János lábujjhegyen kilépett a szobájából, végigment a homályos folyosón,
megállott, körülnézett és benyitott a Ninette szobájába. A szoba ki volt
világítva és a közepén, a kis asztal mellett, esti ruhában ott ült
Ninette. János halkan betette az ajtót és ugyanezzel a mozdulattal
fordított egyet a kulcson is. Azután háttal az ajtónak megállott és
felindult mosolygással nézett Ninette-re.
Ninette sötét ruhájában mozdulatlanul ült a helyén. Dús fekete haja
nehéz, fénylő hullámokban fogta körül fehér arcát. Az arca nyugodt volt,
a szeme mélységesen sötét, de tiszta pillantásu. János elragadtatva, de
figyelmesen nézett bele felfelé fordított arcába és puha arcában valami
merevséget látott. Mintha a tiszta és puha arcbőr mögött az izmok és az
idegek pattanásig meg volnának feszülve. Oh, drága Ninette, oh dobogó
szívű, szép Ninette.
Állva maradt az ajtó előtt, azután egyenesen nekitámaszkodott az
ajtónak, hogy kényelmesen és kedélyesen álljon, hogy egyetlen mozdulata
se legyen siető és megriasztó.
– Jó itt nálad Ninette, – mondta nyugodtan. – Halk illat van a
levegőben. Az egész szobában van valami különös tisztaság és édes
melegség.
Nyugodtan körülnézett.
– Pedig ez is olyan közönséges hotelszoba, mint a többi. Érdemes volna
egyszer apróra utánajárni, hogyan alakul át egy ilyen közönséges
hotelszoba egy Isten különös kegyelmétől megáldott női lény által. –
Legalább a durva realitásokat megállapítani. – Itt van először ez a halk
illat. – Azután itt vannak a toalettszerek. Ezeken is rajtuk van a
tulajdonosuk egyénisége. Azután: a fogason ruhák lógnak. – Az ágyra rá
van vetve egy pongyola.
Beljebb ment a szobába.
– Ajándékba kapott rózsák, hálóing, koffer, könyv az éjjeli szekrényen…
Közelebb ment Ninette-hez. Ninette megmozdult. János megállott és
széles, ölelő mozdulatot tett.
– Egyszóval minden, ami Ninette és ami Ninettehez tartozik, amitől színe
és fénye van egy közömbös szobának és amit én úgy imádok.
Leült egy székre Ninette-tel szemben.
– Jó itt Ninette, – mondta nyugodtan. – Boldog vagyok, hogy itt vagyok.
Nézz rám jóindulattal… a szemed komor… nem enyhül meg a tekintete?… nem
adod szívesen nekem ezt az örömet?… nem örülsz annak, hogy örömet
szerezhettél nekem?
– De igen. Örülök.
– Emlékszel rá: öt évvel ezelőtt hányszor voltunk így együtt. A hangod
most egy kicsit megint olyan volt, mint akkor. Kicsit rekedt. De nem
olyan pattogó. Akkor harciasan pattogtál: „Azt akarom, hogy azt akarja,
amit én“. „Azt akarom, hogy a libák megpukkadjanak a méregtől.“
Ninette bágyadtan elmosolyodott.
– Milyen szép vagy, ha mosolyogsz, – mondta János. – A mosolygásod olyan
édes és olyan megható, hogy sírni lehetne az embernek örömében és szíve
megindultságában.
Előrehajolt.
– Az élet nem mulatságos, Ninette… én is torkig voltam keserű
elteltséggel és utálattal… szomorú voltam és elhagyott… de ha előtted
térdelhetnék, ha te ilyen megható jóságu mosolygással megint rám
lemosolyognál…
Megfogta a Ninette kezét. Ninette engedte.
– … ha az öledbe hajthatnám a fejemet és te megint megsimogatnád a
fejemet és ha ebből az egész világból megint senkivel és semmivel nem
törődném, csak te veled…
Ninette elhúzta a kezét. János nem engedte.
– … ha átadnám magamat a te szépségednek és a jóságodnak és te… te édes
Ninette… át akarnád…
Ninette határozott mozdulattal elhúzta a kezét és felállott.
– Ninette!
Ninette átült egy másik székbe. A szemében fájdalmas és tüzes komorság
volt, puha arcán merev megkövültség.
– Ninette, – mondta János panaszosan, – elmégy tőlem? Kis Ninette: hát
nem tartozunk mi egymáshoz?
– De igen.
– Van-e még két ember a világon, aki olyan szorosan összetartozik, mint
mi?
– N… nincs.
– Látod, kis Ninette. Milyen jó akkor, hogy együtt lehetünk. Csendes
éjszaka van. Nem tudja senki és nem kell tudnia senkinek. A te titkod és
az én drága titkom. – Az én titkom, hogy már megutáltam az életet és
Ninette által újra megszerettem. Nélküled Ninette semminek sincs
értelme… nem sajnálsz?
– De igen.
– Sajnálj, kis Ninette.
Megfogta a Ninette kezét. Ninette nyugodt, de határozott mozdulattal
elhúzta a kezét, csendesen felállott és átült egy másik székbe.
– Ninette!
Ninette megkövült arccal nézett rá.
– Ninette, – mondta János szemrehányóan, – te elhúzod tőlem a kezedet?
– El, – felelte Ninette halkan.
– Miért Ninette?
– Mert nem helyes, hogy a kezemet a kezében tartsa.
– Ninette… mi van abban, ha a kezedet megfogom?
Ninette egyenesre ült a székében, felemelte a fejét és reszkető ajakkal
mondta:
– Nem volna benne semmi. Máskor. De most maga félreérthetné. És így
jobb, ha én mindjárt megmondom…
– Mit?
– Hogy az én kezemet így csak az uram foghatja meg.
János olyan arcot vágott, mintha fába harapott volna. Fanyar és gúnyos
grimásszal nézett Ninette-re, Ninette mozdulatlan arccal és lobogó
szemmel nézett vele farkasszemet. Sokáig hallgattak.
– Ninette-kém, – mondta végül János, – te… úgy látom… előre tudtad, hogy
ezt fogod nekem mondani. Készültél rá.
Ninette elpirult.
– Nem, azért nem baj, – mondta János. – Azért nagyon jól mondtad. Csak
érzett rajta, hogy készültél rá. Akkor bizonyosan készültél egyébre is…
– Igen, – felelte habozva és dacosan Ninette.
– Hát… beszélgessünk. Miért ne beszélgetnénk el? Sokszor beszélgettünk
már… csendes éjjel… senki olyan jókedvűen nem tud beszélgetni, mint mi
ketten.
Ninette dacosan emelte fel a fejét. Nem akart ezen a kedélyes hangon
beszélgetni. János észrevette. Komolyan folytatta:
– Ninette, hát… készültél te arra… hogy én… idejövök hozzád?
– Készültem.
– Ah.
Ninette a János felsőbbséges hangjára újra megrázta a fejét és elszántan
villant fel a szeme:
– Mióta itt van, – mondta elszántan, – azóta tudom, hogy ez jön… De
sejtem, amióta asszony vagyok. Egy lány… Istenem egy lány mégis csak
tudatlan nagy csacsi, akármennyire hiszi is magáról, hogy mindent tud.
De egy asszony… egy asszonynak ezt tudnia kellett, ezt várnia kellett…
– Ah… ne mondd.
Ninette az ajkába harapott. Habozott egy másodpercig, azután felkapta a
fejét.
– Különösen, – mondta csattanó hangon, – ha olyan forrón szereti a
férjét, mint én.
János visszahőkölt.
– Ne mondd, te olyan forrón szereted?
– Forrón szeretem, – felelte Ninette hangosan, szinte elvakult
elszántsággal. – Mindig rá gondolok, Reggel és este utána vágyódom;
éjjel megölelem a párnámat s belesuttogom a levegőbe: Elek, édes Elek, –
hátha az éjszaka elviszi magával, és ő meghallja Galiciában.
János sebzetten ugrott fel a helyéről és felháborodottan tett néhány
lépést a szobában. Bosszús és kelletlen arccal fordult Ninette-hez.
Ninette merev elszántsággal hajolt még mindig előre.
– Ah Ninette-ke, – szólt János megenyhülve, – az elszántságodból látom,
hogy a te izlésednek is megvan a véleménye erről a te
nyiltszívüségedről. Nem baj. Te előre elhatároztad, hogy ezt fogod
mondani… védekezésképen… egészen felesleges védekezésképen. No, jó.
Elmondtad. Most beszélgethetünk nyugodtan.
Ninette mereven intett nemet.
– Nem? Mit nem? – kérdezte János.
– Én nem mondhatok most mást… mi itt nem beszélhetünk másról, csak
arról, hogy én őt hogy szeretem.
– De Ninette, kérlek… ez a fanatizmus igazán sok. Hiszen jó, szereted,
mert drága lény és kedves fiatal asszony vagy. De talán Kerékgyártó úron
kívül is van még egy és más a világon.
– Nincs.
– Nincs! – mondta János nevetve. – Ami nincs: az mindenekelőtt a mi
kedves Kerékgyártó Elekünk. Ő bizony alaposan itthagyott téged és nem
igen törődött vele, mit csinálsz majd itt. Máris igazi férj.
– Itthagyott. Kellett. De hagyhatott nyugodt lélekkel és ő tudta, hogy
hagyhat. Oh, ő nagyon jól tudta.
– Ne mondd. Ezt tudta? Ilyen bölcs volt.
– Ő fiatal ember és nincs élettapasztalata. De egyet tudott: ha egy
férj, ezt mondta, igazán szereti a feleségét, akkor a feleségét
eltéphetetlenül magához láncolja. Hűségért hűség jár. Egy egész életért
egy egész élet. Ezt tudta. Ez volt az ő bölcsessége.
János mosolyogva nézte Ninette-et.
– Ninette-ke, – mondta jóindulattal, – és azt, hogy te… négy évig az
enyém voltál… azt mindenki elfelejti?
– Neki az mindegy. Ő mindent tud, mert én mindent elmondtam neki. De ő
azt mondja: amit egy lány átél, amit egy lány érez, az eltünő
ábrándozás, futó reggeli álom, amelyet felébredéskor elfelejt az ember.
A házasság alakít át minden lányt, a férje teremti újjá, új emberré
lesz, aki mögött évszázados messzeségben van az, ami félévvel előbb
történt.
– No lám, hát ti ilyen bölcsek vagytok. Hát minden el van felejtve, ami
félévvel ezelőtt volt?
Ninette hallgatott. János gyöngéden, félig emlékeztetve s idézve, félig
meghatottan és könyörögve mondta:
– Ez a lány az Aradi János tulajdona.
Ninette lecsendesedve, bánatosan nézett rá, azután csendesen megcsóválta
a fejét.
– Nem? – kérdezte János. – Már nem?
– Nem.
– Egészen… egészen a Kerékgyártó úré?
Ninette egy másodpercre lehunyta a szemét.
– Azt hiszem, – mondta azután, – én egészen a magamé vagyok. Ezért úgy
kell élnem s azt kell tennem…
János nem bírt magával. Egy gyors mozdulattal megfogta a kezét, az
ajkához szorította, azután egy másik mozdulattal letérdelt előtte és
átkarolta.
– Hát ha a magadé vagy, – mondta részeg haraggal, – akkor mért kell
énnekem szomjaznom és elepednem? Mit kínzol, Ninette? Az ajkadat,
Ninette!
Ninette sápadtan és behunyt szemmel ült.
– Ninette, mért nem szólsz?
Ninette nem felelt. A János két karja lassan lehullott.
– Ninette.
Ninette felnézett. Fájdalmas, szinte ájuldozó pillantással nézett a
szemébe; azután lassan felállott, megsimogatta a homlokát, ide-oda
tévelygett a szobában, azután leült egy székre, a térdére tette a két
kezét és a fejét belehajtotta a kezébe.
János térdelve nézte, azután lassan felállott.
– Ninette.
Ninette felemelte a fejét. Az arca halálsápadt volt és a szeme megtört.
Reszkető, fehér ajakkal megszólalt.
– Volt itt, – mondta – ebben a szállodában egy legény. Háziszolga.
Hnatyuknak hítták. Sokat énekelt; a szobalányoknak nagyon tetszett. És
volt itt egy kis tót lány. Anka. Szőke haja volt, mindig vizesen le volt
szorítva, kis varkocsba, hátra. Ez a kis szőke Anka itt nőtt fel.
Hnatyuknak idén megtetszett. Anka hallgatott rá. Nyár elejére Hnatyuk
jobbnak látta inkább elköltözni innen. Titokban el is ment. Anka azután
beleugrott egy kútba… ezek az ostoba kis tót cselédek még az
öngyilkosságnak is ezt a legostobább módját választják… én ott voltam,
amikor kihúzták.
Összeborzongott. János elsötétült arccal hallgatta.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte komoran.
– Ezzel azt akarom mondani, hogy ha maga engem… mert én annyi hűséget és
szeretetet érzek maga iránt… mégis rákényszerítene, hogy hallgassak
magára, akkor… utána én is mennék egyenesen a kúthoz. Mert tovább élni
nem tudnék.
János kínzottan és gyanakodva nézett rá. Hátha itt valakit
félrevezetnek? Hátha Ninette önmagát csalja meg? Odalépett hozzá.
– És ha én azt mondom neked, – mondta dühödten és összeszorított foggal,
– hogy amit kérek tőled, tedd meg az életed árán is, –?
Ninette kitágult, nagy szemmel nézett rá. Az arcát hirtelen nagy
pirosság öntötte el. Felállott.
– Akkor, – mondta ziháló mellel – én azt felelem, hogy nem teszem meg.
– Nem?
– Nem. Mert az életemmel… tartozom magamnak. Mert élni akarok és boldog
akarok lenni. Mert tartozom az életemmel az uramnak és azt akarom, hogy
ő is boldog legyen.
Jánoson nagy kedvetlenség és őszinte elszomorodás vett erőt. Lassan
elfordult.
– Úgy? – mondta csüggedten és félig önmagának. Akkor hát… azt, ami volt…
azt csakugyan elfelejthetjük.
Ninette reszkető hangon mondta:
– Kérem… ne forduljon így el tőlem… nem bírom el, ha szomorú… nézzen
rám.
János visszafordult. Ninette szembeállott vele és a szeme most tele volt
hűséggel és odaadással.
– Kérem, – mondta reszkető hangon – hallgassa meg, amit mondok.
A szívére szorította a kezét.
– Az én szivem úgy tele van hálával és szeretettel maga iránt. Én
magának annyival tartozom… mindennel. Ami vagyok… hogy élek, hogy boldog
tudok lenni, az maga által lettem. De látja, éppen ezért… nem szabad,
bűn volna, nemcsak tőlem…
János elgondolkozva nézte.
– Az uram, – mondta Ninette – ideadta nekem az egész életét. Ezért én az
egész életemet adom cserébe.
János fanyarul bólintgatott.
– És magának, – mondta Ninette könyörögve – mi volnék? Nézze, annyi
asszony van… én nem mondom, hogy rosszak, nyilván rossz férjeik vannak.
De ha egy asszonynak jó ura van és ha az urát szereti, akkor… Nemcsak
éntőlem, magától is bűn volna.
János keserű szájjal mosolygott.
– Kis Ninette, – mondta elbiggyesztett szájjal – most állsz itt és
tanítasz engem.
– Mert látja, én ezt olyan biztosan tudom, én ezt a vérem minden
cseppjében érzem.
Halkabban és nyugodtabban tette hozzá:
– És különben: maga nevelt engem ilyenné.
– Tessék?
– Maga nevelt ilyenné. Maga tanította, hogy ilyen legyek. Ha maga
énvelem nem törődött volna, akkor én egy tántorgó, szegény lélek lettem
volna. Akkor most nem haragudnék rám. De… sem eddig nem szeretett volna,
sem azután nem szeretne.
János vonogatta a vállát.
– Maga akarta, – mondta Ninette – hogy én ilyen legyek. Maga tanított
meg rá, hogy őszintének, hűségesnek, jónak, becsületesnek kell lenni.
– Én megmondtam neked, – felelte János komoran és a foga között – hogy
én megtanítottalak igazat mondani; meg foglak tanítani hazudni is.
Ninette elmosolyodva csóválta meg a fejét.
– De látja, – mondta gyöngéden és hízelegve – akkor már későn volt.
Velem maga azt tehette, amit akart. És ha maga belőlem jó, tisztességes
és boldog asszonyt csinált, akkor most már rossz, hazug és boldogtalan
akkor se lehetek, ha maga akarja.
Előre hajolt. Gyöngéd, odaadó és hízelgő volt a mozdulata.
– De akarja-e? – kérdezte megindultan.
János is meghatva nézett rá. De könnyes szép szeme, hozzáhajlása, hűsége
és odaadása olyan asszonyi volt és olyan sugárzó volt, hogy János még
azt mondta, amit akart, de a könnyed szavakban már forró indulat
reszketett.
– Pedig, – mondta – én megmondtam… hogy azért… az enyém vagy…
Ninette mosolyogva várt. János nem bírt magával. Egy hirtelen
mozdulattal magához karolta Ninettet és szomjas szájjal kereste az
ajkát. Ninette megrettenve kapta hátra a fejét, elfordította az arcát és
kétségbeesve akart kiszabadulni a János karjaiból. János feszesen
szorította az egyik karjával magához, a másik kezével a fejét akarta
maga felé fordítani. Ninette acélizmokkal védekezett, a fejét
hátrafeszítette, és amikor János utána hajolt, rántott magán egyet és
mind a két kemény öklével mellbe ütötte Jánost. János eleresztette és
hátratántorodott.
Ninette kiegyenesedve, kibomlott hajjal, ökölbe szorított kézzel és
villámló szemmel állt:
– Ezt teszed velem? – szólt János fuldokolva.
– Ezt. Menjen el innen.
– Utálsz engem…
Ninette megrázta a fejét. Kibomlott fényes, fekete hajfürtjei lobogtak.
– Mindenkit utálok, – mondta lázasan – csak őt szeretem.
János csikorgatta a fogát.
– Hát elmehetek? – kérdezte tajtékzó dühvel.
– El.
– Ha most… így… elmegyek, akkor közöttünk mindennek örökre vége, –
mondta János magánkívül. Akkor soha többé nem ismerjük egymást.
Ninette hallgatott.
– Igy is menjek el?
– Igy is.
János az ajtóhoz ment és egy haragos kilincscsapással ki akarta nyitni
az ajtót. Az ajtó nem engedett. János hevesen rángatta. Végre eszébe
jutott, hogy ő zárta be kulcsra az ajtót. Szégyenkezve fordított egyet a
kulcson, kinyitotta az ajtót, visszanézett Ninettere, Ninette dacosan
állt a helyén, János behúzta maga mögött az ajtót és szégyenkezve,
megverve, megalázatottságtól és dühtől fuldokolva rohant végig a sötét
folyosón a lakásába.
A két szobájában szégyenkezéstől őrjöngve járt ide-oda. A székeket
felrugdalta és a tükreibe hangtalanul ordító grimászokat vágott. Félórai
nyargalás után belevágta magát az ágyába, órákig fetrengett a forró
vásznak között és régen világos reggel volt, amikor sajgó fejjel,
kimerülten elaludt.