Ninette-et már nem találta Budapesten. Felkereste Lippait és
megállapodott vele, hogy másnap együtt utaznak a Tátrába. Estére
Lippainak Hopfnerrel volt találkozója.
– Az utóbbi időben nagyon összebarátkoztam vele, – mondta természetes
hangon. – Igazán elsőrangú ember.
Este együtt vacsoráztak mind a hárman. Hopfner rosszkedvű volt és komor
kutyatekintettel nézte egypárszor végig Jánost.
– Hová utaznak holnap? – kérdezte egyszerre felhorkanva.
– A Tátrába.
– Ott van Kerékgyártóné is?
– Ott.
– Ő hítta?
– Nem hívott éppen… még a télen megállapodtunk…
– De várja?
– Vár.
Hopfner nem szólt semmit, de sárgakarikás kutyaszeme olyan dühvel
szegződött neki Jánosnak, hogy János nem állotta meg szó nélkül.
– Kérem, – szólt udvariasan – mondja meg, miért gyűlöl. Tekintetek,
hiába, nem tudnak ölni.
Hopfner lassan és ünnepiesen szólalt meg:
– Gyűlölöm… nem önt; gyűlölöm a nevetőket, az élvezőket, az élőket.
János meg akart szólalni, de Hopfner még folytatta:
– A szenvedők és a megalázottak nevében… valamennyi megcsalt férj
nevében szeretném önt egyetlenegy mozdulattal szíven döfni, hogy a
szívetlázító mosolygása örökre ráfagyjon az arcára.
– Nagyon szeretetreméltó, – felelte János. – De minden egyébtől
eltekintve… legutóbb még ön is részeg élvező volt.
Hopfner nem felelt. A szemét előbb lesütötte, azután tüntetően
elfordult. De mikor a vacsorának vége volt és elbúcsuztak egymástól,
akkor nyugodtan így szólt:
– Én holnap visszamegyek a frontra.
– Hogyan? Hiszen…
– Minden héten legalább húsz névtelen feljelentés érkezett ellenem.
Felemelte a fejét.
– Itthon maradhatnék, – mondta kevélyen. – De most látom végre, hogy e
között a hitvány világ között és köztem kiegyenlíthetetlen az ellentét.
Kint voltak az utcán és János meglepetve nézett rá. A fogyatékos utcai
világításban az arca és az egész feje más volt, mint eddig. Sötét
nemesség ömlött el rajta.
– Örök ellenségek vagyunk, – folytatta Hopfner – és egyikünknek el kell
pusztulnia.
Kezet nyújtott nekik, megfordult és elment. János Lippaival szótlanul
ballagott hazafelé. A hotel előtt, mielőtt kezet fogtak volna, Lippai
elhúzott szájjal így szólt:
– Minthogy a világ nem fog elpusztulni, –.
Kezet fogtak és elváltak. Másnap korán reggel találkoztak a vasútnál és
délután megérkeztek a Tátrába. Ninette várta őket. János boldog
jókedvvel csókolt neki kezet, azután elragadtatva nézett bele az arcába.
– Ninette-kém, – mondta – én azt hittem, hogy egy bús szenvedőt találok
itt beesett szemmel és hervadó arccal. Ehelyett –.
– Én szomorú voltam és nagyon egyedül voltam, – felelte Ninette
mosolyogva. – De nekem nagyon nagy szerencsém van és a legnagyobb
hálátlanság volna tőlem, ha beesett szemmel bánkódnám.
– Miben van szerencséd?
– Abban, hogy az uram mérnök és hogy nincs veszedelmes helyen. Ha
meggondolom, hogy másoknak mi jut ki és hogy az én uram hová került,
akkor nem tudok eléggé hálás lenni… és eleget imádkozni.
János elbiggyesztette a száját.
– Az uram, – mondta szelíd csúfolódással. – Az uram… az uracskám… a kis
uram. – Milyen rutinnal mondod ezt már ki.
Ninette nyugodtan nézett a szemébe.
– Hogyne, – felelte – hiszen már féléve, hogy asszony vagyok.
János nem felelt. Felmentek a hotelbe. János a régi, két szobáját kapta
meg. Portás, pincér és szobalány elragadtatva üdvözölte. Felmentek a
szobáikba átöltözködni.
János sietve öltözködött át, azután jókedvüen ment le Ninette-et
megkeresni. Ninette-re várnia kellett. Mialatt a hallban üldögélt, egy
világoskék ruhás, dús barnahajú, szabályos szépségű, karcsú nő ment át a
terraszról a lépcső felé. János gondolkozva nézett rá. Ezt a nagyon dús
barnahajú hölgyet már látta valahol. Mialatt gondolkozott, a barnahajú
hölgy hosszú szempillái alól nyugodtan nézett a szemébe, az utolsó
másodpercben rámosolygott és megbiccentette a fejét. János sietve
köszönt neki, és a barnahajú hölgy elment.
Nemsokára jött Ninette. János nagy elégedettséggel nézett végig rajta.
– Elragadó vagy Ninette, – mondta.
Ninette leült.
– Mondd, Ninette… itt az elébb átment egy nő… görög istennőnek
stilizálja magát…
Ninette gondolkozott.
– Feltűnően dús, barna haja van, görögös kontyban.
– Ah. Theodori Vilma.
– Persze, – mondta János. – Képzeld, nem ismertem meg. Igaz, hogy csak
egyszer voltam vele együtt.
– Pedig Theodori Vilma… a maga kedvéért jött ide.
– Ugyan, kérlek.
– Igazán. Mikor télen együtt voltak, magától hallotta, hogy valószínűleg
idejön. És nekem őszintén elmondta… előbb gyanakodott rám és
ravaszkodott velem… de azután őszintén megmondta.
János elhúzta a száját.
– Gyűlölöm pályatársnőimet. Csak a színpadon van létjogosultságuk.
Mosolyogva hajolt Ninette-hez.
– De te imádandó vagy Ninette. Soha ilyen szép nem voltál. Azt hittem,
hogy az arcod csodálatos fehérsége már szebb nem lehet… most ebbe a
tejfehérségbe egy nagyon halk rózsaszín is vegyül bele… de igazán csak
annyi, mint egy halvány rózsaszirom gyöngéd pirossága…
– Sokat vagyok a napon. Lesültem.
Hallgatott egy ideig, azután felnézett Jánosra.
– Igaz, – mondta nyugodtan – mi van… hm… Bessie asszonnyal.
– Bessie? Már három héttel ezelőtt elment Hollandiába. Onnan visszamegy
Londonba, ahol most igen érdekes személyiség lesz.
– Úgy? Elutazott?
– Igen… azért ment el már három héttel ezelőtt, mert így mégis megvolt
az az elégtétele, hogy ő hagyott el engem és nem én hagytam el őt.
– De vajjon ez a… győzelem… nem volt-e nagyon fájdalmas neki?
– Ugyan. Te mindig sokkal jobbnak tartod a nőket, mint amilyenek.
Ninette nyugodt, kutató szemmel nézett Jánosra. János heves fejtegetésbe
akart fogni. Ekkor azonban megérkezett Lippai is.
Elmentek sétálni. Vacsoratájban visszajöttek.
– Igaz, – mondta Ninette – nekem Theodori Vilmával van közös asztalom.
Ha maguknak nem kellemes…
– Rettentő vagy Ninette, – mondta János kétségbeesve. – Éppen egy ilyen
művésznőt kellett kikeresned.
– Nagyon egyedül voltam és örültem, hogy van valakim.
Lippai bosszankodva szólt közbe.
– És különben is, mi kifogásod van neked Theodori Vilma ellen? Ami a
hírét illeti, királynők is megelégedhetnének, ha olyan jó hírük volna.
– A híre, – bánom is én a hírét…
– Ami pedig a művészetét illeti, két-három év múlva éppen olyan magyar
világhíresség lesz nőben, mint amilyen te vagy férfiban.
János halkan káromkodott.
– Bánom is én, – mondta – ha akár kínai császárnévá választják. De
terhemre lesz. Minek ide közénk még valaki.
Bementek vacsorázni és a vacsorához megjött Theodori Vilma is. János
bocsánatot kért tőle, hogy nem ismerte meg.
– Bocsásson meg, – mondta. – Én tudtam, hogy láttam már valahol. De azt
hittem, hogy szép békeidőben a Louvre-ban… a hosszú folyosó végén… a
kupola alatt… márványban és letört két karral.
Theodori Vilma gyanakodva kapta fel a fejét, de azután nyugodtan mondta:
– Magának énvelem csúfolódni tetszik. Nem tesz semmit. Én a hajamat
azért tovább is így hordom. És majd néz maga engem még más szemmel is,
mint a miloi Vénuszt.
– Lehet asszonyra nagyobb tisztesség, mintha őhozzá hasonlítják?
– Ha márványból van kifaragva, nem.
Lippai tüntetően undorodó arcot vágott és János sietett másról beszélni.
A vacsora alatt Theodori Vilma előadta, hogy egy hét múlva jótékony
célra a fürdő kis színházában előadást tartanak. Eljön Kodovszki is; itt
nyaral a közelben. A János ellenszenve erre dühös haraggá lett, és nagy
erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ezt a haragot valahogyan elrejtse.
A vacsora végén Theodori Vilma mosolyogva búcsut intett nekik és
elsétált tőlük. János boldogan fordult Ninette-hez.
– Mégis van ebben a nőben tapintat, – mondta. – Látta, milyen szörnyű
módon terhemre van.
Lippai ránézett, és amikor kimentek a terraszra, ő is elsétált tőlük.
– Egyedül vagyok veled Ninette, – mondta János boldogan. – Milyen jó
veled lenni. Te nem örülsz, hogy egyedül vagy velem?
– De igen… örülök…
– Édes Ninette…
Ninette átnézett a szomszéd asztalhoz és tüntető hangossággal kérdezte:
– És a jövő szezonra milyen tervei vannak?
János érezte, hogy igaza van.
– A jövő szezonra? – mondta bosszankodva. – Természetesen minden attól
függ, el van-e még zárva a világ.
– Amerikába lehetetlen átjutnia.
– Lehetetlen.
A jövő szezonról beszélgettek. Azután visszajött Lippai, más ismerősök
is jöttek és Ninette nemsokára felállott.
– Mindig korán kelek, – mondta.
– Hánykor? – kérdezte János.
– Hét órakor már itt lent reggelizem.
Barátságosan búcsúzott a társaságtól és elment lefeküdni. János lent
maradt. A társasága egyre nagyobb lett; nők jöttek oda olyan arccal,
mintha őt nem is látták volna, hanem a társaság többi tagjaihoz
jönnének, azután megálltak és édes zavarodottsággal néztek róla a
többiekre és a többiekről rá. Jánosnak erre olyan mosolygással, amelytől
úgy érezte, hogy csikorog az arca, fel kellett állnia és be kellett
mutatkoznia.
– És ha nem akarom Ninette-et kompromittálni, – mondta magában mérget
nyelve, – kedvesnek kell lennem.
Keservesen fáradozott, hogy kedves legyen. Theodori Vilma leült egy
szomszéd asztalhoz és elnéző mosolygással szemlélte a fáradozását. Az
idő rettentő lassan telt, de végre éjfél lett és aludni lehetett menni.
Egy hét múlva este, vacsora után János lázas türelmetlenségtől reszketve
sugta Ninette-nek:
– Ninette, drágaság, ettől a csőcseléktől nem lehet élni… nekem
beszélnem kell veled.
– Menjünk le a fasorba, – mondta Ninette.
– Nem… ott is nyüzsögnek.
– Holnap reggel…?
– Nem. Még ma kell.
Ninette nagy szemmel nézett rá és mozdulatlanul várakozott.
– Éjfélután, – mondta János felindultan. – Jó?
– Jó.
– A te szobádban. Igen?
– Igen.
– Imádlak. – Szeretsz engem?
Ninette igent intett, azután a szomszéd asztalokra való tekintettel
hangos beszélgetést kezdett.