nagyon gyakran értekezletre; legutóbb, talán tegnap is tartott
értekezletet, ha igaz, mert én már most a többség szavának sem hiszek.
És mit csinált a többség ezen értekezleten? Roppant gonddal,
államférfiui bölcseséggel mindig a felett tanakodott, hogy mit türjön el
továbbra is, és hogy mit ne csináljon; mert hogy mit csináljon azokkal
az u. n. áramlatokkal szemben, akár innen jönnek, akár Chlopyból, arról
még eddig a többség nem határozott, abban meg nem állapodott soha, vagy
ha megállapodott, azt gondosan eltitkolta a nemzet előtt. (Ugy van! a
szélsőbaloldalon.) Már most a többség ma is ott van. Tegnap, ugy olvasom
a hirlapokból, kiküldött nagybizottságot, hogy az jelöljön ki
kisbizottságot, (Derültség a szélsőbaloldalon) az a kis bizottság
tanácskozzék a felett, hogy minő javaslatot készitsen a többség számára;
de hogy mikor lesz ebből valóság, mikor lesz ebből programm, mikor lesz
többségi megállapodás, mikor lesz nemzeti- vagy kormányprogramm, arról
még tegnap semmit se tudtak. Mikor a nemzet azt látja, hogy jogainak,
érdekeinek és becsületének nagy kincse ilyen bölcs kezekbe van letéve,
(Élénk derültség a szélsőbaloldalon), a mely kezek meg nem mozdulnak
semmi irányban, a mely kezek csak arra intenek gondosan: türjetek,
türjetek és megint csak türjetek, nézzetek el, hallgassatok el mindent,
akárhonnan jön, akár Chlopyból, akár a Reichsratból; mikor a nemzet ezt
látja: nem tartják-e önök egészen természetesnek, az emberi természetnek
és a nemzetek lélektanának összes ösztöneiből nem látják-e jogosultnak,
hogy a nemzet törvényhatóságai azt mondják: Ilyen kormány kezébe adót
nem adunk, ujonczot nem szavazunk meg!? (Élénk tetszés, helyeslés és
taps a szélsőbaloldalon.)
Ezt a nemzetet az élő nemzetek minden becsüléséből ki kellene zárni, ha
a nemzet, a mikor tiz hónap óta látja, hogy a kormánynak és a többségnek
ilyen a magaviselete, ilyen módon nem adna hangot tiltakozásának és
ellenzésének. Azonban a nemzet rögtön jóváteheti azt, a mi látszólag az
országnak, az államnak érdeke ellen van, rögtön kész is, hajlandó is
jóvátenni, mert hazafiság vezeti őt.
De hiszen nemcsak a nemzet vont le következtetést a kormányoknak és a
többségnek a magaviseletéből, hanem következtetést vontak le a magyar
nemzet önállóságának öröklött ellenségei is. Következtetéseket vontak le
a birodalmi egységnek régóta szunnyadó, de egészen el nem aludt hivei. S
azok a következtetések Chlopyhoz vezettek és a birodalmi tanács
tárgyalásaihoz. Azok a következtetések abból indultak ki, hogy: nini,
hát hiszen mi akármit követelünk, akármit mondunk, akármit cselekszünk
vagy nem cselekszünk, a magyar kormány és a magyar parlament többsége
eltür mindent, fel nem támad semmi ellen, még csak tiltakozó szava
sincsen senkinek a pártban. Ezzel a nemzettel tehetünk mindent, mert
törvényhozása eltür mindent. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ez a
chlopy-i hadiparancsnak az eredete. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A
szándék megvolt rá odafenn, az engedelmet megadta rá a magyar kormány és
a magyar törvényhozás. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.)
_B)_
(A nagy egész. – A kényszeritett birodalmi egység. – Deák nézete. – A
többség mulasztása a bajok főoka. – A hadseregnek németesitése és
osztrák császárositása 36 év óta erősebben folyik, mint azelőtt.)
Már most az a chlopy-i hadiparancs a nagy egészről beszél, pedig az az
egész, ha egész, sem nagy. (Derültség a szélsőbaloldalon.) Semmi esetre
sem erős és nem hatalmas; de nem is egész. De nem is uj az eszme. Ne
méltóztassék azt hinni, hogy ezt a nagy egészet Chlopyban fedezték fel.
Thaly Kálmán: Már V. Károly felfedezte!
Régi dolog ez, sok százados; de legközelebb 1861-ben is ezzel jöttek a
törvényhozás elé.
1861-ben a kényszeritett birodalmi egység felett, a felett, a mit
Chlopyból dicsőitettek és törvényként ránk parancsolni akartak, folyt a
vita; és akkor – megint nem Perczel Dezső t. képviselőtársamra
hivatkozom, bár jobban szeretnék rá hivatkozni, hanem egyik volt
kartársára, Deák Ferenczre, (Derültség a szélsőbaloldalon. Mozgás jobb
felől), a ki erre a kényszeritett birodalmi egységre, vagyis a chlopy-i
hadiparancsra vonatkozólag 1861. évi augusztus 8-ikán ezeket mondta, az
erőszakolt közös birodalmi egységről szólván (olvassa): »Fogja-e az
ország szivesen védeni és támogatni azon állapotot, a melyet keserü
érzelmekkel tür? Nem fog-e örülni minden veszélynek s minden bajnak, a
mely az egészet fenyegetve neki reményt nyujt arra, hogy talán
szabadulhat azon lánczoktól, a melyek akarata ellen másokhoz kötötték?«
Tehát szerinte örülni fog az ország minden veszedelemnek és bajnak, a
mely azon »nagy egész«-et éri. – (Olvassa): »Erős és hatalmas volna-e a
birodalom a népnek ilyen érzelmei mellett és azon szorosabb, de
kényszeritett kapcsolat mellett, a mely az országban ilyen érzelmeket
támaszt; jobban és könnyebben lehetne-e kormányozni, mint a tágabb, de
önkéntes egyesülés mellett, a mely senkinek nem fáj és a melyet a nemzet
jogaival és alkotmányával megférőnek tekint?« (Helyeslés a
szélsőbaloldalon.)
Tehát Deák Ferencz felvetette akkor azt a kérdést, hogy ilyen, a nemzet
fájdalmas érzése által fogadott és kisért erőszakos egység mellett
könnyü lesz-e majd az ugynevezett birodalmat kormányozni?
Hát én erre a kérdésre a feleletet a miniszterelnök urtól várom: hogy ő
könnyen kormányoz-e. (Élénk derültség a szélsőbaloldalon.) De várom
Ausztria törvényhozásától és kormányának elnökétől is, vajjon nem ott
vagyunk-e, hogy bizonyos birodalmi egységet erőszakolnak reánk, – most
ugyan csupán csak a külügyi diplomáczia és hadsereg keretében, de hát
hiszen szerintük az a kettő minden – (Felkiáltások a szélsőbaloldalon:
És a vámközösségben!) és vajjon ilyen kényszeritett egység mellett
könnyen tudják-e kormányozni Ausztriát? És könnyen tudják-e kormányozni
Magyarországot? És nem fenyeget-e bennünket olyan idő, a midőn
egyáltalában nem tudják majd kormányozni sem Ausztriát, sem
Magyarországot? (Ugy van! a szélsőbaloldalon.)
A nagy egész? A nagy egészről a mi alkotmányunk nem tud semmit. Előttünk
pedig más szentirás nincs, mint a mi alkotmányunk (Élénk helyeslés és
taps a szélsőbaloldalon) és annak az alkotmánynak magyarázására és annak
az alkotmánynak fentartására mi épen olyan jogosultaknak érezzük
magunkat, mint ennek az országnak és Ausztriának akár külön, akár közös
feje, (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon) és e tekintetben semmi
királyi, ország-fejedelmi és császári és legfőbb haduri magyarázatot mi
kényszeritőleg el nem fogadunk. (Élénk helyeslés és taps a
szélsőbaloldalon.)
Ha már most kiváncsiságból megnézzük – mert hiszen alkotmányjogilag és
közjogilag mi voltaképen nem vagyunk kénytelenek a fejünket törni a
felett, hogy Ausztria törvényhozásában miként beszélnek rólunk, de a
gyakorlati élet szempontjából nekünk mégis foglalkoznunk kell vele, ha
nem is e törvényhozásban, de általában közéletünk egész mezején
mindenütt, tehát ha megnézzük, hogy a mi szövetséges társunk: Ausztria,
az ugynevezett közös birodalomnak ama másik államterülete, mikép
vélekedik mirólunk és minő törekvései vannak velünk szemben; (Ugy van! a
szélsőbaloldalon) mondom, ha megnézzük, hogy Ausztria kormányának és
törvényhozásának mik a törekvéseik: mit látunk? Ha azok a törekvések
csak az ő törekvéseik volnának, nem sok gondot okoznának nekünk. Az ő
jogukkal szemben áll a mi jogunk, az ő hatalmukkal szemben áll a mi
hatalmunk. Hanem mikor mi azt látjuk, hogy alkotmányos királyunk, a mi
államunk legfőbb intézménye azokhoz hajlandó, vagy ha nem is a
királyunk, de a legfőbb hadur őket támogatja, nekik szolgáltat erőt,
dicsőséget és befolyást mi ellenünk; akkor igenis, fájdalom, érdekünkben
is áll és érdekünk jogunkká teszi, hogy ezt a kérdést szó nélkül ne
hagyjuk. És mit akarnak önök, t. kormány és t. többség? Azt akarják: mi
védelmezzük meg velük szemben, csupán csak mi egyedül, a magyar nemzet
érdekeit és jogát? Azt hiszik önök, hogy ez első sorban nem az önök
feladata és kötelessége?
Báró Kaas Ivor: Azt hiszik!
Mi törekszünk azokat megvédelmezni, igenis, de nekünk, fájdalom, az a
helyzetünk, hogy nekünk első sorban önök ellen kell azokat
megvédelmezni, (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon) bizony, fájdalom,
csak másodsorban azok ellen, kik közvetlenül egyenesen intézik a
támadást, mert azok számára a bátorságot a nemzet és a jog örökös
sértéséhez Magyarország kormányának, valamennyi többségének lanyhasága,
tehetetlensége szolgáltatja. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.)
Mi történt? Mondom, nem fogadom el illetékesnek sem az osztrák
honvédelmi miniszternek, sem az osztrák miniszterelnöknek tegnapi
fejtegetéseit, sem a többi nagyméltóságnak az osztrák urakházában és
birodalmi tanácsban való fejtegetéseit, de bizonyos, hogy a helyzet
odáig jutott, hogy az osztrák törvényhozás jogot érez ahhoz, hogy ő a
magyar törvényhozás fölött fennhatóságot gyakoroljon. Jogot érez ahhoz,
hogy a magyar parlament törekvései felett birálatot gyakoroljon, jogot
érez ahhoz, hogy kimondja: ezeket a törekvéseket nem fogadom el, ezeket
a törekvéseket pedig elfogadom. Ezt lehet arrogancziának mondani, de ez
nem csupán arroganczia. Ez a régi történelmi viszonynak megujulása, a
mely Magyarország jogait, alkotmányát és önállóságát itthon, házi
használatra megengedte, (Ugy van! a szélsőbaloldalon), de a mikor a
világba ki kellett lépni, a mikor az ajtó elé kellett állani, akkor a
magyar jogokra, alkotmányra és önállóságra azt mondta: Azt pedig meg nem
engedjük.
A Reichsratban ugy beszélnek, az osztrák törvényhozás mindkét házában
ugy beszélnek a miniszterek, miniszterelnök és mások, mintha ők volnának
a »nagy egésznek« törvényhozása, mi pedig csak egy külön országnak vagy
tartománynak tanácskozó testülete. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon:
Provinczia!) A látszat ez, de, fájdalom, e pillanatban a valóság is.
(Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ezt türnünk nekünk nem lehet. De ez meg
sem változik mindaddig, mig Magyarország kormánya és törvényhozásának
többsége talpra nem áll és az országnak és nemzetnek jogait és érdekeit
a végletekig nem törekszik megvédelmezni.
Azt mondják önök – fájdalom, sok igazság van benne – hogy ebben az áldás
nélkül való küzdelemben a nemzet sokat szenved, az ország érdekei
elhanyagoltatnak, közgazdasági életünk pang, a jólét csökken, az állami
terheket alig lehet tovább elviselni.
Báró Kaas Ivor: Tehát adjuk el Magyarországot! Legyen pénzünk! (Mozgás.)
De mindez az állapot azért van – és ez a nemzetnek sok százados
tapasztalása – mert a nemzet törvényhozása és vezető férfiai időnként
megengedték Ausztriának és Ausztria államférfiainak a hatalmaskodást
Magyarországon. Tessék azt a hatalmaskodást visszautasitani,
méltóztassék erre nézve velünk kezet fogni; (Ugy van!) akkor majd mindez
a sok aj-baj elenyészik, a nemzetet fenyegető veszélyek és károk is
elmaradnak. De csakis ezzel mulnak el és mással el nem mulnak. (Ugy van!
a szélsőbaloldalon.)
T. Ház! Ez idő szerint, fájdalom, a többségben a nemzetnek vezére nincs.
(Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Fájdalom; hiszen nem minden kor szüli meg
azt a nagy férfiut, a melyre minden kornak szüksége volna nálunk. E kor
épen nagyon meddő volt e tekintetben; mert a többségben a nemzetnek
vezérférfiai nincsenek. De ezt a hiányt meglehetősen lehetne pótolni, ha
a többség férfiai nem az egymás ellen való küzdelemben emésztenék
erejüket; ha a többség férfiai minden személyes érdeket és hatalmi
vágyat leküzdve, találnának legalább egyetlenegy eszmét, egyetlenegy
érzést, a melyben maguk közt is, de velünk is találkoznának. Itt az
eszme: Magyarország alkotmányának megvédelmezése (Ugy van! a
szélsőbaloldalon); itt az érzés: a nemzet becsületének megmentése.
(Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.) Ha önök még ebben sem
tudnak egyetérteni maguk közt, ha önök akkor is, midőn mi ezt a kettőt
védelmezzük, velünk szemben ellenkező álláspontra lépnek, akkor ne
kárhoztassák önök se Körbert, se Chlopyt. Akkor ők cselekszik azt, a mit
a nemzetnek önzése ilyen esetben cselekedni szokott, kizsákmányolják a
helyzetet, tönkreteszik a szövetségestársat, uralkodnak felette, a mikor
pedig ehhez joguk nem volna. Körberék szavát, mikor ők azt mondják, hogy
a hadsereg minden változtatásához az ő beleegyezésüknek kell
hozzájárulnia, én elméletileg nem ostromlom, elméletileg e szavak
helyességét kénytelen vagyok elismerni, de miért? Egységes hadsereg
sohasem volt. Csak egységesnek mondották. Midőn a mai hadsereg
megalapittatott, 1867-ben és 68-ban: akkor – ismerem az akkori
vezetőférfiak gondolkozását – ők ugy gondolkoztak: azért, hogy
Ausztriával valamelyes kiegyezésre juthassunk, a nemzetet további
tönkrejutástól megmentsük, ám ne érintsük a hadseregnek akkor fennálló
szervezetét, hanem hozzuk be az általános védkötelezettséget, a
hadsereget tegyük nemzeti hadsereggé, a mi az osztrák hadsereg sohasem
volt, sem egészében, sem részeiben. Ha a nemzet a maga egészében, a
nemzet értelmes ifjusága a maga buzgó lelkesedésében – mert általános
védkötelezettség lesz – résztvesz abban a hadseregben, önként, magától,
nemzetivé válik Magyarország hadserege. Ez volt akkor, 1867-ben és
68-ban a vezető államférfiak nézete.
36 esztendő telt el és bekövetkezett-e ez? Az osztrák hadsereg
történetének alaposabb ismerői, mint én, ezer érvet tudnának felhozni
arra, hogy a mióta u. n. általános védkötelezettség alapján a nemzet
minden rétege, minden eleme bejutott a hadseregbe, azóta annak a
hadseregnek germánizáczióját, császárivá tételét, birodalmi egységre
való alkalmasságát ezerszerte jobban erőltetik a hadsereg körében a
tisztikar, a vezérlet és vezénylet és a belszervezet intézői, mint az
valaha azelőtt, 1848 előtt történt. Ugy hogy daczára annak, hogy a
magyarság, a magyar nemzet fiai sokkal nagyobb tömegben vannak a
hadseregben, mint azelőtt, az a hadsereg ma sokkal kevésbbé nemzeti és
sokkal kevésbbé tiszteli a magyarság sajátságait, érdekeit és
becsületét, mint tisztelte régebben, a mikor még nem volt általános
hadkötelezettség. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Akkor az volt a
nemzet vezető férfiainak nézete, a mint mondtam; 35 esztendő története
élénk, fájdalmas bizonyságot szolgáltat a mellett, hogy ők ebben a
jogos, szép feltevésükben csalódtak és hogy a hadsereg szervezete,
vezérlete és vezénylete Magyarország hadseregét is, Magyarország
kontingensét is idegenné, németté, császárivá, birodalmi egységre
alkalmassá tette. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.)
Harminczöt esztendő tapasztalata ez. Álljon elő önök közül az, a ki
tagadni meri. Hiszen még az u. n. leglojálisabb, legmértékletesebb
nyilatkozatokban is, mint az Andrássy Gyuláé, Tisza Istváné, mindenütt
ott van, hogy elismerjük – nem tudom, hozzátették-e, hogy fájdalmasan
ismerik el, (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Nem tették!) – elismerik,
hogy nemzetünk szellemének a hadseregben való meggyökerezését illetőleg
sok kivánni valónk van, abban a tekintetben még reformokra van szükség,
de a mint ezt vagy azt most megcsináljuk és türelemmel várunk, megjön
magától önként.
Nem jön meg! A kit harminczöt esztendő szomoru tapasztalata e
feltevéséből ki nem ábránditott, az nem alkalmas arra, hogy a nemzet
törvényhozója legyen. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A kit pedig
kiábránditott, mert ki kellett ábránditania, és mégis azzal áll elő,
hogy a nemzet érdekei lassankint maguktól valósulnak meg a hadsereg
szervezetében, az ámitó. (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.)
Minthogy mi sem vakok, sem elbódultak, sem ámitók, sem ámitottak lenni
nem akarunk, minthogy a harminczöt esztendős keserü tapasztalás
juttatott arra a komoly, szigoru, fatális elhatározásra, a melyben
vagyunk és a melyben megmaradunk, (Igaz! Ugy van! Megmaradunk! a
szélsőbaloldalon), ennélfogva mi ragaszkodunk a nemzetnek ama jogaihoz,
melyeket tiz hónap óta hangoztatunk, a melyekért küzdünk és fogunk
küzdeni mindaddig, a mig nem győzünk vagy a mig a végső kimerültség
erőnket el nem veszi; és bárminő ellenkező, hézagos programmal vagy
bármely kecsegtető, de üres szavakból álló igéretekkel jőjjön is ez a
kormány vagy más kormány: mi küzdelmünk kötelességét fogjuk teljesiteni.
(Élénk éljenzés és taps a szélsőbaloldalon. Szónokot számosan üdvözlik.
Felkiáltások: Öt percz szünetet kérünk! Halljuk! Halljuk! a
jobboldalon.)
A KILENCZES BIZOTTSÁG.
(A Széll és a gróf Khuen-Héderváry-kormányok alatt folyt hadügyi viták.
– A kilenczes bizottság tagjai. – Javaslata. – Gróf Tisza István
módositásai. – A javaslat sorsa.)
Több országgyülési beszédemben emlitem a szabadelvü-párt kilenczes
bizottságát s annak katonai programmját. Emlitem például az 1904-ik évre
szóló ujonczajánlási törvényjavaslatról tartott beszédemben is, melyet
1904. évi január 28-án mondtam el. Hogy a kilenczes bizottságra való
hivatkozásomat az olvasó teljesen megértse: e bizottság történetére ki
kell terjeszkednem.
A nemzetnek a hadügy terén s a hadsereg kérdéseiben fennálló jogos
követelései fölött az 1902-ik év végén indultak meg az élénkebb
országgyülési tárgyalások. Széll Kálmán kormánya alatt indultak s
szakadatlanul tartottak e kormány lemondásáig. Sőt a vita a kormánypárt
és az ellenzék közt folyton élénkebbé és zajosabbá vált amaz
elviselhetetlennek mutatkozó teher miatt, melyet a hadsereg létszámának
és ellátási költségének emelése rakott volna a nemzet vállaira s melynek
ellenértékeként a kormány a hadseregben a legkisebb nemzeti vivmány
megszerzésére se volt hajlandó vagy képes. Fokozta a viták hevét az a
körülmény, hogy a nemzet egész társadalma lázasan figyelt rá s igen sok
és igen nagyszámu vidéki küldöttség jött a fővárosba a kormányt kérni s
az ellenzéket nemes küzdelmében buzditani.
A Széll-kormány után következő gróf Khuen-Héderváry kormány alatt is
hasonló hévvel folyt a nemzeti követelésekért a parlamenti harcz. Sőt
ezt még elkeseritette a vesztegetési ügy. E kormány nem volt hosszu
életü, már augusztus 10-ikén beadta lemondását. Az ügyeket azonban
tovább vezette, mert se gyorsan, se könnyedén nem lehetett uj kormányt
alakitani. Közbejött szeptember 16-án a chlopy-i hadiparancs is, mely a
nemzetet még jobban elkeserité.
Az uj kabinet megalakitásának vesződségei közt mind az udvarnak, mind a
kormányköröknek megállapodása az lett, hogy a kormány és kormányzás
élére gróf Tisza Istvánt, a szabadelvü kormánypártnak s többségnek egyik
ifjabb, jelentékeny tehetségü és tekintélyü vezéralakját kell állitani.
Gróf Tiszának is feladata leendett a katonai terhek sulyos emelése s ő
se bizhatott abban, hogy az uralkodó s a legfőbb katonai vezetők
hajlandók lesznek a nemzet számára érdemes katonai vivmányok alkotására,
tehát a képviselőház ellenzéki részének sulyos és szakadatlan
támadásaira ő is készen lehetett. Meg akarta tehát kormányralépte előtt
tudni: mire kész pártja s mire kész az uralkodó.
Igy gondolkodott a szabadelvü kormánypárt is. Benne is komoly
hajlandóság támadt az ellenzéket a lehetőség határain belül kielégiteni,
a lehető nemzeti vivmányokat megszerezni s igy a nagy küzdelem alatt
megcsökkent népszerüségét lehetőleg felüditeni. 1903. évi szeptember
28-án tartott értekezletén tehát elhatározta, hogy előkelő kilencz
férfiuból, pártvezető egyénekből bizottságot alakit s azt a feladatot
tüzi eléje, hogy katonai ügyekben a pártnak s az alakitandó kormánynak
programmját állapitsa meg. A bizottság tagjaiul megválasztá:
gróf Tisza Istvánt, a kijelölt uj kormányelnököt, a ki a kormányt
csakhamar átveendi;
Hieronymi Károlyt, a ki már több izben több tárcza kormányzatát vezette;
Münnich Aurélt, a ki már évek óta hadi ügyekben előadói teendőket
szorgalmasan végzett;
gróf Apponyi Albertet, a nemzeti-pártnak egykori ellenzéki vezérét, most
a képviselőház elnökét s kormánypárti férfiut;
Szentiványi Árpád és Bolgár Ferencz képviselőket;
Széll Kálmán, korábbi kormányelnököt;
Gróf Andrássy Gyula s végül Josipovich Imre képviselőket.
A bizottságnak a feladat természeténél fogva gróf Khuen-Héderváry Károly
kormányelnök utján, a ki már lemondott ugyan, de az ügyeket ideiglenesen
még vezette és gróf Tisza István leendő kormányelnök utján az
uralkodóval is érintkeznie kellett, nehogy a készülő programmal esetleg
kedvetlenséget okozzon az uralkodónak. Igy jött létre
A KILENCZES BIZOTTSÁG PROGRAMMJA
mely igy szól:
Az országgyülési szabadelvü-párt ez évi szeptember 28-án tartott
értekezletéből egy kilencztagu bizottságot küldött ki oly utasitással,
hogy a katonai kérdésekre vonatkozó pártprogrammtervezetet készitsen és
ezt terjeszsze a pártértekezlet elé.
A kiküldött bizottság alábbiakban terjeszti javaslatát a pártértekezlet
elé.
1. A közös hadsereg jelvényei, a melyek ma alkalmazásban vannak, nem
felelnek meg az ország közjogi állásának, ezért a jelvények kérdése
közjogunknak megfelelően rendezendő.
2. A katonai büntetőeljárás mielőbb terjesztessék az országgyülés elé. A
szóbeliségre és nyilvánosságra alapitott eljárásnál a magyar állam
nyelve érvényesitendő. Ennek módozatait az előterjesztendő törvény lesz
hivatva megállapitani.
3. A közös hadsereg szolgálati kötelezettségének teljesitése körüli
törvényes kedvezmények legfelsőbb foku eldöntése kizárólag a honvédelmi
miniszterre bizassék és a kedvezmények odaitélése lehetőleg méltányos
alapokra fektettessék.
4. Régi törvényeinkben is ismételten kifejezett kivánsága és senki által
kétségbe nem vont jogos igénye a magyar nemzetnek, valamint a
harczképesség lehető fokozása szempontjából eminens érdeke a hadseregnek
is, hogy a magyar csapatok magyar tisztekkel láttassanak el és a nemzet
fiai a hadsereg vezetésénél megfelelő mértékben érvényesüljenek.
Szükségesnek látjuk ennélfogva, hogy:
_a)_ az 1868. évi augusztus 11-én kelt legfelsőbb kézirat értelmében a
nem magyar csapatoknál szolgáló magyar honos tisztek magyar csapatokhoz
helyeztessenek át;
_b)_ a tisztképzés ügye akként fejlesztessék, hogy magyar tisztek
létszámában mutatkozó hiány fedezése s a magyar csapatoknak magyar
tisztekkel való ellátása állandóan biztosittassék.
E czélból magyar ifjak számára fenntartott megfelelő számu alapitványi
helyek alkotása s a mennyiben szükséges, az ország területén elhelyezett
uj képzőintézetek fölállitása, esetleg a honvédség képzőintézeteinek
további kiépitése által – annyi magyar ifjunak tisztté való kiképzése
biztositandó, hogy a magyar tisztek száma a hadsereg tisztikarának
minden ágazatában azt a mértéket érje el, mely a magyar honos legénység
számarányának megfelel.
_c)_ Ugyanabból a czélból szükséges továbbá az is, hogy a közös
hadseregnek az ország területén elhelyezett s lehetőleg magyar honos
tisztek vezetése alatt álló tisztképző intézeteiben a tanterv akként
módosittassék, miszerint az intézetekben a tantárgyak jelentékeny
részének tan- és vizsgálati nyelve a magyar legyen, legalább oly
mértékben, hogy az ezekbe belépő magyar ifjak előmenetelét a tannyelv ne
akadályozza s az ezekben kiképzett növendékek a magyar nyelvet teljesen
birják, ugy, hogy megfelelő átmeneti idő után magyar honosra nézve a
magyar nyelv tudása a tiszti kinevezés kötelező alapfeltétele legyen.
_d)_ Az ország költségén fölállitandó magyar alapitványi helyek, az
ország határain kivül csak azoknál az intézeteknél fognak
adományoztatni, melyeknek megfelelő intézetek az ország területén nem
léteznek. A mint pedig ilyen intézetek az ország területén
fölállittatnak, a megfelelő magyar alapitványi helyek az intézethez
fognak áttétetni.
5. A magyar csapatok összes hatóságai a magyar hatóságokkal magyarul
levelezzenek.
6. Az 1868. évi XXX. törvényczikknek Horvát-Szlavon országokra vonatkozó
rendelkezései nem érintetnek.