megfontolás alá veendő, ilyen mindenekelőtt a kétéves szolgálat,
figyelemmel az ország pénzügyi helyzetére, továbbá a békelétszám
törvényhozási megállapitása és a póttartalék kontingentálása, valamint
az egyéves önkéntesek esetleges második szolgálati évének törlése vagy
szabályozása.
8. A hadsereg vezér- és szolgálati nyelvére nézve fönnálló jelenlegi
állapot ő felségének az 1867-ben elismert alkotmányos fejedelmi jogai
alapján tartatott fönn.
A minisztérium politikai felelőssége – mint a korona minden tényére –
erre is kiterjed és az országgyülésnek törvényszerü befolyása – mint
minden alkotmányos jogra – erre nézve is fönnáll.
Ezt az állapotot a törvényhozás – korona és országgyülés együtt –
megváltoztathatja.
A szabadelvü-párt az ország eme jogait hangsulyozván, a vezér- és
szolgálati nyelv kérdését programmjába nem veszi föl, mert ezt a nemzet
nagy érdekeit érintő fontos politikai okokból kivánatosnak nem tartja.
Kelt Budapesten, az országgyülési szabadelvü-párt által 1903. évi
szeptember hónap 28-án alakitott kilenczes bizottságnak 1903. évi
október hónap 27-én tartott üléséből. _Széll Kálmán_ s. k. elnök,
_Münnich Aurél_ dr. s. k. jegyző.
E programm 4-ik pontjának _c)_ alatti bekezdéséhez gróf Tisza István a
következő módositást javasolta:
_c)_ Ugyanabból a czélból szükséges továbbá az is, hogy a közös
hadseregnek az ország területén elhelyezett tisztképző intézeteiben a
tanterv akként módosittassék, miszerint az intézetekben a tantárgyak
jelentékeny részének tan- és vizsgálati nyelve a magyar legyen, legalább
oly mértékben, hogy az ezekbe belépő magyar ifjak előmenetelét a
tannyelv ne akadályozza s az ezekben kiképzett növendékek a magyar
nyelvet teljesen birják.
Kihagyandó lesz tehát az a pont, hogy az ország területén fennálló
tisztképző intézetek »lehetőleg magyar honvédtisztek vezetése alatt
álljanak«.
És kihagyandó lesz, hogy »megfelelő átmeneti idő után magyar honosra
nézve a magyar nyelv tudása a tiszti kinevezés alapföltétele legyen.«
A 8-ik ponthoz ugyan gróf Tisza István:
8. A párt föntartja azt az álláspontját, hogy a királynak jogában áll az
egész hadsereg kiegészitő részét képező magyar hadsereg vezér- és
szolgálati nyelvét az 1867: XII. törvényczikk 11-ik szakaszában elismert
alkotmányos fejedelmi jogai alapján meghatározni.
A programmot 1903 okt. 31-én e módositásokkal fogadta el a
szabadelvü-párt értekezlete.
* * *
Ez a programm a maga egészében nem felelt meg a függetlenségi ellenzéki
párt felfogásának és törekvéseinek. E párt a magyar hadseregnek az egész
hadseregből való teljes különválasztására és egészen önálló magyar
nemzeti hadsereg szervezésére törekedett önálló táborkarral s
vezérlettel. De az uj Tisza-kormány lassankint lecsillapithatta volna a
függetlenségi-párt háborgásait, ha a kilenczes bizottság javaslatait
gyorsan, komolyan s igazán törekszik megértetni s intézményi életre
kelteni.
A többi ellenzéki párt, a néppárt, az Ugron-Holló töredék a vivmányokban
egyelőre megnyugodott volna, az Apponyi-féle nemzeti-párt amugy is
beleolvadt már alakilag is a kormánypártba, a nagy függetlenségi-párt
Kossuth-árnyalatával pedig ugy is meg tudott férni minden kormány,
Széll-é is, Khuen-Héderváry-é is. Meg tudott, a mint a következés
megmutatta, gróf Tisza is. Azonban gróf Tisza Istvánon, a mikor
kormányelnökké lett, napról-napra mindinkább erőt vett a pártszenvedély
s az ellenzéket nem annyira meggyőzni és meghóditani akarta, mint inkább
egyenesen eltiporni.
A kilenczes bizottság javaslatának csak egyetlenegy pontját törekedett
gróf Tisza megvalósitani, ez a magyar tisztek számának a kellő
magasságra emelése. Erről szól az 1904. évi XX. törvény.
Eddig ugyanis csak kevés alapitványi hely jutott kizárólag magyar
katonai növendékek számára a katonai tanitó intézetekben. Tisza Kálmán
1882-ben 120 magyar alapitványt rendszeresitett, báró Bánffy Dezső e
számot 1897-ben 250-re emelte, de még ez is kevés volt. 1903-ban még
mindig 3000 magyar tiszttel volt kevesebb a szükséges létszámnál, az
1904. évi XX. törvény tehát elrendelte, hogy az eddig meglevő 250
tisztnövendéki alapitványi hely ujabban 1073-al szaporittassék s igy az
összes szám évenként 1323-ra emeltessék. A helyeket a közös hadsereg
nevelő- és képzőintézeteinél, a katonai akadémiáknál és reáliskoláknál
alapitották meg.
Ebbe beleegyeztek a legfőbb katonai körök s az osztrákok is, de szivesen
csak oly feltétellel, hogy e müvelet költségeit egészben és egyedül
Magyarország viselje. A költségek évenkint többre rugnának 600.000
koronánál. A közösügyi hányad szerint ennek valamivel több mint
egyharmada esnék ránk s közel kétharmada Ausztriára. Ez lenne a
tényleges állapot szerint az igazság. De itt is durván zsákmányolják ki
Magyarországot. Mi közösügyi hányad szerint hozzájárulunk a hadsereg
német tisztjeinek kiképzési költségeihez, Ausztria pedig ugyanazon
hadsereg magyar tisztjeinek kiképzési költségeit egészben ránk sózza.
A kilenczes bizottság többi pontjának megvalósitását gróf Tisza István
meg se kisérlette.
E bizottság javaslata most már nem kötelez alakilag senkit. Nem egyéb ma
már, mint a multnak egyik örökre elmult tünete. Az uralkodó a
nyilvánosság előtt alakilag nem fogadta el. Gróf Tisza István és
kormánya megbukott, felelőssége tehát megszünt. De feloszlott és örökre
megszünt az egykori többségben levő szabadelvü kormánypárt is. Ha
szétszórt elemei valamikor valamely alakban politikai párttá tömörülnek
is, ez már egészen más párt, más alakulás leend.
Az ugyan megtörténhetik, hogy a nemzet és a király közti tárgyalások
folyamán valamikor még a javaslat szóba jön vagy talán napirendre is
kerül, de annyi benne a kibuvó, a »lehetőleg« és a »szükséghez
képest«-féle föltétel, hogy a javaslattól a nemzet érdekében jelentékeny
és üdvös javulást várni éppen nem lehet, kivált a mig a katonai ügyek
kormányzata és igazgatása oly hatóságok kezén marad, a melyeknek neve
közös ugyan, de a melyeknek mivolta valósággal udvari és osztrák és
magyarellenes. A gróf Tisza-féle módositások egyébként is
meggyöngitették a javaslat fontosságát.
UJONCZ-AJÁNLÁSI TÖRVÉNY 1904-RE.
I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.
(Felszólalásom indoka és czélja. – Gróf Tisza István felelete
beszédemre. – A 9-es bizottság programmja.)
Törvényjavaslatot tárgyalt a képviselőház, melynek czélja volt az
1904-ik évre a megfelelő ujonczjutalékot a hadsereg számára megajánlani.
Gróf Tisza István már negyedév óta miniszterelnök volt s eddig nem volt
alkalmam kormányzási elveit és szándékait tüzetes birálat alá venni.
Most se volt ugyan rá kellő alkalom, de általános körvonalakban mégis
jelezni akartam vele szemben ellenzéki felfogásomat. Ez volt a beszéd
egyik oka.
A másik okom sokkal fontosabb volt. Mindig féltem, kezdettől fogva
attól, hogy gróf Tisza a képviselőház tanácskozási rendjét türhetetlenül
szigoru korlátok közé akarja szoritani s e végből ő is, más is, sajtója
is örökké az obstrukcziót emlegette s mintegy elő akarta késziteni a
közvéleményt arra, hogy az obstrukcziót csak a házszabályok kegyetlen
módositásával lehet megszüntetni.
Gróf Tisza kormányra lépte óta ugyan nem volt obstrukczió, de az
ellenzéki árnyalatok részéről 10–15 képviselő minden csekély ok miatt
minden jelentkező alkalommal felszólalt s üres feleseléssel ölte a
tanácskozási időt. Ez ugyan épen nem lehetett ok a parlamenti
szólásszabadság megbénitására, de Tisza gróf és tábora ürügynek
felhasználhatta. Aggodalmam volt a miatt, mert ugy láttam, hogy akár
sikerül, akár nem sikerül Tisza terve, minden esetben nagy küzdelem lesz
belőle, sok zavar és sok keserüség, a melytől meg kellene menteni az
országot és a törvényhozást.
Fel akartam hát szólalni főleg azért, hogy ellenzéki barátaimat intsem
és kérleljem, hogy minden apró ok miatt ne késleltessük a törvényhozás
munkáját s oly javaslatoknál, melyek az állami élet rendes müködésére s
a kormányzat szabályos vezetésére szükségesek s a nemzetre nem
ártalmasak, ne nagyon erőltessük az ellenzéki birálatot.
Ebben áll e beszédem némi jelentősége. A beszédet 1904. évi január hó
28-án tartottam.
Előttem gróf Tisza István kormányelnök beszélt röviden s arra kérte a
képviselőházat, siessen a javaslat letárgyalásával, mert fontos, nagy
ügyekre kell áttérnünk, a melyek sürgős elintézést igényelnek. S
hozzátette, talán megfontolatlanul, de semmi esetre se nagy
bölcseséggel, hogy ha az a 10–12 képviselő, a ki ugy szereti az
obstrukcziót, tovább akar obstruálni és segitséget is kap, majd lesz
módja erre a jövőben elég, de most ne tegye.
Beszédem nagy tetszésben részesült s maga a kormánypárt is figyelemmel
és nyugodtan hallgatta.
Beszédem egyik pontjában arról szóltam, hogy a kormányelnök mulasztást
követ el, a mikor javaslatai elintézésének simább módon való és gyorsabb
elintézésére parlamenten kivül az ellenzék nem minden árnyalatával
tárgyal és érintkezik egyenlő módon, egyenlő bizalmassággal és
előzékenységgel. Gróf Tisza, mint egyén, válogathat a pártok és egyének
közt az érintkezési modorban, de gróf Tisza, mint kormányelnök, mint az
állam elsőrangu tisztviselője, ezt nem teheti. Csak egyenlően.
E szavaimat Tisza nem hagyta felelet nélkül. Utánam nyomban felállt s
egyebek közt ezt mondotta:
»Én nem kivánok a tisztelt képviselő ur beszédének egyéb részével
foglalkozni, mert hiszen a tisztelt képviselő urnak egyfelől megvan az
istentől nyert az az adománya, hogy valahányszor felszólal, jóizü,
élvezetes félórát vagy órát szerez a Háznak, – de másrészről tisztelt
képviselőtársam vitatkozási módjában meglehetősen emanczipálja magát
mindazon kicsinyes korláttól, a mely őt az igazsághoz vagy a vitatkozási
perrendhez hozzáfüzi, hanem egyszerüen szájába ad ellenfeleinek oly
nyilatkozatokat, a melyek kvadrálnak az ő okoskodásával, ezután nagy
hatással igen jóizü viczczekkel, igen jóizü humorral tárgyalja azokat.
Beszédének ezzel a részével foglalkozni nem szándékozom, de utolsó
kijelentésére vonatkozólag, azt hiszem, egy helyreigazitással tartozom.«
E bevezető szavak után elmondta, hogy a mikor miniszterelnökké lett,
látogatást tett az összes parlamenti pártok elnökeinél. Paktumot kötni
nem akar senkivel, de szivesen lép bizalmas eszmecserére személyesen az
ellenzéki képviselők bármelyikével.
Erre a helyreigazitásra adtam válaszul azt a rövid felszólalást, mely
beszédem után mintegy záradékul következik.
Röviden bele kell bocsátkoznom még egy felvilágositásba, hogy beszédem
teljesen érthető legyen. Emlitem ugyanis beszédem folyamán a 9-es
bizottság programmpontjait. Ennek történetét föntebb elbeszéltem.
II. A BESZÉD.
(Az osztrákok paczkáznak velünk s a kormányelnök mégis a magyar
ellenzéket ócsárolja. – Miért nem fogadhatjuk el a külföldi példákat
tanulságul? – Politikai desperádók. – Én se bizom a kormány igéreteiben.
– A nemzeti követelések. – Óhajtom az ugynevezett obstrukczió
megszüntetését. – A kormányelnök nem egyenlő módon érintkezik az
ellenzék árnyalataival.)
T. képviselőház! Mióta a miniszterelnök ur kabinetjét megalakitotta,
azóta nem volt szerencsém a kabinetalakitásnak, a kormány programmjának
és müködésének kérdéséhez hozzászólanom. Most megkisérlem, de lehető
röviden. Kijelentem, hogy a törvényjavaslatot nem fogadom el. Nem
fogadom el részint közjogi álláspontomnál fogva, részint és főleg azért,
mert a miniszterelnök ur müködési programmjában nem látok biztositékot
arra, hogy a nemzet valódi, igazi érdekei kielégittessenek, de még csak
arra sem, hogy azok megkiméltessenek.
Nem fogok kiterjeszkedni a viták ama majdnem végtelen anyagára, a mely
kormányralépése óta itt a Házban felmerült, csak megállapitom a magam
részéről, a mi meggyőződésemet is megalakitotta, hogy a miniszterelnök
ur programmjában, egész felfogásában nyomát sem látom annak, hogy a
nemzet fenséges harczát, küzdelmét, a nemzeti közérzületnek ama
fellángolását, a melynek több, mint egy éve tanui vagyunk, ő a nemzet
javára fel akarná használni. Nem látom nyomát sem annak, hogy a koronát
és annak környezetét a nemzet érzületéről kellőképen értesitette volna.
Nem teszem fel róla, hogy magyar hazafi buzgóságával meg ne kisérelte
volna, de a chlopy-i dolgok, Körber és Pitreich kijelentései után
kétségtelenül bebizonyult, hogy akármilyen komolyan kisérelte is meg,
annak haszna, látszata nincs. Ily helyzetben pedig egész magyar
hazafitól azt várnám, hogy ne vállalkozzék olyan programm
keresztülvitelére, mely csak Bécsben tetszik, hanem vagy hagyja ott
helyét, (Helyeslés és taps a baloldalon) vagy vállalkozzék olyan
cselekvések végrehajtására, a melyekből a nemzetnek van legalább kis
haszna, vagy ha egyéb nem, némi vigasztalása.
Általában bátor vagyok megjegyezni, hogy a miniszterelnök ur sokszoros
felszólalásában oly éles jelszókat használ az ellenzék ellen, oly
sajátságos szavakkal jellemzi, gunyolja és ócsárolja az ellenzék
működését, hogy ha ezek itt meghonosodnak, abból nem lesz jó, a mi
parlamentárizmusunk szinvonala azzal nem emelkedik. (Igaz! Ugy van!
balfelől.) És mikor a t. miniszterelnök ur – ebben egyetértek vele – a
mi parlamentárizmusunk tekintélyét féltő atyai gonddal őrzi, akkor ahhoz
hozzátartozik az is, hogy az ellenzék eljárását, most legalább, mikor
ily küzdelemhez, ily eszméhez van kötve, olyan jelzőkkel illetni ne
méltóztassék.
Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy csökönyösséget talál ezen az
oldalon. Hát nézzünk a szemébe a helyzetnek, t. Ház. Katonai téren
akarunk vivmányokra szert tenni?
Vivmányokra? Ez rossz szó. Rosszul van a mi helyzetünkben alkalmazva.
Hát vivmány az, ha azt akarjuk, hogy idegenek naponkint arczul ne
verjenek bennünket; ha meg akarjuk menteni önérzetünket, faji
becsületünket attól, hogy az osztrák germanizáczió és az osztrák
monarchia érdekében szövetkezett erők és hatalmak szakadatlanul és
arczátlanul velünk ne paczkázzanak? (Éljenzés és taps balfelől.) Nem is
vivmányokra akarunk mi szert tenni, hiszen a magyarság mai
világhelyzetének közepette igazi vivmányokról csak álmodozás közt, meg
ábrándokban beszélhetünk. Hanem mit akarunk?
Ezelőtt például 36 esztendővel királyi rendelet lett kibocsátva a magyar
tisztek visszahelyezéséről. Ez 36 esztendő óta nem történt meg. Mi
vagyunk csökönyösek? Kik a csökönyösek? (Derültség és éljenzés
balfelől.)
Azt mondta a honvédelmi miniszter ur valamelyik bizottsági ülésen, hogy
adjunk időt a kabinetnek, hogy dolgozhassanak, ők majd dolgoznak.
Esztendeje elmult annak, honvédelmi miniszter ur, mikor elődje és az a
kabinet, melyhez elődje tartozott, itt ünnepélyesen bejelentett egy-két
u. n. vivmányt, a tisztek visszahelyezését, a büntető katonai
perrendtartás korszerü reformját, az egész hadseregben a jelvényeknek
akként való átalakitását, hogy a magyar államiságnak valami kis
lehetősége legalább a külső tünetekben meglegyen. Ünnepélyesen megigérte
elődje, azt hiszem, egy esztendeje mindezeket.
Kérdem: mi történt egy esztendő alatt? (Ugy van! balfelől. Zajos
felkiáltások a jobboldalon.) Pedig ezek közt a dolgok közt vannak
olyanok, a miket egész buzgalommal és jóakarattal, ha őszinte az akarat,
egy-két huszonnégy óra alatt meg lehet csinálni! (Ugy van! Ugy van!
balfelől.)
Már most a miniszterelnök ur ujabb igéretekkel jön. Pedig hiszen a
régiekből sem valósult meg semmi. Ha azok közül az igéretek közül
valamelyiknél az igazi megvalósitás nyomát látnók, ha hajszálnyi nyomát
látnók annak, hogy ez a kabinet akar is, tud is a nemzet érdekében
valamit előre vinni, nem volna csökönyösség, nem volna az ellenzéknek ez
a kedvtelensége, nem volna az egész országnak ez a nyomott hangulata, az
a kedvetlen, az az unott lelki állapota, a melyben nemcsak a kabinetet
unta meg már, hanem őszintén megvallva, mi magunk is kezdjük unni a mi
egész alkotmányosságunkat.
Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy nincs olyan parlamentárizmus több a
művelt nemzetek között a világon, mint a mienk. Bizony nincs. Azért a
külföldről hozható példák én rám hatással nem birnak, mert oly viszonyok
között, a milyenek között mi vagyunk, egyetlen művelt nemzet sincs a
világon. Hogy ezt a nemzetet a legmagasabb helyen, az állami legmagasabb
tekintélynek képviselői szakadatlanul ámitsák, ha béke van és
szakadatlanul ostorozzák, mikor béke nincs, hogy egy nemzetet saját
koronája, uralkodója, vagy annak nevében tanácsosai folyton oly utra
vezessenek, a mely azt a nemzetet saját czéljaitól vezeti el és nem
saját czéljaihoz vezeti: ilyen alkotmányosság, ilyen parlamentárizmus
nincs több a világon. (Ugy van! Ugy van!)
Azért, ha itt oly dolgok történnek, a melyek egyéb nemzetek
parlamentjében példátlanok, tartsa azt a miniszterelnök ur, fájdalom,
egészen természetesnek, mert a magyar nemzettel az ő közös uralkodóháza
részéről oly dolgok történnek, a melyek a világon semmiféle más művelt
nemzetnél nem történnek. (Ugy van!)
Lengyel Zoltán: Őszinte beszéd!
Azt mondja a miniszterelnök ur, – nem tudom, kikre czélzott – hogy
politikai desperádók vannak itt. Hát fájdalom, nekem be kell vallanom,
ha egész őszinte akarok lenni, hogy én azok közé tartozom. (Élénk
helyeslés balfelől.) Pedig az u. n. obstrukczióval nem tartok, azt nem
is helyeslem, az obstrukczió folytatóinak politikáját, taktikáját nem
tartom czélszerünek, de én, fájdalom, azért mégis azok közé tartozom, a
kikre talán méltán mondhatta a miniszterelnök ur, hogy politikai
desperádók. Megmondom, miért. Én egész őszintén kijelentem azt, a mit az
előző kabinetnek, Széll Kálmán kabinetjének is kijelentettem itt a
Házban, talán 8, 9 vagy nem tudom hány hónappal ez előtt, hogy azok alól
az igéretek alól, a melyeket a miniszterelnök ur a 9-es bizottság
programmpontjaiban, vagy saját programmjában katonai téren tett, én
egyénileg felmentem, mert azokból az igéretekből, ha ő azon a helyen
lesz, és ha a többség oly módon támogatja, mint ma, nem fog teljesülni
semmi sem. (Ugy van! balfelől. Nagy zaj és ellenmondások a jobboldalon.)
Ez jelenti azt, hogy én a desperádók közé tartozom. Hagyjatok fel minden
reménynyel! Mert, miniszterelnök ur, – ezt most csak mellesleg jegyzem
meg – hogy katonai téren a nemzet érdekeit mennyire védhetjük mi meg,
arra nézve én a miniszterelnök urral legalább is egyenlő fontosságu
magyarázónak, felvilágositástadónak, tényezőnek fogadom el a közös
hadügyminisztert és legalább is oly fontos tényezőnek fogadom el magát
az uralkodót és annak osztrák miniszterelnökét, a kik a mit
kijelentettek Chlopyban, az osztrák Reichsratban, a delegáczióban,
legalább oly fontos kijelentések, mint a minőket a miniszterelnök ur itt
tenni tud. Már pedig ama kijelentések fennállanak. Ama kijelentéseket
nagyobb erők és hatalmak tették, mint a melylyel ő tette az övéit és
azokat sokkal komolyabbaknak kell tekinteni, mint a minőknek, fájdalom,
a magyar miniszterelnök kijelentéseit tekinthetjük, akár gróf Tisza
Istvánnak nevezzék azt a miniszterelnököt, akár Széll Kálmánnak vagy
bárki másnak.
Hát én azokban az igéretekben nem bizom. Közelebbi és gyakorlati okát is
tudom annak, hogy miért nem bizhatom meg bennük. (Halljuk! Halljuk!) A
közös hadügyminiszter ur nyilatkozatai, – a melyeknek egy részletére sem
terjeszkedem ki – a közös hadügyminiszternek a dolog érdemére tett
nyilatkozatai egészben nem egyebek, mint a magyar állam, a magyar
nemzet, a magyar faj önérzete ellen gondosan, roppant nagy
elővigyázatossággal felépitett tökéletes erőditmény. Annak egy szava
sincsen, a mely a magyar állásponthoz közel áll. Annak minden szava egy
Haynaunak, egy Schwarzenbergnek és a többinek a felfogása. Egyetlen szót
nem találtam azokban, mely a magyar nemzetet és a magyar államiságot
akármelyik népfaji törzsnél, oláhnál vagy czigánynál többre becsülné.
(Igaz! Ugy van!) És a miniszterelnök ur mit csinált ezzel a beszéddel?
Nem az erődöt támadta meg, hanem gyenge kis kalapácsával egynéhány
malterdarabot letöredezett annak a faláról és azt mondotta, hogy abban
nincsen magyar elleni gyülölet. Ime egy darab habarcs, nincsen benne
magyar elleni gyülölet! (Derültség a szélsőbaloldalon.) Az erődöt magát
hagyta épen, szépen, sőt fel is disziti. (Igaz! Ugy van! a néppárton és
a szélsőbaloldalon.)
Már most többet mondok. Nemcsak biztos vagyok abban, hogy nem lesz semmi
vivmány a katonai téren a mi javunkra, de én, fájdalom, még azt is
látom, hogy rosszabb helyzetbe jövünk, mint a minőben tényleg eddig
voltunk. Én látom azt, – majd a közeljövő felderiti előttünk, hogy kinek
van igaza, a desperádónak-e, vagy a nem egészen optimistának, mint a
milyen a miniszterelnök ur – én látom azt, hogy gyalázatos ármány készül
ellenünk. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon és a néppárton.)
Egyenesen megtámadni bennünket a katonai uralom nem akar, hanem ki akar
zsebelni bennünket. A magyar tisztképzés czimén majd megkapjuk egy pár
nyomorult tantárgynak magyar nyelven való tanitását, de ezzel szemben
megkövetelik, hogy a mi saját magyarországi költségvetésünkön tartsunk a
közöshadsereg számára tisztnevelő-intézetet. (Élénk helyeslés a
szélsőbaloldalon és a néppárton.) Ez lesz a következése. És ha ettől meg
tudunk menekülni, még ezt is szerencsének tartom abban a közeljövőben, a
mely reánk vár.
A mi pedig a nemzeti követelményeket illeti, nemcsak a vezényszóról és
szolgálati nyelvről nem lehet szó, hanem egyébről se, a mi egy év nemes
és fenséges küzdelme folytán felvettetett. A vezényszót illetőleg a
Habsburgoknak még sokat kell tanulniok, pedig eddig semmit sem voltak
képesek tanulni; sokat kell tanulniok, rettenetes csapásoknak kell rájuk
bekövetkezni, hogy valahára tudatára jőjjenek annak, hogy Magyarország
is van, magyar nemzet is van a világon. (Élénk helyeslés és taps a
szélsőbaloldalon.)
Holló Lajos: Azért nem kell ujonczot kapniok!
Lengyel Zoltán: És azért nem kell ilyen miniszterelnök!
Ismétlem, miniszterelnök ur, hogy ez a helyzet, ez az egy év
történetének a tanulsága.
Én részemről szerencsétlenségnek tartottam már egy év előtt a
miniszterelnök urnak, mint képviselőnek felszólalását. Nagyon
elhibázottnak tartottam gróf Andrássy Gyula felszólalását is.
Mert a mikor a bécsi udvar látta, hogy a magyar nemzetnek felséges
küzdelmében, a mely lassan-lassan kifejlődött, oly kiváló férfiak, mint
a miniszterelnök ur és gróf Andrássy Gyula képviselőtársam, egészen
ellenkező irányt jelölnek ki, egészen ellentétes hangot adnak, mikor
hajlam ugy sem volt bennük a magyar nemzet jogos érdekeinek a
kiméléséhez, akkor még jobban kifejlődött bennük a csökönyösség. Mikor
gróf Khuen-Héderváry miniszterelnöksége gyászos kisérletének elején itt
mindjárt olyan hangulat kezdett támadni, hogy az ellenzéket – ezt az
ostoba szót szokták használni – leszerelésre birják, abban is biztatást
láttam a bécsi udvar részére, hogy csak hadd legyen csökönyös, meg ne
mozduljon semmi irányban sem, mert Magyarországon sem a többség nem elég
komoly a nemzet mellett, sem az ellenzék nem elég komoly a kormány
ellen. (Taps balfelől.)
Csak röviden akartam jelezni álláspontomat és nem akartam, nem is akarok
hosszu parlamenti beszédet tartani, annál kevésbbé, mert ugy veszem
észre, hogy arra itt az elmék nem elég alkalmasak: sem az enyém, sem a
másé.
Ezek az okok főleg azok, a melyek miatt nekem nincs bizalmam a
miniszterelnök ur kormánya és programmja iránt. Semmi sem fog teljesülni
abból, a mi a nemzet javára szolgál. Csak rosszabb lesz a helyzet, mert
a nemzet költségén akarnak a közös hadsereg részére intézeteket állitani
és a mi még ennél szomorubb dolog, ezt a nyomorult nemzetet ismét és
ismét vivmányokkal ámitják, mákonyos álomba ringatják, ugy akarják
elhitetni vele, hogy vivmányokra tett szert.
Báró Kaas Ivor: Csak a nemzet a vesztes, mondotta Zichy János!
Lengyel Zoltán: Tökmagot a czinegének!