Félórája ődöngött már ide-oda a két szobájában. Hány óra lehet? Éjfél
után fél egy. Mit csináljon? Lefeküdni céltalan. Lippait megkeresni,
lehetetlen. Ivásnak látni valami elhagyott korcsmában, reménytelen. Ha
pisztolyt lehetne fogni valakire… de kire? minek? Ha össze lehetne törni
valamit… ezt a széket, amelyet megmarkol, a világot, az életet… ha nem
volna minden olyan oktalan, olyan céltalan és reménytelen.
De valamire csak el kell szánnia magát. Ebben a hitvány állapotban csak
nem maradhat. Újra előrántotta az óráját. Ekkor hirtelen kinyílott az
ajtó és Ninette surrant be rajta. Gyorsan becsukta maga mögött az ajtót
és aggódó arccal hallgatózott.
– Mi az? – kérdezte János elámulva. Ki kerget? kitől félsz?
Ninette még a kilincsen tartotta a kezét, mintha attól félne, hogy
valaki be akarja nyomni mögötte az ajtót, de aggódó arcát már
odafordította János felé.
– Robertsonné, – mondta elfogódottan. Higyje el: figyeltette magát.
– Ugyan…
– A komornája kint leskelődött a folyosón. Amikor engem meglátott,
gyorsan beszólt neki. Én futni kezdtem, de még meglátott.
– No! És?
Ninette csendesen vonogatta a vállát.
– Én nem bánom, – mondta csendesen. De higyje el: rettenetes volt az
arca.
Megint ijedten fülelt a folyosó felé. János bosszankodva lépett oda
hozzá, gyöngéden félretolta, kiment a folyosóra, azután visszajött.
– Senki, – mondta kurtán. – Azt hiszem, képzelődöl.
Mind a ketten az ajtóban állottak még. Ninette télikabátban és kalapban,
nyugodt arccal, amely a ruhája feketeségéből tisztán és fehéren
tündökölt ki, János házi-kabátban, felborzolt hajjal, ingerülten és
kipirultan.
– Hogy jöttél ide? – kérdezte azután János mogorván.
– Idejöttem…
Nem tudott tovább beszélni. Elfogódottan és félénken nézett Jánosra.
János megkeményítette a szivét. Nem akart érzékenykedést.
– Hogy jöttél… tudja az anyád, hogy idejöttél?
– Tudja.
János csodálkozva nézett rá.
– És az anyád…
Ninette sietve szólt közbe:
– Lippai segített. Rögtön megértett, amikor azt mondtam, hogy magát fel
kellene keresni. Elkisért idáig.
– Úgy? Hm? – mormogta János komoran. – Úgy? És… minek akartál engem
felkeresni?
Ninette habozott és a szeme ijedt és könyörgő pillantással kereste a
János szemét. De János nem nézett rá. Lenézett a földre.
– Minek jöttél? – kérdezte komoran.
Ninette-nek könnybe lábadt a szeme, könnyes szemmel, kutatva és kérdezve
nézett Jánosra, azután összeszedte magát, felkapta a fejét és hősies
derü ragyogott ki az arcán. Hátrafordult az ajtó felé, a kulcson kettőt
csavart, azután beljebb lépett a szobába, letette a kalapját, levetette
a kabátját és csendesen, mosolyogva és alázatosan odaállott János elé.
– Én azért jöttem, – mondta tiszta, halk hangon, – mert maga azt mondta,
hogy egyszer el kell jönnöm… egyszer, amikor úgy érzem, hogy itt az
ideje… egy forró és elszánt percben. – Én most… úgy éreztem… és itt
vagyok.
János szótlanul nézett le rá, megható, fiatal szépségére, hűséges
szemébe, egész áldozatnak kinált édes lényére. De az a céltalan düh,
amely a lelkében tajtékzott, még mindig habot hányt. A meghatottságot és
a hálát nem eresztette be a szívéhez, keserűvé tette a szája ízét és
olyan szavakat adott az ajkára, amelyek neki is fájtak.
– Éppen ma jött el az a perc? – kérdezte összeszorított foggal.
– Ma.
– Miért éppen ma?
Ninette félrehajtotta a fejét és szótlan, szelíd, megindult pillantással
nézett rá. János rosszindulatú komorsággal tekintett a szemébe, de
érezte, hogy ezt így nem bírja és lesütötte a szemét. Ninette ekkor újra
megszólalt:
– Itt vagyok, – mondta nagyon halkan. – Fogadjon el.
János lesütött szemmel hallgatott. De a Ninette hangja és a szavai és a
félénk mozdulata olyan megható volt, hogy felelni kellett rá valamit.
– Te kedves vagy és jó vagy, – mondta János halkan. – Nagylelkü és
áldozatkész. – Egyébként… ez a perc talán soha el nem jött volna. A
szíved… és a véred… soha ide nem küldött volna… a jóságod küldött most.
Kárpótolni akarsz. – Szánalomból jöttél.
– Nem, nem szánalomból, – tiltakozott Ninette.
– Hanem?
Ninette ide-oda forgatta a fejét, szép fehér nyakát csavargatta, mint
kislánykorában, ha zavarban volt.
– Hanem?
– Hanem, – mondta Ninette nagyon halkan – szeretetből… szerelemből.
– Úgy. Hm.
János hallgatott egy ideig, azután összeszorított foggal megint
megszólalt:
– És miért éppen ma?
Ninette felemelte a két karját, mintha ki akarta volna tárni őket. A
jobb keze visszahullott, de a bal kezét a szívére szorította.
– Mert a szivem összefacsarodott, – mondta halk rajongással, – amikor
magára gondoltam. Mert úgy éreztem… meg tudnék halni azért, hogy
megvigasztaljam… úgy sajnáltam.
– Egyszóval szánalomból.
A János hangja felcsattant. Ninette ijedten nézett rá, azután elsápadva
akart megszólalni. János azonban nem engedte. Elfordult tőle, ökölbe
szorította a kezét, messze elrúgta azt a széket, amely mögötte állt,
ide-oda rohant a szobában és kivörösödve ordította:
– De mit szánakoztok ti énrajtam! Mit sajnáltok ti engem? Hogy mert én
hozzám az az egész nevetséges társaság a szánalmával odatolakodni? Hát
mi van én rajtam sajnálni való? Egy nézőtér, amely tökfejekkel volt
telerakva, nem értette meg, hogy én ki vagyok és mi vagyok. Hát aztán?
Magam mögött hagyom ezt a piszkos kis várost és hercegek tapsolnak
nekem, nem bugrisok, mint itt.
Ide-oda rohant a szobában és ha szék akadt az útjába, azt felrúgta.
Ninette sápadt arccal állott a helyén, azután lassan hátrahúzódott a
falhoz, leült egy karosszékbe és tiszta, nyugodt, szánakozó szemmel
követte a rohanását.
– Mit tudjátok ti, – ordította János – hogy ki vagyok én. A lancasteri
hercegné kétszer jött el hozzám, hogy énekeljek nála, nem azért, mert a
királyné is ott lesz és kéret rá, hanem mert a barátja vagyok. Mi nekem
ez a piszkos város. Ez az ostoba közönség. Mindazok, akikkel együtt ülök
a vacsoránál, mert szeretem, ha emberek vannak körülöttem? Vincent
d’Indy azt mondta, hogy az élete legszebb estéjét nekem köszönheti. És
akkor jön egy ilyen rókafejü gazember, mint ez a Wormser… És Lippai, aki
egy esztelen fecsegő… és az a tacskó, az a vizslakölyök, Kerékgyártó és
beleköpködnek a szánalmukkal az arcomba… és jön az a megátkozott
Hopfner, akit orron kellett volna vágnom… és nekem… és velem… Hát ki
vagyok én? Hát ki vagyok én? Hát ki vagyok én?
Ökölbe szorított kézzel fordult Ninette felé. Ninette hallgatott és
szótlan, nagy részvéttel nézte. János újra kiáltani akart, de a torka
fájt és fáradt volt. Harcias, kifeszült állásából fáradtabb,
kényelmesebb állásba ment át. Ökölbe szorított kezét kieresztette és a
karját lelógatta. Azután ide-oda járkált még egy kicsit a szobában, de
most már lassan és céltalanul, és a fejét is leeresztette. Odament
Ninette-hez, megállt mellette és lehajtott fejjel, halkan mondta:
– Tudod, mi vagyok? Csakugyan: ostoba és azonfelül öregedő komédiás
vagyok.
Fanyarul elmosolyodott:
– Komédiás-ordítozást csapok. – A magam szavaitól berúgok. Nem azt
mondom, amit akarok. – És mindennek a tetejébe: amikor te…
Hallgatott egy ideig, azután újra kezdte:
– Te drágaság és kedvesség, te eljössz ide, kimondhatatlan jóságból és
olyan áldozatkészséggel, amelytől egy életre részeg lehetne az, akinek
szól… és én akkor ordítozom, mintha tíz éve a feleségem volnál, régen
tűrő feleség, akinek – öreg komédiás – kitombolhatom magamat… ahelyett,
hogy letérdelnék és megfognám a kezedet…
Ninette ekkor boldog és meghatott mosollyal nyújtotta fel neki a kezét.
János megfogta és lassan megcsókolta a kezét, azután letérdelt előtte,
azután leült eléje a földre és felnézett rá.
– Drága Ninette, – mondta fáradtan – olyan szégyen és olyan utálat,
mikor az embernek szégyen és utálat ellen kell védekeznie.
– Mért törődik az egésszel? – mondta Ninette könyörögve és gyöngéden.
– De Ninette, látod, hiszen éppen ez az: én csak akkor jöttem dühbe,
mikor láttam, hogy sajnáltok. Hiszen én nem törődöm vele.
Látta Ninette-en, hogy nem hiszi.
– Ezt nem hiszed? Nem tudod ezt megérteni?
Megint fel akart lobbanni.
– De igen. De értem. De hiszem, – mondta Ninette sietve.
János látta rajta, hogy nem hiszi.
– No mindegy, – mondta. – Én úgy belefáradtam az egészbe. Sokkal
fontosabb mindennél, hogy te itt vagy és…
Belehajtotta a Ninette ölébe a fejét. Ninette puha, fehér, anyás kézzel
simogatta le szétkuszált haját és anyás mozdulattal hajolt fölébe.
– Milyen jó ez, – mondta János behunyt szemmel. – Ninette… mondd azt,
hogy szeretsz… még akkor is, ha nem igaz.
Ninette föléje hajolt, néha még végigsimította a fejét, azután halk
lelkendezéssel, csendes, becéző, duruzsoló, elragadott hangon beszélni
kezdett:
– Most én magának elmondom, hogy mi maga énnekem. – Amikor én kislány
voltam, nyolc, kilenc, tíz éves, akkor engem egy szédítő kérdés kínzott,
amelyről eleinte beszéltem a többieknek, azután nem mertem nekik
beszélni róla, mert kinevettek. De este feküdtem egyedül a sötétben és
néha világos nappal is körülnéztem és egyszerre szédülve azt kérdeztem:
mi az az én. Mi a világ? Mi a többiek? Mi az én? Ki az a Cavallar
Ninette? – Az apám azután meghalt és… és akkor egészen egyedül voltam…
és már nem töprengtem ugyan azon, hogy mi az én… de elveszve,
kétségbeesve, szédülve tántorogtam a világban. Akkor jött maga; és
emlékszik még rá… mikor éjjel hazamentem magától, évek óta akkor aludtam
először nyugodtan és csendesen… És azután magával sokszor együtt voltam…
Eleinte néha nem akartam engedelmeskedni, de azután rájöttem, milyen jó
magának engedelmeskedni… és akkor lassanként úgy lett… de ezt én
akartam, hogy így legyen… hogy én nekem mindenki mással szemben volt
véleményem és akaratom, csak magával szemben nem. És maga… akkor éjjel
azt mondta, hogy én a magáé vagyok. És én azután nem is kérdeztem
magamtól soha többé szédülve, hogy ki vagyok én. Ha belenéztem a
tükörbe, vagy ha az utcán mentem és valaki rámnézett, akkor azt mondtam
magamban: ez itt Cavallar Ninette, az Aradi János tulajdona.
János felnézett rá.
– Te drága, – mondta elragadtatva.
– Én azt akartam tenni, amit maga akarhat, hogy tegyek. Én azt akartam
gondolni, amit maga akarhat, hogy gondoljak. A más sorsába tudtam
beleszólni; a magam sorsa majd az lesz, amit maga akar. Én tudtam… már
az első évben megértettem, milyen furcsa volt az, amikor én eljártam ide
magához és a leveleit írtam meg és a női látogatóit fogadtam és a
fehérneműjét gondoztam.
Mosolyogva nézett le Jánosra és János mosolyogva nézett fel rá.
– De én ezzel nem törődtem; és azzal se, mit mondanak rólam mások. Én
csak így tudtam élni. Ez a lány Aradi János tulajdona.
János megfogta a kezét és felhevülve szorította az ajkához.
– Én velem az történik, amit maga akar.
János felgyulladt vággyal nyújtotta ki feléje a két karját.
– Ha maga azt mondja valakire: „látod, ehhez férjhez adnálak majd“,
akkor én úgy nézek rá…
János felszisszent. A két karját visszahúzta és hidegen és kijózanodva
ült egyenesre. Ninette ijedten kérdezte:
– Mi az?
– Semmi. Csak folytasd. Úgy nézel rá…
– Nem, semmi, – mondta Ninette zavarodottan, – csak az… hogy én azt
teszem, amit maga akar.
János lassan felállott és elgondolkozva tett néhány lépést. Azután
visszafordult Ninette felé.
– Hogy jut most, – kérdezte lassan, de nem barátságtalanul, – éppen ez
teneked eszedbe?
Ninette ijedten hebegett valamit.
– Miért gondolsz itt… most… ő rá?
– Csak azért, – felelte Ninette gyorsan és becsületesen – mert maga azt
mondta, hogy látod ehhez majd férjhezadnálak.
– És ez ok arra, hogy most eszedbe jusson és…
Ninette ijedten nézett rá és megint hebegett valamit.
– Látod Ninette, – mondta János összeszorított foggal, – ez a
Kerékgyártó Elek… igazán nagyon jelentéktelen… minden érdekesség nélkül
való fiatalember… alig is ismered… hát hogy jut most és itt eszedbe?
– Csak azért, – mondta Ninette reszkető szájjal, – mert maga azt mondta,
hogy –.
– Én azt mondtam, én azt mondtam!
Megint járkálni kezdett és fogcsikorgatva mondta magában: én mondtam;
barom voltam, hogy mondtam. Visszafordult Ninette-hez.
– Hát olyan fontossá lesz egy ember, – szólt fanyarul és kérdő hangsúly
nélkül, – pusztán az által, hogy azt mondják róla, hogy –.
– Nem, – szólt Ninette panaszosan, – de maga mondta.
János leült vele szemben és elgondolkozva nézte. Ninette aggódva
várakozott.
– Hihetetlen, – mondta János csendesen és rosszakarat nélkül, – hogy
hatnak rátok ezek a szavak. „Férj.“ „Férjhezmenni.“ „Házasság.“ „Papuka,
mamuka.“ Az egyik oldalon ott áll az álmok hercege (de most nem rólam
van szó, én egy öregedő komédiás vagyok), a másik oldalon ott áll Potroh
Barnabás a hálósipkával a fején és kettős nachtkaszlira berendezett
lelkével (láthatod, hogy nem Kerékgyártó Elekről van szó) és a hálósipka
levágja a koronát és a nachtkaszli lehengereli a virágos nyoszolyát.
– De mikor mondom, hogy nekem ez a Kerékgyártó egészen közömbös és én
csak azért…
– Ne mondd, mert ez már nem volna egészen igaz; és nem is baj, mert a
szomorú a dologban az, hogy éppen a legjobb fajtájú lányok, – az okosak
és a tisztességre születettek – az ilyenek; és hogy nekem…
– Maga akarta, hogy én ilyen legyek.
– Hiszen éppen ezt akarom mondani. Nekem is ez a fajta tetszik, és
minden rendes és jóravaló és igazi férfinek ez a fajta tetszik. És ha
meggondolom a dolgot, jó okát is tudom az egésznek; – és a faj érdeke,
ha jól meggondolom, nem az álmok hercege mellett szól, hanem
határozottan Nachtkaszli úr mellett, aki jó családapa lesz; – másrészt
száz meg száz férfigeneráció brutalitása és hálátlansága az oka az
egésznek; – és végül az egész én rám nézve, ha jól meggondolom
átkozottul elszomorító.
Ninette erőltetett figyelemmel hallgatta a János csendes filozofálását.
Nem nagyon értette, amit mond; a szavak csak a füléig hatottak el; csak
azt látta, hogy János elszomorodott és most nekibúsúl; lázasan
gondolkozott, hogy mit mondjon neki, ami nem sebzi meg, ami
megvigasztalja és felderíti. Lázasan törte a fejét; könnyes szemmel
hajolt előre, de még kereste a leggyöngédebb szót és a legvigasztalóbb
gesztust. János azonban nem várta meg, amíg megszólal. Elmélyedve nézett
rá és egyszerre halkan ezt kérdezte:
– Mondd Ninette… sohase gondoltál te arra… hogy én téged elvehetnélek
feleségül?
Ninette megrezzent. Kétségbeesve gondolkozott azon, mi volna a legjobb
válasz és végül csüggedten határozta el, hogy őszinte lesz.
– Nem, – mondta határozottan és a maga merészségétől mélyen elpirulva.
– Miért?
– Mert maga nem mondta. Mert az ellenkezőjét mondta: azt, hogy máshoz
fog férjhez adni. És…
– És?
– És gondolkoztam is róla… egy évvel ezelőtt sokat töprengtem rajta… és
megállapítottam, hogy maga nem olyan ember, akinek egy nőért egy egész
élettel kellene fizetni.
– Úgy? Ezt állapítottad meg? Ezt állapítottad meg hosszas töprengés
után? Hiszen ez még hangzani is pompásan hangzik.
Ninette megint ijedten nézett rá. Attól félt, hogy megint rosszat
mondott. A János szeme azonban tele volt jóindulattal és melankóliával.
Hosszan és szótlanul nézte Ninette-et, azután dünnyögve, úgy, hogy a
szavait alig lehetett érteni, így szólt:
– A kérdés csak az, nem vagy-e te olyan nő, akiért gazság is, ostobaság
is kisebb árat fizetni.
Ninette megremegett, azután János felé hajolt, kinyújtotta a kezét és
könnyel telefutott szemmel ezt felelte:
– Én… maga… hiszen tudja…
Elakadt a hangja; azután összeszedte magát és könnytől elfulladt hangon
mondta:
– Ez a lány az Aradi János tulajdona.
János meghatva állott fel, odaült melléje a karosszék karfájára,
megfogta a kezét és gyöngéden megsimogatta a fejét.
– Kislány, – mondta – kedves kislány, kedves, bűbájos, megható Ninette.
Ismered-e te kislány a la Vallière kisasszony történetét, Françoise
Louise de la Vallière-ét? Nőktől minden kitelik, a legfurcsább és a
legjobb is. És látod, ez a la Vallière kisasszony nemcsak szeretett egy
királyt, hanem mérhetetlenül szenvedett is e miatt a szerelem miatt és
feláldozta magát ennek a szerelemnek. Ha te színésznő lettél volna,
neked elhinnék ezt a la Vallièret. Van egy arcképe, abból az időből,
amikor már kolostorba vonult, apácaruhában, azon a képen néz így, mint
te most én rám…
Lehajolt feléje. Ninette szenvedő odaadással emelte fel hozzá a fejét.
János forró ajakkal közeledett az ajkához és halkan mondta:
– Szenvedő szép Ninette… milyen szenvedő a szemed… és azután te is
kolostorba mennél?… mi lenne te veled Ninette?
Hirtelen meghökkenéssel nézett Ninette-re, beleharapott forró ajkába
úgy, hogy fájjon, leugrott a karosszék karfájáról, Ninette-el szemben
leült és tünődve nézett rá. Azután hirtelen megkérdezte:
– Mondd Ninette: és ha valamikor… azután… férjhez mégy, – mit fogsz majd
a férjednek mondani?
Ninette bágyadtan nézett rá. A szeme égett és a feje zúgott; nagy
erőfeszítésébe került, hogy megértse a kérdést.
– El fogom mondani, – felelte azután, – mi volt maga nekem. Hogy maga
mentett meg engem; és az életemet maga formálta. A magáé voltam, amíg
akarta és nem voltam a magáé, amikor már nem akarta.
János felszisszent.
– Ezt akarod mondani? – kérdezte kínosan elbiggyesztett szájjal. Ez nem
lesz jó.
– Maga mondta, hogy őszintének kell lenni.
– De ennyire-e Ninette? De ennyire-e?
– Mit kell mondanom? – kérdezte Ninette.
– Azt hogy… édes Istenem… azt kellene, hogy sohase is ismertél.
– De hisz az nem igaz.
– Persze, hogy nem, – mondta János fanyarul, – de éppen ez az, éppen ez
az.
– Hát azt mondom, hogy soha nem is…
– És ha megtudja, hogy nem igaz?
Ninette rémülten nézett rá. János fanyar felsőbbséggel integette neki,
hogy erre a kérdésre bizony válaszolni kell.
– Akkor, – mondta Ninette rémülten, – megkérdezem majd magától, mit
mondjak neki.
János keservesen nevetni kezdett. Ninette kétségbeesve nézett rá.
– Nincs tehetséged Ninette a hazugsághoz, – mondta keserűen hahotázva
János. Kis Ninette, megbuktál.
Ninette kiszáradt torokkal akart megszólalni. De nem tudott szólni és
erre csüggedten lehajtotta a fejét. János megsajnálta, a kezébe fogta az
állát és gyöngéden felemelte a fejét.
– No, ne búsúlj kislány, azért nagyon kedves vagy.
Ninette kétségbeesve kifakadt:
– Ne kínozzon engem most már. Én azelőtt már mindig tudtam, mit kell
magának mondanom. Most nem tudom… és mindig rosszat mondok. De amit
akarok az jó… én mindent megtennék, hogy magát… hogy magának örömet
szerezzek. És nekem mindegy, hogy mi lesz. És nekem minden mindegy, csak
maga mondja meg, hogy mit tegyek. Én azelőtt sohase tudtam, miért élünk.
És amióta magát ismerem, azóta tudom, hogy azért, hogy másoknak örömet
szerezzünk. És én azelőtt olyan elárvult és elvadult szegény lélek
voltam, de mióta magát ismerem… Én magára négy éve mindig úgy gondolok,
úgy vonult be az életembe, olyan ragyogva, mint ahogyan először láttam
színpadon az apámat Lohengrinben…
Megakadt.
– Nem tudok beszélni, – mondta rekedten, – a torkom egészen kiszáradt.
János vizet adott neki.
– Tessék, – mondta.
Ekkor érezte, hogy az ő hangja is fáradt és rekedt. Előbb halkan
köhécselt, azután ivott egy korty vizet, de a hangját még mindig nem
érezte tisztának. Ninette beszélni akart hozzá, de ő elfordult és néhány
hangtalan torokmozdulatot tett. Hirtelen nagy ijedelem futott végig
rajta. A torkát egészen bénultnak érezte. Gyorsan visszafordult
Ninette-hez, hogy valami okát adja annak, miért fogja a hangját
kipróbálni, zavarodottan állott meg Ninette-tel szemben és semmiféle
magyarázat nem jutott eszébe. Ninette csodálkozva és kérdően nézett rá;
János megint elfordult tőle, néhány lépést tett a másik szoba felé, de
azt sem tudta megvárni, míg a másik szobába beér. Szégyenkezve, de egy
ellenállhatatlan vágytól, egy dühös és kétségbeesett kiváncsiságtól
hajtva előbb félhangon, azután kinyitott szájjal és győzelmesen zengő
torokkal énekelte Lohengrin búcsúját a hattyútól. A torka ép volt és a
hangja hibátlan teliséggel és zengéssel töltötte meg a szobát.
Visszafordult Ninette felé és neki énekelt. Ninette mosolyogva figyelt
rá. János elhallgatott.
– Milyen szép volt, – mondta Ninette elragadtatva.
János még a szégyenkezésének egy kis maradványa ellen küzdött. Szép
volt? Ez bizony nevetséges volt, nótára gyújtani hajnalban, egy
hotelszobában, amikor…
– Igen, – mondta dühösen, – de nekik Kodovszki kell. Egy ilyen ordítozó
ripacs. Egy ilyen galiciai kántor. Ez a hang, ez nem kell nekik.
Újra elszégyelte magát. Milyen ostobaságok jönnek ma ki az ő száján.
Mielőtt Ninette szólhatott volna, megvetően legyintett egyet.
– Különben jól van ez így, – mondta komoran. – Nekem elég volt a
komédiásságból. Engem színpad nem lát soha többé.
– Bizonyosan nyugodtabb lesz és egészségesebb lesz az élete, ha
gazdálkodik.
János úgy érezte, mintha a szívére ütöttek volna egyet. Rábámult
Ninette-re.
– Hát hogyan? – kérdezte komor csodálkozással – te azt elhiszed, hogy én
többé nem énekelek?
– Elhiszem, – felelte Ninette ijedten dadogva – hiszen… maga… mondta.
Amit maga mond…
– Én mondtam, én mondtam…
János mérgesen járt fel és le Ninette előtt.
– Te abba, – mondta azután ingerülten – olyan könnyen belenyugszol, hogy
én a színpadról örökre elkotródjam?
– Én, – felelte rémülten Ninette – csak azt kivánom, hogy legyen úgy,
ahogy magának a legjobb.
– Ahogy nekem a legjobb. Ahogy nekem a legjobb. Most nem arról van szó.
Most arról van szó, hogy csakugyan olyan mindegy-e az, hogy ezt a
hangot, _ezt a hangot_ soha senki többé ne hallja. Hát olyan mindegy az?
Hát olyan közömbös dolog az? Hát olyan semmi esemény az? Hogy abba csak
úgy bele lehet nyugodni. Hogy jobb is, ha ez a rongy legény elhordja
magát.
– Nem, nem, dehogy, – tiltakozott Ninette rémülten.
– Nohát akkor?
– Én úgy szeretném azt mondani, – szólt Ninette kétségbeesve – ami
magának jól esik.
Egy tehetetlen mozdulatot tett.
– De nem tudom, – suttogta kétségbeesve – nem tudom kitalálni.
– Mért nem tudod, – mondta János elkeseredve és dühösen. – Mért nem
tudod? Olyan nehéz azt kitalálni?
Ninette-nek remegett a szája.
– Én csak azt tudom, – suttogta megtörten – hogy én magáért mindent…
mindent…
Nem tudta folytatni. A kezét a szája elé kapta, de már késő volt. A
szája eltorzult és felbuggyant rajta a sírás. Megpróbálta még egyszer
legyűrni a sírását, szólni nem akart, bocsánatot kérő mozdulattal
nyújtotta ki az egyik kezét, de hiába erőlködött és erre megadta magát.
Lehajtotta a fejét és csüggedten, elfáradtan, megadóan sírt.
János összeráncolt homlokkal nézte, azután egyszerre levetette magát
elébe.
– Te kedves, – kiáltotta felindultan – te drága. Milyen gazember vagyok
én. Milyen ostoba komédiás lettem. Milyen hitvány tökfilkó.
Ninette sírva emelte fel és tiltakozva rázta a fejét. János azonban
őszinte dühvel szidta magát tovább, lázas odaadással vigasztalta
Ninette-et és könyörögve kérlelte, ne haragudjék rá és ne sírjon tovább.
Ninette szepegve, tiltakozva intette, hogy nem haragszik, és a sírása
lassanként elállott.
János letörülgette az utolsó könnyeit, azután térdelt előtte és a kezébe
fogta a kezét.
– Te ragyogás, te áldás, – mondta neki. – Nem haragszol rám?
Ninette mosolyogva intett, hogy nem.
– Szeretsz engem?
Ninette hűséges mosollyal intette, hogy igen.
– Szeress engem, – mondta János forrón könyörögve – szeress… semmire ne
gondolj most, csak arra, hogy szeretsz és vágyódol arra, hogy
szeresselek.
Ninette feléje hajolt. Csak fáradt szemének egy bágyadtan mosolygó,
hűséges tekintetével tudott beszélni.
– Te szegény, – mondta János – hiszen te meghalsz a kimerültségtől.
Felugrott.
– Gyere, – mondta – hajtsd ide hozzám a fejedet. Eddig kínoztalak, most
pihenj…
Melléje ült. Ninette boldogan hajtotta hozzá a fejét. János gyöngéden
akarta magához ölelni. Lenézett rá és látta, hogy a Ninette szeme
fáradtan lecsukódik. A karját erre visszavonta. Ninette felnézett rá még
egyszer, a karját kereste, azután rámosolygott és újra lehúnyta a
szemét. János gyöngéden megsimogatta, azután várt és nézett le
Ninette-re. Mi az? Alszik? Csakugyan elalszik?
Ninette odahajtotta Jánoshoz a fejét és csendesen aludt. János vigyázva
és feszesen ült, hogy az álmát ne zavarja. Nézett le a Ninette tiszta,
tejfehér, kimerült arcára és a szívébe mély megindultság költözött be.
– Az Aradi János tulajdona, – mondta magában meghatva és mosolyogva.
Elgondolkozva és tünődve, egyszer-egyszer feltámadó habozással, de
azután újra megerősödő, tiszta elérzékenyüléssel nézett le Ninette-re;
hálával és meghatottan gyönyörködött a tiszta és szűzi szépségében; még
egyszer harcolnia kellett magával, de legyűrte a forrón fellángoló
habozását; elhatározta, hogy mit fog tenni, és azután idején valónak
látta, hogy megkezdje amit akar. Nagy erőfeszítéssel hátrahajlott és a
kanapéról elvett egy párnát. Nagy óvatossággal lelépett a karosszék
karfájáról és a párnát a Ninette feje alá tette. Ninette felnézett rá.
– Csak aludj, – mondta János.
Ninette lehajtotta a fejét a párnára és rögtön tovább aludt. János
odament az ajtóhoz, kinyitotta, és kétszer keményen megnyomta a csengőt.
Pár perc múlva egy álmos pincér jelentkezett. János kiment hozzá a
folyosóra és egy nagyobb bankjegyet nyomott a kezébe.
– Telefonozzon, fiam, – mondta – a Művészklubba és kérdezze meg ott
van-e Lippai úr. Ha nincs ott, akkor… egyszóval keresse meg. Bizonyos,
hogy valami vendéglőben vagy kávéházban van. Ha megtalálta: kéretem,
jőjjön azonnal ide.
A pincér elsietett és egy negyedóra múlva bekopogtatott. Lippai úr itt
volt a közelben egy kávéházban; mindjárt itt lesz. János ekkor odament
Ninettehez és gyöngéden felköltötte.
– Mindjárt itt lesz Lippai, – mondta neki – azután hazakisérünk, kis
Ninette.
Ninette álmosan nézett rá. Azután megpróbálta az álmot kidörzsölni a
szeméből, felállott és engedelmesen, álmosan kérdezte:
– Hazaküld?
Jánosban a megbánás lobbant fel.
– Hazaküldelek, – mondta halkan. – De azért az enyém vagy.
Ninette álmosan bólintott.
– Az enyém maradsz, – mondta János halkan, féltékenyen – és ha
megtanítottalak igazat mondani, megtanítalak még, asszonykorodban talán,
hazudni is.
Ninette álomtól kábultan, mosolyogva intett igent. Azután megjött
Lippai. Amint János várta, látszott rajta, hogy mindezideig ivott. De
részeg nem volt, csak a szeme volt borus, nagyon egyenesen járt, nagyon
mereven mozgott és nagyon keveset beszélt.
– Öregem, – mondta neki János – ne haragudj, hogy zavartalak: haza kell
kisérnünk Ninette-et.
Lippai szótlanul intett, hogy rendben van és zavaros szemmel nézett
Jánosról Ninette-re és Ninette-ről Jánosra. János fogta a Ninette
télikabátját, Ninette álmosan bújt bele a kabátba, azután szó nélkül
indultak kifelé. A folyosón szokatlan futkosás volt, ezért sietve mentek
le a lépcsőn és hamarosan kint voltak az utcán. Beültek egy kocsiba.
Ninette-nek a hajnali levegőtől kiment az álmosság a szeméből. Éberen
ült a helyén, de fáradtan ásítozott és szótlanul nézett ki az utcára. A
kocsiból azután kiszálltak. János kezet csókolt Ninette-nek, Ninette
rámosolygott, azután bement a házba.
János egyedül maradt Lippaival. Habozva nézett rá.
– Eredj csak haza, – mondta Lippai akadozó nyelvvel. – Én már kettőnk
helyett is eleget ittam.
Beültek a kocsiba és visszahajttattak a hotelhez. Az úton Lippai
megszólalt:
– Az a Kerékgyártó itt ténfergett a hotel körül. Azt hiszem, meglátott,
amikor Ninette-tel idejöttem.
János nem felelt. A kocsi megállott a hotel előtt. János ki akart
szállni. Ekkor Lippai mégegyszer megszólalt:
– Itt pedig azért futkosnak, mert valami asszony megmérgezte magát.
János megdöbbenve nézett rá, de Lippai ekkor már a maga címét mondta oda
a kocsisnak. János bement a hotelbe és sietve felment a lépcsőn. Az első
emeleten a Robertsonné társalkodónőjével találkozott, aki izgatottan
mondta neki, hogy már többször kereste. – Mi történt? – Az történt, hogy
Robertsonné, olyan okokból, amelyeket nem lehet elmondani… azaz hogy el
lehet: azért, mert látta, hogy a mester egy fiatal hölgy látogatását
fogadja… igenis, mert nem bírta már ezt a szenvedést, a mester kegyetlen
kőszívűségét… igenis ezért… megmérgezte magát. Egy félórával ezelőtt
vették észre, orvosért futottak, és ő – a társalkodónő – nem birta ki
tovább, a mesterhez ment, hogy megmondja, nézze meg ezt a szegény
asszonyt…
János egy felindult mozdulattal elhallgattatta. Bement a Robertsonné
lakásába és dobogó szívvel kérdezte meg az orvostól, mi van a beteggel.
Úgy látszik, – felelte az orvos – egy kicsit sok veronált szedett.
Holnap délutánra felébred és egy kis főfájáson kívül nem marad semmi
baja.
János fellélegzett és odafordult a társalkodónőhöz. Mondják meg, hogy
itt volt. Egyébként: ha a nagyságos asszony felébred… küldjenek át érte,
hogy… személyesen érdeklődhessék a nagyságos asszony hogyléte iránt. A
társalkodónő ragyogó arccal igérte meg, hogy így lesz és János
visszaballagott a szobájába.
Nagyon fáradt volt és nagyon álmos. De amikor az első szobájába bement,
egy halk illatmaradvány Ninette-re emlékeztette és ekkor ismét megbánás
gyulladt fel a szívében. Dühösen nyitotta ki az ablakokat. Hideg reggeli
levegő jött be. Lent egy villamos rohant el az utcán. Mindjárt világos
reggel van.
János becsukta az ablakokat, átment a hálószobájába, gyorsan levetkőzött
és beledobta magát az ágyba. Behunyt szeme előtt lázas tarkaság
kavargott, izzó rongydarabok a furcsa, színes, kavargó életből; de
mindezzel most nem akart törődni és lélekben elfordult az egésztől; erre
jött a puha álom. Elaludt és délután két órakor ébredt fel.