Eötvös Károly Munkái
XXIV. KÖTET.
HARCZ AZ ALKOTMÁNYÉRT
Eötvös Károly Munkái
XXIV.
HARCZ AZ ALKOTMÁNYÉRT
BUDAPEST MXMIX
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Eötvös Károly
HARCZ AZ ALKOTMÁNYÉRT
BUDAPEST MXMIX
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.
Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.
TÁJÉKOZTATÓ.
(Könyvem tartalma. – Működésem általános ismertetése. – Milyen a
törvényhozási, kormányzási és közéleti irodalom nyelve s irásmódja? – A
mult példái. – Példa kell arra, milyennek kellene lenni ez irodalom
nyelvének. – Az én munkáim valósággal életem és korom emlékiratai. –
Mindig ki kell tüntetni a magyar nemzet igazságait.)
E kötet tartalma nemzetünk történetének egyik igen szomoru szakaszát
ismerteti. E szakaszhoz nyujt nyilvánvaló és kétségtelen adatokat.
Hét beszédem van benne s ugyanannyi hosszabb, rövidebb tanulmány, mely a
beszédek keletkezésének történetét, okait és hatását világitja meg. De
van azonkivül több tanulmány is, mely fontos államéleti és törvényhozási
tünetet fejteget főleg azért, hogy az eseményektől távol álló olvasó
beszédeim minden részét lehető tisztán érthesse meg. Ilyen tünetek
például: a képviselők megvesztegetése, a kilenczes bizottság katonai
javaslatai s a nagy alkotmányszegés gróf Tisza István kormányzásának
idejéből.
Nagy nemzeti törekvéseink bukásának korszaka ez, a melyben most élünk. A
bukás épen tiz év óta folyik szakadatlan. Kezdődött Széll Kálmán
kormányra jutásával 1899 elején. Kormányzata kezdetén alig vette észre a
nemzet a közéleti erkölcsök rohamos sülyedését, az ellenzéki pártok
behódolását, a sajtó megvesztegetését, az osztrák udvar befolyásának
naponkénti erősödését s Magyarországnak az osztrák birodalom zsákmányoló
karjai közé mindinkább való beszorittatását. Én – fájdalom – jól láttam
kezdettől fogva. Azt is észrevettem, hogy a függetlenségi párt, a
melynek évtizedeken át valósággal vezére, rövid ideig elnöke s mindig
buzgó munkása voltam, Kossuth Ferencz hazajövetele óta már nem a régi.
Jelszavai ugyan a régiek, de meggyőződésének szilárdsága s irányának
egyenes volta már megszünt s azért pártköri kötelékéből a
Széll-kormányzás kezdetén nyomban kiléptem.
De azért folytattam a harczot a törvényhozói és irodalmi közélet
mezején, a sajtóban és a törvényhozásban és a szépirodalom fegyvereivel
is a nemzeti eszmék és törekvések dicsőségeért és sikereért, államunk
önállóságának s fajunk erősödésének érdekében. Pihenés nélkül
teljesitettem szerény erőmhöz képest mindazt, a mit ellenzéki és
hazafias kötelességnek s mindazt, a mit – bár elszigetelten – a
gondviselés megbizásából egyéni hivatásomnak tartottam. Küzdelmem
emlékei s a kötelesség hű teljesitésének tanubizonyságai egyebek közt
azok a nyilvános beszédek, melyek »Harcz a nemzeti hadseregért« czimü
munkámban összegyüjtvék, valamint azok is, melyek e kötetben: »Harcz az
alkotmányért« czim alatt látnak napvilágot.
Széll Kálmán után gróf Khuen-Héderváry Károly következett a kormányzás
vezető szerepében. Kormányzata rövid ideig tartott. Az én történelmi
széttekintésem nagy vidékén az ő kormányzata ugyanaz a tájkép, a melyik
a Széll kormányzata; ennek csak kiegészitő része s mint ő maga mondta
egyik beszédében, csak »folytatása.« De a látás előtt más tájkép már
gróf Tisza István kormányzata. A történetirás ezt más fejezetbe iktatja.
Gyüjteményes műveim e kötete ehhez nyujt adatokat. Megint más fejezet
báró Fejérváry Géza kormányának s a Vezérlő-Bizottságnak együttes
közéleti működése. Ennek története külön kötetet foglal el – ha élek –
gyüjteményes műveim között. Ezt a történetet megirni szinte
kötelességem, mert közvetlen tanuja, sőt – mondhatni – részese voltam
ennek s rajtam kivül alig van illetékes férfiu, ki ezt részletesen,
hiven és igazán megirni kész vagy képes volna.
Beszédeim alaki és tartalmi értéke fölött elmélkedni nem az én dolgom,
hanem az olvasóé s azoké, a kik egykor maguk e korszak történelmében és
titkaiban fognak buvárkodni. Minden beszédem a szó teljes értelmében
közvetlen és rögtönzött. Előre sohase irtam meg, sőt még alkalmas
jegyzeteket se vetettem papirosra hozzájuk. Talán az ékesszólásnak s a
magasabb irodalmi irásmódnak sok szépségét tudtam volna alkalmazni s
talán gondolataim megalakitása, eszméim, érvelésem, elmésségem s a
világról és az emberekről való vidám elmélkedésem tökéletesebbek
volnának s jobban megközelitenék azt, a mit remeknek szokás mondani, ha
beszédeimet előre gondosan kidolgozom. De ezt nem akartam, soha se volt
ilyesmihez különös kedvem s talán röst is voltam hozzá. Nagy szónokaink
közt se Kölcseyt, se Szemere Bertalant, se báró Eötvös Józsefet nem
akartam követni. Követendő példa gyanánt Deák és Kerkapoly állt előttem,
ha ugyan őket közéleti helyzetem szerény mértékéhez képest követhettem.
Egyben mégis szigoruan követtem. A közvélemény viharos változásai, a
népszerüség megszerzésének és biztositásának leküzdhetetlen vágya, a
divattal és a sokaság indulatai szerint változó jelszavak és nagy
mondások varázsa, a tömegek által való ünnepeltetés hivalkodása nem
gyakoroltak rám soha jelentékeny hatást. Állami és közéleti, valamint
irodalmi működésemben és szónoklataimban is mindig arra törekedtem, hogy
egyszerü egyéniségem nyerstisztán álljon a világ előtt, minden
erősségével és gyöngeségével s azt kendőzés és cziczoma ne ékesitse.
Szózataimban, kiáltványaimban, elveket és irányokat jelző irataimban más
feladat teljesitését is kötelességemnek tartottam s nem csupán azt, hogy
pillanatnyi hatást és sikert érjek el. E szózatok és kiáltványok a
közélet váratlanul felbukkanó izgató eseményeit tárgyalják; az események
ujabb tünetek tolongása közben hamar feledékenységbe mennek s azért a
rájuk vonatkozó iratok is gyorsan eltünnek a közfigyelem köréből. Nem is
volna szükség azokat gyüjteményes irodalmi műbe fölvenni, legföljebb
néhány igen ritka esetben.
Azonban nálunk furcsa szokás fejlődött ki már 1825 óta s különösen az
ujabb alkotmányos korszak kezdete óta. Sok állami és közéleti okirat
látott nálunk nyolczvan év óta napvilágot. Számuk sok ezerre megy.
Trónbeszédek, kormány-szózatok, törvényjavaslatok s azoknak indokolása,
pártok nyilatkozatai, pártvezérek szózatai, országgyülési feliratok s
egyéb bizottsági jelentések s terjedelmes irásbeli munkálatok: mindez
történelmi s közjogi, alkotmány-elméleti és közéleti buvárlatra ugyan
alkalmas anyaggyüjtemény, de nyelvünk és irásmódunk irodalmi
tökéletességének magasságából nézve, fölötte silány dolgok, semmi
értékük nincs, sőt ártalmasak s bizonyos tekintetben veszélyesek.
Iróink, tudósaink s a magasabb tanintézetek növendékei folyton olvassák.
A darabos nyelv, a rossz szófüzés, az idegen nyelvek, szavak és
irodalmak beszüremkedésével megfertőztetett mondatszerkesztés ruttá,
unalmassá s nehézkessé teszi a rossz okiratok olvasását. De a folytonos
olvasással s a jogi életben való gyakorlati alkalmazással azért
lassankint beleeszik magukat az emberek gondolkodásába s a mindenféle
irók, tanférfiak, hatóságok és biróságok irásmódjába s egyszer csak arra
ébredünk, hogy a közéleti magyar irodalom magyar szavakkal dolgozik
ugyan, de azért idegenszerü ocsmány irodalommá változott.
Szinte képzelhetetlen az a magyar irásmód, melyen hajdan 1848 előtt az
udvari Főkorlátnokság, a Helytartótanács, a Hétszemélyes és Királyi
Tábla, a magasabb kormányzó hatóságok, a kerületi táblák és táblai
ügyvédek s igen gyakran a vármegyék és országgyülési bizottságok is
dolgoztak. S ma se vagyunk sokkal különben, mint hatvan év előtt. Sőt
például Deák Ferencz magyar diplomatikai, szónoki és tudományos
nyelvétől, a mult század ötvenes-hatvanas éveinek még mindig nem tiszta,
nem tökéletes, de azért gyönyörü magyar gondolatalakitásától igen nagy
távolra visszaestünk.
A régi országgyülések nyelvét a latinoskodás, az ujabbakat a
németeskedés tette tönkre. Tudományos nyelvü és irásmódu nagy iróink
hajdan is voltak már, a kik hatalmas erővel kezdték meg közéleti,
törvényhozási tudományos nyelvünk mivelését s az idegenségektől való
megtisztitását. Deák és Kölcsey közéleti szónoklatai és iratai, Zsoldos
Ignácz és Fábián Gábor tudományos szép nyelve, Szemere Bertalan
irásmódja s gondolatalakitása gyönyörü példák. A tudós társaságnak és
egyetemnek, tudósainknak és országgyüléseinknek s az ország legmagasabb
hatóságainak és biróságainak e példákat kellett volna követniök s a
magyar tudományos és közéleti nyelvet e példák nyomán kellett volna
latinos és németes befolyástól menten tiszta, nemes magyarsággal
fölépiteniök.
S hova jutottunk? Minő szintelen, száraz, hitvány és németes nyelven ir
ma tudóstársasági és egyetemi iróink és tudósaink nagy része? A
kormánynak és az országgyülésnek irásbeli munkálatai épen botrányosak.
Pedig ezeken legelész a serdülő, teremteni vágyó, nagyratörő s nemesebb
ifjuságnak elméje s a vidékbeli értelmes középosztálynak olvasó és
gondolkodó ösztöne. Mit tanuljon ezekből? Honnan tanulja meg a
gondolkodás szépségeit, az érvelés tisztaságát és egyszerüségét, a
magyar nyelv erejét és méltóságát, a fogalomnak magyar szavakból
tökéletes megalakitását? A tudósok, szakférfiak s nagyrészben a tanárok
irodalmi magyar nyelvét különben is kerékbe töri a sok műszó s a
fogalmaknak német módra mesterkélt szórakással készült rút
meghatározása. S hol vegyen a magyar olvasó és gondolkodó alkalmas
példát, a melyet szivesen követhessen, ha az országnak törvényhozó
nagyjai is oly éktelenül rombolják a magyar nyelv szépségeit?
Több évtized óta figyelek már erre s tölt el boszusággal ez az állapot.
Minő idétlen nyelven irt például Hegedüs Sándor s minő idétlen nyelven
beszélt Tisza Kálmán? Hogy tele van Szilágyi Dezső minden beszéde
németből magyarra forditott műszavakkal és műmeghatározásokkal s van-e
két olvasó a világon, a ki fontos kérdésekben Apponyi gróf tekergő
hosszas körmondataiból egyetlen tiszta fogalmat s ugyanazt az értelmet
tudná kivonni?
Ezért közlöm közmegbizásból készült nyilatkozataimat s egyéb köz- és
államéleti irataimat gyüjteményes külön kötetben. Mind megjelentek ezek
már időszaki lapokban s egyuttal, a melyek odavalók, az országgyülés
naplóiban s irományaiban, de ezekhez nem fér a nagy közönség. Igy
azonban hadd olvassák műveimet, a kiket a tárgy vagy irói egyéniségem
érdekel, könnyen és szabadon. A magasabb tanintézetek ifjai, a tanerők s
a magyar nyelvnek és irásmódnak kedvelői és buvárai. És érezzék, hogy a
magyar irodalmi nyelv a közélet és államélet kérdéseiben is sokkal szebb
és tökéletesebb, mint a hogy azt a magas és legmagasabb hivatalos világ
s a tudományos szakirodalom legtöbb férfia kezeli.
Sohasem estem abba az önhittségbe, hogy az én irataim tökéletesek s a
magyar nyelven való gondolatalakitásnak legmagasabb remekei. Nem is
lehetnek. Hiszen a közéleti működésnek, még az irásban is, gyakran igen
gyorsan kell folyni s az utólagos megfontolásra s a megirt gondolatok
simitgatására se idő, se mód, se alkalom. Nekem legalább nem volt. De
azt erősen hiszem, hogy irásmódunk mai latinos, németes, francziás
idegenszerü kesze-kuszaságában az én irataim mégis eléggé tiszták,
világosak és magyarok s belőlük a mai ifju nemzedék s a következő korok
is eljuthatnak arra a meggyőződésre, hogy a mi nyelvünk a legmagasabb
államéleti, törvényhozási és jogtudományi fogalmak jelzésére,
intézmények meghatározására s eszmék nyelvbeli megalakitására latin,
német, franczia szavak és műszavak és szakmondások nélkül teljesen
alkalmas, szép és képes annyira, mint a világ bármely más holt vagy élő
idegen nyelve. Sőt meggyőződhetnek arról is, hogy a magyar szórend és
mondatszerkezet a maga eredeti tisztaságában és egyszerüségében a
szépség és okosság törvényeinek sokkal jobban megfelel, mintha azt
idegen szórend és mondatszerkezet beszivárgásával zavarossá és
szennyessé engedjük válni.
Még egyet kell megjegyezni.
Műveim e kötete könnyen azt a látszatot idézheti elő, mintha én hazai
történelmünk ama szakában, melyben beszédeim elhangzottak s irataim
napvilágot láttak, vezérlő egyéniség, előmunkás vagy döntő hatalmu
férfiu lettem volna s mintha nekem vagy a fejedelmi hatalom, vagy jól
szervezett erős párt különös sulyt és fontosságot kölcsönzött volna.
Nem igy van. Volt hatásom; ez igaz. Harminczhetedik éve, a mióta erősen
figyelt tagja vagyok a törvényhozásnak s a magyar irók társadalmának. De
idegen, külső erőforrás segitségének megszerzésére soha se törekedtem.
Ha egyszer-másszor volt efféle segitségem: önkényt jött. Én csak abban
voltam buzgó és fáradhatatlan, hogy ugy a törvényhozás, mint az irodalom
terén az igazi nemzeti eszméket, a tiszta magyar érzéseket és ösztönöket
képviseljem ugy, a mint a szomoru, de egyuttal dicső történelmi multból
reánk szálltak és ugy, a miként azokat jövendő boldogulásunk és
dicsőségünk eleven vágya lelkünkben felfakasztja. Senkit se ismerek
történelmünk alakjai közt se holtat, se elevent, a ki engem e téren
buzgóságban felülmulhatott volna. Erőben, sikerben, nagyságban igen, de
igyekezetben nem.
Egyéniségemnek ez a sajátsága biztositotta számomra a közfigyelmet s azt
a szerény hatalmat, melyet a köztudat személyemhez kapcsolt. Közmunkás
voltam tehát, mondhatnám, csak csapattiszt az események hadvonalában.
Mások voltak a végzet intézői, a divatos dicsőség részesei s a hangos
elismerések, jutalmak és sikerek élvezői. Effélékre törekedni nem is
jutott eszembe soha.
De munkáim mégis előidézhetik azt a látszatot. Ennek oka azonban egyedül
csak az, hogy ez a munkám is, valamint csaknem minden irodalmi művem,
sok részben emlékirat-természetü. Minden emlékirat irója, kivétel
nélkül, ugy tünik az olvasó elé, mintha ő lett volna főleg az események
intézője, a végzet irányzója. De ez csak látszat, ábránd és nem valóság.
Egyébiránt e látszatnak s e látszat netaláni félreértésének daczára is
fontos körülmények parancsolják beszédeim s közéleti kiáltványaim
közzétételét. A magyar nemzetnek a boldogulásért s végzete irányzásáért
folyó küzdelemben századok óta gyakran oly erőkkel kell mérkőznie, a
melyek hatalmasabbak, mint ő. A tömegek s egyes nemzedékek esze pedig
ingadozó s igen sokszor ott látja az igazságot, a hol a nagyobb hatalmat
látja. Örök lemondásra, gyáva meghunyászkodásra vezetne, ha a tömegek és
nemzedékek eszének helyesebb irányzására nem törekednénk. Műveimnek
főczélja tehát bebizonyitani, hogy a magyar nemzetnek igazsága akkor is
megvan s akkor is tökéletes, a mikor annak a hatalomnak ereje, mely őt
megbénitani törekszik, időnként nagyobb, mint az ő ereje.
A KÉPVISELŐK MEGVESZTEGETÉSE.
I.
(A nemzeti követelések. – Minő pártközi helyzetet talált gróf
Khuen-Héderváry? – Kossuth és pártja leszerel. – Pap Zoltán
felszólalása. – Tizezer koronát letesz a ház asztalára. – A vesztegetési
kisérlet története. – A vesztegetés erkölcsi és politikai természete. –
Tóth János inditványa a vizsgálat tárgyában. – A kormányelnök
hozzájárul.)
1903. évi junius hó végén vállalkozott gróf Khuen-Héderváry Károly a
kormányelnökségre. A politikai helyzet zavaros volt s minden irányban
bizonytalan. Sok jelenség azt bizonyitotta, hogy az uj kormányelnök
kormányzása nem lesz se nyugodt, se sikeres, se hosszu.
Széll Kálmán bukásával nem csillapodott a nemzet vágya és törekvése a
jogos nemzeti követelések érvényesitésére. Az udvar és az uj kormány is
ridegen és változatlanul megállt terve mellett: fölemelni a hadsereg
létszámát s ehhez képest sulyos áldozatot követelni a nemzettől s
elviselhetetlen ujabb pénzügyi terheket rakni vállaira. E tervet sikerre
juttatni nem engedhette simán a törvényhozó testület, ha gyáva és áruló
nem akart lenni. Az enyhitést és ellenértéket nyujtó nemzeti
követelésekhez annál inkább kellett ragaszkodnia. Hiszen nem voltak ezek
se ujak, se mértéktelenek; sőt nagyon is szerények. Az összes
hadseregnek abban a részében, a mely magyar hadsereg, magyar legyen a
tisztikar, a czimer s minden hadijelvény, a vezénylő és szolgálati nyelv
s a magyar katona büntető perében a tárgyalás és itélet nyelve. Ebből
álltak az épen napirenden levő nemzeti követelések. E miatt folyt fél
esztendő óta a képviselőház élénk tanácskozása, a melyet a kormánypárt
obstrukcziónak nevezett. E miatt bukott meg a Széll-kormány s előre
lehetett látni, e miatt nem lesz nyugalmas Khuen-Héderváry kormányzása
se.
Gróf Khuen-Héderváry maga is érezte, hogy helyzete nem könnyü. Egyéni
természete szelid, modora sima, az emberekkel való érintkezése szerény
és kellemes. Bizott ebben, de a közéleti bölcsesség is azt javalta, hogy
az ellenzék befolyásos elemeivel előre is érintkezzék s azok jóindulatát
megnyerni vagy legalább harczos hevét lehüteni törekedjék. Az
Apponyi-féle nemzeti-párt már akkor mint ellenzék nem volt meg.
Beleolvadt Széll alatt a kormánypártba. Ezzel hát nem volt baj. Nem volt
a néppárttal se, a melyben ugyis erős hajlandóság volt már kezdettől
fogva az udvarral lehetőleg jó viszonyban lenni. A függetlenségi pártnak
Ugron–Holló árnyalata nem állott sok tagból s e miatt állandóan
veszélyes nem lehetett. De nem is akart a nemzeti követelésektől
elállani. Vele értettem egyet magam is s ama nehány függetlenségi
barátom, a ki velem együtt pártköri köteléken kivül állott.
Khuen-Héderváry gróf ily viszonyok közt igen fontosnak tartotta a
függetlenségi pártnak Kossuth Ferencz-féle árnyalatával jutni
egyetértésre. Ez sikerült is egyelőre. Ezzel az ellenzéknek nem ugyan
legtevékenyebb, de szám szerint a legnagyobb része hajlandó lett volna a
békésebb törvényhozási tanácskozásokra.
Egyéniségénél fogva Kossuth sokkal jobban szereti a békességes
állapotot, mint a harcziasat. A Széll-kormánynyal ismételve békés
megállapodásra jutott. Az 1899-ik év elején is, hogy a Széll-kormánynak
nyugodt és állandó helyzet biztosittassék s az 1902-ik év végén is, hogy
a Nessi-ügyben fölmerült katonai kérdések heves vitatása lekerüljön a
napirendről. Egyik megállapodásnál se jutott a nemzet semmi észrevehető
vivmányhoz, holott ellenkezőleg az volt az általános nézet, hogy a
kormánynyal létrejött békés megállapodás a bécsi udvari törekvéseknek
válik előnyükre. A közvélemény ez okból «leszerelés»-nek nevezte minden
alkalommal az ily megegyezéseket.
Ez időben Kossuth Ferencz mellett ott volt a függetlenségi pártnak
nyolcz–tiz férfiuból álló vezető bizottsága. A pártvezérség ugyan
külsőleg Kossuth kezében volt, de annak irányát és tartalmát
természetesen Kossuthtal egyetértőleg a bizottság határozta meg.
Khuen-Héderváry gróf tehát nemcsak Kossuth Ferenczczel, hanem egyuttal s
együttesen a bizottsággal is tárgyalt s jutott békés megállapodásra.
Ellenzéki körökben kedvezőtlen vélekedés, sőt keserüség támadt. Ujabb
leszerelésről beszélt mindenki. A párt zöme általános értekezleten nem
is helyeselte Kossuth cselekményét. Kossuth lemondott pártja
elnökségéről. A pártban szakadás kezdett támadni. Kossuth mellett
megmaradt a pártnak egyik része, de a nagyobb rész uj elnök választása
mellett külön alakulásra törekedett. Azonban mind a két rész buzgón
munkált azon, hogy a szakadást, ha lehet, elkerüljék s Kossuthot, ha
lehet, az egész párt elnökségére ujra megnyerjék.
Mig a legnagyobb számu ellenzék kebelében ezek történtek s a zürzavar
folyton nőtt: azalatt a képviselőházban igen élénk vita folyt az egész
julius hónapon keresztül Khuen-Héderváry gróf kormányprogrammja fölött,
melylyel a miniszterelnöki széket elfoglalta. A vitában ismételten részt
vettem magam is s egyik leghatásosabb beszédemet julius 1-én a vita
folyamán tartottam.
A vita egészben véve heteken át fölötte éles s pillanatonként heves
volt. Élesitette a függetlenségi pártban folyton lobogó forrongás. A
vitát az ellenzék különböző árnyalatai közt vitarendező bizottság
vezette. Gyakran izgatottak voltak az emberek s a kormánypárt és az
ellenzék közt rideg és gyülölködő kezdett lenni a nyilvános érintkezés.
Annyira ugyan nem, mint később, gróf Tisza István kormányzata alatt, de
azért sok jelenségből ugy látszott, mintha a képviselőház egyik
legridegebb ugynevezett obstrukcziós állapotába esett volna bele.
Ilyen volt a hangulat, a mikor julius 29-én szólásra jelentkezett Pap
Zoltán függetlenségi párti képviselő s nehány előző mondat után letett a
képviselőház asztalára bankjegyekben tizezer koronát s azután mondta el
szakadozottan, közbevetett kérdések által zavarva, hogy őt e pénzzel egy
volt képviselő meg akarta vesztegetni; e pénzt azért adta neki, hogy ma
ne tartson beszédet s a vita tartamára utazzék el vidékre; távozásának
minden napjára jelentékeny összeget kap, később is javadalomban részesül
s az a hatalmas ur, a ki a pénzt szolgáltatja, később is segiti minden
dolgában. Az összeg ugyan, a mit kapott, tizenkétezer korona volt, de az
átadó nyomban visszavett tőle közbenjárói jutalékként kétezer koronát.
Ime ezt bejelenti a háznak s a nála maradt tizezer koronát azért tette
le a ház asztalára, határozzon bölcsessége szerint s tegyen a pénzzel, a
mit jónak lát.
A képviselőház elképedve hallotta e leleplezést. Leirhatatlan megütközés
s a sulyos megbotránkozás ült ki az arczokra. Az ellenzék sok tagja
dühös haraggal tört ki, haragos kiáltások röpködtek a kormány és pártja
felé. De a kormánypártot is sulyosan lepte meg az esemény. Nem egy
képviselőnek ötlött elméjébe ott is az a veszedelmes gondolat, hátha
csakugyan a kormány valamelyik tagja áll a vesztegető háta mögött, vagy
ha nem áll is, hátha elhitetik azt a közönséggel s hátha utóbb is a
nemzet nagy rétegei elhiszik ezt! Voltak azonban a kormánypárton olyanok
is, a kik az egész vesztegetési dolgot az ellenzék cselvetésének
gondolták és szinte óhajtották volna, hogy ezt fegyverül az ellenzék
ellen s különösen Pap Zoltán egyénisége ellen használhassák föl.
Az ellenzék méltatlankodása, sőt haragos kitörése is teljesen indokolt
volt. Hiszen, hogy valaki az ellenzék tagjait készpénznek vesztegető
összegként való kézbeli átadásával birja arra, hogy törvényhozói és
hazafiui kötelességüket gyalázatos árulással megszegjék s lelkiismeretök
áruba bocsátásával mint nyilt ellenzékek titkon vagy nyilván a kormány
és az udvar terveit támogassák: ehhez mindenekelőtt az a föltevés kell,
annak a gondolatnak kell megalakulni, hogy a magyar nemzeti ellenzék
vagy legalább sok férfia megvásárolható. De ha ily irtózatos gondolat
élhet valamelyik kormányban, vagy pártjának több tagjában, mivé lesz
akkor a nemzeti ellenzék becsülete? S mi lesz a nemzet jövőjéből, ha
törvényalkotásra s jogainak és érdekeinek megvédelmezésére hivatott
képviselői hitvány alkutárgyak? S maga az annyiszor s oly keserüen
csalódott nép is miként ragaszkodhatik hiven oly alkotmányhoz, mely nem
férfiakat s nem elvnek és jellemnek elszánt hiveit juttatja a nemzetnek
törvényhozó nagy tanácsába, hanem elvek és jellemek kufárait, dicső
közéleti elvek álnok hirdetőit s a mellett számitó gazembereket?
Rettenetes az a tájkép, melyre Pap Zoltán felszólalása a villám gyors
világával szempillantás alatt rámutatott.
Pap Zoltán után Lovászy Márton függetlenségi képviselő szólalt fel, az
ellenzéki irányu »Magyarország« czimü napilap felelős szerkesztője, a
mely lap éppen az időben hatalmas erélylyel sürgette a nemzeti
követelések teljesitését s elmondta, hogy az ő lapjánál is megjelent
valami Singer Arthur nevü hirlapiró, egy német ujság szerkesztője s
egyenesen és komolyan azt kérdezte, hogy a kormány javára »mennyiért
szerelne le a Magyarország?« Ők nem álltak szóba ez emberrel, hanem
elutasitották.
Ujabb jelenség arra, hogy nemcsak a képviselőket, hanem a lapokat is meg
akarta ejteni az orv vesztegetési kisérlet.
Beszéde folyamán Pap Zoltán közelebbi részleteket is mondott. A pénzt
hozzá Dienes Márton hirlapiró s rövid ideig volt ellenzéki képviselő
hozta s a vesztegetési felhivást hozzá az intézte. Tegnap estennen már a
bankok zárlata után készpénzt adni nem tudott, de igérete komolyságának
bizonyságára átadott neki összesen tizenháromezer korona betétről szóló
takarékpénztári betétkönyvet, melyeken Ritter Imre neve volt mint
tulajdonosé.
A képviselők közt nyomban elterjedt valamely forrásból az a hir, hogy
Ritter Imre Fiume kormányzójának, gróf Szápáry Lászlónak egyik gazdasági
főtisztje. Egyidejüleg természetesen gyanu támadt, mely gróf Szápáry
László közelében kereste a pénznek forráshelyét.
Tóth János ellenzéki képviselő azt inditványozta, hogy 15 tagu
parlamenti bizottság alakittassék haladéktalanul az eset gyors és
szigoru megvizsgálására, mert a vesztegetési vád, mint nagy erkölcsi
sülyedésnek jele, nemcsak az ellenzék nemzeti küzdelmét, hanem az egész
törvényhozásnak munkáját képes becsületében, tisztességében, jó
hirnevében befeketiteni.
Gróf Khuen-Héderváry Károly kormányelnök Tóth János inditványához
hozzájárul s maga is szükségesnek tartja a parlamenti vizsgáló bizottság
kiküldését.
A vita heve azonban nem csökkent. Házszabályi és személyes kérdések
merültek fel egymás után, a hogy a nagy izgalommal járó minden viharos
ülésen szokott történni. Az ülés belenyult a délutánba, az estébe, az
éjszakába. Háromszor is kértek és tartottak zárt ülést. Az ellenzék
sehogy se akarta megengedni, hogy a legközelebbi ülésben az indemnitási
törvényjavaslat tárgyalásának folytatása következzék. Zárt ülés volt
délutáni négy órakor, este nyolczkor s éjjeli féltizenegy órakor.
Elvégre éjfél előtt kevés idővel záródott be az ülés, a mely reggeli tiz
órakor kezdődött. Az 1873-iki obstrukczió óta, tehát harminczegy év óta
ez volt a képviselőháznak leghosszabb ülése. Ez is ugy ért véget, hogy
az összes ellenzék megunta már a tárgytalan vitát s éjfél előtt
fölkerekedett s Kölcsey himnuszának éneklése közben tömegesen kivonult a
teremből.
A következő napon, julius 30-án Dienes Márton elszökött Budapestről.
Berlinig, Hamburgig kisérték nyomát a hirlaptudósitók, azután eltünt
szemük elől. Csakhamar bebizonyosodott, hogy Amerikába menekült.
Fontosabb körülmény ennél az, hogy általánosan elterjedt hirek szerint
szökését rendőri hatóság segitette elő s szökésére 100 ezer korona
segitséget nyujtottak neki. Bebizonyult kétségtelenül, hogy
eltávolitásánál főurak, nemzeti kaszinóbeli tagok is segédkeztek.
E körülmények gyanusak ugyan, de a kormánynak közvetlen vesztegetési
ténykedését nem bizonyitják. Gróf Szápáry László, a fiumei kormányzó
elég fényes, nagy és befolyásos főuri nemzetség tagja arra, hogy
érdekében a legveszélyesebbé válható közvetlen tanut, Dienes Mártont,
még rendőrség, még kaszinótagok s főurak is eltávolitani segitsenek.
Gróf Szápáry László ugyan julius 30-án fölkereste gróf Khuen-Héderváry
kormányelnököt, könyező szemekkel érzékenyen bocsánatot kért s
átnyujtotta a fiumei kormányzóságról való lemondását. A kormányelnök
elfogadta a lemondást. Gróf Szápáry vétkességén ez után senki se
kételkedett.
A parlamenti vizsgáló-bizottság tagjait julius 31-én választotta meg a
képviselőház. Tagjai lettek: gróf Andrássy Gyula, Beőthy Ákos,
Josipovich Géza, Nagy Ferencz, Polónyi Géza, Rohonyi Gyula, Szivák Imre
és gróf Zichy János s rajtuk kivül még hét kisebb nyomatéku, halványabb
tevékenységü képviselő.
Feltünt, hogy az ellenzék legbuzgóbb, legtevékenyebb s legszilárdabb
tagjai közül senkit se választottak a bizottságba. Még jobban feltünt,
hogy a többség nem engedte meg, hogy a vizsgáló-bizottság müködése
teljesen nyilvános legyen; a közönséget onnan kizárta, kizárta még a
hirlapirókat is s az ellenzék csak heves támadással tudta elérni, hogy
legalább gyorsirók legyenek ott a bizottsági jegyzőkönyv számára.
Szinte gyanut keltett a bizottságnak az a megállapodása, hogy bár
nyilvános felhivást intézett azokhoz, a kik tanuskodni tudnak és
akarnak, hogy a bizottság előtt jelenjenek meg, de egyuttal elhatározta,
hogy senkit rendeletileg meg nem idéz, senki megjelenni és tanuskodni
nem köteles s hitet tenni vallomására nem tartozik.
Mind e jelenségek szinte táplálták azt a gyanut, hogy a kormányban és a
többségben fölülkerekedett a pártos felfogás s egyik se akar gyökeres,
tiszta és szigoru megoldást, hanem megelégszenek gróf Szápárynak a
fiumei kormányzóságról s talán még gróf Khuen-Hédervárynak később a
kormányelnökségről való lemondásával. És csakugyan két héttel később
benyujtotta lemondását gróf Khuen-Héderváry is, de a történelmi igazság
kedvéért meg kell jegyeznem, egészen más és sokkal fontosabb politikai
okokból.
II.
(A vizsgálat. – Gróf Szápáry László beismerése. – Gróf Khuen-Héderváry
Károly tanuvallomása. – Az én tanuskodásom. – Miként gondolkoznak a
kaszinó némely köreiben. – Gróf Szápáry vétségének természete.)
A vizsgáló-bizottság rögtön megkezdte müködését. Első volt, a kit
kihallgatott, Pap Zoltán. Lényeges pontokban megegyezik vallomása
képviselőházi beszédével.
Gróf Szápáry Lászlóra kerül a sor. 1864-ben született, 39 éves. Nagyon
megilletődött, szinte meghatott hangon beszél. Nem ül le kinálatra se,
állva beszél. Elővesz darab papirost s arról olvassa némileg akadozva
vallomását. Igy hangzik:
»Tisztelettel tudomására hozom a t. bizottságnak, hogy a Dienes Márton
által kiadott pénz tőlem származott. A részleteket alig ismerem, de nem
is kivántam ismerni. Tettem ezt azért, mert azt gondoltam, azt véltem,
hogy elősegitem a végzetessé válható törvényen kivüli állapot
megszünését, másrészt igaz ragaszkodásból a miniszterelnök ur személye
iránt. Becsületszavamat adom arra, hogy a miniszterelnök urnak e
lépésemről semmiféle tudomása nem volt. Tettem azt saját egyéni
akaratomból a nélkül, hogy a kormány bármit is tudott volna. – Legyen
szabad sajnálatomat kifejezni a történtek fölött, főkép pedig a fölött,
hogy az én hibámból a parlament méltóságán csorba esett. Uraim, egyéb
jelenteni valóm nincs!«
A bizottság tagjai közül többen kérdéseket intéztek hozzá. Egyenesen
megtagadta a feleletet ezekre a kérdésekre:
személyesen tárgyalt-e Dienes Mártonnal s rajta kivül még kivel?
adott-e utasitást Dienes Mártonnak, hogy kinek, melyik képviselőnek
adjon mennyi pénzt s mi czélra?
mi inditotta arra a föltevésre, hogy egyes képviselők megvesztegethetők?
emlitett-e más képviselőt is Dienes Márton, a kinek pénzt adott Pap
Zoltánon kivül?
mikor, hol, ki által, mily körülmények közt ismerkedett meg Dienes
Mártonnal?
E kérdésekre megtagadta a feleletet. Okát is adta, miért tagadta meg. Ha
volt is más ügynök még Dienes Mártonon kivül s ha több képviselő neve,
mint olyan, a ki megvesztegethető, szóba jött is, de ő nem biztos ebben,
sőt éppen semmit se tud arról, hogy azok megvesztegethetők, tehát ha
nevüket emlitené, már ezzel gyanusitaná őket, azt pedig nem tartja
korrekt dolognak, hogy ártatlanok jellemében igazságtalanul gázoljon. Ő
csak azt tartja helyesnek, hogy a közvetlen fő cselekvőket állitsa a
bizottság elé s ezt ime megtette, a mikor ő maga ide állott s Dienes
Mártont megnevezte.
Hozzá intézett kérdésekre még kijelentette, hogy a pénz, a melyet a
megvesztegetésre forditott, a saját pénze s nem is gondolt arra, hogy
azt valaki valaha megtéritse. Ezt nem is reméli jövőre sem.
A kormányelnök gróf Khuen-Héderváry augusztus 3-án szintén jelentkezett
önkényt a bizottság előtt azzal, hogy kérdésekre nyilatkozni akar,
minthogy ő is teljes világosságot akar az ügyben s következőt mondja:
Őt bizonyára azért hozták szóba a vesztegetési ügygyel kapcsolatban,
mert gróf Szápáry László is, mint fiumei kormányzó, a kormány tagja s
mert ő vele bizonyos személyes viszonyban van. De ő se befolyást nem
gyakorolt, se föl nem hatalmazta, se föl nem jogositotta semmiképen,
hogy azt cselekedje, a mit cselekedett.
Ő Szápáry gróf szerencsétlen lépéséről csak akkor értesült, a mikor az
ügy a parlamentben szóba jött. Aznap délután Sélley miniszteri tanácsos
jelentette neki, hogy Szápáry személyesen volt nála villájában, nagy
izgatottan bevallott előtte mindent s egyuttal arra kérte, adja át
izenetét a kormányelnöknek, a mely abból áll, hogy ő szánja-bánja
tettét, a kormányzóságról rögtön lemond s mindent megtesz, a mi tőle
telik, hogy a dolgot jóvá tegye. És csakugyan még az éjjel, a
képviselőház éjjeli ülése alatt irásban Sélleytől hozzá küldte
lemondását, kérte fölmentetését a kormányzói állás alól s egyben szóval
azt izente, hogy személyesen nem mer szemei elé kerülni.
Másnap azonban, julius 30-án mégis kérte izenetileg, hogy fogadná
személyesen. A kormányelnök a délutánt jelölte ki találkozásra a nemzeti
kaszinó egyik külön szobájában, a hol a kormányelnök néhány barátja
jelenlétében fogadta. Ott Szápáry gróf töredelmesen bevallotta bünét s
bocsánatot kért azért, a mit cselekedett. Nagy izgatottsága, könnyei,
összetört lelki állapota nagyon meghatotta a jelenvoltakat. Kinos volt a
helyzet. A jelenvoltakban élénk részvét támadt s valamennyiben egyszerre
az a szándék sarjadt, hogy a szerencsétlen grófot valamikép lábra
kellene állitani.
A személyes viszonyt, mely köztük több év óta fennállott, igy ismertette
gróf Khuen-Héderváry:
Sohase volt köztük se közéleti, se személyes benső barátság, se gyakori
érintkezés. Közéleti nézeteik s törekvéseik se egyeztek sok fontos
dologban. Életkoruk közt is nagy a különbség, gróf Szápáry tizenöt évvel
fiatalabb, mint ő. Hanem az igaz, hogy Szápáry gróf édes apjával, a ki
szintén volt fiumei kormányzó, bizalmas barátságban volt. Innen
következteti, miért ragaszkodott ő hozzá annyira fia. Mert nagyon
ragaszkodott s mindig különös szivességet és szolgálatkészséget
mutatott, noha ő nem vette igénybe. Néhányszor jelentkezett is
személyesen találkozásra, hogy tanácsokat adjon, mióta ő kormányelnök.
Egyszer a sajtóügy, másodszor a szoczialista kérdés rendezésének
dolgában. E kettőre jól emlékezik. Valódi eredménye egyszer se volt
tanácsadásainak.
Végül kijelenti, egész politikai multjában, közéleti czéljának elérésére
sohase nyult olyan fegyverhez, a melyet ne igazolhatott volna. Ez a
bizonysága most is, a mikor gróf Szápáry ténykedését kapcsolatba hozták
az ő nevével.
A kormányelnök gróf Khuen-Héderváry után én tettem tanuvallomást a
bizottság előtt. Önkényt jelentkeztem, mert a lapok közléséből láttam,
hogy néhány barátom hivatkozott rám, hogy én is tudok valamit a
vesztegetésről.
A vesztegetés tényéről szoros értelemben véve én nem tudtam semmit. De
igenis tudtam a hozzá kapcsolodó ugyan csak mellékes, de azért fontos és
érdekes körülményekről sokat s különösen jól ismertem gróf Szápáry
Lászlót és Dienes Mártont is. Ez alapon, de egyuttal sok mellékes
körülmény biztos ismerete alapján szilárd meggyőződés alakult bennem
arra nézve, voltaképen miben áll annak a vesztegetési ügynek mivolta.
Kijelentettem e meggyőződésemet.
A vesztegetés tényének teljesen végrehajtott komoly kisérletét Pap
Zoltán esetében én is csak ugy láttam, mint minden más elfogulatlan
mivelt ember. A főcselekvő kétségtelenül gróf Szápáry László s a bűnös
kisérlet Pap Zoltán jellemének ellenállása nélkül kétségtelenül
befejezett bűncselekménynyé vált volna. Nem is láttam én gróf Szápáry
részére alaki mentséget semmiben.
Hanem teljes enyhitő körülményt – hogy a bűnügyi jogászok szavát
alkalmazzam – igen is találtam.
Gróf Szápáry Lászlót én jóhiszemü, tisztes szándéku, eszmei
gondolatokról ábrándozó, gyermekes gondolkozásu s nem erős itéletü
férfiunak ismertem. Ahányszor találkoztam vele, mindig azt a benyomást
tette rám, mintha még mindig kiskoru volna, ugynevezett jó fiu. De volt
benne némi hiuság is, némi becsvágy a közéleti szereplések terén, némi
nagyratörés az udvari, főuri és kaszinói gondolkozás korlátai közt.
Nemzetsége nagy és előkelő, sok tagja magas udvari, állami és katonai
méltóságokat és tisztségeket viselt. Ilyen körben nevekedett föl ő is s
ilyen körben volt serdülő korától fogva. Ennek a körnek gondolkozása
befolyásolja a budapesti Nemzeti Kaszinó szellemét is, a melyben a
főrendüek, a kormányzat főtisztviselői s a magasabb versenyélet, a ló, a
kártya, a vadászat és kirándulások dús és gondtalan férfiai szoknak
találkozni.
E társaság nagy része helytelenül, sőt mondhatni, hitványul fogta föl a
parlament ugynevezett nemzeti küzdelmét. Nem érzi eléggé a habsburgi
elnyomatás viszásságait, az önálló állami lét biztosítására való
törekvés nemessége és fontossága iránt nincs öntudatos s eléggé erős
érzéke, a vergődő magyarság érzései iránt meglehetősen idegen,
eszejárását megfertőzteti az udvari és osztrák észjárás, mely birálgató,
fitymáló, gyakran gyülölködő a magyarság igazi törekvéseivel szemben. A
parlamenti és a nemzeti ellenzék fáradalmaiban, harczaiban és
buzgalmában csak oktalan akadékoskodást, csak boszantást és
kellemetlenkedést lát, melynek minden áron való megszüntetése felelne
meg óhajtásainak.
Kétségtelenül van gyönge jellem, gyönge egyéniség megfelelő arányban az
ellenzéken is s a nagy vagyon előnyeivel az ellenzék sokkal kevésbbé
rendelkezik, mint az udvari párt, mely egyuttal kormánypárt is. Az
ellenzék gyöngébb elemeit fitymálják, semmi figyelemben nem részesitik,
sőt erősebb elemeit is kiszoritani törekesznek a boldogulás és siker
minden alkalmas teréről.
Egészen igaza van gróf Szápáry Lászlónak, ha azt mondja, hogy ebben a
körben ádáz és tartós parlamenti harcz idején gyakran hangzik olyan szó,
hogy az ellenzéki csőcseléket minden áron el kellene némitani s vagy
kiverni, vagy megvásárolni. A lélekvásárlás talán nem is kerülne igen
nagy pénzbe, hiszen elég lenne talán csak a hangosabban kiabálókat
megfizetni s talán tizenöt-husz ember elnémitásával megszünnék az egész
nemzeti harcz s pihenőre jutna kormány és parlament. Hogy gróf Szápáry
képzelgő gyermekes agyában ily gondolat támadt, azt én az ő mindennapi
társaságában szinte természetesnek tartom.
Ez a gondolata valahogy kiszivárgott. Megsejtették vagy megtudták oly
elemek, mint Dienes Márton, Singer német lapszerkesztő s társaik. Mind
koldus, de a mellett mind tékozló, dőzsölő, könnyelmü ember. Ugy szerzi
a pénzt, a hogy tudja, s szerzi, ha megszorul, a legaljasabb módon is.
Köztük sok elvetemedett lélek, a kinek romlottságáról alig lehet
fogalmunk. Ezek azután körülvették a gyönge itélőtehetségü, hiu főrendü
urat és gazdag embert s belevonszolták abba az ocsmány sülyesztőbe, mely
Pap Zoltán leleplezésével az elbámuló világ elé tárult.
Én gróf Szápáry Lászlóban nemcsak a fejevesztett embert s a vétkes
főtisztviselőt láttam, hanem a szánalmas áldozatot is, a ki fosztogató
szabadalmas gonosztevők cselszövevényének hálójába került, hogy őt
képviselők megvásárlásának ürügyén kirabolják.
Ezt mondtam el egyebek közt a vizsgáló bizottság előtt.
Előterjesztésemnek ez csak kis része volt. Sokkal nagyobb része arról
szólt, minő egyoldalu pártos szerepre használja fel a kormányhatalom a
rendőrséget, ha valamely vétkes cselekményt palástolni vagy elsimitani
akar. Beszédemet gyorsirók följegyezték ugyan, de át nem nézhettem s a
hirlapok nagyon rosszul és hézagosan közölték. Tartalma fontos és
szomorun érdekes, de gróf Szápáry cselekvényére s arra a kérdésre,
vajjon ebben a kormányelnököt terheli-e valami, közvetlenül nem tartozik
ide. Azért mellőzöm itt.
A vizsgáló bizottság működése julius 31-től augusztus 9-ig naponként
öt-hat, sőt tiz órán át is tartott. Negyvenöt tanut hallgatott ki, nem
egyet többször is és azonkivül sok levél és jelentés került
felolvasásra. Különösen kiterjedt a vizsgálat Dienes Márton előéletére s
váratlan és gyors szökésére s arra, hogy ebben miféle szerepet játszott
a rendőrség s néhány főur és kaszinótag. De kiterjedt gróf Szápáry
László készpénzbeli vagyonára is és arra a sikamlós kérdésre, vajjon
gróf Khuen-Héderváry kormányelnök előzetesen tudhatott-e valamit gróf
Szápáry László vesztegetési tervéről és cselekményéről?
A kormányelnököt a vizsgálat folyamán fölmerült komolyabb jelenségek
közül nem terhelte egy se. Jogi és köznapi nyelven mondva, tisztán
került ki a hirhedett ügy egész zürzavarából.
Az állami rendőrség sulyos tévedések és mulasztások gyanuja alatt
maradt, de törvénynek alaki sértése még fegyelmi vétség alakjában se
bizonyult rá. Csak ügyetlenség s pártos felfogás.
Gróf Szápáry László őszinte töredelmes lélekkel magára vett minden
terhet, melyet a közérdek szempontjából tehernek kell tekinteni.
Itélet nem lett a vizsgálat következése. Alkotmányunk nem ismer
biróságot, a mely itélni illetékes lehetett volna. Csak gróf Szápáry
Lászlót nem vonták fegyelmi eljárás alá, noha ez megtörténhetett volna,
minthogy köztisztviselő létére vétkes cselekményt követett el.
De hát vétkeset-e? A jogi tudomány ezt is kérdésessé teheti. Bűn és
vétek csak az, a mit a büntető törvény bűnnek és véteknek jelöl meg. De
a képviselők megvesztegetését nem mondja se bűnnek, se véteknek.
Politikailag undok cselekmény mindenesetre. Ámbár más alakban – fájdalom
– igen gyakori.
Gróf Szápáry lemondott magas állásáról rögtön. Gróf Khuen-Héderváry
Károly kormányelnök is lemondott hamarosan, már augusztus közepe táján,
de nem ez ügy miatt, hanem a parlamenti zavarok s többségének
ingatagsága miatt.
A vizsgálat iratai félretétettek, irattári por lepi őket a
megsemmisülésig.
* * *
Röviden vázolnom kellett az ügyet, mert beszédeimben egyszer-kétszer
fölemlitem. Nyájas olvasóim értsék meg tisztán, miről volt szó.
MAGYARORSZÁG KÜLÖN ÁLLAM.
I. A BESZÉD TÖRTÉNETE.
(Gróf Khuen-Héderváry kormányzása alatt nem volt nyugalom. – A chlopyi
hadiparancs. – E hadiparancs birálata. – Ő felsége magyarázata. –
Barabás közbeszólása. – Viharos támadások Barabás ellen.)
A beszéd 1903. évi szeptember 29-én hangzott el a képviselőházban.
Zavaros politikai viszonyok s nagy parlamenti viharok késztettek a
felszólalásra. Hogy beszédem minden részét jól és tisztán megérthesse az
olvasó, annak történetét s előzményeit kissé részletesen kell
ismertetni.
Gróf Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök kormánya állott az ország
élén, de kormányzásának kezdete óta a nagy nemzeti kérdések tárgyalása
miatt pillanatig se volt nyugalom a törvényhozási közélet mezején. A
Széll-kormány alatt a katonai kérdések miatt támadt izgalom épen nem
tudott s nem is akart csillapodni, az ellenzék nagy része épen nem akart
a nemzeti küzdelem folytatásáról, mig küzdelme vagy sikerhez nem jut
vagy ereje ki nem merül, lemondani s bár a függetlenségi pártnak
Kossuth-árnyalata ismételve hajlandó volt leszerelni, voltak a
függetlenségi párton többen, kik az Ugron-Holló párttal összefogva,
könyörtelenül folytatták a parlamenti harczot és pedig olymódon, mely
pillanatonként a tervszerü obstrukczióhoz volt hasonló. Én is a küzdelem
folytatását láttam szükségesnek sok okból. Ezek közé tartozott, hogy ugy
az uralkodó részéről, mint az osztrák kormány s a magasabb osztrák
politikai körök részéről több izben oly nyilatkozatok történtek, melyek
Magyarország külön állami létét vagy semmibe se vették, vagy egyenesen
megtagadni látszottak és a melyek az ugynevezett osztrák birodalmi
egység és ugynevezett összállam gondolatának, tervének s
visszaállitásának sikerét egyenesen számitásba vették. Az obstrukcziót
nem helyeseltem, sőt utáltam, de azért, mert tiz-husz képviselő
czélzatosnak látszó obstrukczió módszerével küzdött: a törvényhozó
hazafias kötelességének teljesitéséről lemondani nem volt szabad s
Magyarország sok oldalról megtámadott s folyton kétségbe vont
alkotmányát s állami létét meg kellett védelmezni.
Ennek élénk érzete szülte e beszédet is.
A Khuen-Héderváry-kormányt egyéb különös szerencsétlenségek is
megrohanták. Ilyen ama végzetes megvesztegetési kisérlet, a melyet gróf
Szápáry László fiumei kormányzó julius havának második felében ellenzéki
képviselők pénzen való megvásárlásával elkövetett s a mely julius 29-én
pattant ki, a mikor Pap Zoltán képviselő nyilt képviselőházi ülésben
tizezer koronát, mint vesztegetésre forditott összeget, az eset
körülményeinek előadása közben a ház asztalára letett.
Ujabb parlamenti zavarok támadtak e miatt, melyek lényegesen
hozzájárultak ahhoz, hogy gróf Khuen-Héderváry Károly lemondjon
kormányelnöki állásáról s vele együtt kormánya is visszavonuljon.
Augusztus tizedikén jelenté be gróf Khuen-Héderváry hivatalosan a
háznak, hogy a kormányról lemondott. Az uj kormányalakitás sok
nehézséggel járt, sok időt is vett igénybe, az ügyek időközi intézését
természetesen még gróf Khuen-Héderváry végezte.
Időközben ujabb bonyodalom támadt.
A hadsereg kérdésében folyt hosszas és heves nemzeti küzdelem izgalmat
szült Ausztria kormányzó és törvényhozó s a hadsereg főbb intéző
köreiben is. Attól tartottak, hogy ő felsége elvégre a béke és nyugalom
kedvéért engedményekre lesz hajlandó s nemzeti követeléseink
egyikét-másikát ki fogja egyenliteni. Ez okból elégedetlenség kezdett
ama körökben nyilvánulni. Ily viszonyok közt határozta el ő felsége a
Chlopy-i hadiparancs kibocsátását. E hadiparancs sokáig és sokszor volt
a tárgyalások napirendjén, ennek közlését hát czélszerünek látom. Igy
hangzik:
HADIPARANCS.
Fontos állami ügyek foglaltak el abban az időben, a melyet oly szivesen
szántam volna a 7-ik és 12-ik hadtest idei hadgyakorlatainak.
Helyettesitésemmel ő császári és királyi fenségét Ferencz Ferdinánd
lovassági tábornok urat bizván meg, az ő tudósitásaiból állandóan
értesültem a hadgyakorlat lefolyásáról és a mint vártam, megelégedésemre
szolgált, hogy ő császári és királyi fenségétől mindkét hadtest és a
magyar honvédség odarendelt nagyobb csapattesteinek állapotáról és
műveleteiről csak dicséretet és elismerést hallottam.
Galicziában jelen lévén a nagyobb lovassági hadgyakorlatokon, ujra
meggyőződhettem azoknak tanulságos tervezéséről, vezetéséről és
keresztülviteléről, valamint az összes részvevő csapatok kitünő
állapotáról és nagy cselekvőképességéről.
Minél biztosabban van megokolva kedvező véleményem összes fegyveres erőm
minden részének katonai értékéről, odaadással teljes
szolgálatkészségéről és összevágó együttműködéséről, annál inkább kell
ragaszkodnom és akarok is ragaszkodni fennálló és jónak bizonyult
intézményeihez.
Hadseregem – melynek szilárd szervezetét egyoldalu törekvések,
félreismerésével azoknak a nagy feladatoknak, a melyeket a monarkia
mindkét államterületének javára teljesiteni kell, meglazitani alkalmasak
– különösen tudja meg, hogy sohasem adom föl azokat a jogokat és
jogosultságokat, a melyek legfőbb hadurának biztositva vannak.
Hadseregem maradjon közös és egységes, mint a milyen; – erős hatalom az
osztrák-magyar monarkia megvédésére minden ellenség ellen.
Összes fegyveres erőm, esküjéhez hiven fog tovább haladni a komoly
kötelességteljesités utján, áthatva az egység és az összhang ama
szellemétől, mely minden nemzeti sajátosságot tisztel és minden
ellentétet kiegyenlit, a mennyiben minden néptörzsnek különös
jelességeit a nagy egésznek javára értékesiti.
Chlopy, 1903 szeptember 16-án.
_Ferencz József s. k._
Ime a hadiparancs, mely csakugyan alkalmas arra, hogy a magyar nemzet
államfentartó és faji és történelmi önérzetét mélyen sértse és
alkotmánya rendithetetlenségében vetett hitét is megingassa.