkövetett ujabb és ujabb merényletek a nyugodt
munkálkodást nem engedik. Sőt a kormány kétségbe nem vonható
bizonyossággal többféle módon oly kijelentéseket tesz, hogy ezt az
országgyülést királyi elhatározással az ujév első napjaiban végleg
feloszlatja.
Alkotmányszegő merényleteit ezzel is csak folytatja, sőt tetézi. A
kormány mult évi számadása s az országnak jövő évi költségvetése fölött
a törvényhozás már egyáltalán nem határozhat, ily határozat nélkül pedig
az országgyülés idő előtt való feloszlatása alkotmányszegés. De a
kormány felelősségére a királyi eskünek egyenes megszegése is lenne ez.
A királyi eskü egyik fontos biztositéka az alkotmánynak. A királyi
esküre áhitattal és kegyelettel gondol a királyhoz mindig hűséges magyar
nemzet s azt szentnek és törhetetlennek tekinti. A királyi eskü
megszegése szentségtörés és hogy az bekövetkezhetnék valaha, még ez a
gondolat is bűn a király ellen és a nemzet ellen.
Ha azonban az uj választások, melyeket alkotmányos körülmények közt
annyira óhajtottunk, most, noha alkotmányszegéssel, mégis
bekövetkeznének, a küzdelemtől meg nem hátrálhatunk, nekünk minden
törvényes és alkotmányos fegyverrel a megszegett alkotmányt helyre kell
állitanunk, meg kell védelmeznünk s utódaink számára becsülettel s
tisztán fenn kell tartanunk.
Küzdelmünk nehéz lesz. Nem a házszabály módositása; nem a tanácskozások
szabadságának az obstrukczió ellen való biztositása a kormány czélja.
Ezeket csak ürügyként, csak lelketlen ámitás czéljából emlegeti a
kormány. Ő némává, harczra és ellenállásra képtelenné akarja tenni
nemzetünket, hogy a pénz- és véradó kérdéseiben, az ugynevezett
nagyhatalmi és birodalmi kérdésekben szavunkat és erélyünket többé fel
ne használhassuk. Ezért akarja intézményeink közé becsempészni az ötven
képviselős vitazárást vagy ehhez hasonló hatályu más intézkedést s ezért
akarja karhatalommal a hazafias képviselőket a tanácskozás terméből
kihurczolni s az országházból kizárni. Akkora szabadságot igenis Szent
István birodalmának is meg akar hagyni az országgyülésen, a mekkora
Ausztria tartományainak megvan, de többet nem. Igy akarja felforgatni
1848-at is, sőt 1867-et is, hogy teljessé tegye a beolvasztást is.
Ezért folyik a harcz. Ez a mi súlyos honfiui aggodalmunk. Ez teszi
nehézzé kötelességünk teljesitését. A merényletet e czélra mindenütt
megkezdte már a kormány s az uj választásokkal teljesen biztositani
akarja merényletének minden következését.
Ily helyzetben a mai napon elszánt, lelkes egyetértéssel elhatároztuk a
következőket:
1. A szövetkezett ellenzéki pártok álnokul megrohant alkotmányunk és
állami létünk védelmére szövetségben maradnak a választások alatt is, a
választások után is mindaddig, mig hazafias, szent czélunkat el nem
érjük, mig a törvényes és alkotmányos állapotot vissza nem állitjuk s
mig az ország ellenségeit az ország kormányából el nem távolitjuk.
2. A politikai ügyek vezetésével a Vezérlő-Bizottsá got ujra megbiztuk.
3. A választókerületekben a szövetkezett ellenzéki pártok mindegyike
elveinek érintetlen fentartása mellett az alkotmány védelmére egymást
kölcsönösen támogatja s a kormány nyilvános jelöltjei, valamint a
kormány által támogatott ál ellenzéki jelöltek ellen is egész erővel s
teljes egyetértéssel küzd.
4. Az egyik vagy másik kerületben netalán beálló benső vitákat és
személyi kérdéseket a Vezérlő-Bizottság törekszik kiegyenliteni. 5. A
törvényhatóságokat felhivja, hogy az országgyülés törvénytelen
feloszlatása ellen tiltakozzanak és csak a tiltakozás után vagy ezzel
egyidejüleg rendeljék el a választásokat.
Polgártársaink, szent az alkotmány! Legyen szent és komoly a harcz is,
melyet megmentéseért vivunk. Fegyverünk: a törvény, a rend, a hazafias
elszánt buzgalom!
Éljen a haza!
Éljen a király!
Éljen az alkotmány!
Kelt Budapesten, a szövetkezett ellenzék 1904. évi deczember hó 19-én
tartott értekezletéből:
A szövetkezett ellenzék Vezérlő-Bizottsága:
Kossuth Ferencz Tóth János
elnök. jegyző.
Gróf Apponyi Albert, báró Bánffy Dezső, Barabás Béla, gróf Batthyány
Tivadar, Eötvös Károly, Gulner Gyula, Hock János, Holló Lajos, Justh
Gyula, Polónyi Géza, Rakovszky István, Sághy Gyula, Szederkényi Nándor,
Thaly Kálmán, Ugron Gábor, Vázsonyi Vilmos, gróf Zichy Aladár, gróf
Zichy Jenő.
A NAGY ALKOTMÁNYSZEGÉS MEGTORLÁSA.
I.
(Az alkotmányszegés természete. – A vezérlő bizottság engem bizott meg a
megtorlási eljárás és inditvány javaslatának elkészitésével.)
Az 1901–1905-ik évi országgyülés folyamán 1904. évi november hó 18-án a
képviselőház elnöke, Perczel Dezső, egyetértve gróf Tisza István
miniszterelnökkel, felforgatta a tanácskozás rendjét, többszörösen
megsértette a képviselőház szabályait s azokkal együtt, kik titkába be
voltak avatva, nagy alkotmányszegést követett el. Még sulyosabb
merényletet követett el a törvényhozás ellen ugyanaz évi deczember
13-án, a mikor a képviselőház tudta nélkül Csávossy Béla háznagygyal
egyetértve, titkon karhatalmi természetü erőkkel rakta meg a
képviselőház járatait, csarnokait s tanácskozó termét is.
Az egész eljárás külső jelenségeinek hű leirása s alkotmányjogi
méltatása a már közlött nyilatkozatokon kivül bent van inditványomban s
képviselőházi beszédemben.
A további fejlemények nagy történelmi eseménynyé tették ez
alkotmányszegést. Az országgyülést idő előtt bezárták. A király a
nemzetet uj választásra hivta föl. Az uj választás megbuktatta gróf
Tisza István kormányát s egész politikáját. Az ujabb kormány báró
Fejérváry Géza elnöksége alatt azonban nem az uj többség soraiból
alakittatott. Többségtelen és alkotmányellenes kormányzat lépett életbe.
Az alkotmányt sok fontos és lényeges részében megsértették, mellőzték,
sőt egyenesen fel is függesztették. Önkényuralom váltotta föl az ország
alkotmányos életét.
Az ellenzéki pártok már az alkotmányszegés napján szövetkeztek egymással
s 21 tagból álló vezérlő-bizottságot alakitottak az ország alkotmányi
ügyeinek vezetésére s a kormány és kormányzat működésének éberebb
ellenőrzésére. E bizottságnak tagjává engem is megválasztottak.
Az ujonnan összehivott 1905–1906-iki országgyülés tartama alatt
szakadatlanul müködött a vezérlő-bizottság. Az uj választás folytán s az
időközi választásokkal a szövetkezett pártok nagy többségre jutottak. A
vezérlő-bizottság fölvetette azt a kérdést is, hogy az országgyülés minő
megtorlást gyakoroljon Perczel Dezső volt képviselőházi elnök s társai
ellen az alkotmányszegés miatt. A kérdés kifejtésével s a képviselőház
elé terjesztésével engem bizott meg. Inditványomat 1905. évi április
12-én nyujtottam be s élőszóval az április 13-iki ülésen indokoltam.
A nemzeti hadseregért vivott alkotmányi harczaink történetéhez tartozik
ez a kérdés is. Az alkotmányszegést is azért csinálták egyenesen, hogy
hadügyi terheink óriási szaporodását becsempészhessék törvénykönyvünkbe
s hogy az országnak nemzeti hadsereg iránt való hangos panaszát és jogos
követelését álnokul s egyszersmind erőszakkal is elnémitsák.
Azért vettem föl e tárgyat gyüjteményes műveim e kötetébe.
Az olvasó előtt is feltünő s majdan a történetbuvár és történetiró előtt
is rejtélyesnek látszik, hogy határozati javaslatom inkább enyhe,
mintsem az alkotmányszegés sulyos vétkének megtorlására megfelelőn
alkalmas lehetne. Hiszen csak kárhoztatja és elitéli a házelnök és
miniszterelnök merényletét, holott ilyen büntetést csak azok ellen
szokott az országgyülés alkalmazni, a kik a parlamenti illemet és
tisztességet sértik meg könnyelmüségből vagy indulatból s ezzel
megsértik egyuttal a törvényhozás és kormány tagjainak jogos egyéni
érzékenységét vagy becsületét is.
Azonban határozati javaslatom eredetileg másként hangzott. Törvényes
büntetést, miként az inditványban kifejtettem, megfelelő törvény
hiányában nem inditványozhattam, de a két vétkes államférfi cselekvényét
érzékenyen meg akartam bélyegezni akként, hogy a cselekvény s a
ráillesztett megtorlás mintegy közmondássá váljék, ily alakban menjen át
a köztudatba s oktató és ijesztő hatása legyen még a következő
nemzedékekre is. Határozati javaslatom tehát ehhez képest eredetileg igy
hangzott:
»Mondja ki a Ház határozatban: Ugy a most élő, mint a következő nemzedék
tudja meg, hogy Perczel Dezső, mint a képviselőház elnöke s gróf Tisza
István, mint a kormány elnöke, az 1904-ik évi november hó 18-án és
deczember hó 13-án együttesen elkövetett cselekményükkel és ennek
foganatositására irányuló intézkedéseikkel megszegték az alkotmányt és
megsértették a nemzetet.«
Az inditványt e határozati javaslattal együtt közöltem báró Bánffy
Dezsővel, mint a vezérlő-bizottságnak szintén egyik tagjával, a ki ugyan
helyesnek találta, de azért abban állapodtunk meg, hogy személyesen
fölkeressük gróf Andrássy Gyulát, vele is előzetesen közöljük s igy a
vezérlő-bizottság hozzájárulását is lehetőleg biztositjuk. Április első
napjai egyikén látogattuk meg budai palotájában, de a határozati
javaslatnak megnyerni nem tudtuk. Nagyon erősnek találta. Én hát a
közegyetértés biztositására fogalmaztam a sokkal enyhébb javaslatot,
melyet ugy a vezérlő-bizottság is, a képviselőház is változtatás nélkül
elfogadott.
II. INDITVÁNY.