miniszterelnök ur, de a vezetésben nem volt szerencsés. Annak a
vezetésnek az lett a vége, hogy az a nagy intézet szomoru sorsra jutott.
Pedig a mint én személyesen ismerem a miniszterelnök urat – gyakori
érintkezéshez nem volt szerencsém – de a mint barátaimtól is tudom és
egyéni jellemét ismerem: teljes buzgósággal, teljes
lelkiismeretességgel, elméjének és tanulmányainak teljes erejével
törekedett azt a nagy közgazdasági vállalatot sikeresen vezetni és
felvirágoztatni. De ha még az az aránylag kis intézmény is az ő kezén és
az ő bölcsességével ily sorsa jutott, vajjon mit várjunk mi akkor, midőn
ily nagy ország vezetésére vállalkozott? (Derültség és zaj a
szélsőbaloldalon. Egy hang: Ezt is tönkre akarja tenni!)
Olay Lajos: Lesz vagyonszerzés megint!
Elnök: Csendet kérek, t. képviselőház!
Ennek az országnak a vezetése nehéz dolog, nemzetünk legnagyobb elméi,
legbölcsebb államférfiai gyakran siker nélkül tettek kisérletet ez
ország vezetésével. Ez a vezetés gyakran balsorsot is idézett elő, mert
a nemzet ügyének, sorsának intézése nagyon nehéz. És ha a miniszterelnök
ur sokkal kisebb, hasonlithatatlanul jelentéktelenebb, noha mégis
jelentékeny közgazdasági intézet vezetésében, daczára minden erélyének,
bölcsességének, lelkiismeretességének, a melyet annak igazi
felvirágzására forditott, oda jutott: vajjon, hogy bizzunk mi akkor
abban, hogy nem nagyobb lelkiismeretességgel és nem nagyobb
bölcsességgel, – mert nagyobb most sincs, mint volt két-három év előtt –
(Derültség a szélsőbaloldalon) ennek az országnak milliószor nagyobb
intézményével, sokszorta nehezebb ügyeivel, feladataival meg tud-e jól
birkózni?
A miniszterelnök ur sok hibát, sok következetlenséget mutatott ki gr.
Apponyi Albert és b. Bánffy Dezső multjából. Biztositom a miniszterelnök
urat, hogy én ugyanazon államférfiak multjából sokkal több és nagyobb
hibákat és következetlenségeket tudnék kimutatni. (Derültség balfelől.)
Megmondtam akkor is, a mikor ama hibák és következetlenségek történtek
és ha nem ismételgettem folytonosan, annak az volt az oka, hogy minden
kérdésnél nincs kedvem felszólalni; csak nagyon ritkán szólalok ugyis
fel. Tehát én még sokkal több hibát és következetlenséget tudnék
kimutatni, de mi czélt érünk el ezzel!? Ha a miniszterelnök urnak
sikerül mindkét államférfiunak vagy akár az egész ellenzéknek közeli
vagy távoli multjából akármi következetlenséget felhordani, meglesz-e
azzal a hadseregnél a magyar vezényszó? (Derültség a bal- és
szélsőbaloldalon.) Vagy a magyar királyi udvartartás? Meg lesz-e azzal
mentve Magyarország gazdasági élete? A nemzet anyagi, erkölcsi jóléte
talán elő lesz mozditva? Vajjon az a sok visszaélés, a melyet velünk a
királyi udvar vagy a király nevében idegenek és nem idegenek
gyakoroltak, meg lesz-e szüntetve? Talán ez a nemzet a maga jogaihoz,
becsületéhez, jövendőjének biztonságához hozzájut azzal, hogy a
miniszterelnök ur gróf Apponyi Albert és báró Bánffy Dezső multjában
valami következetlenséget talált? Erre vállalkozott a miniszterelnök ur?
(Derültség a bal- és szélsőbaloldalon.) Ez a vezető magyar államférfi
feladata és nem egyéb? Propria virtute kell itt laborálni, nem aliorum
imbecilitate, mikor még nem is bizonyos, hogy az az imbecilitás ugy
van-e, a mint ő kifejtette, (Igaz! Ugy van! Derültség balfelől.) Igaz,
hogy az sem bizonyos, hogy az a propria virtus is megvan-e! (Ugy van!)
A miniszterelnök urnak miniszterelnöksége előtti multjára tehát nem
akarok visszatérni, hanem ahhoz már csakugyan jogunk van, hogy szemügyre
vegyük azt a szerencsétlen kilencz hónapot, a melyet mint miniszterelnök
töltött el azon a széken. (Halljuk! Halljuk!)
Kilencz hónap nagy idő az államférfi életében. Kilencz hónap alatt
Newton is megszületett a maga idejében és Shakespeare is, azok pedig
kissé nagyobb dolgok. (Derültség balfelől.) Nézzük; csak ugy félvállról,
mellesleg, hogy mi sikerült ez alatt a kilencz hónap alatt olyan dolog,
a mely magától, a miniszterelnök urtól függött és a mely alkalmas, vagy
nem alkalmas arra, hogy bizalmunkat megnyerje?
Igaz, elő fognak állani, ha előállanak majd, szóval és tollal, a kik azt
mondják és azt irják, hogy mit csinálhatott volna ez alatt a kilencz
hónap alatt? Hiszen azóta mi mindig zavartuk az ő munkáját, mi mindig
obstrukcziót, csináltunk, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon) nem hagytuk
a törvényhozást szabadon dolgozni, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon) nem
hagytuk a miniszter urakat szabadon otthon a bürójukban dolgozni. (Ugy
van! Ugy van! a jobboldalon.) Ezzel fogják védelmezni a t.
miniszterelnök urat.
Rónay János: Természetes!
De Rónay t. képviselőtársamnál még jobban fogja védelmezni Gajári Géza
t. képviselőtársam. (Derültség.)
Gajári Géza: Különösen, ha tőled kapok majd tanácsot! (Folytonos zaj a
jobb- és a baloldalon. Elnök csenget.)
A t. miniszterelnök ur kabinetalakitási programmjáról nem szivesen
beszélek, mert őszintén megvallva, igazán beszélni talán nem is tudnék.
A miniszterelnök ur adott kabinetalakitási programmot három-négy
részletben, s mindegyik részletet kikorrigált alakban. (Derültség
balfelől.) 1903 november 6-án, gondolom, adott itt a Házban egy
programmot, azután ezt kijavitotta november 9-én, s ezt kijavitotta
megint november 11-én; hol elvett belőle valamit, hol hozzátett valamit.
Gróf Tisza István miniszterelnök: Én sem hozzá nem tettem, sem el nem
vettem semmit!
A főrendiházban megint és időközi nyilatkozataiban ujabb és ujabb
magyarázatokat adott, tehát nehéz…
Gróf Tisza István miniszterelnök: Könnyü ráfogni, de nem lehet
bebizonyitani, a mit most mond! Ráfogni mindent lehet! (Zaj a jobb- és
baloldalon.)
Hát, hogy e pillanatban mindent bebizonyitsak, arra nem vállalkozom
most, hanem egy-két tételnél megkisértem most is. (Halljuk! Halljuk!)
Igy pl. a miniszterelnök ur 1903 november 6-án tartott
programmbeszédében elfeledte vagy nem jutott eszébe a czimerek és
jelvények kérdésében nyilatkozni. De november 9-én kijelenti, hogy a
hadseregnél közös czimer és közös jelvények létrehozására fog törekedni.
E miatt azután megtámadtatásokban részesült, s az ellenzék épen nem volt
hajlandó ilyen nevetséges s egyuttal borzasztó torzképletbe belemenni,
mint a milyen a közös czimer és jelvény. November 11 én kiigazitotta ezt
akként, hogy elvétette a szót, (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon) –
ilyen nagyfontosságu dologban – nem »közös«-et akart mondani, hanem azt,
hogy »együttes«. (Felkiáltások balfelől: Igy volt?)
Gróf Tisza István miniszterelnök: Ez azt jelenti, hogy változtatott a
programmon?
És még ezt a magyarázatát is meggyengitette azzal, hogy együttes czimert
ért, nem közöset, de ennek a kijelentésnek is valóságos értelme főleg
az, hogy együttes megoldással akarja a czimerkérdést rendezni. (Mozgás a
baloldalon.) De még ma sem tudjuk, sem én, sem senki ebben a Házban, s
azt hiszem maga a miniszterelnök ur sem, hogy milyen lesz hát az a
czimer, melyet ő tervez: közös-e vagy együttes-e, s akár egyik, akár
másik, voltaképen milyen?
De ha már én a miniszterelnök ur kabinetalkotási programmjának minden
pontjára kiterjeszkedni most nem is tudnék, mégis meg kell jegyeznem,
hogy azokból a határozott igéretekből, a melyeket a miniszterelnök ur
ugy itt e Házban, mint a főrendiházban ismételve tett, ma még meg nem
valósult semmi, csak egyetlenegy, a mi a nemzetnek ártalmára van,
kárával jár, költségével jár, csak egyre nézve van javaslata, a mely
abban áll, hogy Magyarország külön költségén mi neveljünk német
tiszteket az osztrák közös hadsereg számára. (Ugy van! Ugy van! a
szélsőbaloldalon.) A mi igéreteket ő tett a katonai büntető
perrendtartás dolgában, a mikor azt mondta, hogy a közvetlenség,
szóbeliség, nyilvánosság és a magyar nyelv érvényesülését fogja
idehozni, mindebből nincsen semmi, sőt, a mit mi kéz alatt tudunk erről
a perrendtartásról, az épen az ellenkezője lesz ennek, mert a magyar
nyelv érvényrejutása ugy, a hogy mi értjük ezt a szót, egyáltalán nincs
is tervbe véve.
Ott van például egyik furcsa kijelentése a t. miniszterelnök urnak, a
melyet én nem tudok megérteni azzal a kis tudománynyal, multtal és
gyakorlattal, a melyet én a politikai élet terén 32 év óta e Házban
szereztem. És ez az, a mit a miniszterelnök ur a magyarországi két
protestáns felekezet igényeiről beszél, a mikor azt mondja, hogy vannak
függő kérdések, a mely függő kérdéseket a két protestáns egyház
valamiféle bizottsága formulázott és a melyekkel a kormányhoz járult,
hogy ő óhajtja, hogy azok a kérdések az 1848: XX. t.-cz. szellemében
lehetőleg közmegnyugvásra megoldást nyerjenek.
Olay Lajos: Ezzel vezetik félre a református papokat és tanitókat! Mind
félrevezetés! Világos ámitása a szegény papoknak és tanitóknak!
Elnök (csenget): Kérem a képviselő urat, ne méltóztassék közbeszólni;
ezért a kifejezésért rendreutasitom! (Zaj és felkiáltások a
szélsőbaloldalon: Miért?)
Olay Lajos: Beszédben is elmondtuk! Van jogunk elmondani! Tiz képviselő
is elmondta! Ámitás! Százszor is ámitás! Nohát! Halljuk! (Derültség.)
Az 1848: XX. t.-cz. végrehajtása, akár legyen kivánatos, akár ne,
Magyarország mai helyzetében, a mai tényleges viszonyok közt sem nem
lehetséges, sem nem kivánatos.
Olay Lajos: Ugy van! Ez az igazság!
Ezzel én csak egyéni meggyőződésemet mondom ki. Az 1848: XX. t.-cz.-nek
sem szó szerinti értelme, sem szelleme meg nem engedheti ma azt, hogy a
mai viszonyok között tapintatlan módon, éretlen bölcseséggel ebbe a
kérdésbe akárki belekapjon. Mert az 1848: XX. t.-cz. olyan
konczepcziónak a törvénybeiktatása, a melyre ma egész Európában
alkalmatlanok a vélemények, nincsenek megérve az eszmék és hogy
megérnek-e valaha, azt én nem tudom, de annyi bizonyos, hogy igen magas
hevülésben levő korszak az egyházak államositásának gondolatát törvénybe
iktathatta, de a mi nemzetiségi, a mi egyházi, a mi felekezeti, a mi
dinasztikus viszonyaink között ma ebbe a kérdésbe belenyulni, azt a
beláthatatlan vihart, a mely ezzel járna, a nemzetre felidézni ama
borzasztó bajai mellett, a melyek most is megvannak: erre komoly
államférfiu és komoly férfi ma nem vállalkozhatik. Azért tehát ezt
emlegetni, kiröppentgetni a világba, hogy: az »1848: XX. t.-cz.
szellemében«, olyan dolog, a melyre mondom én azt, hogy nem értem; sem
könyvekből, sem iskolából, sem 32 évi tapasztalatomból nem szereztem
annyi értelmességet, hogy megértsem, mit akart ezzel a miniszterelnök ur
mondani. Azt a szót, a melyet itt hallottam, nem akarom alkalmazni, mert
nem akarok a miniszterelnök urnak hasonló szavakat mondani.
Gróf Tisza István miniszterelnök: Az a kérdés, van-e rá ok és jog,
mindig ezen fordul meg!
Nem akarom a példáját követni. A miniszterelnök ur először nem adott
tiszta programmot semmi dologról, másodszor, a mi pontokat már alakba
öntött, azoknál meg kár és sérelem hárul ránk, például a nemzet
agyonterheltetése mellett képeztet az osztrák hadsereg számára német
tiszteket magyar pénzen: hát akkor honnan meritsünk mi bizalmat a t.
miniszterelnök ur jövőjére eddigi kilencz hónapos multjából?
De van itt egy másik dolog, miniszterelnök ur, a mit nem hagyhatok
emlités nélkül s a mit már egyszer fel is emlitettem, még pedig a
parlamenti módok és szokások szerint teljes komolysággal és
tisztességgel, sőt talán, a mi nekem nem is igen szokásom, bizonyos
kérlelő szándékkal.
Hogy bánik a miniszterelnök ur nyilatkozataiban az ellenzékkel? (Ugy
van! Helyeslés balfelől.) Bocsásson meg a miniszterelnök ur, ha tréfálni
akarnék, azt mondanám: Uramöcsém, én kissé hosszabb időre tudnék
visszaemlékezni ebben a tekintetben és más államférfiakra, mint a
miniszterelnök ur. Olyan államférfiakra, a kik ott ültek azon a helyen
vagy annak közelében, a hol most Gajári Géza t. képviselőtársam ül.
(Élénk derültség balfelől. Egy hang: Ott ült egykor Deák Ferencz!)
Gajári Géza: Mit röhögnek?! Hiszen a maguk helyén is más ült! (Zaj
jobbfelől.)
Kubik Béla: De nem volt olyan nagy különbség! (Élénk derültség.)
Gajári Géza: Kubiknak ez az első jó mondása!
Azok a férfiak az ellenzékről, pedig az akkori ellenzék sem nagyobb nem
volt, sem komolyabb nem volt, mint a mostani, sem nagyobb sulyu nemzeti
ügyek mellett nem küzdött, mint a mostani, de azok a férfiak a parlament
ellenzékéről, a nemzet tanácsában az egyedül jogosult birálókról és
birákról nem beszéltek olyan sértő, kicsinylő, gunyos és kihivó hangon,
mint a miniszterelnök ur. Nem nézhettem végig az összes beszédeit, pedig
végig akartam nézni, nem volt rá időm, (Derültség) de az olyan szavak,
mint a milyeneket november 12-én mondott, hogy az ellenzék dolga
gyerekes csiny, hogy az ellenzék férfiai nem tudják, mit cselekesznek; a
mit november 20-án mondott, hogy az ellenzék kompromittálja a magyar
parlament méltóságát, hogy a nemzet legszentebb érdekeit koczkára teszi
és az, hogy itt az ellenzéken zajos közbekiáltások történtek, az nem
lovagias eljárás, az politikai értelemben gyávaság! (Felkiáltások a
szélsőbaloldalon: Igaz! Ugy van! Ezt mondta! Mozgás a szélsőbalon.) S a
mit a miniszterelnök ur ugyanazon napon mondott, hogy az ellenzék
nemzetgyilkos politikát követ.
SRÉTER ALFRÉD: Azt mondják sokan, mások is! (Zaj és felkiáltások a
szélsőbaloldalon: Vizet az öregnek!)
A miniszterelnök ur azzal a szóval, hogy a mit az ellenzék csinál, azt
elvégezhetnék a vásárcsarnoki delnők is, a kiket köznéven, vulgó:
kofáknak szoktak nevezni, (Derültség) hogy november 27-én
neveletlenségnek nevezte az ellenzék egész eljárását…
Gróf Tisza István miniszterelnök: Aligha az egész ellenzék eljárását!
… hogy január 14-én az ezen oldalon ülő képviselők eljárásáról azt
mondja, hogy az az alkotmány szellemét sértő, frivol és embertelen
eljárás. Frivol: magyarul ugy hivják, ledér. A frivol szó legalább jól
hangzik azok fülének, a kik nem értik, magyarul azonban ledért jelent.
Tehát embertelennek és ledérnek nevezte az ellenzék eljárását. Január
21-én azt mondotta, hogy teljesen meddő időfecsérlés az, a mit mi
csinálunk; márczius 30-án pedig ezt: »a rombolás, pusztulás áldatlan
munkája az, a mit a képviselő urak véghez visznek és valóságos
tatárjárás«. Azután itt van az, a mit a polgármestereknek mondott, a
mire báró Bánffy Dezső t. képviselőtársam is hivatkozott, hogy t. i. az,
a mit a nemzet csinál – tehát nem is az ellenzék, hanem a nemzet –
mérges vagy mérgezett illuziókból támadt részegség! (Zaj balfelől.)
Hát miniszterelnök ur, én kérem, hogy az ilyen kifejezések használatától
tartózkodjék. Ennek nem lesz jó vége. T. képviselőtársam, ha megéri azt,
hogy ezekből a kijelentésekből levonja az ellenzék az okvetetlenül
levonható következést és ha a magyar miniszterelnök kijelentése
parlamentileg jogosultakká teszi e szavakat és ezek használatát: akkor
ennek a vége nagyon szomoru lesz, mert akkor azután a magyar parlament
méltósága, a magyar alkotmány tisztelete alá fog szállani. (Ugy van! Ugy
van! a baloldalon. Felkiáltások jobbfelől: Hát a házszabályok!)
Hát miniszterelnök ur és önök, t. többség, legyenek azzal tisztában,
hogy az ellenzék ezeket nem türi el és a megfelelő megtorlás be fog
következni. (Helyeslés a baloldalon.)
Sréter Alfréd: Ugyan! Ugyan! Még ők panaszkodnak! (Zajos felkiáltások
balfelől: Vizet az öregnek! Elnök csenget.)
Hát Sréter t. képviselőtársam szives figyelmét egy körülményre akarom
felhivni. (Halljuk! Halljuk!) Ez az én részemről nem panaszkodás, mert
én bár panaszos szavakat is tudok használni, de nem akarok, mert e
nélkül is tudom érvényesiteni azt a tehetségemet, a mi kicsi van. De
arra akarom figyelmeztetni t. képviselőtársamat, hogy egészen más az, ha
ilyen kijelentést olyan képviselő tesz, mondjuk, a pillanat hevében, a
szenvedély fellobbanása alatt, a kinek neve a külföld előtt nem ismert
és egészen más, ha ilyen kifejezéseket Magyarország legelső méltósága és
tisztviselője arról a helyről használ. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.)
Sréter Alfréd: Önöknek egész parlamenti viselkedésére volt ez a válasz!
És t. képviselőtársam figyelmét még egy más körülményre akarom felhivni.
(Halljuk! Halljuk!) Olyan államférfiunak joga volna, – bár joga annak
sincs, de elnézné a nemzet, – hogy ilyen szavakat használjon, a ki nagy
vivmányokat hozott nemzetének, a ki mögött nagy, dicső és hősi mult áll,
a ki csatákat nyert nemzete számára, a ki annak alkotmányát, szabadságát
biztositotta, jövendőjét és jelenét megerősitette, nemzeti önérzetét
hiven szolgálta. Ilyen államférfiunak talán elnézné az ellenzék és talán
megbocsátanók. De a miniszterelnök ur még most nem olyan államférfiu,
még most e nemzetnek nem hozott egyebet, mint megaláztatást! (Ugy van!
Ugy van! a baloldalon) és még csak anyagi erőnknek a kiszivattyuzását
tette lehetővé idegen érdekek számára. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon:
Osztrák érdekek!) Tehát olyan programmpontokkal állunk szemben, a
melyekből ugyan egynek, kettőnek megvalósitása torzul meg van kisértve,
a többi kérdésről hallgat az irás és az idő és hallgat a kabinet. Még ez
semmi érdem, sőt még az is kérdés, hogy a hely elfoglalására volt-e elég
érdem? De a nemzet érdekében még végrehajtva, felmutatva, a nemzet
története könyvébe, sziveinkbe beiktatva még semmi sincs, semmi vivmány,
önérzetünknek, becsületünknek semmi tisztelete. (Igaz! Ugy van!
balfelől.) Ilyen hangon, ilyen eredmények után fiatal ember, fiatal
miniszterelnök nem beszélhet igy ezzel a nemzettel.
Gróf Tisza István miniszterelnök: Nem a nemzettel. (Élénk helyeslés a
jobboldalon. Nagy zaj balfelől.)
Olay Lajos: Eddig ő leczkéztetett mindig, most megleczkéztetik őtet!
Eötvösnek feleljen!
Bizonyos, hogy jövőre is lesznek még heves viták, becsületes, buzgó
küzdelmek, harczok, legalább erről az oldalról, önök majd csak türik
azokat a harczokat, (Derültség a baloldalon) s rábizzák szerencsétlen
miniszterelnökükre, hogy az maga védelmezze meg ügyüket. De ha ezektől a
szavaktól mi megmenekülünk, ha ezek a szavak nem röpködnek felénk a
miniszterelnöki székből, – mert hiszen Gajári Géza t. képviselőtársamnak
azt megbocsájtjuk – (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon) akkor azok a
harczok és azok a küzdelmek tisztességesek lesznek és – hogy szokott
szóval éljek – parlamentárisak. De ha marad ez az eddigi szokás, a mely
egyedül a miniszterelnök ur szokása, – az elődeié nem volt – akkor én –
igaz, hogy a jótállásomat nem is kérték ebben a dologban – jót nem állok
semmiért, hogy jövőre mi következik; nem lesz mindig 30 fok meleg és
aratási idő. (Helyeslés balfelől.) Ezt ne felejtse el a t.
miniszterelnök ur!
Ugron Gábor: Majd megjön a cséplés ideje is! (Derültség balfelől.)
De van még a miniszterelnök ur 9 hónapos multjában olyan dolog, a melyet
én meg nem tudok bocsátani. A miniszterelnök urnak sok nyilatkozatában,
sok felszólalásában, melyet miniszterelnöki és képviselői székéből tett
a mult év május, junius havaiban, részint szóval, részint irásban,
részint itt, részint Nagyváradon, részint az ugrai kerület választóihoz
intézett levelében, vannak nyilatkozatai, a melyekben fenyegeti a
nemzetet elpusztulással, tönkrejutással, végveszélylyel…
Hock János: Golyóval és akasztófával! (Igaz! Ugy van! balfelől.)
Azt nem hallottam! (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: A klubban
mondotta!)… a mely nyilatkozatokból az tünik ki, hogy neki Magyarország
fennmaradásában, a magyar nemzet jövőjében semmi hite nincs. (Ugy van!)
Például november 26-án azt mondja: »a magyar nemzetet megmentjük attól,
t. i. ha mi ellenzék az ő tanácsát elfogadjuk, hogy a világ csufjára,
saját szégyenére, saját fiainak őrülete vigye bukásba.« Azt mondja
november 28-án: »Ez a nemzet elpusztul, ha el nem bánik az ilyen
ellenzékkel.« Hirdette itt a miniszterelnöki székből, hogy oly
meggyőződésben is vannak már sokan, hogy Lengyelország sorsára jutunk;
azt mondja január 22-én: »Magyarország fennmaradására nézve a legnagyobb
feladat visszavezetni a magyar alkotmányos életet a maga szebb és
tisztultabb utjára« stb. Ez alatt azt érti, és ekkor azt fejtegette,
hogy mi pedig az osztrákok követeléseihez, az osztrák javaslatokhoz
ragaszkodjunk; szó nélkül fogadjunk el mindent, mert Magyarország
fenntartására nézve az a legnagyobb horderejü feladat. Azt mondja január
28-án, hogy akkor vállalkozott az ország kormányának vitelére, a mikor
aggódó kebellel látták többen s ő is, hogy ez a nemzet az örvény, a
katasztrófa felé tántorog. (Mozgás a baloldalon.)
Hát mit csinált az ellenzék és mit csinált a nemzet? A mit különben ő
maga is elismer, mert megjegyzem, t. Ház, hogy a miniszterelnök urnak
nemcsak eme nyilatkozatai vannak ám a lapokban megerősitve; vannak olyan
nyilatkozatai is, hogy: »Bizom én a nemzet örök erejében; bizom én a
nemzet jövőjében, ha az ellenzék leszerel (Élénk derültség a bal- és
szélsőbaloldalon) és ha elfogadja az én javaslataimat« stb. Ilyen
nyilatkozatok is bőven vannak, sőt mondhatom, szép alakba öntött,
hangulatos nyilatkozatok is vannak közöttük. De amolyanok is vannak,
pedig ha Ausztria, a külföld, nemzetiségeink és a dinasztia – e négy
czim alá foglalhatók legkomolyabb ellenségeink – látják azt, hogy a
magyar kormány feje, a magyar képviselőház legelső embere, Magyarország
első tisztviselője és legnagyobb méltósága igy beszél Magyarország
jövőjéről, életerejéről, fennmaradásáról; hogy minket Lengyelország
sorsa fenyeget, hogy mi a bukás, a katasztrófa elé megyünk, ha ilyen
nyilatkozatokat a magyar miniszterelnöktől hall az ellenség, künn és
benn az országban: micsoda vélekedésben lesznek akkor ellenségeink e
nemzet erejéről és becsületéről? (Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.)
Hiszen akkor kénytelenek elhinni, hogy itt csakugyan minden becsületes
ember részeg disznó, (Derültség a bal- és szélsőbaloldalon), hogy itt
minden hazafi őrjöng; akkor kénytelenek ezt elhinni, ha ilyen
kérdésekben olyan tanukat kapnak, mint a magyar miniszterelnök. (Ugy
van! a szélsőbaloldalon.)
T. miniszterelnök ur, arra kérem, ne versenyezzen ön Luegerrel, Bécs
polgármesterével (Helyeslés balfelől) a magyar nemzet életének,
életerejének és jellemének festésében! A ki a nemzet jövőjéről olyan
kishitet táplál, mint a t. miniszterelnök ur, annak nem szabad a nemzet
vezetésére vállalkoznia. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.)
Ugron Gábor: Menjen kolostorba!
Ha valaki olyanra vállalkozik, a minek sikerében maga sem hisz: mi lesz
akkor annak a vállalkozásnak és vezetésnek következménye? Ezek,
miniszterelnök ur, magasabb erkölcsi tekintetek, de az ország vezető
államférfiának, kormányzójának ezektől eltekintenie nem szabad! (Ugy
van! a baloldalon.) Neki saját nemzetét kicsinynek, őrültnek,
nyomorultnak, tatárjárásnak festeni a világ előtt sohasem szabad! (Ugy
van! a bal- és szélsőbaloldalon.) Ez az ellenzék pedig, a mely itt van,
ez a magyar nemzet. (Ugy van! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.
Derültség és ellenmondások a jobboldalon. Zaj a szélsőbaloldalon.)
Gróf Tisza István miniszterelnök: No, ennél jobban a magyar nemzetet
ugyan le nem kicsinyithette senki!
Nessi Pál: Azok ott oláhok, tótok és szászok, ezek: magyarok!
Elnök: Csendet kérek!
Kubik Béla: A szászok nem ülnek itt a mi sorainkban! Nem beczézi innen
őket és a kedves horvát testvéreket senki!
Bocsánatot kérek, t. Ház, hogy ilyen magyarázatokba bocsátkoztam e
kérdések felett, de nekem igazat kell, hogy adjon mindenki, a midőn azt
állitom, hogy erre a térre a miniszterelnök ur terelte a mi
tanácskozásainkat, (Ugy van! a szélsőbaloldalon) és hogy ezen a téren
lehetetlen, hogy mi tovább is hallgassuk és engedjük, hogy az
ellenzékkel igy beszéljen.
Áttérek – lehetőleg rövid leszek – magára az udvartartás tüzetes
kérdésére. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Ismétlem, nem
fogadhatom el a törvényjavaslatot, nem fogadhatom el a tételt. A tétel,
ha jól tudom, abban áll, hogy a mai udvartartás költségei 2 millió
korona évi teherrel emeltessenek, sőt még visszamenőleg a multba is. A
miniszterelnök ur bizonyára jól tudja, sőt az aktákat kezelvén, jobban
tudja mint én, hogy az udvartartási költségeknek utolsó emelése 1872-ben
terjesztetett elő, 32 évvel ezelőtt. 1873-ban szavaztuk meg.
Ugron Gábor: Én ellene szavaztam!