ha bizonyitásra szólit fel, aktaszerüleg bizonyitani nem tudom, de én
határozottan ugy emlékszem, hogy az akkori pénzügyminiszter az
országgyülés pénzügyi bizottsága elé részletes előterjesztést tett az
udvartartási költségek egész állományának hovaforditásáról. Indokolta
tüzetesen, nemcsak üres beszéddel, – azaz nem mondom üres beszéddel,
hanem nemcsak puszta beszéddel indokolta, miért van szükség az
udvartartásnak költségemelésre, a mely 1 millió forintot tett ki.
Felhozta, mennyi volt az udvartartásnak hátraléka és mily nagyok
adósságai; akkor felmerült azon kérdés – mert a pénzügyi bizottság
jelentése tüzetesen tárgyaltatott – hogy ő Felsége a király, vagyis
dehogy a király (Zaj jobbfelől. Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon)
hanem, hogy ő Felsége a király nevében azok az urak, a kik az
udvartartást csinálják, mire pazarolják Magyarország pénzét. Pedig nem
is épen urak ám azok! A mint a rábaközi példaszó mondja: nem mind ur ám
az, a ki felházban lakik. Ez az igazság ám amaz urak legnagyobb
részéről, a kikből a királyi udvar áll. Cseléd ám azoknak legnagyobb
része. S harminczkét év előtt tisztán láthattuk, hogy azok, az
udvartartási cselédek, miként pazarolják Magyarország pénzét, mire, mily
czim alatt, mily összegben, s akkor a pénzügyi bizottság előtt kisült,
hogy például pusztán jótékonysági, közművelődési, közoktatási, diszitési
és nem tudom micsoda czélokra az udvartartás Ausztriának adott évenkint
900,000 forintot, Magyarországnak is adott, de csak 25–30,000 forintot.
De azért nekünk ép ugy kellett 1 millió forinttal emelni a költséget,
mint a hogy az osztrákok tették.
Hová tették, nem tudom, mert az osztrák dolgokat evidencziában nem
tartom; hiszen ha tették, tehették. Már most akkor paktum jött létre,
talán az első és utolsó paktum, a melyet elv szerint helyeseltem, de
gyakorlati tartalmára nézve akkor sem, hogy ő Felsége pedig legyen
köteles – nem ezzel a szóval mondták, mert ez nem udvarképes szó
(Derültség) – hanem legkegyelmesebben méltóztassék ezentul
Magyarországnak művészeti, közművelődési, jótékonysági és egyéb nemzeti
nem tudom micsoda czéljaira évenkint ugyanakkora összeget forditani,
mint a mekkorát Ausztria számára fordit. Teljesen határozottan
emlékszem, mert a bizottsági tárgyaláson jelen voltam; lehet, hogy az
akkori sajtóban van nyoma, hiszem, hogy a képviselőház tanácskozásaiban
is van nyoma, hogy akkor a kormány az ország pénzére való tekintettel a
Felség nevében ilyen javaslattal, ilyen indokkal, ilyen jóakaratu
kéréssel jött a nemzet törvényhozása elé. Nem pedig azzal, hogy
fizessenek, mert meg kell lennie, és fizessenek még az elmult időkre is
2 millió korona emelést.
Hogy áll ez a dolog? A tisztelt miniszterelnök ur azt jól tudja, hogy ő
Felsége, a mi dicsőségesen uralkodó, alkotmányos királyunk, a
miniszterek intézkedéseit annyira ellenőrzi, akár a rendelkezési alap,
akár saját tárczáik körében, hogy ha 20,000 forintnál nagyobb
pénzösszegig terjedő kötelezettséget, adományt, vagy ajándékot, vagy
szerződést kötnek a miniszterek, azt ő Felsége elé kell terjeszteni,
mert ő Felsége legfőbb felügyeleti és ellenőrzési, rendelkezési és
jóváhagyási jogát gyakorolni akarja. Már pedig akárki akármilyen
véleménynyel legyen akármilyen felséges urról, a ki szabadon futkározik
ezen a világon fel és alá, a magyar nemzet van annyi, mint Ferencz
József, s ez a nemzet mindig van annyi, mint akármelyik király. S ha a
király fenntartja magának méltán azt a jogot, hogy a költségekkel
szemben, a melyek időnként felmerülnek, a 20,000 forinton tulterjedő
lényeges kiadásokat, adományokat, ajándékokat látni akarja, hogy jóvá
hagyhassa, vagy jóvá ne hagyja, nekünk azt a 11 milliót látnunk kell.
(Élénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) E nemzet jogának és
méltóságának kell annyinak lenni, mikor saját pénzéről van szó, mint a
mennyi annak a királynak van, a mikor a mi pénzünkről van szó. (Élénk
helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) Tessék a nemzet elé arról a
tizenegy millióról részletes költségvetést terjeszteni, mire kell, mert
vaktában, bolondjára, részeg fővel, őrülten – mert akkor lesz a nemzet
őrült – azt meg nem szavazza, (Élénk helyeslés és tetszés a bal- és a
szélsőbaloldalon) mikor még látnia sem szabad, hogy hová lesz hát az ő
11 milliója.
Ezer kifogásom és okom van arra, hogy el ne fogadjam e javaslatot; ez
okaim tulnyomó részét előttem szóló képviselőtársaim már elmondották. De
ez az egyetlen ok elég nekem arra, hogy mindaddig, a mig ebben javulás
nem történik, a mig a kormány ő Felségének 11 millióra terjedő
költségvetését az utolsó sarkantyus huszárcsizmáig, a mi neki kell, ide
nem terjeszti, – önök számtalanszor hivatkoznak angol példákra, pedig az
angol parlament, a mig utolsó zsebkiadását nem ismeri a királynak, egy
krajczárt sem ad neki – a mig nem látom a költségvetésben, hogy mire
kell ez a 11 millió, azt meg nem szavazom, mert az udvari szolgák kezére
a nemzet keserves pénzét nem bizom. (Zajos helyeslés, éljenzés és taps a
bal- és a szélsőbaloldalon. Szónokot számosan üdvözlik.)
A HÁZSZABÁLY KÉRDÉSE.
I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.
1.
(A házszabály fontossága. – Miért nem kezdeményeztem a
házszabály-harczot előrelátásom daczára? – Gróf Tisza István inditványa
1904 márczius 5-én. – Az inditvány tartalma. – Gróf Tisza értekezleti
beszéde. – Thaly Kálmán békeajánlata. – Az 1904-ik évi törvényhozási
alkotások.)
A beszéd nagy jelentőségü; mondhatom, történelmi érdekü, noha se
alakilag, se tartalmilag nem tartozik kiválóbb beszédeim közé. De azon a
határon hangzott el, azon a napon, a mely közel negyven évi békés,
alkotmányos életünket a zavartól, az alkotmányi viszonyok
megháborodásától, az alkotmány felfüggesztésétől s általában állami
létünk sulyos vonaglásától, talán halálos betegségétől elválasztja.
A beszéd czime is fölötte szerény, mondhatni semmi különös figyelmet nem
érdemel, semmi különös várakozást nem gerjeszt az olvasóban. A nemzet
életében s történelmében végre is parányi tünet az a kérdés, vajjon minő
házszabályok közt mozog a törvényhozás képviselőházának tanácskozási
rendje. Soha a nemzetek alkotmányát és szabadságát a miatt sulyos
veszedelem nem érte, még csak nem is fenyegette. Csak a mi országunk
különös államjogi helyzete, melyhez hasonló nincs és sohase volt a
világon, csakis ez idézhette fel azt a rettentő vihart, mely fölöttünk
éveken át tombolt s alkotmányos életünk majd minden kincsét
elpusztulással fenyegette s a mely az 1906-ik év tavaszán megállapodott
ugyan, de a melynek sulyos és fájdalmas következményeit önállóságunk,
szabadságunk és nemzeti önbizalmunk összezsugorodásában ma is érezzük s
a mely még mindig nagy veszedelmek csiráit hordja méhében.
Azonban kicsiny okok nagy következményeket nem szülnek. Bármily
kisszerünek látszik is az alkotmány sérthetetlenségének s a szükséges és
jótékony közszabadságoknak biztositékai közt a népképviselők házszabálya
és tanácskozási rendje: végre is ezekkel függ össze, sőt jelentékeny
részben ezektől függ a szólásszabadság, a törvényhozók függetlensége s a
nemzeti akarat szabad és hű nyilvánulásának lehetősége. Tehát a
házszabály-kérdés mégis igen nagy kérdés s ha ezt sulyos belső
betegségek fenyegetik: annak mindig nagy következményei lehetnek. De ha
valósággal fenyegetik, annak is kétségtelenül nagy oka van.
A nemzet nagy tömegei nem láttak tisztán s tökéletes és biztos ösztönnel
nem érezték meg időnként, mi készül, mi történik. Ma se látnak még
világosan. Még ma se tudják, ma se akarják elhinni, hogy a magyarság
erejének megbénitása, Ausztria állami gépezetének kiterjesztése s abba
Magyarország állami létének alárendelt géprészletként való beillesztése
volt tervben is, készülőben is. A több százados habsburgi beolvasztási
törekvés, az 1867-iki alkotásoknak minden nemzeti és önállósági
tartalomtól való megfosztása: ime ez volt kitüzve a törekvések vége
gyanánt s erre szolgált volna egyik eszközül és módul a képviselőház
ház-szabályainak vaskos módositása s az ezek által biztositott
szabadságok eltörlése.
Engem a gondviselés éles látás képességével ruházott föl oly dolgokban,
melyekre különösen figyelek; magyarságunk sok dolga is ezek közé
tartozik. Nyomban észrevettem, Tisza István gróf kormánya mit akar e
ház-szabály kérdésével. Az egész kérdés történetében jelentékeny
cselekmények nagy részét nekem kellett végezni. Sokat láttam, sokat
észleltem, sok munkát teljesitettem. Az ellenzésnek, a birálatnak, a
nemzet fölvilágositásának feladata volt különös tisztem. Mindjárt
kezdetben nem tudtam teljes buzgóságot kifejteni. Nem követelte egyéni
és politikai helyzetem. Nem voltam pártvezér, a kezdés kötelessége nem
hárult vállaimra. De ha lehettem volna is, élemedett korom, irodalmi sok
irányu munkásságom s kényelmességet kedvelő hajlandóságom miatt arra a
szakadatlan fáradozásra s szünetet nem ismerő buzgóságra semmi esetben
se vállalkoztam volna, a mely nélkül tisztes pártvezérséghez jutni
csaknem lehetetlen. Anyagi helyzetem se türte volna a nagy áldozatokat,
pedig ezekre is szükség lett volna; izlésem és erkölcsi felfogásom pedig
mindig irtózott a benső rokonszenv hián levő szövetkezésektől, a
pártvezérség megszerzése pedig ezek nélkül a mostani viszonyok közt
szinte lehetetlen. A közéletnek elszánt közharczosa maradtam tehát, a mi
egyéni természetemmel legjobban összevágott.
Sohase szüntem meg figyelmeztetni a nemzetet, mit akarnak a ház-szabály
kérdésének bolygatásával. Ez a beszédem is lényegesen e körül mozog.
Azonban én nemcsak kortársaim számára, hanem a jövő nemzedékek számára
is törekszem irni, azért kell a ház-szabály kérdésének történetét
nagyobb részletességgel feljegyeznem, mint beszédem története talán
szükségessé tenné.
Már báró Bánffy Dezső kormánya alatt 1897-től kezdve emlegették a
ház-szabály módositásának szükségességét, de Bánffy a legfontosabb
közszabadságok egyikének sérthetetlenségét tartá szeme előtt s azért a
kérdésnek még csak komolyabb megfontolását se tartotta szükségesnek. Őt
felette rút s eddig példátlan mesterkélt obstrukczió buktatta meg nagy
részben és pedig megfelelő ok és szenvedély nélkül. Az utána következő
Széll Kálmán kormánya alatt, okulva a közvetlen s közeli tapasztaláson,
1899-ben módositották a házszabályokat, de a szólási és tanácskozási
szabadságot s a képviselői függetlenséget a módositás nem sértette.
Széll Kálmán hadügyi előterjesztései miatt heves viták támadtak minden
fontosabb kormányjavaslat fölött, tehát ugy az ő kormányzatának utolsó
idején, mint gróf Khuen-Héderváry Károly kormánya alatt is a szabadelvü
kormánypárt számitóbb és vérmesebb elemei folyton emlegették, hogy
szigorubb ház-szabályokra van szükség. Ezek közé tartozott már több év
óta gróf Tisza István is, a kinek kormányzása alatt, a mint kormányát az
1903-ik év második felében megalakitotta, bizonyos nyilatkozatok
sajtóban, pártgyüléseken s képviselőházban folyton sürgették a
ház-szabályok szigorubbá tételének kivánatosságát, sőt szükséges voltát.
Csakhamar 1904. évi márczius 5-én a képviselőház ülésében gróf Tisza
István kormányelnök előterjesztette ház-szabálymódositó inditványát.
Az inditvány következő:
INDITVÁNY.
Tekintve, hogy a jelenleg érvényben álló házszabályok a képviselőház egy
része által rendszeresen üzött obstrukczió által előidézett változott
helyzetben czéljuknak többé meg nem felelnek és azok további fentartása
a nemzet legszentebb érdekeit és magát az alkotmányt is végveszélylyel
fenyegeti, minélfogva egy oly szerves házszabályreform megalkotása, mely
a szólásszabadság sértetlen megóvása mellett a képviselőháznak rendjét,
méltóságát és munkaképességét biztositsa, égetően sürgős szükséget
képez: tekintve másrészt, hogy ugy magának ezen házszabályreformnak
keresztülvitele, mint az állam mindennapi szükségleteinek kielégitését
czélzó és az ország mérhetetlen kárára elintézetlenül feltorlódott
törvényjavaslatok gyors letárgyalása s ezáltal összes alkotmányjogi és
közgazdasági viszonyainknak a fenyegető anarkiából való megmentése csak
ugy remélhető, ha a létező házszabályoknak e czélból ideiglenes
hatálylyal biró rendkivüli intézkedésekkel való kiegészitése utján a
nemzeti akarat gyors érvényesülése biztosittatik, a következő inditványt
adom be:
Határozza el a Ház, miszerint az 1903. és 1904. évi indemnitási,
költségvetési és ujonczmegajánlási, valamint az ujonczlétszám
változatlan megállapitására vonatkozó javaslatok, továbbá az ország
pénzügyi és közgazdasági viszonyainak egy évnél hosszabb időre nem
terjedhető ideiglenes rendezését czélzó törvényjavaslatok és a
megalkotandó uj házszabálynak, mely azonban a törvényjavaslatok
érdemleges tárgyalására vonatkozólag a klotürt nem hozhatja be,
letárgyalásának tartamára, de legfeljebb egy évig terjedő hatálylyal a
létező házszabályok akkép egészittetnek ki, illetve módosittatnak, hogy
az elnöki előterjesztések tárgyában a benyujtott törvényjavaslatok
előzetes tárgyalását illetőleg a Ház legfeljebb két szónok meghallgatása
után egyszerü szavazással dönt és ez alkalommal a törvényjavaslat
előzetes tárgyalásával megbizott bizottság jelentésének behozására záros
határidőt tüznek ki, az egyes javaslatok tárgyalása megkezdésekor vagy
azok tárgyalása közben ötven képviselőnek az elnökhöz irásban beadott
indítványára vita nélkül egyszerü szavazással meghatározhatja az azok
letárgyalására szánt időt, melynek letelte után további tanácskozásnak,
vagy bárminő kérdés közbevetésének helye nincs. Az összes határozatok
vita nélkül, egyszerü szavazással és a 288. szakasz 4., valamint a 230.
szakasz második bekezdésének hatályon kivül helyezése mellett hozatnak
meg, a harmadszori megszavazás nyomban a részletekben való elfogadás
után foganatositandó és az ülés fel nem oszlatható, mig a javaslat
részleteiben is el nem fogadtatott. A 203. szakasz utolsó bekezdése
hatályát veszti; minden ülés a napirendre tüzött javaslat tárgyalásával
veszi kezdetét; e tárgyalás semmiféle okból és czimen a napirend
tárgyalására szánt idő letelte előtt meg nem szakitható és a 196., 197.,
204. és 206. szakaszokban körülirt teendők ezen idő letelte után az ülés
végén intézendők el. A 207. és 223. szakaszoknak a tárgytól való eltérés
kérésére, valamint a zárt ülés megtartására vonatkozó határozmányai
hatályon kivül helyeztetnek. Az elnök a 215. és 226. szakaszok alapján
való felszólalást, ha ilyen felszólalások az idő kihuzása czéljából
történnek, egyáltalán megtilthatja. Végre, a mennyiben a 255. szakaszban
emlitett rendzavarás, valamint az elnök elleni engedetlenség egyéb
eseteiben azonnali intézkedés szüksége forogna fenn, az elnök azt vagy
azokat, a kik a rendzavarást vagy engedetlenséget folytatják, az ülésből
kitiltja s ezen határozatát, valamint a Háznak a mentelmi bizottság
javaslata alapján hozott kizárási határozatait foganatositani tartozik,
egyuttal az ügyet a mentelmi bizottsághoz teszi át, melynek a 255.
szakaszban körülirt rendszabályoknak a rendzavarókra és
engedetlenkedőkre való alkalmazását czélzó inditványa a Ház legközelebbi
ülésében a bizottság többségi s esetleg kisebbségi előadójának
meghallgatása után vita nélkül egyszerü szavazással döntendő el.
* * *
Ez inditvány csak futó áttekintésre is mintegy tizenöt uj és felette
fontos rendelkezést javasol a nélkül, hogy a rendelkezések különböző
tárgyára, irányára és fontosságára való tekintettel ama rendelkezések
önálló szakaszokban vagy pontokban szövegeztettek volna. Ellenkezik ez a
törvényszerkesztésnek mind elméleti, mind gyakorlati törvényeivel.
Miként lehessen ezt ötödfél száz képviselőnek gondosan letárgyalni s
miként szólhat minden egyes képviselő tizenöt különböző természetü
fontos javaslatról egy beszédben.
Mindezt azért gondolta ki a kormány elnöke, hogy a tárgyhoz minden
képviselő csak egyetlenegyszer szólhasson, részletes vita ne lehessen s
minthogy kevés embernek izlése, gondolkozása és tanulmánya terjedhet ki
egy időben, egyszerre annyiféle különböző tárgyra: ennélfogva még az
általános vitától is visszariad az ellenzék tulnyomó része.
A javaslott rendelkezések fontosabb pontjairól beszédemben van szó.
Az inditvány szükségességét azzal indokolja a kormányelnök, hogy »a most
érvényben álló házszabályok – további fentartása a nemzet legszentebb
érdekeit és magát az alkotmányt is végveszélylyel fenyegeti«.
Sulyos szó, szinte félelmet gerjesztő, ha az ország kormányának elnöke
ejti ki nyiltan a törvényhozás előtt. S ártalmas a nemzet tekintélyére
nézve ugy bent, mint kint még akkor is, ha nem igaz. S nyilván semmivel
se indokolta a kormány elnöke azt a borzasztó veszedelmet, noha ezentul
is ismételve nagyon sokszor hangoztatta.
Például öt nap mulva, márczius 10-én. E napon pártját értekezletre hivta
össze, mert az inditványt a következő napon kellett volna indokolnia a
képviselőházban. Az értekezleten egyebek közt ezt mondá párthiveinek
meggyőzésére:
»Én fájó szivvel látom, hogy a magyar nemzet sorsa ismét lejtőre jutott.
Én nyilt szemekkel látom az örvényt, a mely lábaink előtt tátong, a
melybe feltartóztathatatlanul belerohanunk, melybe
feltartóztathatatlanul bele fogunk sodortatni, hacsak nem lesz bennünk
bátorság, nem lesz bennünk hazafiui belátás, nem lesz bennünk erkölcsi
erő szembeszállani még bizonyos tetszetős jelszavakkal, tetszetős
látszatokkal is és megmenteni a nemzet számára a békés, a biztos
fejlődésnek kinálkozó eszközeit. Őseink bölcsesége 1867-ben egy óriási,
világtörténelmi megpróbáltatásnak szenvedései között megmentette, életre
keltette a magyar alkotmányosságot és megszerezte annak olyan
biztositékait, melyekkel négyszáz év óta ez a nemzet nem dicsekedhetett.
A mi nemzedékünknek sokkal könnyebb, sokkal enyhébb, nem mondom,
hálásabb feladat jutott: tovább élni ezen a biztos alapon, a melyet
elődeinknek hősiessége, önfeláldozó hazaszeretete, bőven kiontott vére
teremtett. Siralmas volna ennek a nemzedéknek szerepe a világtörténelem
itélőszéke előtt, irtózatos volna a felelősség, a mely reá háramlanék,
szégyen, guny, megvetés tárgyát kellene, hogy képezze, ha az, a mit
apáink oly nehéz viszonyok közt szereztek, a békének, a biztonságnak, az
összhangnak mai boldog korszakában, a mi tehetetlen kezünkben
szétmállanék. Ebben a meggyőződésben, ettől a tudattól áthatva és avval
az erővel, a melyet egy nagy, szent és igaz ügynek szolgálata nyujt,
ajánlom a képviselőháznak inditványom elfogadását«.
Ime e dagályos szavak. A szenvedélyes buzgalomnak, a kitörő hazafias
fájdalomnak, a jövendő komor képén elborult léleknek szólás-mondásai.
Gróf Tisza István nem érzelgős egyéniség, hanem hidegen fontolgató
lélek, – ily hangon beszélni nem az ő természete s több mint félszázad
óta nem is az államférfi kormányzók szokása. De a nagy veszedelem okait
most se sorolta föl. Nem is sorolhatta. Döntő czáfolattal jött rá ez az
esztendő.
Következő napon lett volna az inditvány tárgyalása megkezdve. Kossuth
Ferencz nem volt jelen betegsége miatt a képviselőházban, Thaly Kálmán
helyettesitette, mint a függetlenségi párt tiszteletbeli elnöke. Szót
kért:
»Kérve-kérem – ugymond – a miniszterelnök urat, hogy ha ezen oldalról az
utolsó pillanatban még garanczia nyujtatik az iránt, hogy a
visszavontnak jelzett ujonczozási törvényjavaslatot hirtelenében
keresztülbocsátjuk: akkor mentse meg ezt a szerencsétlen országot attól,
hogy a házszabályokért rendkivüli elkeseredéssel vivandó nagy, végzetes
harcznak menjünk elébe. Ezen a módon még kiegyenlithetnek minden
ellentétet az utolsó pillanatban. Kérve-kérem tehát én ősz fejjel,
őszinte szivvel, békés akarattal, mélyen megindulva a t. Háznak minden
oldalát, nehogy szememre vethessék valaha nekem, a ki pártelnököm
betegsége folytán őt itt most helyettesitem és szemére vethessék a
függetlenségi pártnak azt, hogy a békejobbot oda nem nyujtottuk volna
még az utolsó pillanatban is«.
Nyomban felszólalt Thaly szavainak elhangzása s a zaj lecsillapulta után
gróf Tisza István.
»Erre a legtisztább hazafiságtól sugalmazott felszólitásra minden
gondolkozás és habozás nélkül kijelentem, hogy a mennyiben a Ház minden
oldala részéről kötelezettség vállaltatott arra, hogy az 1903. évi
ujonczok megajánlására vonatkozó törvényjavaslatot a lehető legrövidebb
idő alatt keresztüleresztik… (Halljuk! Halljuk! Nagy zaj és nyugtalanság
a bal- és szélsőbaloldalon.) Mondom, a mennyiben egy ily világos
kötelezettség vállaltatnék a Ház minden oldala részéről: én kész vagyok
a házszabályok ideiglenes módositására vonatkozó inditványomat
visszavonni, a – sajnálatomra – most már visszavont törvényjavaslatokat
azonnal ujra benyujtani és azok további alkotmányos tárgyalását kérni.«
Thaly és Tisza szavaira nemes felbuzdulás vett erőt az összes pártokon.
Békesség támadt a pártok és képviselők közt, a kik még csak imént
csaknem dühös ellenségül tekintettek egymásra. A függetlenségi párt két
árnyalatból állott. A mindig békülő s harmadfél év alatt már
többszörösen leszerelő Kossuth-árnyalatból s a most különösen harczias
Lengyel Zoltán és Polónyi-féle árnyalatból s mind a kettő komolyan
készen volt a békére. Igy volt az Ugron-párt, a Nemzeti-párt, a Nép-párt
s a kisded Bánffy-párt is. Magam is örömmel láttam e fordulatot már
azért is, mert ebben gróf Tisza István vészjósló szavainak egyenes
czáfolatát láttam. S valósággal azt kezdtem hinni magam is, hogy Tisza
gróf is véglegesnek tekinti a békét s megáll azon a végzetes uton,
melyen megindult.
E hitemben a tavasz és nyár eseményei nyilván megerősitettek. Az 1904-ik
év gazdagon termette a törvényeket. Az ellenzék becsülettel állta a
kötést s például az 1903. évi ujonczjutalékról szóló törvényjavaslatot
alig két huszonnégy óra alatt elfogadta. Törvénytárunk összesen
harminczkilencz törvénynyel gyarapodott a nyári szünet előtt. Sok fontos
törvénynyel is. Két költségvetési törvény készült el, az 1903-iki és
1904-iki. Máskor hónapokig szokott tartani egynek egynek tárgyalása.
Kilencz helyi érdekü vasut iktattatott törvénybe. Az állami és vármegyei
alkalmazottak s a községi és körjegyzők fizetéses illetményei uj
szabályozást nyertek, valamint az állami vasutak alkalmazottainak
illetményei is. A katonai nevelő- és képzőintézeteknél ujabb 1073 állami
alapitványi hely rendeztetett be magyar ifjak részére s az oktatásban a
tiszteknél a magyar nyelv bővebb érvényesülést nyert. Fontos és érdekes
tárgyu egyéb törvény is készült.
Gróf Tisza István személyét és politikai egyéniségét az ellenzéki pártok
nem kedvelték. Nem is adott rá okot, holott arra, hogy ne kedveljék, már
gyülölködő, ócsárló, kicsinylő gyakori beszédével is sok alkalmat
nyujtott. És mégis meggyőződött ő maga is, hogy mindaz a hajmeresztő
dolog, melyet az örökös obstrukczióról beszélt, csak üres rémlátás s
hogy oly kormány, mely igazságra törekvő módon kezeli az ügyeket s mely
az ellenzékkel szemben férfiasan, de egyuttal gyöngéden és méltóságosan
folytatja az eszmék harczát, az életben levő házszabályok segélyével
megóvhatja az ország érdekeit, sikeresen szolgálhatja a fokozatos
fejlődés ügyét s növelheti a parlamentnek s általában az alkotmánynak
tekintélyét és méltóságát.
2.
(Az ugrai levél. – Minő gondolkozás birta erre gróf Tisza Istvánt? – A
levél egyik pontja. – Gróf Tisza november 3-iki értekezleti beszéde. – A
21-es házszabály-bizottság. – Gróf Tisza november 14-iki értekezleti
beszéde. – Beszédem. – A Daniel-féle inditvány. – Ennek ismertetése.)