Cavallarné már leült, Ninette a télikabátját vetette le és János habozva
állott a páholy hátterében. Ninette biztatóan rámosolygott.
– Üljön le, no, – mondta, mintha egy gyereket bátorítana.
János gondolkozva vetette le a télikabátját, azután leült Ninette mellé,
áthajolt a páholy bársony könyöklőjén, végignézett a színházon és
kételkedő grimásszal huzódott vissza.
– Kibírja, csak akarni kell, – mondta Ninette mosolyogva.
– Nem hiszem, – felelte János. Nem érdekel.
– Nem szabad, hogy ne érdekelje. Tudja, hogy az én apám sohase
mulasztott el egyetlen alkalmat se arra, hogy egy operai előadást
végignézzen.
– Ah? Úgy?
– Igen. És tudja, miért?
– Miért?
– Mindig ezt mondta, tíz éves voltam, de minden szavára emlékszem: nincs
olyan rossz előadás, amelyből tanulni ne lehetne; nincs olyan kontár,
akitől tanulni ne lehetne, ha mást nem, hogy egyszer, egy nehéz helyen
hogy vesz lélegzetet, hogy egyszer egy szokatlan mozdulata miért jó és
miért tetszik; nincs olyan nagy művész, akinek tanulnia ne kellene,
minél nagyobb művész valaki, annál inkább; és egy nagy művész nem is
tanulhat másból csak abból, hogy magát állandóan ellenőrzi, és magát
csak úgy tudja ellenőrizni, ha soha meg nem pihenve magát másokkal
összehasonlítja. A börziánernek minden nap el kell mennie a börzére,
katonának a kaszárnyába, tanárnak az iskolába, színésznek a színházba.
Halkította a hangját, mert a függöny felment.
– És ő mindennap el is jött a színházba és senki nem ismerte jobban a
mások értékét…
– Igen, – mondta János halkan – hiszen igaza volt… De engem annyira nem
érdekel és annyira untat –.
Elhallgatott. A színpadon megjelent Kodovszki, a tenorista és énekelni
kezdett. János előrehajolva hallgatta. Az öreg Cavallarra gondolt, a
megöregedett művészre, aki kétségbeesett figyelemmel fülelt minden új
énekhangra, amely az ő színpadján megcsendült. Szegény, szorongó, öreg
ember. Szüksége volt erre a feszült lesbenállásra. De neki? Mit
hallgatja ő itt ennek az ízetlen legénynek a szegény ordítozását? Az
egész unalmas és fáradt erőlködést és kiabálást, amely a színpadon
folyik? Itt ülni, – megkötve lenni, – se bele nem szabad énekelni, se
hátat nem lehet fordítani, se ezzel a kedves lénnyel itt az oldalán nem
szabad foglalkozni.
Megkereste és megszorította a Ninette kezét. Ninette visszaadta a
szorítást, azután szelíden elvonta a kezét és tovább is a színpadra
nézett.
– Ninette, – sugta neki János – imádlak, de nem bírom ki.
Cavallarnéhoz fordult.
– Nagyságos asszony, – mondta halkan – bocsásson meg… én elmegyek…
színház után ugy-e lesz szerencsém?
Cavallarné igent intett, János mind a kettőjüktől elbúcsuzott, azután
halkan kiment a páholyból. Lent az előcsarnokban Lippaival találkozott.
– Láttam, – mondta Lippai – hogy elmégy. Nekem is elég volt.
János nagyon megörült neki; karonfogta; egy óra hosszat sétáltak, azután
elmentek a hotel éttermébe vacsorálni. Lippai egy birtokról beszélt
Jánosnak. A birtok kétezerhatszáz holdas. Prima földek. Eladó.
– Helyes, – mondta János – majd megnézzük. Lejössz velem?
– Hogyne, – mondta Lippai. – Holnap énekelsz, tehát holnap nem, de
holnapután. Legfőbb ideje, hogy barátaim közül valaki földesúr legyen.
Ekkor élénk sarkantyúcsörrenéssel egy katonatiszt állott meg az
asztaluknál, akit az első percben meg sem ismertek. Hopfner volt. Előbb
állva beszélgetett velük; azután mikor a beszélgetés hosszúra nyúlt,
felszólították rá, hogy üljön le. Cavallarékat várják. Hopfner ennek
nagyon örült. Leült és sárga kutyaszemével rajongva nézett körül.
– Milyen szép itt minden, – mondta lelkesen.
János tisztelettel gratulált neki a harctéren szerzett kitüntetéséhez.
Hopfner hidegen fogadta a gratulációt. Lippai megkérdezte tőle, meddig
marad itthon. Hopfner ránézett és gőgösen mondta:
– Én itthonról többé el nem mozdulok.
– Ohó, – mondta Lippai – ez nagyon helyes: de ki akart engem hét
hónappal ezelőtt arra terrorizálni a kötelesség nevében, hogy többször
hitelesített alkalmatlan létemre bakának menjek el?
– Egy kötelesség van, – felelte Hopfner – az, hogy életben maradjon az
ember.
Lippai nevetett. Hopfner merev szemmel, hideg lázzal magyarázta:
– Az élet most megnyitotta minden lángoló lehetőségét. Gyötrődni, a
poklot elszenvedni, hősnek lenni, a halállal hálni: ez az egyik. Örülni,
nevetni, soha nem érzett örömmel részegnek lenni, soha nem érzett
forrósággal szeretni: ez a másik. Most minden fölfordult; minden inog;
milliók patakja folyik az utcán; olyan női szájak tüzesednek át, amelyek
mindig hidegek voltak; soha így nem forrott az élet, – én most azt a
parancsoló kötelességet érzem, hogy ezt az életet mámorosan és szenvedve
egészen kiélvezzem.
– Szóval, – mondta Lippai – szerelem és hadseregszállítás. Újabban erre
a két szóra gyullad fel az ön lelke.
– Hogy őszinte legyek, – mondta János óvatosan – én se vagyok ettől a
lángoló élettől elragadtatva.
Hopfner hevesen bizonyítgatta, hogy ettől az élettől neki mint művésznek
igenis el kell ragadtatva lennie és hosszasan magyarázta annak a
szépségét, hogy a világ most halállal és szerelemmel van tele. Közben
megvacsoráztak, és nemsokára azután megérkeztek Cavallarék. Hopfner
elragadtatva üdvözölte őket, azután hallgatásba sülyedt és néma
borongással vetett néha egy-egy pillantást Ninette-re. Az étterem
időközben egészen megtelt; messze tőlük a terem túlsó végén leült egy
asztalhoz a társalkodónőjével Robertsonné és időről-időre figyelmesen,
szenvedő kék szemmel végignézte őket. Lippai az előadásról
kérdezősködött Ninette-től. Milyen volt Kodovszki?
– Olyan mint mindig, – felelte Ninette. Nem jobb és nem rosszabb.
– Kellemetlen, ordítozó, – mondta dühösen Lippai. – Hogy a közönség
milyen ostoba egy műértő csőcselék…
János közbevágott:
– A közönségnek, öregem, mindig igaza van és nekünk, akik előtte
táncolunk, minden ítéletét fellebbezhetetlennek kell tekintenünk. És
mondok neked valamit: a legjobb között és aközött, amit a közönség
elfogad, nincs is olyan nagy különbség, mint ahogyan művészek,
kritikusok, esztétikusok, mindenféle hangos műértők állítani szokták.
– Például közted és Kodovszki között, – mondta Lippai – az a különbség
van, hogy Kodovszkit nem tudom öt percnél tovább hallgatni, nálad pedig
az utolsó percig szomjasan és boldogan ülök a színházban és sajnálom,
hogy vége van.
– Ilyen különbséget, – felelte János – csak elrontott inyü és
megcsömörlött szakemberek ismernek. Nem ismeri se a közönség általában,
se az, aki a művészetet önmagáért szereti. Nézd, itt jön valaki, aki nem
lesz a te véleményeden.
Egy magas fiatalember lépett az asztalukhoz. János bemutatta:
– Kerékgyártó Elek.
Hozzátette még:
– Földim és barátom.
Ninette-hez fordult:
– Magának írtam róla: a háború előtt együtt voltunk Londonban.
Ninette azt mondta, hogy emlékszik rá és nagyon örül, hogy megismerkedik
Kerékgyártó úrral. Kerékgyártó leült. Szögletes, józan arcán, friss
arcbőrén egy kis pirulás futott végig. Nyilvánvalóan zavarban volt.
János mosolyogva sietett segítségére.
– Látod Elek, – mondta – most csakugyan olyan időket élünk, hogy
megvalósíthatod a régi vágyadat: a földgolyó olyan rozoga, hogy most
éppen összedrótozhatod. – Elek tudniillik mindig azt állította, hogy
vasbetonból ujjá kell építenie a földet, mert a mai összetétele el van
hibázva és már nem tarthat sokáig.
– Körülbelül azt csinálom János bátyám, – mondta Kerékgyártó pirulva –
csak egyelőre az országot drótozom körül: erődítéseket építek.
– No és hány órát dolgozol napjában?
– Tíznél kevesebbet soha.
– És honfitársaink egyébként?
Kerékgyártó mosolygott és úgy válaszolt, mint aki leckét mond fel:
– Még mindig úgy dolgoznak, mintha mulatnának és úgy mulatnak, mintha
dolgoznának.
– No, – mondotta János elégedetten. – Ezek után pedig átadlak Lippainak,
hogy mondd meg neki, hogy mulattál ma az operában.
– Nagyon jól.
Lippai hevesen bizonyítgatta Kerékgyártónak, hogy erre semmi oka sem
volt; Kerékgyártó azonban ragaszkodott hozzá, hogy neki a Puccini zenéje
is nagyon tetszett, az előadás is nagyon tetszett és ő a napi munkája
után ma is igen jól elszórakozott az operában.
– Hja, – mondta Lippai csendes megvetéssel, – ha ön azért megy oda.
– Hát miért kellene odamennem?
Lippai előbb nem akart neki válaszolni, de azután tekintettel arra, hogy
a János barátja, mégis belefogott egy leereszkedő hangú magyarázatba.
János előbb mosolyogva figyelt a magyarázatra, azután Ninette-tel
beszélgetett. Nagyon jó kedve volt.
– Látod, Ninette, – mondta halkan, – ez olyan ember, akihez majd
valamikor nyugodtan férjhezadnálak.
– Ki? Melyik?
– Kerékgyártó.
Ninette csodálkozva nézett Kerékgyártóra.
– Ez? – kérdezte lassan és csodálkozva.
– Ez; ez jó férjnek született. Ez fanatikusan dolgozik tíz órát, hogy a
többi tizennégyben fanatikusan imádja a feleségét.
Ninette nem felelt. Csodálkozva nézte Kerékgyártót.
– Ne nézd már, – mondta János türelmetlenül. – Elég volt. Miért nézed?
Talán bizony tetszik neked?
– Nem, – felelte Ninette őszintén. – De mert maga azt mondta, hogy hozzá
férjhez adna…
– Oh, ohó, de nem most. Mikor lesz az még. Most ne gondolj még rá. Most
csak rám szabad gondolnod. Szeretsz?
Ninette igent intett. János odahajolt hozzá:
– Ninette, drága Ninette, – mondta suttogva.
Lippai ekkor Jánost hívta föl döntésre egy vitás kérdésben, az egész
társaság résztvett a beszélgetésben, gyorsan telt az idő és Cavallarék
éjféltájban hazamentek. Kerékgyártó is hazament. János kocsiba ültette
Cavallarékat, kezet fogott Kerékgyártóval, azután visszament Lippaihoz
és Hopfnerhez. Mire visszament, mind a ketten keményen ittak. Hallgattak
és ittak. János leült közéjük és derülten nézett az egyikről a másikra.
Türelmesen és vidáman várta, mikor szólalnak meg.
Hopfner mereven bámult a kijáratra. Végre Jánosra nézett, de azután
ismét a kijárat felé fordult. Fölemelte a kezét és kinyujtott
mutatóujját a kijárat felé taszította.
– Bűnt követ el, – mondta, – az élet ellen. És bűnt követ el ellene.
– Ki? Mit? Ki ellen? – kérdezte János nevetve.
– Ön. Ninette ellen.
János összehúzta a szemöldökét.
– Tessék? – kérdezte lassan.
– Mire vár? – mondta Hopfner emelkedett hangon. – Mit késlekedik? Aki az
érett virágot, az édes gyümölcsöt nem szakítja le, az vétkezik ellene,
önmaga ellen és a legszentebb ellen: az élet ellen.
János előbb dühbe jött, azután nevető-ingere támadt, azután elkomolyodva
mondta:
– Arra kérem, Hopfner úr, mellőzzük ezt a témát. Vannak dolgok,
amelyeket én senkivel sem óhajtok megtárgyalni, akármennyire szokásos is
Budapesten az ilyen ügyek kitárása baráti körben.
A szavai udvariasak voltak, de a hangja dölyfös és kihívó. Hopfner
válaszolni akart, de még mielőtt válaszolhatott volna, Lippai
közbeszólt.
– Azt szeretném végre tudni, – mondta dühösen fölkapott fejjel, – mi
kifogásod van neked Budapest ellen?
János csodálkozva nézett rá.
– No, – mondta jóakarattal, – mi bajod? Egy héttel ezelőtt még te
szidtad.
– Az más, én…
– Hát jó: nem Budapest, mert minden nagyváros ilyen; te tudod, hogy én
ezzel azt akarom mondani, hogy én a művész-körökben szokásos… hm…
nyiltságot még mindig nem tudtam megszokni.
– Nem? Nem? – kérdezte Lippai ingerülten. – Úgy láttam, nagyon
bugyborékol benned a jókedv. Szerződésünk szerint gorombaságokat kell
mondanom; én csak őszinteségeket mondok: ha tudni akarod, se külsőleg,
se belsőleg nem különbözöl többé akármilyen elkényeztetett komédiástól.
– Vajjon?…
– Nem. Nézd meg magad a tükörben: olyan vagy, mint akármelyik elhízó és
győzelmesen elbizakodott tenor-király, zongora-király vagy mozikirály.
És nézd meg magad belülről: neked már csak egy élő lény fontos, az te
magad vagy; és nőbűvölő hangod, amelyről elég azt mondani, hogy egy
éjszaka tönkre mehet kint, hogy erre rögtön elállj a haza megvédésének a
szándékától.
János ingerülten, azután elgondolkozva nézett a Lippai szikrázó szemébe.
– Te, – mondta neki lassan, – már megint komolyan meg akarsz sebezni
engem… A furcsa az, hogy amikor hazajöttem, úgy látszott, mintha
csakugyan szeretnél és komolyan meg volnál hatva.
Lippai az ajkába harapott.
– Én, akkor – mondta szaggatottan, – valóban meg voltam hatva és
csakugyan szerettelek.
– De most valóban gyűlölsz.
– Most… valóban, – felelte Lippai az ajkát rágva.
– De miért?
Lippai nem felelt. Elfordította a fejét és hallgatott. Azután fölhajtott
két pohár bort, azután hirtelen újra odafordult Jánoshoz.
– Nekem, – mondta fogcsikorgatva, – kínlódnom kell, mint egy kutyának.
Nemcsak azért, hogy valami szépet írjak… egy szép strófáért keresztre
feszíttetném magamat… hanem a hitvány sikerért is és a rongy pénzért is.
És te jársz-kelsz és mosolyogsz és semmibe se veszed az egészet és az
egyik asszony ott ül órák hosszat, hogy nézzen és a másik, a legszebb,
aki itt ült, csak arra vár, hogy… Gyűlöllek és meg tudnálak ölni.
János bámúlva nézett rá.
– Szerelmes vagy te Ninette-be? – kérdezte csodálkozva.
Lippai bosszankodva intett.
– Ah, dehogy. Ezt se érted? Csak: hogy miért te? Miért te?
János vonogatta a vállát.
– Tudják mit, uraim, – mondta azután, – én megyek aludni. Itthagyom
önöket, talán sikerül egymást meggyőzniök és holnap talán Hopfner úrtól
hallom a Lippai úr véleményét és Lippai úrtól a Hopfner úr véleményét.
Lippai szikrázó szemmel, Hopfner pedig merev és hideg tekintettel nézett
rá. János fölállt, meghajolt előttük és elment. Rögtön utána elment
Robertsonné is. Lippai és Hopfner sokáig ivott. János jókedvűen lefeküdt
és gyorsan elaludt.
Másnap délben megérkezett Berlinből Wormser, egy pirosarcú és rókafejű
aggastyán, aki Jánossal szerződést akart kötni németországi és
hollandiai föllépésekre. János a szerződést egyelőre nem akarta
megkötni. Gondoljuk meg, mondta, egy-két napig. Wormser belenyugodott a
várakozásba és jegyet kért az esti előadásra. Se János, se Lippai nem
tudott neki jegyet szerezni és János erre megkérte Cavallarékat,
fogadják be a páholyukba. Este együtt mentek el a színházba.
Cavallarékat már ott találták a páholyban. Cavallarné ijedten nézett rá
Jánosra, mikor belépett.
– Elkésik, – mondta aggódva.
János legyintett.
– Dehogy késem, – mondta. – Öt perc alatt készen vagyok.
Lenézett a zsúfolt nézőtérre, megállapodott a társasággal, hogy előadás
után a hátsó kijáratnál megvárják, azután lassan elment a színpad felé.
Az öltözőjében már türelmetlenül várták, az öltözködéssel azonban éppen
olyan gyorsan készen volt, mint a maszkjával, és mire az ügyelő
másodszor, izgatottan odarohant az öltözőjéhez, már ment is a színpadra.
Donna Anna várt rá a színfalak mögött, a színpadon Leporello már sétált
föl és le fekete köpönyegében, elénekelte az introdukciót és elbújt a
baloldalon. Donna Anna megfogta János jobb kezét; leszaladtak a lépcsőn;
János fehér köpönyegébe eltakarta a fejét és mélyen a szemébe húzta a
kalapját. A zsúfolt nézőtéren ekkor harsány taps csattant föl és
másodpercekig záporzott végig az embertestekkel bélelt óriási skatulyán.
Donna Anna elhallgatott. János belenézett az óriási skatulyába és előbb
egy meghajlást jelzett, azután mélyen meghajolt. Semmiféle különös
meghatottságot nem érzett. Ez az óriási skatulya mindenütt a világon
ugyanaz. Mindenütt így ki van bélelve emberi testekkel és Saint Louisban
ugyanúgy porzik rajta végig a taps, mint Budapesten. Még néhányszor
meghajolt, azután a taps megszünt és Donna Anna elkezdett fenyegetőzni.
Azután jött a komtur, János leszúrta, Leporelloval együtt elmenekült, a
színfalak mögött megállott és hallgatta Annát és Oktáviót. Ez az Oktávió
voltaképpen nagyon jó szerep. Ha nem mindig ízetlen tenoristák
énekelnék. Voltaképpen – igaz, – tenor-szerep. De Don Juan voltaképpen
bariton. Ő mind a kettőt énekelhetné. Ámbár ez az Oktávió egészen jó.
Sőt nagyon jó. Fiatal, magyar énekes. Nagyon jó.
A titkár jött oda hozzá, azután más színházi emberek és sürgölődő
beszélgetésbe fogtak vele. Kis történeteket mondtak el arról, milyen ára
volt tegnap egy-egy jegynek a mai előadásra és hogy ez meg az, – ismerős
emberek és ismeretlenek, – mit nem tettek azért, hogy jegyhez jussanak;
– mert hiszen már az első nap minden jegy elfogyott és a mester tudja,
ugy-e, hogy az operának a fönnállása óta nem volt ekkora bevétele egy
este. János türelmesen és barátságosan hallgatta végig ezeket a
történeteket, azután megint kiment a színpadra és megint visszajött a
társasághoz. Bent Leporello énekelt. János abbahagyta a beszélgetést és
az énekre figyelt.
– Milyen jó, – mondta. – Kitünő.
Az urak helybenhagyták. Igen, az öregnek a hatalmas basszusa még mindig
a régi, bár mindent megtesz, hogy eligya. Azután Zerlina jelent meg a
színpadon; János is kiment a színpadra és nemsokára megkezdődött a
Zerlinával való duettje. Amikor a duett véget ért, mielőtt Elvira
közbeénekelt volna, a nézőtéren taps hangzott föl. Elszórt, akadozó
taps, amely nem is emelkedett egységes csattanásig, hanem rongyokká
szakadozva visszahullott a nagy skatulyába. Elvira énekelni kezdett,
azután megint Leporello jött és János a korcsma előtt belefogott az
áriába. _Hogyha a bortól tűzben forr a véred._ Végigénekelte az áriát és
elment balra a villába. A háta mögött a nézőtéren újra taps hangzott
föl. A taps fölszállt, azután ronggyá foszolva visszahullott a fekete
skatulyába. Mi ez? Csakugyan elhallgatott? Nem tapsolnak tovább? Nem
döng és nem recseg és ropog a színház addig, amíg ő – kedve ellenére, –
megismétli az áriát?… A színpadon már Zerlina és Masetto énekelték a
recitativet. Ha nem, hát nem. Annál jobb.
Egyedül állott a színfalak mögött. Egy színpadi munkás – olyan áhítatos
szeretettel, amely nem a művészetének és nem is a hírének, hanem az
állandóan gyakorolt bőkezüségének szólt, – széket vitt oda neki. János
megköszönte és leült. Egyedül ült, fölnézegetett a zsinórpadlás kusza
magasságába, kinézegetett a színpadra és egyszerre nagyon egyedüllévőnek
érezte magát. Azután jött az ügyelő és figyelmeztette rá, hogy megint ki
kell mennie a színpadra. Kiment a parasztok közé; jött a Zerlinával való
jelenete, újra Anna, Elvira és Oktávió; János énekelt és játszott, de
állandóan az az érzése volt, mint hajdan – fiatal legénykorában, – a
fotográfus előtt. Mintha megmerevedett volna, mintha a hátgerincétől a
nyakáig egy vasrúd meredne föl. Lejátszották az utolsó jelenetet, Don
Juan megszökött és a függöny lement. A nézőtéren tapsoltak. A rendező
jött Jánosért. János a többi szereplővel együtt kiment és meghajolt a
közönség előtt. A nézőtéren tovább tapsoltak. A többi szereplő nem akart
kimenni. János kiment és meghajolt. Ekkor még mindig tapsoltak, de a
taps egyre ritkult, már meg lehetett különböztetni a tenyerek hangját,
amelyek dolgoztak… néhány tisztátlan rongydarab úszik a levegőben…
azután az is lehull és csend lesz.
János lassan ment vissza az öltözőjébe. Cigarettára gyújtott,
szórakozottan cigarettázott és néha habozva nézett körül, mintha valamit
keresne. Nemsokára Lippai jött hozzá látogatóba, azután különböző
előkelőségek. Lippai hangos volt és mindenféle mellékes történeteket
adott elő a nézőtérről. Az előkelőségek gratuláltak. János figyelmesen
nézte őket és néha gyanakodva vetett egy-egy pillantást Lippaira.
Mikor a szünetnek vége volt, Lippai is menni akart. János
visszatartotta.
– Mondd csak, – szólt hozzá gondolkozva, – mi van a nézőtéren? Nem
tetszem?
– Dehogy, – kiáltotta Lippai, – nagyszerű vagy.
– Nem azt kérdeztem. Hanem: mit mond a közönség?
– El van ragadtatva.
János megcsóválta a fejét. Lippai nagyon is hangosan felelt.
– No, – mondta halkan, – talán majd ezentúl. Az első fölvonás nem nagyon
alkalmas rá, hogy az ember megmutassa… Hát szervusz.
Lassan elindult a színpad felé. Amikor kint volt a színpadon és a
függöny fölment és ő újra belenézett a nézőtérbe, akkor összeszorította
a fogát. Te hitvány skatulya te, éppen ma ne tudnálak én fölzavarni és
meggyújtani? De az idő múlott és a darab haladt előre, egyik énekszáma
jött a másik után, János reszkető erőfeszítéssel akart úgy énekelni és
úgy játszani, mint még soha; és verejtékező homlokkal érezte, hogy
minden erőlködése hiábavaló. Jeges szellő suhogott feléje… egy jeges
tenger van közte és a közönség között… nincs híd, amely átvezet, és a
vándor legföljebb véresre sebzi a kezét és a szívét a jégtáblákon,
átjutni azonban sohse jut át rajtuk. De hát lehetséges ez? Tizennégy év
óta soha ez meg nem történt.
Kint volt a színfalak mögött és megint egyedül állott. Hol van a titkár
és hol van a rendező? Ezeknek a színházi embereknek a csalhatatlan orra
már régen megérezte a bukást és ezért már egy órája elhúzódtak tőle.
Most itt áll egyedül, megvert magányosságban, a bukás pusztaságában.
Lehetséges ez? Ha most kimegy a színpadra… most jön a lakoma… ha most
összeszedi minden erejét egy utolsó, egy démoni erőfeszítésre… nem
ránthatja most magával a közönséget?… Nem kényszerítheti ki belőle a
sikert?
Kiment a színpadra. Énekelt. Soha ilyen szépen nem énekelt. Soha ilyen
csodálatos, vakmerő és tragikus Don Juan nem kísértette az égieket. Hol
vannak a sír lakói?… A márványszobor kékes fehér fényben megjelent, a
hatalmas akkordok végighömpölyögtek a zenekaron és János kétségbeesve
érezte, hogy minden erőlködése hiábavaló. Ennek a rossz basszistának az
éneke is jobban tetszik, mint az övé. A komtur legyőzi Don Juant.
A darabnak vége volt… A nézőtéren tapsoltak. János kétszer megjelent a
közönség előtt, de másodszor már a nagy skatulya üresen meredt rá. Egy
fogatlan száj. Egy hústalan koponya… Ki tapsol még? Egy ember, vagy
kettő? János körülnézett. A színpadon is egészen egyedül állott. A többi
szereplő már elment. Diszkréció? Tapintatos elhúzódás a nagy
vendégművész mellől? Sietés a vacsorához? Rosszakarat?
A színpadi munkások már nekiestek a díszleteknek. Ezek még jóakarói, de
ezek is a maguk dolgával vannak elfoglalva. Az ember egyedül van… hol?…
a bukás pusztaságában. János lassan ballagott az öltözője felé; nem
találkozott senkivel; keserű kéjjel mondta magában: a bukás pusztasága.
Bement az öltözőbe; cigarettázott; nézett a levegőbe; szórakozottan
vetkőztette le magát és lassan lemosdott. Fuj, – utálatos festék. Mit
keresett ez egy férfiarcon?
Amikor tisztára mosakodva és civilruhába felöltözködve megint megállott
az öltöző ajtajában és magára segíttette a télikabátját és kezébe vette
a kalapját, egyszerre ránehezedett a két lábára, mintha azt akarta volna
magának bizonyítani, hogy ezen a két lábon erősen és keményen áll.
Nyugodt dacot és kevély nyugalmat érzett. Oh, – ohó, – lássuk csak, –
majd meglátjuk.
Lement a lépcsőn. A lépcső alján ott találta Cavallarékat, Lippait,
Wormsert és Kerékgyártót. A társaság gratulációkkal fogadta. János
végignézte őket, nyugodtan belenézett mindegyiküknek az arcába.
– Valljuk be, – mondta csendesen, – hogy ez bizony kegyetlen bukás volt.
A társaság tiltakozott. János újra belenézett az arcokba. Őszintén
tiltakozik Wormser, Kerékgyártó és Cavallarné. De Ninette? És Lippai?
– Ninette-kém, – mondta nyugodtan, – kis Ninette: ugy-e, hogy bukás?
Ninette lesütötte a szemét és mélyen elpirult. Válaszolni akart, de
János nem engedte. Odafordult Lippaihoz és egy biztató, baráti, meleg
fejbiccentéssel megismételte a kérdést. Lippai félrehúzott szájjal
mosolygott és hosszú előadásba akart belefogni.
– Én egyet mondok: csodálatos voltál és…
– Köszönöm, – mondta János. – Ez elég. De miért állunk itt. Akármi
történt: nem ok rá, hogy ne vacsorázzunk.
Lassan kimentek az utcára. Senki se tudott mit mondani és Lippai
erőltetett hangossággal beszélt arról, hogyan üljenek majd kocsiba és
hogy három bérkocsi elég lesz, de legrosszabb esetben megteszi kettő is.
Wormser szótlanul rázogatta a fejét és végre megszólalt:
– Kedves Aradi, – mondta Jánost karonfogva, – én nem értem önt. Tombolás
itt ma este nem volt. De az én számomra megfoghatatlan, hogyan lehet itt
bukásról beszélni.
– Mert ön nem ismeri Budapestet, – felelte János nyugodtan. – Ami másutt
félsiker, az itt nálunk tombolás. A tombolás… ah, ha ön egyszer egy
igazi, nagy sikert látna Budapesten!… A mi ma este volt, az… Tudja, itt
jók az emberek. Ha nem is tetszik nekik egy darab, vagy egy színész,
azért tapsolnak. Hadd higyje szegény (szerző, színész) hadd higyje! Itt
soha semmit és senkit ki nem fütyültek. Ami ma este volt… az pontosan a
bukás.
Wormser értetlenül rázogatta fehér rókafejét. Csend lett. A
bérkocsiállomáson voltak. Két bérkocsi állott ott és éppen jött egy
harmadik. Néhány másodpercnyi csend volt. Ebbe a csendbe egyszerre
belekárogott a Lippai rekedt hangja.
– Mert barmok, mert értelmetlen kulturállatok, mert szemét csőcselék.
Mert nem tudják, hol lakik az Isten és mert nem tudnak megkülönböztetni
egy pelenkát a csillagos égbolttól. És én is barom vagyok, hogy
beleegyeztem abba, hogy Don Juanban lépj föl, holott ismertem ezeket és
barom vagyok, hogy megengedtem ezt a helyáremelést.
Megfogta a János karját és a hangja reszketett, amikor újra megszólalt.
– János, – mondta könnyes szemmel, – én mondom neked, hogy csodálatos
voltál. Mozart, ha igaz, hogy egy éjszaka írta a nyitányt, azért írta,
mert érezte, hogy te énekled valamikor a Don Juant… De ezek? Ezek csak
azt tudták rólad, hogy te vagy a világ legelső énekese. Ezek azt várták,
hogy ha kilépsz a színpadra, kinyitod a szájadat és akkorát bődülsz,
hogy a fejükre esik a csillár. Ezek azt várták, hogy te vagy az a
harminc és feles ágyú, akitől egy páncéltorony összedől. Hogy egy
mennyei viziót láttak, egy bűbájos hangot hallottak…? Eh, de hiszen
ezeknek nincs szemük és nincs fülük. És én is ökör voltam. Tudhattam:
mit várnak ezek az ötven és a harminc koronájukért. Mondok neked
valamit: egy olyan ember, aki ötven koronát fizet egy földszinti
ülőhelyért, az soha nem is elégíthető ki. Az egy gazember. Az egy
gazember. Az egy gazember.
Magánkívül ordította bele az éjszakába, hogy az egy gazember. János
hálásan fogta karon.
– Nagyon kedves tőled, öregem, – mondta neki mosolyogva, – de mindez
most már azon, ami történt, nem változtat. Gyerünk vacsorázni.
Beültek a kocsikba és elhajtattak a hotelbe. János Lippaival ment. A
kocsiban nem beszélgettek. Mind a ketten hallgatva néztek ki az utcára.
A hotel előcsarnokában találkoztak a többiekkel, a felső ruháikat a
ruhatárban hagyták, azután együtt mentek be az étterembe. Az étterem
tele volt. Egy asztalnál ott ült Robertsonné. Amikor bementek, halk
mozgás támadt. Végig kellett menniök az éttermen, amíg az asztalukig
eljutottak. János mereven és erőlködve lépegetett az asztalok között és
érezte, hogy fölösleges módon elhúzza a száját. Miért? Miért van a
nyakában megint olyan érzés, mintha legénykorában a fotografus előtt
állna? Miért lett az ő számára kínossá egy ilyen bevonulás?
Érezte, hogy vörösre pirul a szégyentől. Ezt a bevonulást az teszi az ő
számára kínossá, hogy most itt mindenki azt nézi, milyen egy
világhíresség, aki Budapesten megbukott.
Leültek és a pincérek nagy igyekezettel kezdték őket kiszolgálni. János
fogcsikorgatva küzdött a zavarodottsága ellen és hogy a maga
zavarodottságát és a többiekét is legyőzze, gyorsan és elfogulatlanul
rátért a dologra.
– Itt most egy csomó ember van, – mondta, – aki az operából jön. De a
többiek is tudják már a dolgot. És ahogy én Budapestet ismerem, itt most
mindenki büszke arra, hogy én ma este megbuktam. Az emberek jeleket
adnak egymásnak. Kifeszítik a mellüket. Gőgösen nevetgélnek. Hja,
mondják, Budapestet nem lehet becsapni. Aki külföldi nagyság idejön, azt
Budapest megeszi. Ez is be tudta csapni az egész világot. De velünk
kezdjen el valaki… Ma énrajtam hízik Budapest önérzete.
Nevetett, de azután elpirult. A nevetésének nem volt visszhangja. A
társaság erőltetetten mosolygott. Ninette szenvedő mosollyal nézett rá;
Kerékgyártó csodálkozó idegenkedéssel. Mi az? Nem hiszik ezek azt, hogy
az ő nevetése őszinte? Miért? Tovább beszélt. Most már erőlködött, hogy
elfogulatlan és vidám legyen, de minél jobban erőlködött, annál inkább
érezte, hogy a többiek észreveszik az erőlködését és most már éppen nem
hisznek a nyugodtságában és a vidámságában. Abbahagyta a beszélgetést és
evett. Ekkor azonban a hallgatást érezte kínosnak. Magán érezte a
Ninette szenvedően mosolygó, anyás részvéttel telt tekintetét, a
Cavallarné ijedten és keresően rá-rálobbanó szemét és a Kerékgyártó
elcsodálkozó pillantását. Ezek most sajnálják, mert hallgat.
Odafordult Wormserhez.
– No, Wormser papa, – mondta neki, – ugy-e, hogy most már nem unszol rá,
hogy szerződjünk. Ugy-e, hogy jó, hogy meggondolási időt adtam?
Wormser csöndesen símogatta fehér szakállát és nyugodtan mondta:
– A meggondolási idővel én élek; és ha majd lejár, megmondom, mire
szántam el magam.
Mi? Mi ez? Mi volt ez? Biztatni akarja őt ez az ember, vagy óvatosan
vissza akar vonúlni? János dühbe jött.
– Tudja mit, öregem, – mondta dölyfösen, – ne nagyon gondolkozzék a
dolgon. Én holnap kimegyek egy birtokot megnézni és ha az megtetszik
nekem, akkor kereshet mást, aki kócot eszik és tüzet hány a nagyérdemű
publikum előtt.
Wormser rókafeje odafordult hozzá és szkeptikusan ingott ide-oda. János
érezte, hogy már megint rossz hangon beszélt és ettől az érzéstől és a
Wormser szkeptikus rókafejétől még nagyobb dühbe jött.
– Únom és utálom az egész dolgot, – mondta hangosan. – A közönség egy
ostoba csőcselék…
Meghökkent. Elhallgatott. Eszébe jutott, amit ugyanitt Lippainak mondott
volt a közönségről. Néhány másodpercig levegő után kapkodott, azután
hangosan folytatta:
– Jogom van a közönséget a legmélységesebben lenézni, mihelyt nem akarok
többé elébe állni. Abban a percben idegen csürhévé válik a számomra,
amelyhez egészében semmi közöm és amelyet egyes tagjaiban lenézek.
Mihelyt magánember vagyok… úr vagyok… ha katonának jelentkezem… kinek mi
köze hozzá akkor, hogy énekelek és hogy játszom egy olyan ostoba
szerepet, mint Don Juan.
Elhallgatott és egy másodpercre szédülve húnyta be a szemét. Mi
kényszeríti őt arra, hogy itt folyton beszéljen és milyen titkos és
gonosz erő adja a szájára ezeket a szerencsétlen szavakat. „Olyan ostoba
szerep…“ Ilyen ostoba énekes. Ilyen ostoba komédiás. Most még Mozartot
kell szidnia, akkor azután mindjárt öngyilkosságot követhet el. Ninette
meghatott mosolygással néz rá. Kerékgyártó egy idegen világból való
ember csodálkozó részvétével. Az egész terem… mivel?… tolakodó
részvéttel vagy röhögő rosszakarattal? Kin nevetnek annál az asztalnál
ott? Az az érzése támadt, hogy mindjárt fölkap egy széket, kiáll a terem
közepére, mint egy duhaj parasztlegény és mindenkit kiver, aki idebent
van.
A fölbuggyanó dühét szégyenkezve lenyelte. Hallgatott, evett, azután
szótlanul szivarra gyujtott. Most mind sajnálnak, gondolta, mert
hallgatok. Ekkor Hopfner jött oda az asztalukhoz. Köszönt a hölgyeknek,
azután leült János mellé.
– Sohasem irigyeltem önt úgy, – mondta rajongva, – mint ma este.
– Miért?
– Mert ezt a bukást ki merte hívni. Mert minden mozdulatán és minden
hangján érzett az a végtelen lenézés, amellyel a közönség itéletét
semmibe veszi. A csőcselék azt mondja: ön rosszúl játszott és rosszúl
énekelt. Én azt mondom: ön nagyszerűen játszott és nagyszerűen énekelt:
éppen mert rossz volt, éppen mert ez mutatja, milyen hideg magasságban
van ön a tömeg fölött és mennyire megveti.
János fuldoklott. A Hopfner orrát nézte. Ezt a széles és kissé fölfelé
néző orrlyukakkal ellátott eleven orrot egyetlen ökölcsapással véres
húslappá lehetne változtatni. Soha ez az intellektuális orr olyan közel
nem volt hozzá, hogy kihívó léte megszünjön, mint ebben a percben. János
nehezen nyelt néhányat és egy hosszú lélekzetvétellel válaszolni
készült, de Lippai megelőzte.
– Hopfnerkém, – mondta édesen, – maga a tapintatlanság genieje. A maga
tapintatlansága már transzcendens. Maga az az ember, aki sírok nyugalmát
tudná megzavarni egy-egy szavával.
Hopfner nyugodtan fordult Lippai felé és vitatkozni kezdett vele. Nem
látja be, miért volna tapintatlan az, amit ő mondott. Lippai nagy
lendülettel vetette bele magát a vitába, amelyet azonban nem a konkrét
esetről, hanem csak Hopfner egész lényéről volt hajlandó folytatni.
Hopfner ebbe is belement. Lippai mézédes arccal rettentő gorombaságokat
mondott neki, ő elvi alapon válaszolt rájuk és így tanulságos és nagyon
érdekes szellemi párbaj fejlődött ki.
János örült, hogy most már nem róla és az ő ügyéről van szó, de viszont
érezte, hogy Lippai az egész vitát csak azért folytatja, hogy ne róla és
az ő ügyéről legyen szó. Kerülte a Ninette tekintetét; érezte, hogy az
is rossz, ha mosolyog a vitán, az is rossz, ha komolyan hallgatja; az is
rossz, ha felnéz, az is rossz, ha lenéz. Egyszer-kétszer még föllobbant
a dühe, azután nagy fáradtság és mély csüggedés borult rá a lelkére.
Lippai erőltette még a vitát, de már látszott, hogy nincs mit mondaniok
egymásnak. Azonban senki se mer másról beszélni. Wormser ásított. Most
senki se meri azt mondani, hogy gyerünk haza.
– Mi volna, – szólt János nyugodtan, – ha hazamennénk?
Most senki se mer válaszolni, mert nem tudják, hogy ő milyen választ
vár.
– No gyerünk haza, – mondta János energikusan.
Indultak kifelé. Elmentek Robertsonné előtt. Ez itt ül, néz a fájdalmas
kék szemével és csak a maga ostoba kis ügyét látja és nem lát azonkívül
semmit. Az előcsarnokban János megállott.
– Ti kikíséritek a hölgyeket a kocsikig, ugy-e? – kérdezte Lippaitól és
Kerékgyártótól. – Én fáradt vagyok.
Ez már megint rossz volt. Minek mondta ezt? Valami okosabbat kellett
volna mondani. Elfogulatlanabbat.
– Felmegyek. Lefekszem.
De ezzel nem lehet elbúcsuzni. Még valamit kell mondani.
– Visszavonulok, – mondta mosolyogva. – Mint… a sebzett vad a
barlangjába.
Oh, ez egészen rossz volt. Ez vétkes ostobaság volt. És most még egy
egész csomó ostobaság jön, ha gyorsan végét nem veti a búcsuzásnak.
Gyorsan kezet csókolt a hölgyeknek és sietve elindult a lépcső felé.
Felment a lépcsőn. Miért csókolt olyan gyorsan kezet és miért sietett
el? Mit gondolnak most ezek? – Berúgta a szoba ajtaját, földhöz vágta a
kalapját, hogy csakúgy porzott; a tükör felé fordult és kínos, harapó
grimászokat vágott bele a tükörbe.