kincsétől fosztja meg a nemzetet, ha a már 300 év óta, fájdalom, igen
jól ismert hatalom változatlanul ül a nemzet nyakán a maga gonosz,
ármányos, a magyar fajból minden önérzetet kiirtani törekvő
politikájával. Ez mind nagy veszély, de ennél ezerszerte nagyobb
veszély, mert erkölcsi veszély és a becsületes kibontakozásnak állja
utját az, hogyha ezzel a nemzettel el akarják hitetni, hogy ez rá nézve
mind üdvös dolog. (Taps balfelől.) Azt hiszem, az elmult négy esztendő
ámitásai után és amaz egy éves küzdelem után, a melyet itt mi
folytattunk, a miniszterelnök urnak teljes őszinteséggel kellett volna a
nemzet elé állni és megmondani, mi lehetséges, mi nem. Nem beszélni
vivmányokról és a szemrehányást nem a nemzet ellen intézni.
Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy nem kutatja, minő okból folyik az
obstrukczió. Azt hiszem, nem is kell kutatni, csak látnia kell, mert az
olyan küzdelem, a milyen itt egy év óta folyik, olyan véget, mint a
miniszterelnök ur akarja, nem érhet. A nemzet becsületéért küzdő
elemeket, férfiakat, pártokat le lehet győzni erővel, hatalommal, de
mikor a nemzet kivánságai a legridegebb csökönyösséggel utasittatnak
vissza, hogy ahhoz a hazafias ellenzék még jó képet csináljon, azt
megköszönje és ennek a kabinetnek kezére járjon: no hát ez a küzdelem
ilyen véget nem érhet. (Élénk éljenzés és taps.)
Hogy a nemzet az ámitás utján tovább ne vezettessék, arra igenis
törekednünk kell valamenyiünknek, ebben egyet kell értenünk. De itt
jövök ahhoz a ponthoz, a hol az obstrukczióról is megmondom a magam
véleményét. (Halljuk! Halljuk!)
Az ugynevezett obstrukczió olyan ügy mellett harczol, a nemzetnek olyan
nagy érdekeit tüzte ki lobogójára, hogy az obstrukczió, még ha minden
egyébben téved is, méltán önérzettel lehet teljes arra nézve, hogy
ezekért a nagy eszmékért, ezekért a nagy nemzeti érdekekért harczol
elszántan, mig ereje futja. Ezt én belátom, érzem; mindamellett ma a
helyzet olyan, hogy valamikép ebből ki kell bontakoznunk.
Én egyetértek abban a miniszterelnök urral, hogy alkotmányosság igy nem
folyhat a végletekig. Bizonyos az, hogy az alkotmányosságnak sok
alapelve van, de az első mégis az, hogy a többség a kellő pillanatban és
időben érvényesülhessen. Ez kétségtelen. A házszabályoknak is, az
alkotmányosságnak is ez a czélja, ez a lényege. Azért ez elől nem
zárkózom el. Én magam is óhajtanám, hogy a miniszterelnök ur és
kabinetje, hogy a honvédelmi miniszter ur ne jöhessen azokkal az
ürügyekkel, hogy: »hagyjanak minket dolgozni«. Nincs ebben a szóban
komolyság semmi. (Derültség baloldalon.) Mert a t. miniszterelnök ur meg
a honvédelmi miniszter ur a parlament nélkül is dolgozhatnak. Hogy
»hagyjanak minket dolgozni« – ettől az ürügytől szeretném én a
honvédelmi miniszter urat és a miniszterelnök urat, de az egész
kabinetet is megmenteni. Én igenis a mellett vagyok, a mellett voltam
már szeptemberben, hogy pár nap alatt engedjük keresztül ezeket az apró,
külső dolgokat, de csak azért, hogy az alkotmány külső gépezete
fennakadást ne szenvedjen. De azután nyomban minden lelkes hazafi,
bármilyen párti, a nemzet jogaiért, érdekeiért, becsületéért kezdje meg
ujra a harczot és annak a harcznak ne legyen vége addig, mig e hitvány
alkotmányosság értéke vagy értéktelensége ki nem tünik, vagy a nemzet
érdekei ki nem elégittetnek.
Ez lett volna az én nézetem már szeptemberben és nekem igazi, őszinte
hazafias kérésem, hogy azok, a ki ma még ezt a harczot folytatják,
minthogy ennek a harcznak előbb-utóbb ugyis azzal lesz vége, hogy ez a
javaslat keresztülmegy, engedjék keresztül egy-két nap alatt.
(Felkiáltások a jobboldalon: Most tapsoljanak!) És az alatt a 14 nap
alatt, a melyet a miniszterelnök ur pihenésre ugyis szánt, hadd lássuk,
hogy azokból a vivmányokból mit fogunk látni? (Helyeslés a jobboldalon.)
Itt van pl. a katonai perrendtartás kérdése. Engem nagy fájdalom fogott
el, mikor hallottam azt a vitát a miniszterelnök ur meg mások közt, hogy
hogyan vagyunk a katonai perrendtartással, holott az osztrák hirlapi és
más nyilatkozatokban egészen más tényállást olvastam. Hiszen a katonai
perrendtartási javaslat az osztrák kormány részéről kész már vagy fél
esztendeje és ott fekszik a mi igazságügyminiszterünk valamelyik
fiókjában. Azt mondja a miniszterelnök ur: »Nem volt alkalmunk eddig
tárgyalni«. Hát félesztendő óta nem volt alkalmuk? És miért nem volt
alkalmuk? Mert a magyar kormány a maga álláspontját nem állapitotta meg
ma sem. És miért nem? Talán mi nem tudjuk? Azért nem, mert az osztrák
javaslat a magyar nyelv érvényesülését kizárja, a mi kormányunk az
osztrákkal összeveszni nem akar, azzal pedig, hogy német perrendtartást
hozzanak a magyar közönség nyakára, a miniszterelnök ur előállani még
sem mer. (Ugy van! Ugy van!)
Hogy pedig a magyar álláspont és a nemzet érdeke egész terjedelmükben
érvényesittessenek ebben a javaslatban, ezt – ismétlem – megkisérteni se
merte. Tehát azzal bujik ki a megoldás alól, hogy nem volt idő ebben a
kérdésben állást foglalni, és igy mi az osztrák kormánynak még nem
felelhettünk semmit.
Én igenis csatlakozom gr. Apponyi Albert t. képviselőtársunk azon
inditványához, illetőleg kéréséhez, hogy az ámitástól mentsük meg az
országot, ettől a bujkálástól zárjuk el az utat. (Helyeslés jobb- és
balfelől.) Ezt az alkotmány gépezetének további működésére szükséges
egy-két apró javaslatot engedjük keresztül, (Helyeslés a jobboldalon) s
azután kezdjük meg az igazi harczot, hadd tudjuk meg, hogy ez a kormány
mire vállalkozott, mit tud és mit akar. (Helyeslés jobb- és balfelől.)
Báró Kaas Ivor: Csak a kézizálogot ide!
Még egyet meg kell mondanom. (Halljuk! Halljuk!) Hibáztatom a
miniszterelnök ur eljárásában azt, hogy a mikor az ellenzék legnagyobb
táborával békés, bizalmas és nyilvános tárgyalás utján bizonyos modus
vivendit létesitett, hogy ugyanakkor – ha igaz, hogy ugy történt –
teljes készséggel, buzgalommal és bizalommal el nem követett mindent
arra, hogy az ellenzék többi árnyalatával is hozzon létre megállapodást.
(Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.)
Mert az szomoru dolog, hogy akkora többség, mint az önöké, és akkora
ellenzék, mint a függetlenségi párt, együtt megállapodva sem képesek a
parlamenti helyzet urává lenni. És hogy nem képes a parlament urává
lenni, annak a jelen esetben én lényeges okául tartom azt, hogy a
miniszterelnök ur azt az előzékenységet, azt a pártok közötti
tiszteletet nem vette elég komolyan figyelembe, a melylyel ő, mint az
ország miniszterelnöke – nem mint annak a pártnak tagja, hanem mint az
ország miniszterelnöke – az ellenzéknek minden tábora iránt tartozik.
(Ugy van! Ugy van!) Meglehet, hogy nem sikerül, ha megkisérti, – nem
állok érte jót, – de ha meg sem kisérti, bizonyosan nem sikerül.
(Derültség a bal- és a szélsőbaloldalon.)
Azért még azt kérem a miniszterelnök urtól, hogy a mit elmulasztott
deczemberben, teljes hazafias bizalommal és buzgósággal tegyen arra
kisérletet még most, mert ha kisérletet sem tesz rá, akkor azért, a mi
itt bekövetkezik, vagy bekövetkezhetik, első sorban önmagát tegye
felelőssé, ne az ellenzéket.
Nem fogadom el a javaslatot. (Élénk éljenzés és taps a bal- és a
szélsőbaloldalon. A szónokot számosan üdvözlik.)
III. VÁLASZ GRÓF TISZA ISTVÁN FELELETÉRE.
Kijelentem, tisztelt miniszterelnök ur, hogy nekem sohasem jutott
eszembe arra vágyakozni, vagy azt kérni, vagy azt javasolni, hogy az
ellenzéki pártok valamelyikével paktumra lépjen.
Én magam sohasem cselekedtem, a mikor módomban lett volna, akkor sem, s
a mikor a Széll-kabinet megalakulásakor Széll Kálmán és a függetlenségi
párt vezérsége megcselekedte, akkor is igen ártalmas és veszélyes
dolognak tartottam ezelőtt vagy négy-öt esztendővel. Akkor mindent
megmondtam előre, a mi be fog következni, sőt hogy el ne felejthessem,
lapomban meg is irtam, hogy mi következik belőle és csakugyan minden
rossz bekövetkezett. Én a paktum hive nem vagyok, nem is jutott eszembe,
de másrészt még azt sem várom, hogy itt, mint a t. miniszterelnök ur
mondja, »barátságos« állapotok jöjjenek létre közte és a többi ellenzéki
párt között, mert az lehetetlen; mert vagy a t. miniszterelnök ur hagyja
cserben a maga álláspontját, a mit nem hiszek, vagy azok az ellenzéki
pártok. Itt semmi barátságról nem lehet szó, (Mozgás és felkiáltások
jobbfelől: Nem is mondta! Zaj a baloldalon. Halljuk!), de a t.
miniszterelnök ur nemcsak szabadelvüpárti férfiu, hanem az ország
miniszterelnöke is, s e minőségében feladata, kötelessége, akár
barátságosan, akár nem barátságosan, de a kibontakozás elérésére minden
lehető módot, (Felkiáltások jobbfelől: Meg is tette!) minden
tisztességes buzgalommal, az ellenzéki pártok mindegyikével érintkezésbe
lépve megkisérteni, de én azt látom, hogy ez nem történt meg. (Ugy van!
Ugy van! a baloldalon. Élénk ellenmondások jobbfelől.)
A KIRÁLYI UDVAR KÖLTSÉGEI.
I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.
(A törvényjavaslat főindokai. – Az ellenzéki határozati javaslatok. – Az
udvartartásra adott magyar pénzt egészen Ausztriában költik el. – Egyéb
okaim a beszéd tartására.)
A királyi udvar költségeit utoljára 1873-ban határozta meg a
törvényhozás s attól kezdve évenkint változatlanul 9.300,000 koronára
rugott az harmincz éven keresztül. Elvégre az udvar szükségleteinek
szaporodása s az általános drágaság a kormány véleménye szerint az
eddigi évi költségvetési összeget elégtelennek bizonyitotta. Különös
körülmény is jött közbe: a budavári királyi palotának kibővitése,
diszitése s ujraépitése. Ezt a királyi udvar költségeiből kellett volna
teljesiteni, de ezek elégtelenek voltak, tehát az állami kincstár adott
előleget kölcsönképen. Ez az előleg az 1903-ik évig összesen 18 millió
koronára emelkedett. Ezt a kincstárnak vissza kell tériteni.
Igy indokolta a kormány a törvényjavaslatot, melylyel az udvar
költségeit ujabb tiz esztendőre szándékozott meghatározni, de évenkint 2
millió korona emeléssel. Lenne tehát ezentul az udvar évi szükséglete
11.300,000 korona.
A törvényjavaslat képviselőházi tárgyalása 1904. évi julius 9-én
kezdődött.
Gróf Apponyi Albert mindjárt a tárgyalás kezdetén sietett ellenzéki
irányban felszólalni s beszédje folyamán határozati javaslatot
terjesztett elő, melynek lényeges tartalma az volt, hogy a képviselőház
vegye le napirendről az udvartartás költségjavaslatát, e helyett
intézzen ő felségéhez feliratot, a melyben kifejezi mindazokat a
kérdéseket, a melyeknek nemzeti értelemben való helyes megoldása
feltétele a trón és a nemzet közti együttérzés, bizalom és szolidaritás
megerősödésének.
A vita élénk és terjedelmes lett, szavazásra csak tizennégy nap mulva
került a sor. A vita folyamán a függetlenségi párt soraiból is
terjesztettek elő egyes képviselők inditványokat és határozati
javaslatokat. Ezek közül néhányat fölemlitek.
Veress József képviselő azt inditványozta, hogy a törvényjavaslat
megszavazása előtt mutassa be a kormány a püspökök, valóságos titkos
tanácsosok és miniszterek eskümintáját s az uralkodócsalád házi
törvényeit, továbbá terjeszszen elő törvényjavaslatot az uralkodócsalád
kiváltságairól oly módon, hogy a királyi herczegek, a kik valósággal a
törvény fölött állanak, se polgári, se katonai hivatalt és tisztséget ne
viselhessenek.
Pap Zoltán képviselő az iránt tett inditványt, hogy feliratban kérjük
meg a királyt, hogy az év nagyobb részét Magyarország székesfővárosában,
Budapesten töltse.
Lényegileg ily értelmü inditványával még tovább ment Rákosi Viktor
képviselő, a ki azt javallá, mondja ki a Ház, hogy az eddigi
udvartartási költséget se szavazza meg, mig a király Budapesten méltó
udvartartást nem létesit s az évnek legalább felerészét Magyarország
területén nem tölti.
Mindezek természetesen fölötte fontos politikai kérdések közjogi,
alkotmányi, közgazdasági, diplomatikai és nemzeti érdekeink
szempontjából. Nem is ujak. Századokon át ismételten sürgették az ország
rendei. Végre Deák Ferencznek sikerült 1867-ben a magyar király
udvartartását az osztrák császár udvartartásától ugy elvileg, mint
közjogi törvényben, valamint költségvetésileg is elkülöniteni. A
függetlenségi párt emlitett szónokai nem is törekedtek egyébre, mint
arra, hogy Deák Ferencz törvényét valahára egészében és komolyan hajtsák
végre. Ugy a mint azt 1867-ben és 1868-ban meg is kezdték.
Közgazdaságilag is fontos kérdés ez. Ki nem számitható kárt okoz
Magyarországnak és pedig Ausztria jogtalan előnyére a mai állapot.
Ma a királyi udvar költségeit csaknem teljesen Ausztriában költik el és
élvezik. Ez minden tiz éven át 113 millió korona és ez magyar pénz.
Másként lenne ez, ha a király és udvara az év megfelelő részét
Budapesten töltené. A hol a király és udvara: ott lenne állandóan a
királyi család herczegeinek nagy része s ezek udvara is. Ott lenne
gyakran és hosszabb időre az összes külállamok diplomácziai képviselete
nagy személyzetével. Iparunk, művészetünk, kereskedelmünk,
idegenforgalmunk hatalmas föllendülést nyerne. A magyar király
családjának tagjai megtanulnák, művelnék s terjesztenék a nemzet nyelvét
is, a mit eddig soha nem cselekedtek. A mostani állapot szerint a
fejedelmi udvartartás minden kárát Magyarország vallja, minden hasznát
Ausztria élvezi.
Mindez okok és körülmények rám nézve is nyomatékosak voltak, hogy a
vitában részt vegyek. Volt azonban még különös okom is, a mely szinte
kicsinyesnek látszik, de akkor általában nem tartották annak.
Tisza István kormányelnök ugyanis nem sokkal előbb gróf Apponyi Albertet
a közösügyi bizottságban, báró Bánffy Dezsőt a képviselőházban
irgalmatlanul levitázta. Ámde Apponyi is, Bánffy is ellenzéki pártok
vezérei. A magyar közélet egész emberöltő óta hozzászokott ahhoz, hogy a
nyilvános beszédek, képviselőházi s gyülekezeti szónoklatok mezején az
ellenzék ne huzza a rövidebbet, s a kormánynak és pártjának férfiai a
szónoklat, költészet és irodalom mezején ne kerüljenek a nemzeti
ellenzék fölé. Hiszen azok a bécsi udvart és törekvéseit képviselik
időnkint többé és kevésbbé, mig az ellenzék férfiai a nemzeti eszméket,
törekvéseket és szenvedélyeket. Nyomasztólag hatott hát gróf Tisza
Istvánnak Apponyi és Bánffy fölött látszólag kivivott szónoki diadala.
Annál inkább, mert a szabadelvü kormánypárt s a befolyása alatt működő
időszaki sajtó el nem mulasztotta ezt a diadalt az ellenzéki álláspont
meggyöngitésére kizsákmányolni.
Én ritkán szoktam és csak ugy vélt szükség esetén a parlamentben
felszólalni. Az utolsó két év azonban zavaros volt s egyébként is a
legfontosabb nemzeti kérdések voltak napirenden. Többször fel kellett
hát a kormány férfiai ellen nekem is szólalni s gyakran zajos külső
siker kisérte felszólalásomat. Ez okból barátaim közül s az ellenzék
férfiai közül többen arra kértek, sőt sürgetőleg nógattak, hogy gróf
Tisza István ellen kezdjem meg a parlamentben a szónoki harczot, máskép
az ellenzék tagjait szónoklatának üdeségével, érvelésének elevenségével
s metsző személyes élességével nagyon elhomályositja, segitségére jövén
hatalmi állásának sulya és ragyogása is. Gróf Tisza István szónoklata
egyéni izléséhez és gyakorlatához képest nagyon erős a személyi és
egyéni tekintetek kizsákmányolásában s volt benne akkor még a gyakorlati
államférfiui működés kezdetén kedélybeli fellángolás, ugynevezett
páthosz is és a guny használatában nyilvánuló hatalmaskodási ösztön
sokkal inkább, mint Apponyiban és nagyon sokkal inkább, mint Bánffyban.
Ezek felfogása sokkal tárgyiasabb s érvelésük sokkal jobban odatapad a
kérdés lényegéhez, mint Tiszánál. De a parlament felfogása, mint rendes
időkben majd minden tömegé, kissé felületes és ledér; a tárgyias
szónoklat sohase hat oly erősen rá, mint az, mely a személyes
tekinteteket is feldolgozza. Az ad personam beszéden sokkal jobban tud
gyönyörködni, mint az ad rem beszéden. Ezen a mezőn tehát Tisza nagy
előnyben volt a mi viszonyaink közt Apponyi és Bánffy fölött.
Én gróf Tisza István iránt se különös rokonszenvet, se különös
ellenszenvet nem éreztem, nem tápláltam. Személyes benső ismeretségben
nem voltam vele. A mikor képviselő lett, ha nem csalódom, 1887-ben,
fiatal ember volt, én pedig már régi képviselő, de a korábbi
országgyülési szokástól eltérve, nekem be nem mutatkozott. De nem
ütköztem meg rajta, sőt szinte természetesnek találtam azért, mert én
édes apjának, Tisza Kálmánnak kezdettől fogva engesztelhetetlen
ellenzéke voltam, Tisza Istvánt mindenki gyöngéd, ragaszkodó gyermeknek
rajzolta előttem, hát egészen rendén valónak láttam, hogy politikai
törekvéseink ellentétes voltát figyelmen kivül hagyva is már az édes
apja iránt érzett gyermeki méltó kegyeletnél fogva se akart velem valami
bensőbb ismerkedésbe bocsátkozni. Néhány hivatalos szócserét kivéve, nem
is beszélgettünk egymással soha.
Igy vállalkoztam barátaim unszolására beszédem megtartására, mely 1904.
évi julius 18-án hangzott el a képviselőházban. A többség is nyugalommal
hallgatta meg, az ellenzéki pártoknál gyakran zajos tetszések kisérték.
Őszintén bevallom, a beszéd néhol érdes, heves és személyi tekintetekkel
is foglalkozik. Erre nézve épen az a gyöngesége, a mi gróf Tisza igen
sok beszédének. De hiszen épen azt akartam elérni, hogy Tisza lássa be,
hogy személyes támadásokkal, ha az ellenzék kiváló férfiait ilyenekben
részesitené, a tanácskozás nyugalmának megzavarásán kivül semmit elérni
nem lehet. Mert az ellenzék is ügyesen és sikeresen használhatja
ugyanezt a fegyvert, ha akarja. Ha tán nem oly tehetséggel is, mint
Tisza, s nem oly kimagasló helyről is, mint a kormányelnöki szék, de
sokkal élénkebben és szabadabban.
Bizonyos, hogy tervünk sikerült s hogy ettől fogva mindaddig, mig
őszszel az ugrai levél meg nem jelent s novemberben és deczemberben a
nagy parlamenti viharok ki nem törtek, gróf Tisza István az ellenzékről
és férfiairól s törekvéseikről sokkal enyhébben nyilatkozott
szónoklataiban.
Az ugrai levél után s a zsebkendős szavazás után természetesen
megbomlott a parlament minden békéje és rendje.
Az én beszédemmel jó részben be is fejeződött a tárgyalás, a
törvényjavaslatot a képviselőház többsége julius 22-én megszavazta.
II. A BESZÉD.
(A kormányelnök gróf Tisza István politikai multja: minden kormánynak
mindenkori támogatása. – Irodalmi multja jelentéktelen, közgazdasági
multja szerencsétlen. – A személyeskedés semmi sikert nem biztosit. –
Gróf Tisza kormányprogrammja. – A régi kormányok nagyobb tiszteletben
részesitették az ellenzéket, noha az se nagyobb, se tekintélyesebb nem
volt, mint a mostani. – A ki a nemzet jövőjében nem bizik: annak nem
szabad a nemzet kormányzására vállalkozni. – Miért ellenzem az
udvartartási költséget?)
T. képviselőház! (Halljuk! Halljuk! Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Öt
perczet kérünk!)
Elnök: Kivánja a t. Ház, hogy az ülést öt perczre felfüggeszszem?
(Halljuk! Halljuk! jobbfelől.)
Első sorban magam is hajlandó vagyok a gróf Apponyi Albert és társai
által beadott elleninditványhoz hozzájárulni; minthogy azonban nincs
reménységem, hogy a képviselőház többsége ezt ez idő szerint elfogadja,
már ennélfogva is szivesen elfogadom a függetlenségi és 48-as párt
részéről beadott összes határozati javaslatokat és inditványokat.
Természetes következése ennek, hogy a szőnyegen fekvő törvényjavaslatot,
valamint az udvartartási költségvetés illető tételét sem fogadhatom el.
A t. képviselőház szives engedelmével ez elhatározásomat most lehető
röviden, a mennyire az idő engedi, indokolom.
Mielőtt azonban ezt tenném, engedje meg a t. képviselőház, hogy a
miniszterelnök urnak legutóbb tett sok jelentékeny fontosságu
kijelentésére kissé kitérjek. Kitérjek különösen azért is, mert hogy a
törvényjavaslatot és az udvartartási költségvetési tételt nem fogadom
el, annak magában a kérdés természetében rejlő tárgyi okain kivül főoka
az, hogy a t. miniszterelnök ur politikájával nem értek egyet és
miniszterelnöki teendői, működése, eddigi összes viselt dolgai iránt
bizalommal nem viseltetem, sem a multra, sem a jövőre.
A miniszterelnök ur bizonyos gyönyörüséggel, bizonyos kéjérzettel
foglalkozott az elmult napok egyikén-másikán részint gr. Apponyi
Albertnek, részint b. Bánffy Dezsőnek politikai multjával. Mindkettőnek
multjában igen nagy gyönyörüséggel következetlenségeket fedezett fel és
tárt a képviselőház elé. Hát ha izlése ugy hozta magával, hogy a vitát
erre a térre terelje át, megengedem izlésének jogosultságát…
Madarász József: De nem irigylem!
… de nem irigylem, – majd megmondom az okát, miért – és szivesen nem is
követem ezen a téren. Nem követem pedig azért, mert én elismerem, hogy a
miniszterelnök ur előtt elég nagy gazdagság állt arra a két államférfiu
multjából, hogy abban a multban turkáljon, abban a multban ingadozásokat
fedezzen fel, abból a multból hibás terveket, hibás gondolatokat és
hibás intézkedéseket tárjon fel itt a képviselőház és az ország előtt,
mert hisz mindkét államférfinak van multja, elég hosszu az egyiknek,
elég gazdag mindkettőnek…
Hock János: És elég tartalmas is!
… és arról is biztos lehet a t. miniszterelnök ur, hogy sem azok az
államférfiak, se tisztelői, se barátai hasonló gazdagsággal a
miniszterelnök urnak multjából nem rendelkeznek. (Derültség.) És ha azt
állapitom csak meg, hogy neki multja nincs, akkor sokkal kedvezőbben
nyilatkozhatom a miniszterelnök urról, mint hogyha annak megállapitásába
bocsátkoznám, hogy van. (Derültség.) Ámbár, meg kell jegyeznem, – a
miniszterelnök ur, a mint én tudom, 15–16 éve szereplője a politikai
nyilvános életnek, legalább azóta tagja e képviselőháznak, – de azóta,
mióta ő a nyilvános élet mezején a nemzet nagy közkérdéseiben, mint
harczos fellépett, ama tizenöt év óta őt egyébnek nem láttuk, mint a
mindenkor létező, egymást követő, egymással egyet nem értő kormányok
hüséges fegyverhordozójának. Minden kormányt egyenlő tűzzel-hévvel
szolgált végig, nagyobb hév és buzgóság néha csak akkor buzdult fel a
miniszterelnök urban a kormányok mellett, mikor valamelyik kormány a
nemzet ellen élesebb rendszabályokat akart alkalmazni. (Ugy van!)
Ez volt a politikai multja.
Van irodalmi multja is a t. miniszterelnök urnak és az is a nyilvánosság
elé tartozik.
Ezelőtt kilencz-tiz évvel megjelent tollából és neve alatt egy gazdasági
kérdésekről szóló röpirat, a mely irodalmi munkában minden alaptétel
hibás, minden alaptétel, a melyben a gabonaárakról és azokkal időnként
járó bajokról és azok orvosszereiről okoskodik, a mi gazdasági
önállóságunk kérdéseiben való teljes tájékozatlanságról tett tanuságot.
(Derültség a szélsőbaloldalon.)
De van a t. miniszterelnök urnak közgazdasági multja is, elég fontos,
elég jelentékeny, bizonyos időn át elég fényes is. Nem akarok a
miniszterelnök urnak gyakran heves indulata és pillanatnyi fellobbanása
közben használt szavaival élni, nem akarok ledér módon nyilatkozni arról
a multról, mert nem az a czélom, hogy keseritsem, hogy bosszantsam a
miniszterelnök urat; hanem az a czélom, hogy arra birjam, hogy saját
lelkiismeretébe tekintsen bele, önmagával vessen számot akkor, midőn oly
tényleges, gyakorlati közgazdasági tevékenység után most ilyen magas
államférfiui feladatra vállalkozott.