az állami közélet mezején egy táborban küzdöttünk. Az 1875-iki fuzió
után én nem vállaltam képviselői megbizást, Széll Kálmán pedig a
Wenckheim s később a Tisza-kabinetben 1878-ig az ország pénzügyeinek
kormányzását intézte mint pénzügyminiszter. Szives előzékenységgel maga
mellé vett a pénzügyminiszteriumba főleg a kataszteri munkálatok
kodifikátori részének vezetésére, de állásom csak négy hónapig tartott.
1876-ik évi április hóban köztudomásra jutott a kormánynak Ausztriával
kötött közgazdasági s vám- és kereskedelmi egyezménye, ezt én nem tudtam
helyeselni, tehát állásomról lemondtam s a függetlenségi párthoz
csatlakoztam. Ő megmaradt a szabadelvü-párt és a Tisza-kabinet
miniszterének Bosznia elfoglalásáig.
A személyes tisztelet és barátság nem szakadt meg köztünk, noha ritkán
találkoztunk. A kit Deák annyira kegyelt, mint őt, azt már annálfogva is
nagy becsülésem és meleg rokonszenvem övezte. Deák az 1871-ik év nyarát
nála töltötte rátóthi kastélyában. S nála töltötte utolsó évét is az
1876-ik év elején bekövetkezett haláláig. Természetes, hogy Széll
Kálmánt is nagy kegyelet és tökéletes tisztelet s rokoni szeretet
kötötte Deákhoz. Annyira, hogy a mikor később, huszonegy év mulva
1899-ben megint kormányzásra vállalkozott s a kormány elnökségét vette
át, alakilag teljes joggal nyilvánithatta, hogy ő az ország ügyeinek
vezetésében Deák szellemének igazi örököse.
Kabinetét és politikáját nem támogattam, sőt mind a kettőnek erős
ellenzéke voltam. Ugy véltem, hogy a magyarságnak s a magyar állami
létnek szomoru hanyatlása az ő kabinetének müködésével kezdődik. De
azért évekig nem támadt kedvem ahhoz, hogy akár a sajtóban, akár a
parlamentben élénk támadásokat intézzek ellene. A mikor azonban a nagy
nemzeti követelések az ugynevezett Nessi-ügygyel az 1902-ik év végén
napirendre kerültek: azóta néhány nagy és támadó beszédet tartottam a
parlamentben politikája és kabinete ellen. A mi azonban természetesen
semmit se változtatott az iránta érzett egyéni nagyrabecsülésen.
A mikor a Tisza István-kabinet az 1904-ik évi november 18-iki
merényletet elkövette, Széll Kálmán, bár a szabadelvü kormánypártnak
tagja s egyik vezéralakja volt, nyomban félre vonult. 21-én már azt
hirdették a lapok, hogy teljesen vissza akar vonulni a közélettől, 22-én
már választókerülete és pártja elnökének bejelentette, hogy a képviselői
megbizásról lemond s 24-én már valósággal közölhették a lapok lemondó
levelét.
A levél hosszu és szép, Széll Kálmánnak legszebb szónoki és irodalmi
fogalmazásai közé tartozik. Tele van érzéssel és eszmével, de kétséggel
és búskomorsággal is. Kijelenti, hogy az állami közélet mezején
gyakorlati munkálkodásra, a mely sikerrel járjon, ez idő szerint nem
érzi magát képesnek, minthogy se a kormánynyal, se az ellenzékkel egyet
nem érthet, sőt nem is rokonszenvezhet.
Ez volt a helyzet, mely arra inditott, hogy hozzá a nyilt levelet
intézzem. A mit multjáról s a köztünk ifjukorunk óta fennállott egyéni
ismeretségről és barátságról föntebb érintettem, az magyarázza meg,
honnan meritettem a jogot a levél megirásához, de egyuttal az magyarázza
meg nyilt levelem tartalmának, irányának s egész észjárásának egyes
részleteit is.
II. A NYILT LEVÉL.
(Mit cselekedett a kormány? – Félre lehet-e most állani a küzdelem
teréről? – Mit mondott Deák Ferencz és mit cselekedett hasonló esetben?)
Tisztelt Barátom!
Bocsáss meg e bizalmas szóért. Közel negyven év óta vagyunk a közélet
munkásai. Ez idő nagy részét a törvényhozásban töltöttük el. Mig Deák
Ferencz élt, addig egy tábor harczosai voltunk. Mind a ketten számot
tudunk adni arról, miért váltak szét utaink.
Tisztellek, becsüllek, bizom benned, pedig kormányodnak elszánt
ellenzéke voltam. Minden kérdésben ellenkezhetett nézetünk, de az
alkotmány szentségének és sérthetetlenségének kérdésében egyetértettünk.
Te becsülettel megtartottad az alkotmányt, pedig nehéz fellegek
borongtak a te kormányzásod fölött is.
Ország élén álló férfiu soha se látott engem valamit kérni vagy
elfogadni. Te se. De most hozzád fordulok, a kis ember a nagyhoz, a
közvitéz a vezérhez. E szavakban ne láss álszerénykedést.
Ne válj meg törvényhozói állásodtól, ne tedd le képviselői tisztedet.
Országunk sulyos jövő előtt áll, alkotmányunk válságba jutott. Nem
bölcseség és hazafiság vezeti a kormányt, hanem őrjöngés és boszuérzet.
Minden jó emberre, minden hazafira szüksége van elárult nemzetünknek.
Magad hirdetted, – s hited erős volt és tiszta, – hogy te Deák Ferencz
hagyományainak vagy hű örököse, Deák pedig azt mondta, hogy az
igazságért akkor is küzdenünk kell, a mikor a győzelemnek már minden
reménye elenyészett.
Elenyészett-e már a te reményed? A miénk még megvan. Még az enyém is,
pedig az én kétségeim a legnagyobbak.
A hatalom összetörte az alkotmány alapkövét, a szólásszabadságot s ha
győző erővel nem állunk utjába, összetöri a kerületek választójogát is.
Hiába övezi a képviselőt a kerület bizalma, – a hatalom azt mondhatja:
ez a képviselő nekem nem tetszik, hallgasson el, különben a törvényhozás
terméből kihurczoltatom.
Emlékszel-e a nemzet történetére, hogy már volt ilyen esetünk?
Emlékszel-e, hogy V. Ferdinánd egyik gonosztevő kormánya Pestvármegye
egyik követét, Ráday Gedeon grófot, kizárta a törvényhozásból, mert a
bátor honfiszó, melyet ajkán kiejtett, nem tetszett annak a kormánynak?
Most a kormány romlott többség segitségével nem egy képviselőt zárhat
ki, hanem a nemzet minden szószólóját eltávolithatja. – Itt van
összetörve az alkotmány alapköve. Ez a borzasztó igazság. A hatalomnak
mind az a zsivaja, a mely most e körül zúg, csak ámitás, csak nyomorult
mentegetődzés, álnokság, csak a nemzet megbóditása.
S emlékszel-e, mit tett Deák Ferencz akkor? Pedig csak egyetlen követről
volt szó. Keserübb és fönségesebb harczot még nem látott hazánk
törvényhozása, mint a minőt akkor Deák folytatott. De elhagyta-e a
csatatért? Letette-e a fegyvert? Elmenekült-e a magányba hite- és
reményevesztett csüggeteg lélekkel? Minden érzet közt nem a kötelesség
érzete volt-e benne a legerősebb?
Tisztelt barátom!
Jőjj vissza! Állj csatasorba! Köztünk vagy külön, de velünk harczolj s a
harczban vezess bennünket. És vezesd azt a szerencsétlen többséget, mely
most egy őrjöngőnek van hatalmában. Annak a többségnek vezére voltál,
lelke voltál éveken át, most is lesz kebelében, a ki hallgatni fog rád.
Mentsük meg az alkotmányt!
Mi marad nemzetünknek, ha ezt is eltiporják? A királyi hatalmat széditő
magasra emeltük, fejünkön gázol már. A hadsereget urrá tettük magunk
fölött, alig van jogunk hozzászólani. Nemzetközi állami létünk
elenyészett, itthon nemzetiségek ádáz gyülölete van felszitva ellenünk;
– anyagi erőnk, vagyoni jólétünk fogyatékán. Csak alkotmányunk volt még
meg s ebben küzdő erőnk. Mi marad, ha ennek is vége?
Jőjj vissza!
A te kötelességed még nagyobb, mint a miénk. Te vezére voltál
nemzetednek s első tanácsadója a királynak. A király már agg; napja
hanyatlóban. Ne engedd, hogy utolsó napjaiban oda jusson, a hova jutott,
mikor trónra lépett. Ne engedd, hogy harczra keljen a hűséges, de
kifosztott magyar nemzettel.
Csonka, béna maradsz, ha kivonulsz a képviselők seregéből. Még gonoszabb
idők is jönnek ránk, mint a mostani. Lehetetlen, hogy hallgass. De ha
kivülről emelsz szót, csak a pusztában kiáltó szó lesz az.
Most nem vagy országunk kormányának élén, most eljuthat hozzád a
függetlenségi elvek szerény közharczosának szava is. S jusson eszedbe,
hogy én nemzedékünk egyszerü krónikása is vagyok s szavam itt-ott még
akkor is hangzik, a mikor már régen porladunk. S nem feledik el, hogy a
mikor a hazát veszély fenyegette, a régi idők bajtársi barátságából,
ifjukorunk küzdelmeinek emlékéből volt hozzád egy bizalmas kérésem:
Dicsőn végezd közpályádat!
_Eötvös Károly_.
A NAGYVÁRADI NÉPGYÜLÉS.
I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.
(A Tisza-nemzetség Biharban. – Miért kellett népgyülés Nagyváradon?)
Az 1904. évi november 18-iki merénylet után, melyet a kormány és pártja
elkövetett, országszerte népgyülések tartását látta szükségesnek az
egyesült ellenzék s vidékenkint minden igaz hive. Ily tiltakozó
népgyülést rendeztek Nagyváradon 1904. évi november hó 29-én. Különös
érdekessége, sőt fontossága e népgyülésnek abból állott, hogy Nagyvárad
Biharvármegye székvárosa s a Tisza-családnak közéleti szereplése több
mint hetven év óta mind a vármegyében, mind a székvárosban kiváló volt s
különösen a mult század hatvanas éveitől kezdve annak a szereplésnek
hatása a vármegye határain tul is messze terjedett. Előkelő állás, nagy
vagyon, főuri és tekintélyes rokonság, a vármegyei közélet százféle
összeköttetése hatalmas társadalmi tábort alakitottak a Tiszák kiválóbb
férfiai köré, a mely a dolgok természeténél fogva egyuttal politikai
tábor is volt. Gróf Tisza István most is miniszterelnök, hatalmának még
mindig megvan teljessége, a többség a képviselőházban még mindig
állhatatos mellette, megvan iránta a király bizalma is: mind ez oknál
fogva a szövetkezett ellenzék különös tiszte volt, gróf Tisza Istvánt és
politikáját közszereplésének épen legbiztosabb székhelyén is megtámadni
s erős birálat alá venni.
Engem is meghivtak a népgyülésre s egyuttal beszéd tartására szólitottak
fel. Kötelességemnek tartottam a fölhivásnak megfelelni. Ugyanekkor
Nagyváradra jöttek velem gróf Apponyi Albert, a ki szintén hasonló
meghivásban részesült s több képviselő: Vázsonyi Vilmos, Olay Lajos,
Rigó Ferencz, Smialovszky Valér, Leszkay Gyula, Marjay Péter, Illyés
Bálint, Balogh Mihály, többen közülök biharvármegyei kerületek
képviselői.
Beszédemet, melyet gróf Apponyi beszéde után tartottam, gyorsiró
jegyezte ugyan föl, de a lapok a nélkül közölték, hogy én azt
megtekinthettem s a netaláni tévedéseket kiigazithattam volna. Most
azonban már kiigazitvák a tévedések.
A beszéd a nagygyülésen nagy és zajos tetszésben részesült. Némi
lényegtelen kihagyásokkal van fölvéve műveim e kötetébe. Nem az
értekező, nem is a lelkesitő, inkább az izgató beszédek természetével
bir, a mit akkori szigoru felfogásom s a közönség akkori érzése és
gondolkozása indokol és ment.
II. A BESZÉD.
(Apponyi gróf szavai és az én szavaim. – Gróf Tisza mentsége. – Mi az
alkotmány valósággal? – Van-e alkotmányos joga a nemzetnek, ha
választott törvényhozóit kizárhatják a törvényhozásból?)
Apponyi gróf az ő nemes természetének megfelelő finom és tudománybeli
jelző szavakat használt most elhangzott gyönyörü beszédében, a mikor a
helyzetet megismertette. Előre megmondom őszintén, én is a magam
természetének megfelelő szavakkal és jelző mondatokkal akarok beszélni.
Az én természetem némileg más, noha nem kevésbbé nemes. Az erős ősi
magyar természet az, a mely mikor alkotmányunkat és nemzetünket durva
kezek bántják, himezetlen nyers szavakba öltözteti gondolatát és
érzését.
Apponyi azt mondja, hogy a kormány november 18-án csinyt követett el.
Tiszteletreméltó irodalmi és tudóstársasági nyelven mondja, hogy a
november 18-iki merénylet csiny volt. Én pedig azt mondom, gonosztett
volt, a törvénynek készakarattal való tudatos, elszánt megsértése. A
szavakban különbség látszik, de azok igazságában nincs különbség.
Apponyi azt mondja, a csinyt meg kell torolni; – én pedig azt mondom, a
gonosztett elkövetőit meg kell büntetni. Apponyi bölcsen és alaposan
kifejti, hogy az elkövetett csinyért az uj képviselőválasztás nem
mentség, bármi lesz is eredménye; – én pedig azt mondom, hogy erre a
gonosztettre csak egyetlen megtorlás van, az akasztófa; – a gonosztett
elkövetőjét arra kell felmagasztalni. Ha a nemzetnek megvolna az az
ereje, a mely isteni, emberi és történelmi jog alapján megilleti; ha
keze-lába meg nem volna kötve; ha jogos akaratával szabadon
rendelkeznék, az az akasztófa már állana is. Igaz, hogy afféle
gonosztettet akkor nem is merne, nem is tudna senki elkövetni.
A kormány táborából azt hangoztatják: nem nagy, nem fontos, nem
veszélyes dolog az, a melyet november 18-án cselekedtek, hiszen nem az
alkotmányt sértették meg, hanem csak a házszabályokat, a házszabály
pedig nem törvény, törvényszegés tehát nem forog fenn. A miniszterelnök
az ugrai hires levél óta már vagy huszadszor beszél nyilvánosan a
nemzethez e kérdésben. Pártja értekezletein, magántársaságban,
képviselőházi ülésen, zöld asztal és fehér asztal mellett egyaránt, még
borozás közben is, ugy hogy hallgatói közt, mint a hirlapok közlik,
gyakran részeg legények is szerepelnek. S mindenütt csak azt mondja, azt
hajtogatja, gondolatai csak a körül az állitás körül vonaglanak, hogy ő
csak a házszabályok külső, alaki rendelkezéseit sértette meg, de csak
azért, hogy az alkotmányt magát, pedig ez a lényeges, megmentse.
Ez a beszéd tudatos valótlanság hirdetése, a nemzet félrevezetésére
irányuló gonosz irányu rábeszélés, sőt egyenesen kimondom, vásározó
czigányok közt szokásos közönséges ámitás, nem pedig az ország
főkormányzójához illő mentegetődzés. Lássuk csak közelebbről.
Én például a november 18-án történt dolgot gonosztettnek tartom egyelőre
már csak azért is, mert ugy csinálták, a hogy csinálták. A példa
világosit. Ha valakinek joga vagy szüksége van arra, hogy én tőlem husz
forintot kapjon, mert éhezik, vagy inség bántja, vagy valami igénye
támad, megvan az a tisztes módja, hogy oda jön hozzám s azt mondja:
uram, adj husz forintot, mert kell erre vagy arra. Adok, vagy nem adok
neki. Ha meggyőz okos szóval, bizonyára adok neki. De ha ugy jön hozzám,
hogy se szól, se beszél, hanem orvul beköti a szememet, elnémitja
nyelvemet, földre tipor, megkötöz és ugy veszi ki zsebemből a husz
forintot: akkor bizonyára gonosztettet követ el. S azon a szomoru
november 18-iki országgyülésen ez történt. Ilyet cselekedett a
képviselőház elnöke és a kormány elnöke s az a sok tagjában részeg és
könnyelmü gyülevész nép, mely a kormány segitségére volt. Hihetetlen az,
a mi akkor történt. A nyomban felocsudott ellenzék elől el is futott a
képviselőház elnöke, lába se érte a földet, nehogy agyonverjék, mint a
veszedelmes ebet. Rögtön hamisitottak jegyzőkönyvet is, nyomban
elnapolták az országgyülést is s másnap oda álltak az ország elé s nagy
fennen hirdették, hogy tegnap este kilencz-tiz óra tájban az
országgyülés önkényt megváltoztatta az ország alkotmányát.
Ezeren és ezeren hallják önök nyiltan mondott szavaimat. Ugy folytatom,
a hogy minden tisztes magyar ember folytatná. Bármint kuszálják össze
hirlapok és kormánytámogató megtévedt emberek a fogalmakat, őszinte
lélekkel kimondom, soha becsületes emberek szeme elé ne jussak, ha igaz
valóságában nem ugy történt a dolog, a hogy én elmondom.
Azt hirdeti a kormány elnöke: megmentette az alkotmányt. Ez nem igaz. De
ha igaz volna is: a mennybeli üdvösséget se fogadnám el, ha igy hoznák
elém: ámitással, ravaszsággal, hatalmi erőszakkal.
De nem is üdvösséget hozott november 18-ika, hanem oly rendelkezéseket,
melyek megölik a nemzet alkotmányát és sok megbecsülhetetlen értékü
szabadságát. E rendelkezések között egy sincs, a mely szükséges vagy
czélszerü volna, egyik gonoszabb és ostobább, mint a másik.
Mit jelent ez a szó: alkotmány? Hadd magyarázzam a józan magyar elme
szerint, a magam esze szerint.
Azt jelenti az a szó, hogy a község végezze a maga dolgát a községi
képviselőtestületben okosan és szabadon; a vármegye is végezze a maga
dolgát ugyanakként a bizottsági közgyüléseken és az ország is végezze az
országos dolgokat az országgyülés képviselőházában. Vannak módok és
szabályok, a melyek szerint a dolgok elvégezését intézni kell.
Már most, ha a községi képviselőgyülésen a községi birónak vagy
jegyzőnek joga volna ahhoz, hogy azt, a ki például az uj községi adó
vagy teheremelés ellen felszólal, nyomban lefülelje és kidobja, vajjon
lehetne-e akkor a község dolgát alkotmányosan intézni? Ugy-e nem?
A községeknél ezt nem is merik megkisérelni. Van vagy huszezer község az
országban; olyan elégedetlenség, zenebona és ellenállás következnék,
hogy vagy huszezer koponyát csakhamar betörne az ily bolond uj
alkotmány.
Vagy ha a vármegye gyülésén valaki olyat mondana, a mi a főispánnak nem
tetszik s a főispán vak hevében ezért az illetőt fegyveres csendőrökkel
nyomban kivezettetheti vagy kidobathatja: alkotmányosság volna ez?
Vajjon intézhetné igy a község, vagy a vármegye a maga dolgát
becsülettel, tisztességgel és a közérdek javára?
Ugy-e nem?
Most gróf Tisza István miniszterelnök azt a jogot törekedett magának
megszerezni, hogy szolga módjára engedelmeskedő ötven képviselő
inditványára minden kényes, nehéz, az ország terheit szaporitó s az
alkotmányos szabadságokat veszélyeztető kormányjavaslat fölött nem
enged, vagy nyomban megszüntet minden képviselőházi tanácskozást s
azonnal megszavaztatja a magáról és a nemzetről megfeledkező többséget.
Hát alkotmány ez? Hát miként tisztulnak akkor a nézetek a közkérdések
fölött s miként láthat tisztán és világosan a nép, ha már még a
képviselőházban se lehet szabadon tanácskozni?
Pedig ha bitor kormányzók akarják, még egyébként se lehet. Mert joga
lesz a képviselőház elnökének s a kormánynak és engedelmes többségének
azokat a független gondolkozásu férfiakat s országos képviselőket, kik
neki nem tetszenek, a képviselőházból karhatalmi erőkkel, darabontokkal
kidobatni, kizárni s képviselői napidijuktól is megfosztani.
Hát alkotmány ez?
Jó magyar népünknek már csak egy igazi országkormányzó joga van. Kicsiny
jog, gyönge is, erőtlen is, százfélekép kijátszák e jogát is, de ez még
legalább eddig megvolt. S ez abból áll, hogy minden ötödik esztendőben
az országos képviselőválasztás alkalmával védőt, pártfogót, szószólót,
ugynevezett képviselőt választhat magának az országnak nagy tanácskozó
és határozó gyülésébe, hogy ott őt jólelküen képviselné s jogából,
szabadságaitól s vagyonából kifosztani ne engedné. De most ime bitor
kormány áll elő s házszabálymódositás czimén igy szól a néphez:
– Oh te balga nép, nem adok én te rád és jogodra semmit. Választhatsz
ugyan magadnak képviselőt szabadon, de ha az nekem nem tetszik s nem ugy
viseli magát, a mint nekem tetszik, akkor bizony én őt a képviselőházból
karhatalommal kidobatom.
Ily szomoru, ily kétségbeejtő a helyzet, oly bitangságba kerültek
nemzetünk jogai és érdekei november 18-án s az ekkor végrehajtott
gonosztett óta.
Ha hát mégis akad valaki, a ki önök előtt, tisztelt uraim azt mondja,
hogy a kormány november 18-án csupán csak az eddigi házszabályokat
sértette meg, de az alkotmányt nem bántotta, mondják meg a szemébe
nyiltan, hogy vagy nem tudja, miről beszél, vagy ha tudja: akkor hazudik
czigány módra.
Ha a november 18-iki gonosztett érvényben marad: akkor a népnek minden
alkotmányos joga halálos veszedelembe jutott. Nem segit ezen se uj
képviselőválasztás, se semmi más kuruzsló szer, csak az segit, ha a
gonosztettet megtoroljuk, érvényességét megsemmisitjük s minden
következményét elháritjuk, alkotmányunkat pedig ujra visszaállitjuk, a
hogy volt.
Obstrukczióról beszél a kormány untalan. Azt mondja, ez akadályozta őt a
munkálkodásban. Tudatos, hitvány valótlanság ez az állitás is, a melyet
a maga igaz nevén hazugságnak szokás mondani.
Tessék mindenkinek megnézni a magyar törvénytárt. Szent István óta
készül ez a törvénytár, de kilenczszáz esztendő óta alig volt olyan év,
a melyben annyi törvényt nyugodt tanácskozással tudtunk volna alkotni,
mint az idén, urunk születésének 1904-ik esztendejében. Meggyőződhetik
erről mindenki, a ki olvasni tud is, akar is.
Utolsó szavam mondom ki ezuttal.
Meg fogja látni mindenki, hogy a szövetkezett ellenzék minden tagja
őszintén, bátran, fáradhatatlan buzgalommal és kötelességérzettel védeni
fogja az alkotmányt erőinek fogytáig. De ha maga a nép nem segit
bennünket, ha össze nem jön vidékenként s haragos és lelkes
felbuzdulással nem támogat: akkor mi magunk meg nem óvhatjuk az
alkotmányt. De azért reményünk meg nem csökken s bizalmunk szilárd a
jövőre nézve. Megállunk a magunk helyén, mint a katona, a mig vagy nem
győzünk, vagy a küzdelem hevében el nem hullunk!
HONFITÁRSAINKHOZ!
– Kiáltvány a nemzethez a Vezérlő-Bizottságból 1904 decz. 14-én. –
I. A KIÁLTVÁNY TÖRTÉNETE.
(Karhatalmi erők a képviselőházban. – Mire kellettek a darabontok? – A
darabontok kiverése deczember 13-án. – A nagy közönség véleménye az első
pillanatban. – A vezérlő bizottság rám bizza a nemzet felvilágositását.)
1904. évi deczember hó 13-án gróf Tisza István miniszterelnök
kezdeményezésére s hozzájárulásával Perczel Dezső, a képviselőház elnöke
és Csávossy Béla, a képviselőház háznagya, mintegy negyven főből álló
karhatalmi személyzettel rakta meg reggeli 9 óra előtt az országgyülés
palotájának azokat a részeit, a melyeken a képviselők járni, társalogni
és tanácskozni szoktak. A déli főkaput rendőrök szállták meg, a
lépcsőkön, folyosókon, az elnöki és háznagyi hivatalos helyiségek
ajtóinál ujonnan alkalmazott s különös egyenruházatu, katonás alaku
fiatal erős férfiak foglaltak állást, fegyver nélkül, de katonailag
fegyelmezett és begyakorolt állással és testtartással. Nyilván, mintha
őrálláson lettek volna. Ugyanily férfiak álltak a miniszteri termekhez
vezető folyosókon s kivált a miniszterelnöki termek ajtóinak közelében.
Ezeket a férfiakat, mint csakhamar köztudatra jutott, a honvédség és
csendőrség csapataiból toborzották össze és fogadták föl s látták el
ruházattal és utasitással. Közvetlenül kik jártak el ebben, nem
nyomoztuk ki, minthogy közjogilag nyilvánvaló, hogy ezt a házelnök,
háznagy és miniszterelnök rendelkezése nélkül senki se cselekedhette, –
kétségtelen tehát, hogy ezért ők a felelősök, valamint az is
kétségtelen, hogy mások nem lehetnek közjogilag első sorban felelősek.
Ezeket a karhatalmi embereket félig-meddig hivatalosan is, de a közönség
és a hirlapok szinte ösztönszerüleg darabontoknak nevezték.
Fölfogadásuk, egyenruházásuk és begyakorlásuk az országgyülésnek
november 18-án történt elnapolása óta s a deczember 13-ára rendelt ujra
egybehivása közt lefolyt 24 nap alatt történt. S az egész szervezést oly
titokban intézték, hogy részleteiből a nagyközönség körébe alig
szivárgott ki valami. Az országház tisztviselősége és szolgáló
személyzete természetesen sokat megtudhatott jó eleve a részletekről, de
tudásából semmit se juttatott a nyilvánosság elé. Bizonyára gróf Tisza
István vaskezére gondoltak, a mikor a hivatalos titoknak vélt
előkészületi intézkedések minden hirét titokban tartották. Meg kell még
jegyeznem, hogy ily karhatalmi természetü országgyülési személyzet
felállitására se őseink 1848-ban, se mi 1867 óta soha nem gondoltunk, az
érvényben levő házszabályok tehát az ily személyzet szolgálati, fegyelmi
és vezényleti, valamint ellátási dolgairól teljesen hallgatnak. De erről
még a november 18-án vakmerő erőszakkal és jogtalan merénylettel
felszinre hozott Daniel Gábor-féle házszabály se tesz emlitést.
Az ok, a mely a kormánynak és a képviselőháznak elnökét a darabontok
szervezésére s a képviselők tanácstermében való felállitására birta,
nyilvánvaló.