törekvések alkalmasak meglazitani. Tehát egyoldalu törekvésnek s a
hadsereg meglazitására vezetőnek bélyegzi azt a parlamenti küzdelmet,
mely arra irányul, hogy a magyar hadseregben, mely alkotmányunk szerint
csak kiegészitő, de nem beolvasztott része az egész hadseregnek, a
magyar nemzeti jellem tisztikarban, nyelvben, oktatásban, jelvényekben,
tehát bensőleg is, alakilag is lényegesen kidomborittassék. Ez a
felfogás elvileg is, elméletileg is képtelenség, – a gyakorlatban pedig,
a mint mindenki tudja, a magyarság teljes mellőzése, sőt tervszerü
eltüntetése az egész hadsereg osztrákságában.
Azt is mondja a hadiparancs, hogy a hadseregnek olyan közösnek és
egységesnek kell maradnia, a milyen most. Ezek a meghatározások épen nem
felelnek meg az 1867-iki kiegyezés világos szavainak s valóságos
értelmének, de nem felelnek meg ama királyi igéreteknek sem, melyeket az
év elején a Széll-kormány az uralkodó megbizásából megtett. Ehhez képest
a hadiparancs felfogása ugynevezett reakczió, visszatörekvés az 1867
előtti önkényuralmi intézményekre.
Végre az egyik fősérelem abban áll, hogy a hadiparancsban a magyar állam
meg sincs emlitve, a magyar nemzet pedig csak egyik néptörzs néven
szerepel, mint például Ausztriának egyéb sokféle néptörzsei. Holott a
magyar király nem néptörzsek fejedelme, hanem Magyarország királya, –
ezt az országot pedig nem néptörzsek alapitották s tartják fenn, hanem
alapitotta s ezer év óta fentartja a magyar nemzet. S ő felsége is
1867-ben nem néptörzsekkel kötött ujabb szerződést, hanem a magyar
nemzettel.
A parlamentben egyéb okokból is izgalmas volt a lelkek állapota.
Vizsgálat is folyt a képviselők megvesztegetésének kisérlete miatt. A
Khuen-Héderváry-kabinet augusztus 10-én bejelentett lemondása miatt csak
ideiglenesen s mondhatni csupán jogi felelősség alatt vezette a
kormányzatot: elképzelhető, minő visszatetszést, elégedetlenséget, sőt
felháborodást szült épen most a chlopy-i hadiparancs sértő szövege s
nemzetünk iránt ellenséges felfogása.
A kormány is, de csakhamar a felség is szükségesnek látta, hogy a
nemzetet legfelsőbb helyről jövő nyilatkozat, a hadiparancsnak valamely
enyhe magyarázata megnyugtassa. S azért gróf Khuen-Héderváry
kormányelnök a szeptember 24-iki parlamenti ülésen a király megbizásából
a következő kijelentést tette:
»Ő felsége fájdalommal és mély sajnálattal vett arról tudomást, hogy az
általa kiadott hadiparancs oly felfogásokkal, félreértésekkel, sőt
félremagyarázásokkal találkozott, a melyek oda konkludáltak, mintha a
felséges urnak, mint a hadsereg törvény szerinti legfőbb hadurának ezen
megnyilatkozása a magyar alkotmánynak vagy a magyar nemzetnek,
Magyarország törvényes jogainak, a magyar államiságnak sérelmét
involválná. Ez ki van zárva; ez nem történhetett meg; ez ő felségének
intentiójától távol állott… és a hadiparancsnak bármely oldalról ilyen
magyarázatot adni helyesen és jogosan nem szabad és nem lehet!«
Ez a királyi szó ugyan a hadiparancs egyetlen szavát vagy sértő
gondolatát se változtatja meg s a magyar nemzet számára ugyan semmiféle
komoly elégtételt vagy vigasztalást nem nyujt, se a jövőre nézve
semmiféle kedvezményre vagy igéretre, sőt még a nemzeti törekvések
megfontolására se utal: nyugodt viszonyok közt mégis alkalmas lett volna
arra, hogy enyhe modorával s elégtételadásra siető készségével minden
izgalmat lecsillapitson.
Azonban mindjárt a nyilatkozat felolvasásának kezdetén, mondhatni,
bizonyos baleset történt.
A mint ugyanis gróf Khuen-Héderváry Károly kormányelnök e szavakat
kiejtette:
»Ő felsége fájdalommal és mély sajnálattal vett arról tudomást…«
A képviselők ellenzéki oldalán a padsorból Barabás Béla függetlenségi
párti képviselő hangosan felkiáltott:
»Nem hisszük! Már a királyi szónak nem hiszünk!«
E durva szóra leirhatatlan jelenet következett. A képviselők
ülőhelyükből felugráltak s harsány hangon elkezdtek kiabálni s a terem
közepére a függetlenségi párt felé tolongani, melynek közepette ült
Barabás Béla. Sértő és meggyalázó irtózatos szavakat röpitettek feléje s
pillanatonként ugy látszott, mintha testi erőszakkal is meg akarnák
támadni s összetépni vagy a teremből kidobni törekednének. A
kormányelnök a nagy zaj, zavar és fejetlenség miatt nem olvashatott
tovább. Talán tiz perczig is eltartott a kinos jelenet. Az ellenzéket is
megdöbbentette Barabás minősithetetlen kitörése, de azért eléje és
körébe siettek sokan, hogy a tettleges bántalmazástól, a mitől tartani
lehetett, megmentsék.
A napilapok akkori közléseiben hosszan és részletesen le van irva a
kinos jelenet. De a leirásokban sok a tulzás, sok részlet el is van
hallgatva, sok részlet pedig nem elég pontossággal közölve. Másként szól
némileg a képviselőház naplója. Ezt hites gyorsirók jegyzik, fontosabb
tünetek leirását a képviselőház elnöksége is átnézi, azután
képviselőkből álló külön naplóbirálóbizottság is átvizsgálja, a mit hát
a Naplóba efféle dologról beletesznek vagy benthagynak, azt igazságnak
lehet és kell tekinteni.
Hogy az olvasó s kivált a jövő nemzedék a jelenetről némileg hű képet
rajzolhasson lelke elé, szórul-szóra közlöm itt a Napló leirásának egy
részét.
Barabás Béla szavainak közlése után igy folytatja a Napló:
»(Szünni nem akaró nagy mozgás és zaj a jobboldalon és a középen. Zajos
felkiáltások: Ki vele! Ki vele! Hazaáruló!)
Gróf Andrássy Tivadar: A képviselő ur már hazudott! Barabás hazug! Ki
vele! (Felkiáltások a jobboldalon: Hazaáruló! Gazember!)
Perczel Dezső: Aljasság!
Rakovszky István: Hazaáruló!
Kubinyi Géza: Hazaárulónak itt nincs helye!
Gróf Andrássy Tivadar: Hazaáruló gazember!«
Igy adja elő, igy irja le a Napló a felháborodás egyik zajos jelenetét.
Hangzottak e szavaknál erősebbek, durvábbak és sértőbbek is.
Folytatódott a szóbeli harcz a folyosókon is és pedig nem csupán Barabás
Béla ellen, hanem általánosságban az ellenzék s különösen a
függetlenségi pártnak amaz árnyalata ellen, mely a nemzeti
követelésekért inditott küzdelemben élénkebb részt vett. Ez inditott
engem főleg beszédem tartására.
Azt vettem észre ugyanis, hogy a vesztegetési kisérlet felbukkanása óta
a szabadelvü többség soraiban mindinkább szaporodtak azok a képviselők,
kiknek lelkében bizalmatlan, gyanakodó, gyülölködő, ellenséges indulat
kezdett támadni s naponként erősödni a függetlenségi párt harcziasabb
árnyalatai ellen. Voltak heves agyak e párton is, a kik gyakran
megfontolatlan szavakkal és cselekményekkel tüntek föl a parlament
szinterén. Se Széll Kálmán, se utána Khuen-Héderváry gróf mint
pártelnök, pártvezér és kormányelnök nem tüzelte ugyan személyes és
gyülölködő harczra táborát az ellenzék ellen, de akadhat s nem sokára
akadt is kormányelnök s többségi pártvezér, a ki még ettől se riad
vissza. S akkor kinos jelenetek s beláthatatlan zavarok szinhelyévé
alacsonyodik a magyar parlament.
Ezért vettem védelmembe Barabás Bélát, természetesen a nélkül, hogy
szavait és gondolatát helyeseltem volna. Az én ajkaimon és tollam hegyén
is csuszott ki gyakran igen erős szó és keserü gondolat a Habsburgok
ellen. Engem is gyakran felizgatott a nemzetnek közel négyszáz éves
habsburgi története, de a királyság intézményét, mint az alkotmánynak s
állami létünknek fontos és hatalmas részét, bántalmazni sohase láttam
czélszerünek. Erre most még nagy szüksége van nemzetünknek, valamint
arra is, hogy annak tekintélye sérthetetlen épségben álljon a világ
előtt.
A vihar egyébiránt gyorsan lecsillapodott s az esetnek semmi sulyos
következése nem lett. Néhány napig nem volt ülés s a szeptember 29-iki
ülésen napirend előtt fölszólalt Barabás Béla s mentségül és kérlelésül
előadta, hogy ő a legnagyobb foku lelki izgalomban tévedésből mondta:
nem hiszünk a királyi szónak. Ezt akarta mondani: »nem hisszük, hogy a
király szava«.
Barabás Béla érdekes közéleti egyéniség volt akkor, de se oly komolynak,
se oly fontosnak nem tartották a pártok, hogy szavait tovább
üzték-füzték volna. Az alaki mentségben megnyugodtak.
Beszédemet nagy figyelemmel és érdeklődéssel hallgatta a képviselőház s
végén a Napló szerint nagy tetszéssel jutalmazta.
Beszédem után a többség soraiból a kormánypártból fölállt gróf Andrássy
Gyula s ezt a határozati javaslatot terjesztette elő:
»A Ház a miniszterelnöknek a korona nevében tett fentebbi kijelentését
tudomásul veszi és ez ügyben további eljárást nem tart szükségesnek.«
A chlopy-i hadiparancsról azonban sok szó esett még a magyar
parlamentben a nemsokára alakult gróf Tisza István kormány alatt is.
Főleg azért, mert az osztrák államférfiak se hagyták nyugodni e kérdést.
Körber az osztrák kormányelnök az osztrák birodalmi tanácsban 1903. évi
szeptember 23-án igy nyilatkozott:
»Fölhatalmaztattunk annak a birodalmi tanács előtt való határozott
hangoztatására, hogy a hadsereg minden kérdésében Ausztria törvényes
befolyása tényleg megóvatik… A döntés már megtörtént; a legfőbb hadurnak
akarata az, hogy az osztrák-magyar monarkia hadserege olyan maradjon, a
milyen most. Közös és egységes.«
Igy beszélt a közös hadügyminiszter s igy az osztrák Urak-házának több
szónoka, a kik közül nem egy jogkörén és illetékességén kirugaszkodva,
Magyarország állami belügyét is birálatának körébe bevonszolta.
Mindez intés akart lenni és czélzatos beavatkozás ellenünk, nehogy a
magyarok azt higyjék, hogy a hadsereg kérdésében valaha nemzeti
törekvéseik sikerre jutnak.
A beszéd itt következik:
II. A BESZÉD.
_A)_
(Ausztriában sulyos támadásokat intéznek Magyarország önálló állami léte
ellen s a többség mégis a magyar nemzeti ellenzéket támadja
szenvedélyesen. – Mit mondott Deák 1861-ben a királyról? – Mi a Hadur? –
A kolozsvári Nessi-ügy a zavarok kezdete. – A kormány igéretei üres
hitegetések. – A többség nem teljesiti kötelességét.)
T. Képviselőház! Lehető röviden és higgadtan akarok a fennforgó
kérdésekhez szólani, de mielőtt azt tenném, a legközelebb mult ülés
némely jelenetére kell visszatérnem.
A legközelebb mult országos ülésen a parlament többségének részéről
valóságos szenvedélyes kitörésnek voltunk itt tanui, sőt nemcsak tanui,
hanem részesei, tárgyai is. Ezt én akkor se értettem, de most, miután
néhány nap eltelt és tünődtem felette, még kevésbbé értem. Sértésre
sértés szokott lenni a felelet. De mi a helyzet most, a melyben nekünk
sértést kell, fájdalom, tapasztalnunk és eltűrnünk? A felelet az, hogy
Ausztriának legmagasabb és magas politikai körei egyenes, bevallott
sulyos támadásokat intéznek egyik napról a másikra Magyarország
önállása, alkotmánya és nemzeti léte ellen.
A mikor ez a nyilt sértés, melynek valóságát önök is beismerik, melynek
valóságát nem tagadja senki, melylyel az osztrákok még dicsekszenek is
(Ugy van! a szélsőbaloldalon), mikor ez a sértés oly nyilvánvaló, nagy
és érzékeny, akkor a többség szenvedélyes kitörésekre ragadtatja magát,
de ki ellen, mi ellen? Azok ellen, a kik sértik a nemzet alkotmányát?
Nem, hanem az ellen a párt és annak férfiai ellen, a kik védelmezik a
nemzet jogait, becsületét és érdekeit. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ez
történt a legközelebb mult ülésen. Már most – bocsánatot kérek, ha
fejtegetem ezt a tárgyat – ha azok, a kiknek mi törekszünk jobb belátást
nyujtani, sőt jobb belátást rájuk erőszakolni, ha másként nem lehet, ha
azok látják ezt a jelenetet a magyar törvényhozásban, micsoda
következtetést vonnak le abból? Azt a következtetést, a melyet józan
észszel levonhatnak és a mely nem egyéb, mint hogy ők, amaz osztrák
hatalmi körök, azt a sértő hadjáratot ellenünk tovább is folytathatják.
(Igaz! Ugy van!)
Kubik Béla: A többség támogatásával.
Vészi József: Meg is tették az urakházában!
Mert a magyar törvényhozás többségéről – lehet, hogy hamis – nem helyes
és téves alapon azt vélhetik, hogy a legjobb szövetségeseket találták
benne erre a sértő hadjáratra. (Igaz! Ugy van!)
Felhozták önök, felhozták lapjaik, hogy a király személye ellen történt
sértés. Bocsánatot kérek, ha a király személyét és egyéniségét sértené
valaki ok nélkül, higgadt vérrel, akkor nemcsak önök feladata volna a
király személyét és egyéniségét megvédelmezni. Ott lennénk akkor mi is!
(Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Hanem a királyról, mint államfőről, mint
államférfiuról beszélni, nem példátlan dolog, bármint őrködjék is az
elnöki tekintély ebben a kérdésben. Hivatkozhatom e tekintetben olyan
előzetes esetre, a mely e parlamentben történt és a mely előtt talán
önök is kénytelenek lesznek meghajolni akarva, nem akarva. (Halljuk!
Halljuk!)
Nem kisebb ember volt, mint Deák Ferencz, a ki 1861 junius 12-ikén
szóról-szóra ezt mondta az országgyülésen: »nézetem szerint legnagyobb
bajunk épen az, hogy maga ő Felsége nem tudja gyakran, mit kelljen
cselekednie az alkotmányosság és törvényesség teljes, tökéletes
visszaállitására«. (Derültség és zaj jobbfelől.)
Bocsánatot kérek, ezt Deák Ferencz mondta ő Felségéről 1861 junius
12-ikén. Már most hasonlitsuk csak ezt össze azzal a szóval, a melyet
Barabás Béla képviselőtársam ejtett ki, nagyon gyenge másolat erről.
(Élénk mozgás és zaj jobbfelől. Halljuk! Halljuk!)
Örülnöm kell, t. Ház, ennek a kétkedésnek, mert rákényszerit arra, hogy
további bizonyitásokba bocsátkozzam. (Halljuk! Halljuk!)
A mi Barabás Béla t. képviselőtársam ajkán kicsuszott, olyan mondás, a
mely, fájdalom, 375 esztendő óta mindig igaz, ha ki nem mondjuk is.
(Mozgás jobbfelől). Olyan mondás, a melyet a nemzetnek igaz hazafiai ugy
a multban, mint a jelenben…
Gróf Tisza István: A jelenben is?
… mindig éreztek és fájdalom, olyan idők mutatkoznak, hogy a közel
jövőben is mindenkinek éreznie kell és igazságnak kell tartania. El van
intézve ez a dolog alakilag. De vajjon, ha mi azt mondanók, hogy a
Chlopyban kibocsátott királyi szóban nem hiszünk, nem megtisztelnők-e
ezzel igazán a magyar királyt? (Élénk helyeslés és taps a
szélsőbaloldalon.) Mert én magam, akármi következzék is, bár semmi
tragikum nem fog következni, a chlopy-i királyi szónak nem hiszek, azt
valónak el nem fogadom, a magyar közjog és a magyar hazafiság alapján.
(Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.)
Mi történt ugyanis most az utóbbi időben? Ugy a chlopy-i nyilt parancs,
mint az a manifesztum, a mely legfelsőbb királyi aláirással Magyarország
volt és lehető miniszterelnökéhez intéztetett, az a királyi szó, vagy az
a legfőbb fejedelmi szó, mert hiszen magyar királyi szónak a chlopy-i
parancsot el sem fogadhatjuk, az a fejedelmi szó mereven, a maga ősi
történelmi nyerseségében a birodalmi egység álláspontján áll, a
birodalmi egység álláspontjáról Magyarország ellen, a magyar
országgyülésen nyilvánuló nemzeti törekvések ellen nyilvánul, e nemzeti
törekvések elé áttörhetetlen falat akar állitani, átléphetetlen gátat
akar emelni, még pedig a birodalom egységének érinthetetlen, szent és
sérthetetlen intézményében. Ez sem több, sem kevesebb. Igy magyarázta
ezt Ausztria miniszterelnöke is az osztrák törvényhozásban.
Báró Kaas Ivor: Tegnap ujra!
De nemcsak miniszterelnöke, hanem az osztrák törvényhozás jelentősebb
államférfiai is, az osztrák parlamentnek és az urakházának kiváló
politikusai, Ausztria legmagasabb állami méltóságainak viselői mind igy
magyarázták azt.
Ivánka Oszkár: Majd megfelel reá a magyar miniszterelnök!
Magyar miniszterium? Hol van az? Tessék megmutatni! (Derültség, zaj.
Elnök csenget.) Néhány jámbor jó hazafit látok ugyan a miniszteri
székeken, kormányt azonban, a mely Magyarország hatalmát képviseli, a
magyar nemzet törekvéseit és érzelmeit megvédelmezni tudja vagy azt
megvédelmezni akarná, én nem látok. (Élénk helyeslés a
szélsőbaloldalon.)
Már most a birodalmi egység alapjára helyezkedett a fejedelem, a ki
egyuttal magyar király is és az általunk ugynevezett »rég elmult
birodalmi egység« alapjára, fundamentumára helyezkedett Ausztria
törvényhozása is.
A mi az ő tényük, az az ő tényük, annak a birálatába bele nem
bocsátkozhatunk, de én valami nagyon mélyen, részletesen belebocsátkozni
nem is akarok, mert a hogy én meg nem engedem, hogy Ausztria
országgyülése a mi dolgaink felett tárgyaljon, ugy nem akarok én az ő
dolgaik felett tárgyalni. Ausztria törvényhozását feleletre nem
vonhatjuk, az osztrák császárt feleletre nem vonhatjuk, a legfőbb
hadurat sem vonhatjuk feleletre, a mely egyébiránt olyan képzeleti
állami intézmény, a melyet mi sem nem ismerünk, sem életmüködését
tekintve, nyugodtan el nem fogadhatunk.
Rákosi Viktor: Csak Zalán futásából és Ipolyi mitologiájából ismerjük!
Ezt a mi képzelődő költőink találták ki valamikor, Ausztria aztán a szót
megtanulta és csinált a repülő szóból először eszmét, az eszméből
propagandát, a propagandából intézményt és az intézményből Magyarország
alkotmányának valóságos megsemmisitését. (Ugy van! a szélsőbaloldalon!)
Feleletre nem vonhatjuk, én tehát valami részletes birálatába annak a
chlopy-i rendeletnek nem bocsátkozom, hanem fölvetem azt a kérdést, hogy
miképen jutottunk mi el Chlopyhoz? (Derültség.) És mikor ezt a
szerencsétlen, ezt a kálvária-utat rajzolom le, a mely minket Chlopyhoz
vezetett, akkor alkotmányos jogomban vagyok, mert akkor a magyar
kormánynak és – bocsássanak meg önök – a magyar parlament többségének
eljárását fogom itt ismertetni. (Halljuk! Halljuk!) Mert annyi előttem
bizonyos, hogy Chlopyhoz is az engedelmet a mi parlamentünk többsége, a
mi kormányunk adta meg. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.)
Hogy jutottunk mi a mai helyzethez? Lássuk csak, mert ebből nagyon sok
tanulságot lehet vonni arra nézve, hogy mit csináltunk és arra nézve,
hogy legközelebb mit fogunk csinálni. Nemzeti ünnepet tartottunk (Mozgás
jobbfelől) és itt ne méltóztassanak előre feltenni magukban, hogy talán
unni fogják magukat, mert rövid leszek, – nemzeti ünnepet tartottunk
Kolozsvárott; olyan királyunk emlékét dicsőitettük ott, a ki nem is
tartozott a ma uralkodó családhoz. Szobrot emeltünk neki a nemzet
pénzéből és lelkesedéséből. És ennél a nemzeti ünnepélynél egyik magyar
képviselő polgári ruhában az ott jelenlévő közönséggel együtt azt
énekelte, hogy »Isten áldd meg a magyart«. Erről a képviselőről
Magyarország katonai kormánya felfedezte, hogy tartalékos tiszt. Ezt a
képviselőt tehát – mondják – ezért törvényszék elé akarták állitani és a
hadsereg, a honvédség kötelékéből becstelenül elkergetni. (Mozgás
jobbfelől.)
Pap Zoltán: Elhisszük, hogy ez fáj önöknek!
Olay Lajos: Szégyen, gyalázata ez a magyar parlamentnek!
Bocsánatot kérek, a megtörtént dolgot önök sem elnevetni, sem elvitatni
nem tudják, még leszavazni sem. Ez megtörtént dolog. (Zaj a
jobboldalon.)
Ha akkor az országnak tisztelt kormánya és a parlamentnek t. többsége a
nemzet érzelmeinek tiszteletét a legelemibb erélylyel megköveteli, ha
megáll a mellett, hogy nem engedi ennek az esetnek katonai törvényszék
elé való hurczolását, hát akkor az állapot, a mely ebben a parlamentben
8–9 hónap óta folyik, meg sem kezdődött volna.
Hanem mikor azt láttuk, mikor a nemzet, mely érzelmeiben és
törekvéseiben mögöttünk áll, látta azt, hogy a legegyszerübb, a
legközvetlenebb, a legszentebb nemzeti érzés megnyilatkozásában
országgyülési képviselőt büntetnek, zaklatnak, zavarnak ily módon és
teszik ezt alkotmányosan elismert hatóságok, kormányok, hadügyi
vezetések, honvédelmi miniszterek és a hadseregi törvényszék, mikor mi
ezt láttuk, akkor azt mondtuk: mit, hát ennek a nemzetnek érzését,
törekvéseit, önérzetét, multját, jövőjét annyiba se veszik a most
fennálló, az alkotmány által elismert és biztositott állami és hadi
intézmények, hogy ilyen durva, ilyen borzasztó sértéssel szemben
megőriznék a nemzet érdekét és becsületét? Akkor azt mondtuk magunkban:
ezzel a kormánynyal és katonai uralommal szemben pedig visszavonulunk a
mi alkotmányos jogaink megrendithetetlen fundamentumára és ezen
fundamentumon ennek a kormánynak mi ujonczot többé nem adunk mindaddig,
a mig a nemzet megsértett érdekei és megsértett érzelmei orvoslást nem
találnak. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.)
Pap Zoltán: Most sem fogunk adni!
Kis dologról volt akkor szó a nagy egész szempontjából. Teljesitette-e a
kormány és a többség a maga kötelességét, a mely a legkisebb, legelemibb
és a mellett szép kötelesség? Nem teljesitette! Hallgatott és hagyott
minket küzködni a nemzet önérzetének és becsületének védelmében. Sőt
nemcsak hagyott, hanem ellenünk dolgozott, legalább a kormány
mindenesetre.
Igy kezdődött az a történet, a melynek ma közepén vagyunk és a mely
innen-onnan 9–10 hónap óta folyik.
Tovább megyek. A kormány ezen esztendőnek január vagy február hónapjában
bizonyos nagy engedményekkel állott elő, volt azok között katonai
perrendtartás, a czimereknek – nem tudom én – miféle kijavitása, a
katonai oktatásba a magyarságnak egy kis százalékkal nagyobb arányban
való behozatala, a magyar honosságu tiszteknek a magyar ezredekhez való
visszahelyezése stb. Ilyen igéretekkel állott elő a kormány és azokat
engedményeknek nevezte. Én akkor sem hittem ezekben; ki is jelentettem
itt a Házban a volt miniszterelnök urnak, hogy őt ezen igéretei alól
felmentem, mert azok közül egy sem fog teljesülni. És, t. képviselőház,
azóta tiz hónap mult el. Kérdem: teljesült-e egy is ezek közül? (Ugy
van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Tett-e komolyan kisérletet a kormány
vagy a többség arra nézve, hogy azok közül, a miket a kormány az
uralkodó nevében itt az országgyülésen nyiltan megigért, valami
teljesedésbe menjen? (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Nem!) Hiszen tiz
hónap telt el azóta! Pedig, t. képviselőház, ez is királyi szó volt,
felelős miniszterium által ünnepélyesen kijelentve. Hát történt valami?
Nem történt semmi.
Ebből mi, fájdalom, alaposan következtethettük azt, a mi e nemzettel
századok óta százszor megtörtént, hogy t. i. az időleges bajok időleges
elháritására tesznek ugyan igéreteket a trón közeléből, de azon elszánt
elhatározással, hogy azok, ha a nemzet érdekében vannak, meg nem
tartatnak. (Élénk helyeslés és taps a szélsőbaloldalon.) Nemcsak hittem
ezt, hanem itt a Házban ki is jelentettem, hogy ez igy fog történni; és
igy is történt.
Már most, t. képviselőház, mikor én a kormány mulasztásáról és a többség
hibás politikájáról beszélek, lehetetlen fel nem tennem azt a kérdést,
hogy ebben a helyzetben – a mikor a régi kormány elment és utána jött
másik, természetesen még az elsőnél is rosszabb kormány, (Derültség.) és
a mikor belejutottunk abba a helyzetbe, hogy nincs is kormányunk, a
királyi szó mellett nincs felelős miniszterium, a mikor az ország
ügyeivel nem törődnek a miniszter urak, mert nem tudják, hogy ma vagy
holnap lesznek-e még miniszter urak, – mondom, t. képviselőház, ebben a
helyzetben fel kell vetnem azt a kérdést, hogy tiz hónap óta mit csinált
a t. többség? Mit csinált? Mert ahhoz a helyzethez, a melyben vagyunk,
hozzászólt az ellenzék, hozzászóltak az ország törvényhatóságai, nap-nap
után hozzászólt a sajtó, mindenkinek volt nézete, törekvése,
megállapodása; ellenben a t. többség tiz hónap óta mit csinált?
Pichler Győző: Veszekedett, hogy ki legyen a jegyző. (Élénk derültség.)
Kérdem, t. képviselőház, mit csinált a többség, az országgyülésnek az a
pártja, a mely mégis első sorban felelős mindazért, a mi történik,
mindazért, a mit e nemzet javára vagy ellenére intéznek és a mely
felelős a mulasztásokért is? Folytonosan azt mondották, hogy programmon
és megállapodáson dolgoznak.
Báró Kaas Ivor: Hieronymi, Tisza, Andrássy! A nagy szónokok a katonai
vitában!