ellenzékkel, minek ellenzéki ember a bizottságba? – a mire Deák Ferencz
azt mondotta: én a bizottságban tanácskozni akarok; hogyan tanácskozzam,
ha csupán oly férfiakkal vagyok ott magam, a kik velem egyébként is egy
véleményben vannak? Oda kell tehát engedni az ellenzéket. – Nem tudom,
hogy mit akar a miniszterelnök ur a bizottságokkal. Egyet tudok s ez az,
a mi benne van az ő javaslatában is, hogy t. i. a bizottságoknak a Ház
záros határidőt tüzhet ki javaslatok megtételére. Már most, tisztelt
Ház, hogyha az a Ház egy kérdést a bizottsághoz utasit és azt mondja
neki, hogy a holnap reggel 9 órakor megkezdendő ülésre pedig itt legyen
a jelentés, kivált, ha észreveszik, hogy az ellenzéki képviselők
nincsenek a fővárosban, hát ez egyenes kijátszása a parlament
ellenőrzésének, a melyre itt a miniszterelnök ur módot és alkalmat
igyekszik nyujtani. Hiszen ha a bizottságnak záros határidőt tüz ki a
Ház és a kormány s a többség tagjai ugy megfeledkeznek magukról, mint a
tegnapi értekezleten, akkor akármilyen bolondságot és őrültséget
megcsináltatnak a bizottsággal. Bolondság és őrültség alatt értem azt,
hogyha az ellenzék nagy hazafias tömege ki lesz zárva a tanácskozásokból
és ha idő, mód és lehetőség nem engedtetik az ellenzék részére, hogy a
kérdést megismerhesse.
Hiszen, tisztelt képviselőház, vannak most már bizottsági és
törvényjavaslati kérdések, a melyeknek tanulmányozása az ellenzéknek
hetekbe, hónapokba kerül; de hetekbe, hónapokba kerül a többségnek is,
ha ezeket tanulmányozni akarja; de ha a miniszter azt mondja: pajtás,
ennek meg kell lenni, akkor az a bizottság azt gondolja: ha meg kell,
meg kell, megszavazzuk! Az könnyebben teszi magát túl kötelességein,
mint az ellenzék. Micsoda ez? Ez nem vitazár, ez nem a szólásszabadság
durva megsértése, ez nem az eszmék kizárása, ez nem öntudatlan és akarat
nélküli lényekké való lealacsonyitása a törvényhozás tagjainak? Hiszen
ilyen nincs a világon sehol. Menjen a miniszterelnök ur pl. Angliába s
keressen ott arra példát, hogy a bizottságban se lehessen szabadon
hozzászólani valamely dologhoz, minthogy a bizottságot arra utasitotta a
Ház, hogy 24 óra alatt legyen meg a jelentés.
Azt mondotta egyik képviselőtársam, hogy: különben hát mi történik? Az
történik, hogy a tisztelt elnök urnak meglesz az a joga, hogy bármilyen
személyes megtámadtatásban részesül valaki, pl. én nagykőrösi
beszédemért a miniszterelnök ur részéről, mert hiszen erre alapitja a
maga akasztófa javaslatát, (Élénk helyeslés és taps a bal- és
szélsőbaloldalon) megtilthatja az illetőnek a szólást. Félremagyarázott
szavak értelmének helyreállitása czimén szintén nem lehet felszólalni,
mert az elnök megtiltja. Házszabályokhoz nem lehet szólni, mert az elnök
megtiltja, általában más kérdésről, mint a mit előszab az elnök és az a
papiros, a melyet kiosztanak a Házban és a melyen ott a napirend, nem
lehet szólni, mert az elnök ur megtiltja. Hát tisztelt elnök ur, én a
mostani elnök ur még mindig fogyatéktalan tekintélyének beavatkozásától
sokat várok. De hiszen emberek vagyunk és remélem, emberek maradunk
(Élénk derültség) elvvel, akarattal, jószándékkal és hazafias érzéssel.
Már most, ha az elnöknek tetszik és engem vagy mást megtámadnak,
megrágalmaznak, meggyanusitanak itt a Házban, mégis azt mondja:
megtiltom, hogy beszéljen, pedig ehhez joga volna, de azért megtiltom,
mert igy van a miniszterelnök ur javaslatában tervezve.
Hát legyen készen az a t. elnök ur, hogy ha kissé vaskosabb termet és
nagyobb tekintély is lesz, mint a mostani, olyan megjegyzéseket talál
hallani erről az oldalról és minden oldalról – mert a ki becsületében
meg van támadva és meg van gyanusitva, az nem sokat törődik az elnöki
tekintélylyel; mert hiszen ha a saját becsületét elveszti, akkor mindent
elveszit – mondom, olyan kifakadásokat hall itt az elnöki szék, a
melyekről gróf Tisza István urnak még fogalma sincsen. Pedig neki van
fogalma, mert multkori felszólalásomban – csak mellékesen jut eszembe –
idéztem beszédéből egy csomó szót, a melylyel az ellenzéket traktálta a
terézvárosi asztaltársaság előtt elmondott beszédében. Szórul-szóra
olvastam fel szavait, még pedig saját félhivatalos lapja, a »Nemzet«
közlése alapján. És mi történik? Saját hivatalos lapja, az »Ujság«, nagy
csodálkozásomra, mert férfiait kiváló embereknek tartom, ellenem idézi a
szavakat azzal: ime Eötvös ilyen szavakat használ a parlamentben. (Élénk
derültség.) Azokat, a miket én a miniszterelnök ur beszédéből idéztem,
ellenem idézi saját hivatalos lapja és azt mondja, hogy ime, milyen
ocsmány beszédet tartottam. (Élénk helyeslés a bal- és
szélsőbaloldalon.)
És ha ezt teszi saját lapja kiváló férfiak vezetése alatt, akkor a többi
lap mit fog mondani? A t. elnök ur is fog majd hallani eleget olyankor,
a midőn valakitől, a kit személyében megrágalmaztak, a szót megvonja és
mi lesz annak a következése? Itt van az, a mire nézve Hock János t.
képviselőtársam azt mondta, hogy »mert különben«, t. i. az elnök ur
berendel egy csomó rendőrt, csendőrt, honvédet, közös katonát és t.
képviselőtársaimat ugy kiviteti innen, hogy a lábuk se éri a földet. Ez
lesz ennek a következése. (Derültség balfelől.)
Tisztelt Ház! Van-e itt a Házban valaki, a ki azt hiszi, (Halljuk!
Halljuk! a szélsőbaloldalon) hogy ezt az állapotot, akármilyen
férfiakból, akármilyen Amerikából visszatért hazafiakból álljon is ez a
Ház, – (gróf Apponyi Albert felé fordulva) bocsánatot kérek, ez nem
önnek szólt, (Élénk derültség balfelől) – hogy ezt a helyzetet magyar
ember ezen a földön eltüri? (Helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) És
mit akar a t. képviselő ur vagy miniszterelnök ur; mivé akarja tenni ezt
a parlamentet akkor, ha itt majd időnkint rendszeresen – mert hiszen
tőle és embereitől függ – olyan jelenetek támadnak, a melyeket
köznyelven kocsmai dulakodásoknak szokás nevezni? Hol lesz akkor a rend,
hol lesz akkor a tisztesség, a méltóság és a tekintély? (Ugy van! a
szélsőbaloldalon.) És minek képzeli a t. miniszterelnök ur akkor ezt a
Házat?
Egy jelenetet vagy helyesebben: egy tünetet kell itt felemlitenem, azt
t. i., a mikor a t. miniszterelnök ur itt osztályozza az ellenzék
tagjait, mint a birkafalkát, hogy ez ürü, ez toklyó, ez meg amaz;
(Derültség a bal- és a szélsőbaloldalon) a midőn a t. miniszterelnök ur
itt osztályozza az ellenzéket komoly és nem komoly elemekre. Mit akar a
t. miniszterelnök ur itt ezzel mondani? Hiszen ezentul is akármilyen
rossz vagy jó, sőt akármilyen elvetemült kormánya legyen ennek a
nemzetnek, a rend megbontásának egyik sem fog örülni; mindegyik
törekszik arra, hogy a zaj lecsillapuljon, a szenvedélyek elaludjanak és
itt az ellenzék részén ne legyen más, mint az ő »komoly elemei«.
Mindegyik miniszter törekszik erre és miként törekszik? Nem akarom
meggyanusitani a jövő minisztereit, kormányait azzal, hogy Dienes
Márton-féle eszközökkel törekszenek erre, hanem majd ölelkezés,
csókolózás, vállveregetés járja; »gyere velem tanácskozni, itt egy üres
chambre séparée«. (Zajos derültség és taps a bal- és a
szélsőbaloldalon.) Sőt a miniszterelnök urnak elég bátorsága van arra
is, hogy az ő szavát használjam: »vakmerősége« van, ámbár akkora
vakmerősége még sincs, hogy itt a mi beszédeinket meghallgassa, mert a
mikor a mi beszédeinkre kerül a sor, akkor kivonul, (Derültség. Ugy van!
a bal- és a szélsőbaloldalon) mondom, van a miniszterelnök urnak akkora
bátorsága, hogy nem marad a kulisszák mögött e frazeológiájával, hanem
még a parlament előtt is az ellenzék némely tagjának nagy sérelmére és
homályba boritására itt komoly elemekről beszél, holott mi tudjuk
legjobban, hogy kiket ért ő komoly elemek alatt. (Ugy van! a
szélsőbaloldalon.) Azt akarja ő, hogy módjában álljon minden pillanatban
zavarokat csinálni a parlamentben, felgerjeszteni a szenvedélyeket s
azután azt mondani nekünk, hogy: »pajtás, légy az én komoly elemem,
akkor téged megbecsüllek, a többit pedig kikergetem.« (Ugy van! a bal-
és a szélsőbaloldalon.)
(Báró Kaas Ivor: A gazokat, szájhősöket és fattyukat!)
Terézvárosi beszédében még csunyább, még ocsmányabb szavakat használt
ellenünk.
Bejelentette tisztelt képviselőtársam, Thaly Kálmán, a helyzet
kényszeritő s valóban türhetetlen nyomása alatt, hogy mi harczra készen
állunk. Talán erősebb szót használt ezzel, hogy harcz, de bizonyos
szomoru hangon mondta, hogy harczra készen állunk, már pedig a ki készen
áll a harczra, az keményebben beszél. Jobb lett volna ezt mondani: mi
pedig megtámadott jogaink megvédésére készen vagyunk, mert mi nem
akarunk harczot, mi bele vagyunk kényszeritve ebbe az istentelen
harczba, ebbe a szerencsétlen és általunk nem is ismert forrásból
kerekedett harczba, hogy megvédelmezzük szabadságunknak legalább azt a
részét, a melyet házszabályaink biztositanak. Védelemre készen állunk,
igaza van Thaly tisztelt barátomnak minden szavában, a hogy ő jellemezte
a parlamenti állapotot márczius 10-től kezdve máig és minden szava szent
igazság, aláirom. Itt ebben a parlamentben senki sincsen, a ki a
tanácskozások megakadályozását akarja, senki sincsen, a ki a
javaslatokat, még olyan javaslatokat is, melyek nagy aggodalmakat
keltettek bennünk, érett tanácskozás után elfogadni ne akarta volna,
hiszen itt van az olasz szerződése a tisztelt miniszterelnök urnak; –
gyalázatos sértése ez a mi alkotmányunknak, komoly harczot vivtunk
ellene, egy hétig tartott a harcz és ez ő neki már obstrukczió volt, ok
volt arra, hogy minden jogot és szabadságot, melyet a házszabály
biztosit, eltiporjon. Igaza van tökéletesen Thaly Kálmán tisztelt
barátomnak, erre a védelemre mi készen vagyunk és ettől a harcztól nem
riadunk vissza.
Mit mond most erre a miniszterelnök ur? Ez ám a bátorság, (Halljuk!
Halljuk!) ő különben a vakmerőség szót gyakran használja, azt mondja,
hogy most Thaly Kálmán álljon elő és vállaljon jótállást azért, hogy az
ellenzéket rábirja, hogy ezt az ő mérsékelt házszabályrevizióját fogadja
el és akkor ő is visszaveszi azt az inditványt. Egy ilyen felszólitás
Thaly Kálmánhoz vagy az ellenzék bármely férfiához, ez már csakugyan
bátorság, (felkiáltások balfelől: Vakmerőség!) hogy nemcsak ő maga
működjék közre egy ilyen istentelen javaslat keresztülvitelében, hanem
vállaljon garancziát, hogy társait, barátait és pártját is rábirja arra.
Erről ne is beszéljünk. Ez a bolondság egyik faja.
Hanem a tisztelt miniszterelnök ur nem egy helyütt, nem itt – itt
keveset, de mindenütt másutt, a hol mi nem vagyunk, sokat emlegette azt,
hogy ime megkinálta az ellenzéket, hogy vegyen részt a 21-es bizottság
megválasztásában, hiszen vele egyetértésben akarta az egészet
keresztülvinni és ezt is visszautasitja, konokul ellenállt és a
jelenségek mutatják azt, hogy majd valamikor obstruál. Pedig hát rosszat
sem akartam, mert én a klotürt nem akartam, a szólásszabadságot akartam
megvédelmezni, a hadi létszám felemelését stb. nem akartam.
Nem tette az ellenzék? Hát menjünk neki a harcznak, tiporjuk el, törjük
össze, rontsuk meg. Ha az a miniszterelnök komoly férfi, akár a mi
közreműködésünkkel, akár a mi közreműködésünk nélkül, nem ugyanazt az
institucziót akarja megcsinálni? Ha mi félvén komoly aggodalmaktól, azt
mondjuk, hogy akkor csináld magad, ne kivánd a mi részvételünket, hát
akkor sokkal rosszabbul csinálja meg, mint a mi részvételünkkel? Hát ő
csak annyi erőt, a nemzet javai iránt annyi érdeklődést érez magában,
hogy nálunk nélkül még szándéka se lehet jó s ha mi ott nem vagyunk a
bizottságban, akkor mindent rosszul csinál az a 21 ember? Hát akkor
török-tatár támadás lesz Magyarországon és akkor készen lehetünk
mindenre? Hát csak akkor mérsékelheti magát, ha mi is ott vagyunk?
Micsoda felfogás ez? Méltóztassanak megitélni, mit tesz ez? Hátha ő
magára bizzuk az ország sorsát, akkor képes volna eljátszani minden
jogainkat? Vagy szerinte az ellenzéknek is ott kell lennie és az
ellenzéknek vele közre kell játszania, hogy ő hatalmaskodjék? Micsoda
felfogás, micsoda filozófia ez? És ő beszél fogalomzavarról, hogy a
fogalomzavarokat tisztába kell hozni.
Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy még az obstrukcziónak csak jelei
vannak. Csak jelei. De az egész nyáron készültek rá, előkészületeket
tettek báró Bánffy Dezső és Eötvös Károly. Az bizonyos, hogy mi emberek
vagyunk. Vacsorálunk néha, mikor van mit. (Derültség.) És az is
bizonyos, hogy volt eset kétszer, egyszer Kőbányán, egyszer meg a
gellérthegyi villában, hogy a vacsoránál ott volt 4–5 más-más ellenzéki
párti képviselő is. Politikáról egy szó sem folyt közöttünk.
Obstrukczióról nem is álmodott senki. Hanem vagy ötven kormánypárti
sajtóriporter ott volt közöttünk. A fákon ugy ültek, mint a varjuk.
(Élénk derültség.) És igaz az, hogy egy t. képviselőtársam és barátom,
Olay Lajos, mikor egy kormánypárti riporter kérdezte tőle, hogy hányan
voltak ott, azt mondta, hogy ötvenen; pedig voltunk öten-hatan.
(Derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) És a kormánypárt lapjaiban
megjelent, hogy nagy koaliczionális vacsora volt, ott voltak ötvenen,
ott volt köztük báró Bánffy Dezső is. És a miniszterelnök ur az ilyen
riporteri jelentésekre hivatkozik itt, hogy igazolja az obstrukcziónak
istentelen jeleit. (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) Hát komolyság
ez? Hát nem volt igazam, hogy ilyen vitában nem akartam részt venni,
mikor a hatalmon levő, a kormányon ülő férfiu ilyen hitvány hirek után
indul, hogy a nemzet jogainak megcsorbitására érveket faragjon, hogy az
obstrukcziót megtörje? Hát komolyság ez?
Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy mi a házszabályok reviziójának még
gondolata ellen is az obstrukcziót szegezzük. Én megmondom, t. Ház, hogy
mi az, a mi bennünket bánt; legalább a mi engem bánt ebben az egész
kérdésben. A házszabály nem czél. A házszabály mód és eszköz arra, hogy
egymás hajába ne kaphassunk, ha indulatoskodunk, hangulatoskodunk, hogy
itt egyszerre ne 12 ember beszéljen, hanem elég, ha egy-kettő beszél
egyszerre, (Derültség a bal- és a szélsőbaloldalon) hogy a t. elnök
urnak módja legyen rendet tartani, a házszabályok pontjait, egyet,
kettőt, hármat felolvasni, szóval, hivatalos apparátussal megy ma minden
és statisztikával, irka-firkával, elnöki fizetésekkel, a miket azelőtt
nem igen ismertünk. (Igaz! a bal- és szélsőbaloldalon. Felkiáltások:
Alelnöki fizetésekkel!)
Hát a házszabály nem czél. 1848 előtt a régi rendi országgyüléseken nem
is voltak házszabályok, a personalisnak elnöki tekintélye, méltósága,
közbeszólása, intése elég volt s a nádorispán tekintélye is elég volt,
hogy a mágnások se kapjanak hajba, nem is szavaztak igen gyakran, mégis
megcsinálták a 48-iki törvényeket is, szerencsére; – csináltak azonban
sok hitvány törvényt is hajdan – szóval azelőtt nem is volt házszabály.
Most már van. De hiszen ez nem végczél, mert semmiféle házszabály sem
teheti boldoggá vagy nyomorulttá az országot, bárki kezeli is. Jóravaló,
tisztességes és arra való tehetségü államférfiak a legnyomorultabb
házszabályok mellett is jól vezetik a parlamentet, oly államférfiak
pedig, mint a tisztelt miniszterelnök ur, semmiféle házszabály mellett
sem.
A házszabály tehát nem czél, hanem eszköz, de mit csinál a tisztelt
miniszterelnök ur? Az ugrai levelétől kezdve sohasem mondta meg
világosan tegnap estig, hogy miként akarja a házszabályokat módositani.
Akárhogy faggatták, akárhogy itatták a banketteken, (Hosszantartó zajos
derültség és taps a bal- és a szélsőbaloldalon) akárhogy muzsikálták,
azt nem mondta meg, hogy mit akar. Bocsánatot kérek, oly államférfiuval
szemben, a kinek a multját nem ismerjük, szerencsére talán, és a mit
ismerünk, annálfogva nem bizhatunk a jövőjében, oly államférfiuval
szemben, a ki itt sötétben beszél a házszabály-revizióról és nem mondja
meg, hogy mily természetü akar lenni az a revizió, mily mértékü
diszpozicziókat akar bevenni, a jogokkal mit akar csinálni, a
kötelességekkel mit akar, nem mond meg semmit, nem világosit fel semmit,
ily államférfiuval szemben és ily tartalmatlan fenyegetések előtt, a
minők az ugrai levélben vannak, – mert nincs benne egyéb, mint
káromkodás és fenyegetés: hát ne legyen aggodalmunk, mi menjünk bele
készséggel, mi ellenzékiek? Nem vagyunk mi kormánypártiak, (Zajos
derültség és taps a bal- és a szélsőbaloldalon) hogy vakon, némán,
siketül, bolondul belemenjünk valamibe, a mit nem ismerünk. De a
tisztelt miniszterelnök ur természetesen csak azokat tartja komoly
elemnek, a kik belemennek a látatlanba.
Tegnap már megmondta, hogy ő sem többet, sem kevesebbet nem akart, mint
a márcziusi inditványát.
Mérsékelt házszabály-reviziót! Mérsékelt akasztást! Tegnap óta tudjuk
már, de erre is csak az áll, hogy ez is csak eszköz. Hiszen gróf Tisza
István nem örvendhet annak, hogy a házszabályokban 500 §. legyen, hogy
az elnököt fölruházzák szuronynyal, karddal, ágyuk használatával, nem
lehet abban semmi gyönyörüsége. Hát miért csinálja? A házszabályokért
nem, hanem más valamiért, valamit el akar érni ennek segitségével.
(Igaz! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) De mit akar elérni?
Nem mondta meg a miniszterelnök ur, sohase mondta meg, még tegnap sem,
még önöknek sem mondta meg. Habár önökre nem is helyez sulyt (Derültség
a bal- és szélsőbaloldalon); nekünk sem mondta meg soha egy szóval sem,
pedig valamit el akar érni ezzel a házszabálylyal, mert végczélul,
egyedül való abszolut czélul – a mint azt Berlinben az egyetemi
előadásokon mondják – (Derültség a baloldalon) ő ezt a
házszabály-reviziót nem tartja. Hanem el akar érni valami mást. Mi
tanakodunk; kötelességünk, jogunk is, de lelkünk háborusága kényszerit
is arra, hogy keressük, micsoda czélt akar ő ezzel elérni? Azt mondja a
miniszterelnök ur, a haza javát czélzó, nagyfontosságu javaslatok sima
keresztülvitelét, a nemzet szellemi munkásságának a megnemesitését, a
parlament méltóságának a régi történeti magaslatra való felemelését.
Ilyen miniszterelnökkel oda emelni a magyar parlamentet, a hol Deák,
Kossuth, Széchenyi korában volt? (Élénk helyeslés a bal- és a
szélsőbaloldalon.) Ilyen házszabályokkal, ilyen törekvésekkel, ilyen
többséggel (Élénk helyeslés és derültség) odaemelni a magyar parlamentet
a történeti fény magaslatára? Ha a tisztelt miniszterelnök ur ezt
akarná! De nem ezt akarja, ő mondja csak, hogy akarja! Ha ezt akarná,
egyetlen ember nem volna ezen az oldalon, ki őt szive mélyéből, hazafias
lelkesedése egész melegével ne üdvözölné.
Ha ő azt akarná, akkor nem lenne szükség ily gyalázatos házszabályra!
Nem lenne szükség arra, hogy a nemzet szabadságának a házszabályok által
biztositott részét elvegyük. Mást akar ő. A magyar nemzet iránt
ellenséges habsburgi erők fokozását, – (Élénk helyeslés a
szélsőbaloldalon) nem magát a királyt értem – (Élénk helyeslés és taps a
szélsőbaloldalon) ezt a nemzetet nagyhatalmi czimen és védképesség
czimén az osztrák birodalmi egységbe akarja még jobban belevonni. (Igaz!
Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) Jönnek az ő javaslatai egymásután,
a melyekről bizton tudja, hogy a mig becsületes magyar ember lesz, azok
simán keresztül nem mennek a parlamentben. Minden szájra lakatot, minden
nyelvre gutaütést, minden lélekre gyalázatot akar rákényszeriteni.
(Zajos helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ezt a nemzetet el akarja
árulni. Ha nem ez a végczél, akkor őrület az egész. Nem fogadom el a
javaslatot. (Zajos helyeslés, éljenzés és taps a bal- és a
szélsőbaloldalon.)
SZÓZAT A NEMZETHEZ.
I. A SZÓZAT TÖRTÉNETE.
(Az ellenzék vacsorája 1904. évi november 18-án. – Találkozásom Polónyi
Gézával és Justh Gyulával. – Felköszöntöm Molnár Jánost. – A koaliczió
megalakulása. – A vezérlő bizottság tagjai. – A nemzethez Szózat
intézendő. – Engem kérnek föl készitésére.)
1904. évi november 18-án este történt az alkotmány ellen az a merénylet,
mely a Daniel-féle házszabály-módositás neve alatt ismeretes. Az
ellenzéki képviselők nagy része nyomban közös vacsorára gyült össze s az
ellenzéki pártok férfiaiban már ekkor általánosan elterjedt rokonérzés
támadt, sőt az alkotmányt fenyegető nagy veszély ösztönszerü
előérzetében a szövetkezés gondolata már akkor megszületett.
Jól emlékszem, bennem is szilárd elhatározás érlelődött meg az alkotmány
védelmére minden ellenzéki párttal szorosan szövetkezni. Még a
néppárttal is s e czélból a multak pártviszályaiból származó minden
egyéni indulatot és emlékezést nyomban félretenni s elfeledni.
Másokban is ugyan efféle elhatározás támadt. Kicsiny, de jellemző
eseteket hozok fel például.
Mikor pártelnök voltam Irányi Dániel halála után 1892-ben: Polónyi Géza
sok ellenszenves aknamunkát végzett és sok kellemetlen zavart okozott
nekem is, a függetlenségi pártnak is s a szabadelvü egyházpolitikának
is. Eljárását nem tartottam megengedhetőnek s abban nemcsak pártelnöki
állásom, hanem egyéniségem és személyem ellen is gyülölködő s szünetet
nem ismerő harczot láttam. Megmondtam hát neki személyesen s őszinte
nyiltsággal 1893-ik évi április 12-én, hogy vele többé az életben
közéleti közdolgokról nem tárgyalok, sőt nem is beszélek. Azóta
tizennégy és fél év telt el s vele közdolgokban csakugyan nem
érintkeztem. A vacsora alatt hozzám lépett s a maga nyers őszinte
módjával e szavak közben kezet nyujtott:
– Most már itt az ideje, vajda, hogy mi is kibéküljünk.
Semmit se feleltem, hanem annak jelzésére, hogy szivesen egyetértek
vele, melegen megráztam kezét.
Hozzám jött Justh Gyula is, a ki egykor pártvezető munkámban még több
bajt okozott nekem, mint Polónyi.
– Most már, édes barátom, mi is kimagyarázhatnók a mult félreértéseit a
békés együttmüködés érdekében.
Vidámabb oldaláról fogtam föl a dolgot s azt feleltem:
– Ne magyarázzunk ki semmit, hanem felejtsünk el mindent s akkor szent
lesz a béke.
Megöleltük egymást.
Általában a közös veszély hozott össze bennünket, ellenzéki pártokat, de
hogy minden okoskodás, tervezgetés, rábeszélés és kikötés nélkül s a
vezérek minden fontoskodása s fényes szónoklása nélkül oly gyorsan és
simán jött létre a szövetkezés: ez nagy örömöt s vidám érzést okozott
amaz estén mindenkinek. Hazafias, szép gyülekezés volt.
A felköszöntők sorában engem is hallani akartak. Számitottak arra,
bizonyosan mondok valami adomát vagy derüs elmésséget.
Molnár János apátra emeltem poharam, mint igen tisztelt és jó barátomra.
Mindenki tudta, hogy Molnár János ugy is mint egyházi főtisztek
viselője, ugy is mint képviselő, a legtökéletesebb és legelszántabb
római katholikus, még pedig érzésben, tudásban s közéleti törekvésben.
De azt is tudta mindenki, hogy én meg épen ellenkezőleg nyers, nyakas
magyar kálvinista vagyok minden tekintetben. Tehát nyilt és őszinte
gondolkodásu és beszédü. Igazán kiváncsi volt a nagy társaság, mi alapon
áll elő felköszöntőmben kettőnk közt a béke.
Azt mondtam: