részben mint törvényhozó is. Sok nagy szónokot és sok fényes beszédet
hallottam s azok hatása gyakran varázsló, mámoritó volt s az indulatok
csodálatos fölgerjesztésére birta a hallgatóságot. De akkora hatása
sohase volt egy szónoklatnak se, mint egykori barátom, Kaszap Berczi
hatalmas beszédének, pedig csak négy szóból állott. A mult század
nyolczvanas éveiben történt. Kaszap Berczi Hevesvármegyének volt egyik
képviselője. Nemes gondolkodás, áldott jó lélek, igaz magyar. De soha a
száját se nyitotta föl s a kortörténetek örökre hallgatnak róla e miatt.
Tisza Kálmán volt a kormányzó elnök. Tisza Kálmán sok ideig konok,
kegyetlen ellenzéke volt Deák Ferencznek s később sokkal rosszabb
dolgokat csinált, mint a milyeneket valamikor Deák dolgaiból
kárhoztatott. Ezért az ellenzék képviselői s még a függetlenségi pártiak
is egy alkalommal szivesen és gyakran idézték ellene Deák szavait,
mondásait, bölcseségét. Ez különösen izgatta, ingerelte őt. Végre
megunta s valamelyik viharos ülésben igy tört ki: »Ha igy folynak az
országgyülésen a dolgok, eljön még az az idő, a mikor én rólam is ugy
emlékeznek, mint ama nagy emberről, Deák Ferenczről«. E szóra kissé
fölemelkedik ülőhelyén Kaszap Berczi s e szavakat mondja: »Kutyául
leszünk már akkor!« – El se lehet képzelni, milyen hatása lett e szónak.
A mennydörgés nem oly hatalmas, mint a milyen kaczagásba tört ki az
egész Ház kivétel nélkül, még a kormánypárti oldalon is. Az emberek
felugráltak, ugy kaczagtak és éljeneztek perczekig. Nos hát, ez jut
eszembe most, a mikor Molnár János tisztelt barátomra emelem poharam –
jó szivvel, meleg érzéssel. Mert hogy mi valaha egy táborba egyesüljünk
s egy irányban jó testvérek egyetértésével törekedjünk és munkáljunk:
Kaszap Berczi igazságának kellett elkövetkezni. Csakugyan kutyául
lettünk, de nagyon!
Kis dolgok ezek, de jellemzik ama napokat.
Akkor négy vagy öt ellenzéki párt volt az országgyülésen, a horvátokat,
szászokat és nemzetiségeket nem számitva. Ugymint a függetlenségi párt
két árnyalattal – az egyik Kossuth vezetése, a másik Ugron-Holló
vezetése mellett. Azután a nemzeti párt Apponyival s a néppárt a
képviselőházon kivül álló Zichy Nándor gróffal. A szabadelvü pártból
lassanként kivonuló ugynevezett disszidensek szaporodtak ugyan, de külön
párttá gróf Andrássy Gyula vezetése mellett jóval később alakultak és
szervezkedtek. De szervezett és megalakult párt volt az ujpárt Bánffy
Dezső báró vezetése mellett. Magam is ezzel állottam szövetségbe az év
elején. Függetlenségi elveimtől és harczaimtól ugyan egyetlen pillanatra
se álltam el, de minthogy a nagy nemzeti eszmékért való nemes küzdelem
folyama alatt Kossuthék négyszer leszereltek, Ugronéktól és Hollóéktól
pedig engem némi személyi és fontos elvi eltérések választottak el s
minthogy én a nemzeti küzdelemnek lehetőleg egységes folytatását láttam
szükségesnek, erre pedig Bánffy és pártja nagy buzgósággal készen volt:
tehát velük kellett szövetkeznem. Fent is állott szövetségem az 1906-iki
választásokig, a mig a párt a helyzet nagy átalakulása miatt a
fokozottabb tevékenységtől vissza nem vonult. Ettől kezdve magam
maradtam egyelőre a történelmi nagy függetlenségi pártból a közélet
szinterén.
Volt alakulóban még egy kisded ellenzéki párt, a demokrata párt, élén
Vázsonyi Vilmossal. A fővárosban hatalmas tömege volt, de képviselője
Vázsonyin kivül ekkor még csak egy.
Mind ez ellenzéki pártok és töredékek november 19-én délelőtti tiz
órakor közös és együttes értekezletre összejöttek a függetlenségi párt
körhelyiségében, hol Kossuth Ferencz elnöklete alatt tanácskoztak és
határoztak.
Szövetséggé, latin néven coalitióvá alakult az egész ellenzék. Ettől
kezdve általános elnevezése koaliczió lett.
Alakitott 21 tagból álló bizottságot, a mely állandóan együtt legyen,
időnként és a szükséghez képest tanácskozzék és határozzon s a
szövetkezett ellenzéket képviselje.
A bizottságnak Vezérlő-Bizottság lett a neve. Az eszmét s a nevet is
hozzá a kurucz korszak nyujtotta, a mely némileg hasonló viharos
viszonyok közt a Confoederált Státusok Vezérlő-Commissióját alakitotta
meg. A Vezérlő-Bizottság tagjait a sajtó és a közbeszéd vezéreknek
kezdte nevezni.
A vezérek megválasztásában semmi különös tanácskozás és fontolgatás nem
volt. Kossuth előterjesztette javaslatként, hogy az ellenzéki pártok
elnökei és alelnökei legyenek a vezérek, ezekből alakuljon a bizottság.
A javaslatot elfogadták.
Igy lettek bizottsági tagok a függetlenségi pártból: Kossuth Ferencz,
Thaly Kálmán, Justh Gyula, Polónyi Géza, Barabás Béla és Komjáthy Béla s
a bizottság jegyzőjeként Tóth János.
Az Ugron-Holló árnyalatból: Ugron Gábor, Holló Lajos, Szederkényi
Nándor.
A nemzeti pártból: gróf Apponyi Albert, gróf Batthyány Tivadar, Gulner
Gyula, Sághy Gyula.
A néppártból: gróf Zichy Aladár, Rakovszky István, Molnár János.
Az ujpártból: báró Bánffy Dezső és Hock János.
A demokratapártból: Vázsonyi Vilmos.
Engem Kossuth külön javaslatára választottak, főleg arra való
tekintettel, hogy a szövetkezett ellenzék nyilatkozatait, kiáltványait s
a nemzethez intézendő szózatait én készitsem.
Később a Vezérlő-Bizottság időnként némileg változott. Tagjaivá lettek:
báró Kaas Ivor, Bartha Miklós, gróf Károlyi István és Hentaller Lajos.
De utóbb megalakult az alkotmánypárt s ebből tagjai lettek gróf Andrássy
Gyula és Darányi Ignácz.
A november 19-iki értekezleten még két javaslatot fogadtak el. Az egyik
volt: Felirat a királyhoz, a másik: Szózat a nemzethez.
Én a feliratot nem tartottam czélszerünek. Mi összes ellenzékiek mégis
csak kisebbségben voltunk s a kormánypárti nagy többség s a főrendiház
semmi esetre se járult volna hozzá. Miként, mi jogczimmel jutott volna
hát a király elé? Amugy is köztudomásu dolog, hogy a király, mig
kormányában bizik, semmi más oldalról jövő tanácsot nem fogad el, sőt
meg se hallgat, csak olyat, a mely kormányától ered. Annak pedig semmi
jele se mutatkozott, hogy a király bizalmatlan kezdene lenni gróf Tisza
István és kormánya iránt.
A felirat tervét mindamellett az értekezlet elfogadta s megkészitésével
gróf Apponyi Albertet bizta meg. El is készült a felirat, alapos és szép
munka is volt, de természetesen nem lett belőle semmi; még a
képviselőházban se juthatott előterjesztésre és tárgyalásra.
A nemzethez intézendő szózat elkészitésére engem kért föl a szövetkezett
ellenzék. Vállalkoztam rá. Kijelentettem mind a magam, mind a távollevő
Bánffy Dezső báró nevében, hogy eddig hirdetett s most is hiven vallott
elveimnek e pillanatban félretételével az alkotmány védelmében lelkem
egész erejével és minden tudásával a szövetkezett ellenzéknek
rendelkezésére állok s a küzdelemből kiveszem részemet teljes
buzgósággal.
Kossuth inditványára még egy megállapodásra jutott a szövetkezett
ellenzék. Végrehajtó-bizottságot választott, öt tagból állott. E
bizottság tagjaiul egyhangulag gróf Apponyi Albertet, Eötvös Károlyt,
Justh Gyulát, Ugron Gábort és Vázsonyi Vilmost választották meg. Különös
feladatunk lett volna a sajtóval, az egyetemi ifjusággal, a fővárosi
polgársággal s a vidéki népgyülésekkel a közelebbi és bensőbb
érintkezést fenntartani s az alkotmányért való küzdelemben a lelkek
hevét és buzgóságát növelni.
A viszonyok azonban ugy alakultak, hogy ez irányban alig akadt különös
tennivalónk. A szövetkezett ellenzék minden tagja buzgón teljesitette
hazafias kötelességét.
Az értekezletnek déltájban lett vége. Folytatását esti fél kilencz órára
tüztük ki, hogy mind a Feliratot, mind a Szózatot hitelesiteni és
aláirni lehessen. Apponyi el is készült a felirattal, de én a Szózattal
nem. Nekem felvilágositani és lelkesiteni kellett nemzetünket, tehát a
november 18-án történt dolgokat a történetiró éles figyelésével és
tárgyi igazságával kellett előadnom. Ennélfogva munkálatom
terjedelmesebb lett.
Csak éjfél előtt félórával lettem készen. Meglehetősen kifárasztott a
több mint hat órai komoly, nehéz munka. Nemcsak tartalma miatt volt
szükség a gondos munkára, hanem alakja, nyelve s irásmódja miatt is. A
nemzet képviselete által a nemzethez intézett szózat mindig világos,
tiszta, magyar eszü s tökéletesen magyar nyelvü legyen. Ez az én
felfogásom.
A szövetkezett ellenzék művem hitelesitését a Vezérlő-Bizottságra bizta
s ez minden szó változtatása nélkül egyhangulag jóváhagyta.
II. A „SZÓZAT A NEMZETHEZ!“
(Miért szövetkeztek az ellenzéki pártok? – A nemzeti küzdelem oka,
története, jelentősége. – Gróf Tisza házszabálymódositásai. – A november
18-iki ugynevezett „szavazás“. – E cselekmény bünös természete.)
Az ellenzéki pártok ma szövetkeztek egymással. Mától fogva a gróf Tisza
István kormánya ellen az egységesen müködő szövetkezett ellenzék áll a
törvényhozásban. Minden ellenzéki párt szigoruan fentartja elveit és
fokozott elszántsággal törekszik elvei győzelmére. Ez elvek alapján
szilárdult meg iránta a választók bizodalma. E bizodalomnak megfelelni
minden ellenzéki párt hazafias törekvése.
Az alkotmány eddig sértetlenül állt és élt. A semmi oldalról meg nem
támadott és mindenki által féltő gonddal tisztelt és őrzött alkotmány
alapján bizton őrködhetett a nemzet a törvényhozó és a törvényhozás
felett.
Most az alkotmányt és törvényt sértette meg sulyosan és veszélyesen gróf
Tisza István kormánya. A tegnapi napon, folyó november 18-án, a késő
esti órákban történt meg a bünös merénylet. Most tehát az ellenzéki
pártok legelső és legnagyobb feladata az alkotmányt és törvényt
megvédelmezni. Mind a kettőnek megszegését megtorolni, az alkotmány
iránt fennállott, de most teljesen megrendült bizodalmat helyreállitani
és a hazánkat fenyegető sulyos veszélyeket elháritani.
Erre szövetkeztek az ellenzéki pártok!
A ki a szövetséget cserbenhagyja, azt az alkotmányszegő kormány
támogatójának tekintjük és ellenzéki férfiunak el nem fogadjuk.
A kormány rideg merészséggel az alkotmány megtörését és a törvény
megsértését maga is beismeri. Maga sem áll elő annak megvédésére. Csak
mentséget hoz fel, hogy eljárását megmagyarázza.
Mentsége abból áll, hogy a képviselőház tanácskozásaiban gyakori zavarok
voltak a mult, 1903. év óta és hogy a többség akaratát nem engedte
érvényesülni a kisebbség. Igy mondja, ezt hirdeti a miniszterelnök.
Szent kötelességünk ezzel szemben ma is, mint mindig, a teljes igazságot
tárni fel nemzetünk előtt. A teljes igazság pedig egészen más.
Széll Kálmán kormánya az 1903. év elején azt javasolta, emeljük föl a
hadsereg létszámát, ezzel együtt s ezzel arányban a hadügyi
költségvetést is. E javaslat elfogadása a nemzet anyagi erejének sulyos
megterhelésével és a fiaiktól megfosztott családok nagyobb hátrányával
járt volna; – e javaslatot tehát hazafias hévvel és kötelességérzettel
ellenezték az akkori ellenzéki pártok. De ez a javaslat a királyi
hatalom erősödését is maga után vonta volna; – az ellenzéki pártok
lelkiismeretes képviselői kötelessége pedig meg nem engedte, hogy a
királynak amugy is fölötte nagy hatalmát egyoldalulag növeljék s
másrészt az ugyis fölötte megterhelt nemzeti erőt csökkentsék. A viták
folyamán tehát mind élénkebbé vált az az óhajtás, hogy nyelvünk és
nemzeti müveltségünk intézményesen ültettessék be a magyar hadseregbe s
a királyi udvartartásba is, valamint a közös intézményekbe s ekként a
királyi hatalom erősödésével tartson lépést a nemzetünk erősödése is.
Hosszas, komoly, nemes viták folytak e kérdésekben. Nemzeti társadalmunk
minden rétege helyesléssel kisérte a magasztos erőfeszitést s a mi még
soha nem történt, az ország távoli vidékéről is küldöttségek százai és
ezrei jöttek a fővárosba, hogy küzdelmünket helyeseljék s alkotmányos
harczunkban buzditsanak.
Gróf Tisza István miniszterelnök most különböző változatban azt hirdeti,
hogy ez mesterkélt torlasz volt a törvényhozás utjában s hogy ezzel a
többség akaratának érvényesülését gátolta meg a kisebbség. De ez az
állitás nem felel meg a teljes igazságnak. A nemzet érdekei elől a nagy
viták folyamán a többség se zárkózhatott el. De elzárkózni nem is akart.
Hiszen az ujabb kormányt, gróf Khuen-Héderváry miniszterelnököt, épen a
többség szavazta le és pedig ugyancsak a vita alattival kapcsolatos
hadügyi kérdésekben. A nagy vita minden részét nem akarjuk felemliteni
és távol állunk attól, hogy a mesterkélt torlaszoknak, az ugynevezett
technikai obstrukcziónak, föltétlen jogosultságát elismerjük. De rá kell
mutatnunk arra a hallatlan merényletre, a mikor az ellenzék tagjait a
kormányzat körébe tartozó egyik magas méltóság, a fiumei kormányzó,
pénzadománynyal akarta megvesztegetni. S rá kell mutatnunk arra, hogy
gróf Tisza István miniszterelnök már korábban is, de különösen a
kormányralépése óta, folyton sulyosan fenyegette a törvényhozást, hogy a
szólásszabadságot s a törvényhozás egyéb alkotmányos jogait tetemesen
meg fogja nyirbálni. S végre meg kell emlitenünk, hogy a nemzeti
nyelvünk és müveltségünk megvédelmezéseért több mint egy éven át folyt
magasztos küzdelem gróf Tisza István kezén minden kézzelfogható eredmény
nélkül sorvadt el; a hadügyi költségvetés 450 millió uj teherrel
növekedett, a királyi udvartartás költségét évente két millióval
felemelték s nemzetgazdasági érdekeinknek Ausztria felől való
biztositása még mindig késik. Ezenkivül minden tünet arra vall, hogy a
kormány önálló vámterületi jogunkat már elalkudta s e jogot a jövőre is
el akarja altatni s nyilt törvény ellenére törvényben megállapitott
vámtarifa nélkül köt külkereskedelmi szerződéseket. Mind e cselekmény és
mulasztás csak arra volt alkalmas, hogy a törvényhozás izgalmait növelje
s a tanácskozások teljes nyugodtságát visszatérni ne engedje.
Ez év márczius havában a miniszterelnök mégis előterjesztette
inditványát, melylyel a házszabályok szigoritása czimén a
szólásszabadságot s a képviselők egyéb fontos jogait el akarta tiporni.
Türhették-e ezt az ellenzéki pártok? Türhették-e némán, hogy nemzeti
vivmányok helyett fenyités, boszuállás, megtorlás, a szabadságok
megnyirbálása vitessék be a törvényhozásba és örökittessék meg
alkotmányunk történetének lapjain?
Sulyos csalódás és mély elkeseredés ejtette hatalmába a lelkeket. S
ennek daczára az ellenzéki pártok mégis a hazafias mérséklet és
bölcseség szavára hallgattak s teljes őszinteséggel megigérték az összes
sürgős s tárgyalásra készen álló kormányjavaslatok gyors és akadálytalan
tárgyalását, ha gróf Tisza István miniszterelnök a veszélyes inditványt
visszavonja.
Visszavonta. A parlament többsége és kisebbsége közt megszületett az
annyira óhajtott béke. S az összes ellenzéki pártok példás hüséggel és
pontossággal teljesitették igéretüket. A kormányjavaslatok nagy seregét
engedték, sok részben fokozott munkával és buzgalommal, törvényerőre
emelkedni. Bizton hittük ezek után, hogy az országgyülés őszi
tárgyalásai békén, simán, országos közérdekeink áldásos előmozditásával
folynak le. Fájdalmunkra nem igy történt.
Még az őszi tárgyalások meg se kezdődtek, gróf Tisza István
miniszterelnök már ugrai levelében fitymáló, igazságtalan, sőt durván
sértő szavakkal támadta meg az ellenzéki pártokat s egyuttal jelentette,
hogy a házszabályok szigoritása czimén támadást intéz a szabadságok és
alkotmányos jogok ellen. S azóta folyton sértő és kihivó hangot használt
a parlament tárgyalása folyamán, mintha az ellenzéki pártokat indulatba
hozni s talán szenvedélyes kitörésekre ragadni törekedett volna.
Magaviseletén elámult az ország. Ekkor jöttünk arra a meggyőződésre,
hogy a márcziusi béke a miniszterelnök részéről álnok volt s hogy ő az
ellenzéki pártok elnémitásával csak javaslatai sima megszavazását akarta
elérni, de azt a kötelességet, hogy házszabályinditványát elejti, –
teljesiteni nem akarta.
Inditványával Daniel Gábor képviselő segitségével ujra előállt.
Jelentékenyen szigorubb s hátrányosabb rendelkezésekkel, mint
márcziusban, s ezt az inditványt tegnap álnokul s egyuttal erőszakkal
képviselőházi határozat erejére emelte. Oly államcsinyt, oly büntetésre
méltó cselekményt követett el, a melyhez hasonló se nálunk, se másutt
egyetlen törvényhozó testületben se fordult elő.
Mi történt tegnap?
Gróf Tisza István miniszterelnök összebeszélt Perczel Dezső
képviselőházi elnökkel, hogy az ellenzéki pártok teljes kijátszásával, a
becsületnek és a tisztességnek és a Ház tanácskozási rendjének
képzelhetetlen megsértésével az inditványt, mint megszavazott
határozatot – ráerőszakolja a képviselőházra.
Előzetes megbeszélésük szerint igy kellett végrehajtaniuk a csinyt:
Gróf Tisza István beszél mint miniszterelnök. Beszéde végén kiejti majd,
hogy a tanácskozási rend őt nem korlátozza, hanem szavazást ajánl.
Perczel Dezső házelnök int, intésére felállnak a többségből azok, a kik
titkon már előre figyelmeztetve lettek, erre a házelnök kimondja a
határozatot, nyomban elnapolási királyi kéziratot olvas fel, a
képviselőház jegyzőkönyvétnyomban hitelesitettnek jelenti ki s ezután
feláll, elhagyja helyét, bezárja az ülést.
Ily tervet csak gonosztevő elme gondolhatott ki és csak gonosztevő kéz
hajthatott végre.
A házszabályinditvány csak egy nap előtt adatott be s ahhoz még nem
szólhatott senki.
Szónokok voltak felirva, a kik még se nem beszéltek, se a szótól el nem
állottak, tehát senki által kétségbe nem vont szólási joguktól
megfosztattak. A házszabályinditványhoz senki sem adott magyarázatot, se
a ki benyujtotta, se a miniszterelnök, se a házelnök. Pedig sok
rendelkezése érthetetlen, többfélekép magyarázható.
Az elnök nem zárta be a vitát.
Tizenegy határozati javaslatot nyujtottak már be, a benyujtóknak
zárószóhoz volt joguk. E joguktól megfosztotta őket maga az elnök.
Az inditványt szavazás előtt nem olvastatta fel az elnök. A képviselők
tulnyomó része nem tudta, hogy mire szavaz. Az elnök nem tette fel a
kérdést és nem engedett ehhez szólani.
A szavazó képviselőket nem számlálta össze senki. Se az elnök, se a
jegyzők.
S mindez törvénytelen ülésben, csodálatos zajban és zavarban, egyetlen
percz alatt történt. A kijátszott, az elárult ellenzéki képviselők
tulnyomó része sejtelemmel se birt arról, mi történt.
Mindezt a képviselőház elnöke és a miniszterelnök előrevaló
összebeszéléssel cselekedte. Azok cselekedték, a kik az ország
legmagasabb méltóságai, legelső tisztviselői s a kik az alkotmány
tiszteletére s az alkotmány becsületes végrehajtására hivatvák. A
képviselőház elnöke az ország első és legmagasabb választott
tisztviselője. Elődjei hazafi érzelemmel teljes férfiak, nem egynek
emlékét fényben őrzi nemzetünk történelme. Tisztje nehéz, hivatása
magasztos. A képviselőház jogait, szabadságát, tekintélyét nehéz időkben
meg kell védnie többség, kisebbség és kormány ellen is. Meg kell védnie,
ha kell, a király ellen is. Dicső emlékü őseink 1848-ban nemzeti
vivmánynak s alkotmányos biztositéknak tartották az elnökválasztás
jogát.
S ime a képviselőház mostani elnöke gonosztevő lett; gróf Tisza István
miniszterelnök büntársa lett.
Lehet-e igy törvényt hozni? Elnézhetjük-e mi ez undok eljárást?
Elnézheti-e ősz királyunk, kinek lelkére az alkotmánymegtartó szent eskü
nehézkedik?
Ha ez büntetlenül marad: örökre vége az ezeréves alkotmánynak. Ha
hozzászólás nélkül, ha látatlanul, hallatlanul, olvashatatlanul, ha
ellenőrzés nélkül képviselőházi határozattá lehet elnöki gonosztett
segélyével bármely inditványt tenni, akkor megszünik minden törvényes
rend, durva erőszak foglalja el az alkotmány helyét s a királyi trón is
csak véletlenen s durva erőszakon nyugszik. De akkor a király iránti
hűségből is kiesik az a fenséges rész, mely nem egyéb, mint az
alkotmánynak és a törvénynek tisztelete. Nem egyéb, mint az alkotmány
iránti hűség. Hiszen a királyi trón is csak egyik része az alkotmánynak.
A király nevét, szerepét s az iránta való tiszteletet is sulyosan
megsértette a miniszterelnök. Bizalmunk, tiszteletünk s hódolatunk
rendithetetlen az alkotmányos király iránt. És el nem hihetjük, még
feltennünk sem szabad, hogy a király tudta volna, mikor az
ülésszakbezáró iratot aláirta, hogy azt gonosztett elpalástolására
használja fel álnokul első tanácsosa.
A házszabály-inditvány tartalmára ezuttal nem terjeszkedünk ki. Akármily
üdvös volna az, létrejöttének módja miatt, mi azt el nem fogadhatjuk,
kötelezőnek soha el nem ismerhetjük. De némi ismertetésére mégis
megjegyezzük, hogy az inditvány szerint ötven kormánypárti képviselő
inditványára minden törvényjavaslatot vita nélkül meg lehet szavaztatni
s hogy az elnök a képviselőház tanácskozó terméből a képviselőket
fegyveres erővel elhurczolhatja. Hazánkban az utolsó falu tanácskozó
testületének is több joga és szabadsága van, mint lenne a törvényhozók
képviselőházának.
A képviselőház házszabálya és tanácskozási rendje már régi, kevés
módositással közel 40 éves. Tizenegy országgyülés, ugyanannyi házelnök
és tiz miniszterelnök a teljes szólásszabadság mellett is jónak
tapasztalta azt. Mesterkélt torlaszt hosszabb időre csak kétszer emeltek
a tanácskozási rend utján. Először 1872 telén és másodszor 1898–99-ben.
A többi csak napokig, csak egy hétig tartott. Vagy nem volt egyéb, mint
tartalmas, hosszu és lelkes vita. Ha voltak zavarok a képviselőház
tanácskozásaiban, azokat sohasem a házszabályok idézték elő, hanem vagy
a kormányok nemzetellenes javaslatai, vagy azok törvényellenes
cselekményei.
Megingathatatlan meggyőződésünk, hogy gróf Tisza István kormánya nem a
házszabály kedvéért rombolta össze a törvényhozás jogait és
szabadságait. Más czélja van neki. Komoly, sőt veszedelmes: nemzetünk
élete ellen törő. Azokat akarja az uj házszabálylyal biztosan elérni. Ha
jó czéljai volnának, az okos és szükséges szabadságokat nem volna oka
összetörni. Nem mondja meg czélját, de alig csalódunk, ha felteszszük
róla, hogy országunkat még szorosabban oda akarja kötni Ausztriához,
egészen az egységes birodalom felépitéséig. Ha másban nem, a fokozottabb
mai terhekben s vámterületi önállóságunk s jogos anyagi érdekeink
feláldozásában.
Szólásszabadság nélkül nincs független törvényhozás, nemzeti
ellenállásunk erejét csak a szabad törvényhozás tarthatja fenn. Ez az
előny most is gyönge Ausztria ellen s a két ország katonai erejével
rendelkező király ellen. S a fölötte erős királyi hatalommal szemben
most oly képviselőket akar, a kiknek megtilthatja a szólást s a kiket
fegyveres erővel kilökhet a törvényhozás terméből. Hová sülyed igy
nemzetünk ereje, tekintélye, méltósága, sőt becsülete?
Bevallott czélja a többség önkényuralmának biztositása. Ez, a mi szokott
választásaink és romlott kormányrendszerünk mellett nem egyéb, mint a
kormánynak s ezzel együtt az uralkodónak önkényuralma.
Ily kormány, ily irány, ily rendszer ellen szent honfi kötelességünk
szövetkezve elszánt erővel küzdeni. Mindaddig, mig a tegnapi
gonosztettet meg nem toroljuk. Mindaddig, mig alkotmányos
szabadságainkat nem biztosithatjuk. Mindaddig, mig hazánk boldogságát,
szabadságát és dicsőségét vissza nem vivjuk.
A szövetkezett ellenzéknek vezérbizottsága 1904. november 19-én tartott
értekezletéből: Kossuth Ferencz elnök, gróf Apponyi Albert, báró Bánffy
Dezső, Szederkényi Nándor, gróf Zichy Aladár, Barabás Béla, gróf
Batthyány Tivadar, Eötvös Károly, Gulner Gyula, Holló Lajos, Hock János,
Justh Gyula, Polónyi Géza, Rakovszky István, Sághy Gyula, Thaly Kálmán,
Ugron Gábor, Vázsonyi Vilmos, gróf Zichy Jenő és Tóth János jegyző.
NYILT LEVÉL SZÉLL KÁLMÁNHOZ.
I. A LEVÉL TÖRTÉNETE.
(Széll Kálmán viszonya Deák Ferenczhez. – Az én baráti viszonyom Széll
Kálmánnal. – Levelem megirásának oka.)
A levél történetét voltaképen már maga a levélnek tartalma
megvilágositja. Némi megjegyzéseket mégis előre kell bocsátanom. Ma
ugyan még mindenki emlékszik a három-négy év előtt történtekre, de a
világ feledékeny s könyvem sok dolog emlékét hosszu időig meg fogja
őrizni.
Széll Kálmán, mint ifju ember, Deák Ferencznek kedveltje volt. Már
édesapja is barátságban s némi távoli rokonságban s mint a nemesi
világban hajdan szójárás volt, osztályos atyafiságban volt leányági
rokonságnál fogva a Deák-családdal. A nagy költő leányát, Vörösmarty
Ilonát vette feleségül. Vörösmartyt is meleg és fönséges barátsággal
szerette Deák, leányának pedig, a mikor a nagy költő meghalt, gondnoka
és gyámatyja lett. A mikor Széll Kálmán ezelőtt közel negyven évvel
országgyülési képviselő lett: Deák vezérlete alá sorakozott.