Kinyitotta a szemét és kiugrott az ágyból. Eszébe jutott mindaz, ami
tegnap történt és egy másodpercig azt hitte, hogy még mindig bosszúság
és megszégyenülés ellen kell védekeznie. De olyan jól kialudta magát,
olyan frissnek és pihentnek érezte magát, hogy egyetlen hosszú,
egészséges lélegzetvétellel elfujt magából minden nyomasztó és
kellemetlen érzést. Erősnek és frissnek érezte magát, hatalmas étvágyat
érzett és sietett le az étterembe ebédelni.
Az étteremben ott találta Wormsert és Lippait. Eleinte mind a ketten
nagyon óvatosan beszélgettek vele, de amikor látták, hogy jó étvággyal
és jókedvűen eszik, akkor mind a ketten nekibátorodtak és előbb
tartózkodva, később teljes nyíltsággal beszélgettek a tegnapi estéről.
– Nagyszerű sajtód van, – mondta Lippai. – Kollégáim velem együtt,
egy-egy hasábon át csuklanak a művészi gyönyörűségtől. Nincs nagyobb
öröm, mintha az ember az elragadtatásával másokat megszégyeníthet.
Budapesti ember általában csak akkor tud nagyon jó véleménnyel lenni
valakiről, ha nincs nagyon sokadmagával ezen a jó véleményen. Ha nagyon
nagy sikered lett volna, akkor éppen azok, akik adnak valamit magukra és
a hozzáértésükre, kénytelenek lettek volna ellentmondani. Igy kétszeres
élvezettel fekszenek bele az ellenmondásba, és ebben a percben már egy
csomó ember tajtékzó szájjal szidja a közönség hozzánemértését; ez a
düh, tudom, ragadós; holnap már senki se mer szembeszállni vele és akik
a közönség hozzánemértését szidják, az már maga a közönség lesz; és a
legközelebbi fellépéseden összedől az opera, úgy fognak tapsolni.
János mosolyogva hallgatta ezt a magyarázatot, aztán derülten mondta:
– Majd meglátjuk, majd meglátjuk. Tegnap egy-egy negyedórára azt hittem,
hogy másodszor én már soha többé nem lépek fel. Most… most nem tudom,
lesz-e sikerem, ha fellépek. De abban az egyben bizonyos vagyok, hogy
nem olyan fontos az egész.
– Abban nagyon nincs igazad, – mondta Lippai ingerülten. – Ez a
legfontosabb. És affektálás mást mondani.
– Tudod mit, – felelte János nyugodtan, – én velem ma nem lehet
veszekedni. Tulságosan jól érzem magamat hozzá.
Lippai durcásan belenyugodott a dologba, azután félrehúzott szájjal
mondta:
– Ma a birtokot akartad megnézni.
– Igen, igen… de kérlek, halasszuk el, ma annyi a dolgom… és nincs hozzá
igazi kedvem.
Lippai elhallgatott. Wormser ekkor kihúzott a zsebéből egy okiratot,
odatette János elé, azután kivett a zsebéből egy töltőtollat és a János
kezébe adta.
– No, – mondta János meglepetve, – mi az? Csak nem a szerződés?
– De igen, – felelte Wormser, – és pedig minden az ön kívánsága szerint.
– Wormser papa, – mondta János nevetve, – maga már nem könnyelmü, maga
hős.
– Én uram, – felelte Wormser komolyan, – meghökkentem, amikor tegnap
nekem azt mondták, hogy az bukás volt. Ilyet üzletember közömbösen nem
hallgathat. De azután megfontoltam a dolgot és már tegnap itt a vacsora
alatt ezt mondtam magamnak: én a fejemet a más fejével ki nem
cserélhetem és én már csak a magam feje szerint csinálhatok üzletet
ezentul is úgy, mint eddig. Ha pedig a magam feje után indulok, akkor
azt kell mondanom: itt valami malőr történt, valami érthetetlen
kisiklás, elcsúszás egy narancshéjon, tudom is én, a nézőtéren légvonat
volt vagy a központi tejcsarnok ma egész Budapestnek rossz tejet
szállított és most az egész nézőtérnek gyomorcsikarása van. De én a
magam fülének és a magam szemének hihetek csak és nem a budapesti kedély
előttem ismeretlen titkainak: ez az Aradi János még mindig a világ
legelső énekese és én vele ezentúl is olyan jó üzleteket fogok csinálni,
mint eddig.
János nevetve írta alá a szerződést.
– Elárulok magának egy titkot Wormser papa, én rám nem lehet rám
fizetni, mert ha egyszer elkezdene rám fizetni, akkor igazán agyő, akkor
igazán elkotródom a színpadról és az a szerződés, amely magának terhessé
lett, már nem is exisztál többé.
– Én is elárulok magának egy titkot kedves Aradi, – mondta Wormser, –
magának eddig egyetlen egy hibája volt: túlságos könnyedén vette a
dolgot. Arra a harminc-negyven évre, amelyet még színpadon fog tölteni,
nagyon jó hatással lesz az, hogy éppen a szülőhazájában, hosszú idő után
az első fellépésénél hatalmasan megbukott.
János derülten vonogatta a vállát, azután másról kezdett beszélni.
Később elolvasta a lapokat és a róla szóló kritikák még jobban
felviditották. Az ebédjét befejezte. Át akartak menni a kávéházba, az
előcsarnokban azonban egy hosszú és sápadt fiatalember lépett elébük.
Kerékgyártó Elek volt. Nyilván várt rájuk.
Odalépett János elé és halkan mondta:
– Arra kérlek, légy olyan kegyes, adjál módot nekem egy pár perces
beszélgetésre.
János felhúzott szemöldökkel nézett rá és gondolkozott. Azután
odafordult a többiekhez.
– Menjetek át a kávéházba. Nekem ugyis dolgom van fent. Nemsokára
utánatok megyek.
Szótlanul mentek fel a lépcsőn. Amikor a János szobájába beléptek, János
kérdő arccal, de nem barátságtalan tekintettel fordult Kerékgyártó felé.
Kerékgyártó nagyon izgatott volt.
– Én, – mondta, – arra kérlek…
Abbahagyta. Ideges mozdulatot tett, mintha a rossz kezdetet el akarná
dobni magától. Összeszedte magát, újra kezdte és nagy erőfeszítéseket
tett, hogy szerényen, de röviden beszéljen.
– Te egyszer Londonban, – mondta folyékonyan, de remegő hangon, – azt
mondtad nekem, hogy… te fogsz engem megházasítani. Tudsz egy leányt… azt
éppen nekem valónak tartod.
János ellenséges fanyarsággal nézett rá. Kerékgyártó segítségére sietett
az emlékező tehetségének:
– A hotelbe mentem érted. A Covent Gardenbe indultunk. Én elmondtam,
milyennek képzelem én a házasságot és akkor te csak úgy mellesleg,
mielőtt másról beszéltünk volna, ezt mondtad: tudod mit, majd én foglak
téged…
– Ezt mondtam? – kérdezte János. – Lehet; lehet, hogy ezt mondtam.
– Ezt mondtad. És én most arra kérlek: mondd meg, kire gondoltál akkor.
– Kire? Kire…
– Cavallar Ninette-re?
– Hogy emlékezzem én…
– Szóval ő rá. Miért mutattál volna be neki egyébként?
János elgondolkozva nézett rá és csendesen mondta magában, hogy
csakugyan, miért mutatta volna be egyébként; és ez tőle igen nagy
baromság volt, aminthogy ebben az ügyben általában a baromságok egész
sorozatát követte el. Mielőtt azonban hangosan is mondhatott volna
valamit, Kerékgyártó felcsattanó hangon kiáltotta bele az arcába:
– De ha rá gondoltál, mit keresett akkor Cavallar Ninette tegnap éjszaka
itten tenálad?
– Hohó fiatal úr…
Kerékgyártó a szavába vágott.
– Felelj nekem, – mondta magánkívül, – mert itt emberéletről van szó.
– Ugyan. Mindjárt emberéletről. És kiéről, ha szabad kérdeznem?
– Az övéről. Az enyémről. A tiedről is.
János dühbe jött.
– Hallod-e kis öcsém, – mondta mérgesen, – nekem ne ordíts itt és ne
kapkodj a revolvered után, mert mindjárt kint leszel innen, és akkor
akár sortüzeket adhatsz le tőlem, én veled szóba nem állok.
Kerékgyártónak vonaglott az arca és lázas szemében olyan kétségbeesés
volt, hogy János megsajnálta.
– Ha azonban nem kiabálsz, – mondta elnézőbben, akkor legalább szóba
állok veled. No: hát mindenekelőtt: mi jogon csinálsz te itt máris
tragédiát, holott neked Cavallar Ninette senkid és semmid.
Kerékgyártó kétségbeesett mozdulatot tett. Senkije és semmije. Ezt lehet
neki mondani?
– Hát szedd össze magadat, – mondta János jóakarattal. – Hát mi… hát
mit… hát miféle szándékaid vannak neked voltaképen?
Kerékgyártó beszélni kezdett.
– Látod, János bátyám, – mondta kétségbeesve, – amikor én őt először
megláttam és amikor ő később egyszer-kétszer kiváncsian rámnézett…
(Aradi János a legnagyobb barom, mondta János magában csendesen.)
– … akkor tudtam, hogy csak ő lehet az. Vagy ez, vagy senki. Én ilyen
leányt akartam mindig feleségül; én meghalok, ha ez nem lesz a
feleségem…
– Született férj vagy, – szakította félbe János. – Máris milyen
meggyőződéssel és milyen teli szájjal tudod kimondani: a feleségem. – De
hiszen alig ismered. És egyelőre semmit se tettél, hogy ő is ilyen
meggyőződéssel és ilyen rutinnal mondja: a férjem, az uram, az uracskám,
a kis uram, vagy tudom is én, mit.
Kerékgyártó szomjasan nyelt néhányat és kétségbeesetten rázta meg a
fejét.
– Nem erről van szó most, – mondta könyörögve. – Mit keresett itt nálad?
János habozva nézett rá, előbb el akarta utasítani a kérdését, azután
megesett rajta a szíve.
– Tudod mit, – mondta, – elmondom, mit keresett nálam. Én, amint tudod,
tegnap este hatalmasan megbuktam és igen csúnya lelkiállapotban voltam.
Ő eljött, hogy megvígasztaljon. Én, mint minden megbukott komédiás,
ideges voltam, gorombáskodtam vele, kínoztam, mert nem találta ki, hogy
mit kell kedélyállapotom változásai szerint mondania, egyebek között
énekeltem is, hogy mondjon ítéletet a hangomról; azután Lippaival együtt
megint hazakísértem.
– Szavadat adod rá…
Kétségbeesve szakította félbe önmagát. Mit ér itt a becsületszó. János
megint megsajnálta. Végét is akarta vetni a beszélgetésnek. Rátette a
vállára a kezét.
– Hallod-e barátom, – mondta neki, – mondok én neked valamit és ezzel
felelek minden kérdésre, melyet eddig hozzám intéztél és amelyet ezentúl
még hozzám intézhetsz. Én nem tudom, sikerül-e neked elérned azt, hogy a
Ninette hajlandósága adjon majd neked jogot az ilyen kérdésekre. De azt
vedd már most is tudomásul: minden lány azzal kezdi, hogy a tanárjába
vagy egy tenoristába szerelmes, de soha tisztább és nemesebb lányt férfi
el nem akart venni feleségül, mint Cavallar Ninette. Csak azután tudj rá
vigyázni.
– Óh azután, azután…
Töprengve nézett maga elé, azután megnyugodva vette a kalapját,
elbúcsúzott és elment. János halk boszúsággal nézett utána, azután
átment Robertsonnéhoz. Robertsonné már felébredt és rajongó, kék
szemmel, halk felsikoltással fogadta Jánost. János leült melléje;
megvigasztalta; kijelentette neki, hogy szereti, és panaszos kérdéseire
azt is elmondta neki, hogy azzal a fiatal hölggyel való összeköttetését
ő teljesen félreérti, mert az a fiatal hölgy neki úgyszólván gyámleánya,
akit éppen most akar elvenni egy fiatalember. Robertsonné ebbe boldogan
belenyugodott. János megigérte, hogy ma mégegyszer meglátogatja, azután
kibékülten és szerelmesen búcsút vettek egymástól.
János lement a kávéházba. Wormser nemsokára otthagyta őket a rendes
délutáni alvása miatt, János és Lippai pedig Robertssonnéról
beszélgetett.
– Lehetséges, – mondta János, – hogy az egész csak azért történt, mert
nem tudja eltürni, hogy én akartam őt elhagyni. Ő akar engem elhagyni.
Egyébként: nagyon kedves. Csak meglepően komolyan veszi a dolgot.
Általában… az emberek meglepően komolyan… meglepően komolyan veszik a
dolgot.
Erről elbeszélgettek még egy ideig, azután Lippai nyugodtan mondta:
– És Ninette-et tegnap hazaküldted.
– Igen, – felelte János szórakozottan. Megbuktam Don Juanban a
színpadon, hitvány dolog lett volna, ha így akartam volna az önérzetemet
helyreállítani.
– Ez nagyon jó, – mondta Lippai felélénkülve, – ez nagyon jó.
János elgondolkozva nézett rá. Nagyon jó? Nem is nagyon jó.
– Ebből kiderül, – mondta Lippai, – milyen igazi művész vagy.
János elmosolyodott.
– Szóval, – mondta nyugodtan, – ha az embernek van egy józan
civilemberek számára érthetetlen álláspontja és ha mellesleg nyiltan
beszél olyan dolgokról, amilyenekről tisztességes ember a legjobb
barátjával se beszél, akkor művész.
– Pedig ez így van, – felelte Lippai dühösen – és te most már hiába
akarsz lelkedben aljegyző vagy szolgabíró lenni, sohase leszel az,
éppen, mert művész vagy.
János vonogatta a vállát; Lippai lassan megnyugodott. János estefelé
felment Cavallarékhoz. Ninette már várt rá. János figyelmesen és kutatva
nézte az arcát, de Ninette nyugodt volt, derült és tiszta pillantása.
– Hogy vagy? – kérdezte János kissé elfogódottan.
– Köszönöm, most már nagyon jól, – felelte Ninette. Jól kialudtam
magamat. Délben keltem fel.
János csodálkozva nézett rá. Mi ez? Csakugyan ilyen nyugodtan tud nézni
és ilyen derülten tud beszélni arról, ami történt.
– Tudod, – mondta habozva – mára már én is kihevertem a nagy, ostoba,
kapkodó idegességemet…
– Tudom, – felelte Ninette nyugodtan.
– Tudod? Honnan?
– Délben telefonoztam Lippainak és megkértem, hogy mihelyt magával
beszélt, telefonozza meg, milyen hangulatban van.
– Te kedves, – mondta János elragadtatva. Példátlan… hallatlan…
hihetetlen, Ninette, hogy ezek után is még… rám volt gondod.
– Lippai azután a kávéházból meg is telefonozta… akkor, amikor maga
Kerékgyártóval felment.
– Úgy? Szóval ezt is tudod:
– Ezt is. De ezt különben is megtudtam volna, mert Kerékgyártó magától
egyenesen idejött.
– Ne mondd, – kiáltotta János meglepetve. – És mit akart?
– Elmondta a magával való beszélgetését.
– Az egészet?
– Az egészet.
– És mit akart tőled?
– Arra kért, vegyem tudomásul, hogy az ő legnagyobb és legforróbb vágya,
hogy én őt megszeressem és hozzá menjek feleségül.
– És te mit feleltél?
– Azt, hogy én most nem tudok neki semmiféle feleletet adni. Majd
beszélek magával.
– Velem?
– Magával. És hogy várjon.
– Szóval nem utasítottad el?
– Nem.
János felugrott.
– Ez óriási, – mondta bosszankodva – kétszer látják egymást és már
házassági határidő-üzletet kötnek.
Ninette nyugodtan nézett fel rá.
– Tudja, miért van ez?
– Miért?
– Ez azért van, mert maga azt mondta neki, hogy engem neki szánt és mert
azt mondta nekem, hogy őhozzá férjhezadna.
János némán dühöngve járt fel és le a szobában, azután odafordult
Ninette-hez:
– És most mit akarsz csinálni?
– Azt, amit maga mond.
– Amit én… Szereted?
– Nem. Hiszen azt tudja. De…
– Mit de?
– Nagyon szimpatikusnak és nagyon megbizhatónak találom.
– Felmerül egy fiatalember, akit sohase látott és ő azt rögtön nagyon
szimpatikusnak és megbizhatónak találja.
– Én már előre tudtam…
– Mit?
– Hogy ilyen.
– Honnan?
– Magától.
János megint néma dühöngéssel járt-kelt a szobában. Ninette halkan
megszólalt:
– De ha maga csak egy szót mond, engem nem érdekel többé és én nem
akarok róla tudni.
János visszafordult hozzá, belenézett tiszta, szép arcába és kissé
fájdalmas szemébe és lecsillapodva ment oda hozzá.
– Hogy mondhatnám én azt Ninette-kém, – szólt csendesen. – Hátha
csakugyan ez az, akire szükséged van…
Melankolikusan folytatta:
– És aki egy életen át melletted lesz. – De nem könnyü Ninette, hidd el,
nem könnyü.
Leült Ninette-tel szemben és tünődve nézett rá.
– Lemondani arról, – mondta csendesen – hogy a szivedben én legyek
otthon és belenyugodni abba, hogy mást szeress…
– Soha, – felelte Ninette – soha. Látja, én ezt már ma megmondtam
Kerékgyártónak.
– Mit mondtál meg neki?
– Hogy én magát éppen úgy… hogy az érzelmeim magával szemben nem
változnak meg soha.
– És ő mit felelt?
– Hogy ha csak el tudom szánni magamat arra, hogy hozzá megyek, akkor
minden rendben van.
– Igaza van Ninette-kém, igaza van.
Ninette várakozóan nézett rá. János azonban tünődött és hallgatott.
– Majd meglátjuk, – mondta halkan – majd meglátjuk.
Este együtt vacsoráztak a hotel éttermében. Ott volt Robertsonné is,
nagyon sápadtan, de felderült, tiszta szemmel. János néhány percre
odaült hozzá. Amikor visszajött, Ninette kiváncsian fordult hozzá.
– Tegnap öngyilkosság történt, – mondta János fanyar grimásszal. – Erre
ma kibékülés.
– Hála Istennek, – mondta boldogan Ninette.
Nemsokára megérkezett Hopfner. Előadta, hogy nagy munka tervével
foglalkozik. Meg akarja írni, milyen volt a háborús országok lelki élete
a háború alatt. Legközelebb kimegy Berlinbe, mert hallja, hogy ott
különösen vidám az élet.
– Azt akarja kihozni, – kérdezte Lippai – hogy a háború jót tesz a
kedélynek?
– Egy grandiózus szellemi emlékműben, az első igazi történelmi munkában
örök időkre meg akarok állapítani egy igazságot.
– És pedig?
– Azt, hogy ha a szomszédomat nyúzzák, az nekem nem fáj.
Lippai mérges gorombaságokkal válaszolt neki, de Hopfner nem zavartatta
magát, hanem nyugodtan fejtegette nagy munkájának a tervét. Kerékgyártó
szótlanul ült az asztalnál és csak néha szólt egy-egy szerény szót
Ninette-hez. Ninette zavar nélkül fordult oda hozzá és kiváncsi
jóindulattal hallgatta. Jánosnak egy párszor rossz kedve támadt, ha
rájuk nézett, de ezt a rossz kedvet mindig gyorsan legyűrte. Vacsora
után együtt ültek még egy ideig, azután mindnyájan korán hazamentek.
János másnap Lohengrint énekelte. Előadás előtt nagyon ideges volt;
izgatottan nyitotta ki a száját az első énekhangra is, de amikor a saját
hangját meghallotta, teljesen elmúlt az izgalma. Az első éneke után
féktelen taps záporzott végig a nézőtéren; ez a taps minden lehetséges
alkalommal újra megindult, a színház szinte összedőlt, úgy tombolt benne
a lelkesedés.