Március elején Cavallarné eljött Jánoshoz és azt mondta, hogy beszélni
szeretne vele… egy nagy kérése van hozzá. János leültette, leült vele
szembe és csodálkozva nézte az izgatottságát.
Cavallarné ki volt pirulva, de amikor meg akart szólalni, elsápadt.
– Parancsoljon nagyságos asszonyom, – mondta János nagyon
szeretetreméltóan.
– Talán… talán mégse… meggondoltam a dolgot.
– Nem szeretném erőltetni… ahogy parancsolja… de higyje el, hogy én a
legnagyobb érdeklődéssel hallgatom és igen örülök, ha valamiben
rendelkezésére lehetek.
Cavallarné hálásan és habozva nézett rá, azután összeszedte magát.
– A jövő héten lesz, – mondta – a Ninette esküvője.
– Igen…
– Ha Ninette férjhez ment… én szeretnék Budapestről elköltözködni…
– Elköltözködni?
– Igen. Bécsbe vagy talán külföldre. És nagyon szeretném… nagyon kérem
rá, mondja meg ezt maga Ninette-nek…
– Én?
– Maga. És magyarázza meg neki maga, hogy így a legjobb. Akkor rögtön
belenyugszik.
János csodálkozva nézett rá.
– Én szívesen megmagyaráznám neki, – mondta habozva, – de akkor
mindenekelőtt nekem kellene róla meggyőződve lennem… Már pedig én, – én
őszintén szólva, nem értem.
Cavallarné sápadt volt és a szeme meg-megrebbenve kerülgette a Jánosét.
– Miért lesz így a legjobb? – kérdezte jóindulattal és biztatóan János.
– Mondja meg nyiltan… ne féljen az őszinteségtől. Ha már egyszer szó van
a dologról.
Cavallarné egyenesre ült a székében. Kövéres, keztyűs kezét rászorította
a szívére; szólni akart, azután szégyenkezve elhallgatott és végül
lesütött szemmel ezt mondta:
– Én most majd egyedül maradok… És látja: én Ninette-et, én Ninette-et…
imádom… Amikor kislány volt, tíz-tizenöt éves… féltem tőle. De azóta úgy
nézek rá, mint… mint egy szentre, földre szállt áldásra… úgy-e olyan,
mintha az égnek az angyala volna?
– Olyan.
– És most már évek óta ő mondja meg, hogy mit tegyek. Nem úgy, mintha én
volnék az anyja; – mintha ő volna kettőnk között az idősebb, a
tapasztaltabb, a meggondoltabb… mintha ő vigyázna rám.
– Igen. És?
– És hogyha én most egyedül maradok… én… én… nem tudom, tudok-e… tudok-e
úgy élni… mint ahogy neki kedvére van…
János elgondolkozva nézte puha, szép, egy kissé hervadt arcát és
szomjas, mély szemét.
– Igen, – mondta. – Tehát?
– Tehát a legjobb, ha én nem élek az ő közelében, hanem elmegyek… minél
messzebbre. Néha meglátogatom… gyakran meglátogatom… de őneki énrám most
már semmiképen sincs szüksége… és jobb, ha őneki miattam nem kell magát…
ha velem nem kell törődnie.
– Hm… igen… ezt most határozta el?
– Oh dehogy. Már négy évvel ezelőtt, akkor, amikor Ninette úgy
megváltozott. De mindig azt mondtam: most várnod kell, most ki kell
tartanod addig, amíg a lányodnak nincs biztos támasza az életben és amíg
rád szüksége lehet.
János figyelmesen és furcsa szimpátiával nézte a felindultságát és a
lelkendezését. Lám, ez is hősiesség volt. Négy évet feláldozni egy
alkonyodó asszonyiságból, amely olyan szomjasan keres kárpótlást azért,
amit elmulasztott. Hősiesség volt.
– Helyes nagyságos asszonyom. Megmondom Ninette-nek és remélem, meg
tudom győzni róla, hogy így lesz a legjobb.
Cavallarné felállott, lesütött szemmel köszönte meg Jánosnak a jóságát,
azután elment. János másnap beszélt Ninette-tel. Ninette elámulva
hallgatta a hírt, azután felindultan tiltakozott. Mire jó ez? Minek ez?
Ennek igazán nincs értelme. Ők, ha nem is laknak ezentúl együtt, mégis
összetartoznak. Jánosnak nagy fáradságába került, amíg rábírta, hogy
nyugodjék bele a dologba és ne okozzon fölösleges fájdalmat az anyjának
azzal, hogy lebeszéli.
Március közepén megvolt az esküvő. A fiatal pár elutazott Bécsbe.
Cavallarné, miután görcsös zokogással elbúcsuzott Ninette-től, elutazott
Svájcba. János pedig nagyon rosszkedvűen elutazott Berlinbe.
Junius közepén levelet kapott Ninette-től. A levélben egyebek között az
állott, hogy Cavallarné látogatóban volt otthon, de rövid látogatás után
megint elutazott. Kerékgyártó Eleket pedig besorozták katonának;
kinevezték mérnökhadnagynak; még nem tudni, hová osztják be; ha lehet,
Ninette oda fog menni, ahol a férje lesz, és így nem tudja, hogy együtt
nyaralhatnak-e, amint tervezték, Jánossal. Julius végén Ninette megint
írt. A férjét, írta, Galiciába küldték; ő nem mehet utána; Budapestről
elmegy a Tátrába; nagyon szomorú és nagyon elhagyott. János erre rögtön
vonatra ült és elutazott Berlinből.