I.

János leugrott a vonatról. Előbb Lippait látta meg, azután Ninette-et.

Feléjük sietett. Ninette ekkor már néhány gyors lépést tett feléje és

megindult mosolygással nyújtotta elébe keztyütlen jobb kezét. János a

két kezébe fogta a Ninette meleg kezét, fölemelte magához és

megcsókolta. Azután elragadtatva belenézett Ninette arcába, amely puhán

és fehéren mosolygott rá a fekete télikabát fekete prémjéből, lehajolt

és mégegyszer megcsókolta a Ninette kezét.

– Milyen szép vagy Ninette, – mondta elragadtatva.

Lippai ferde mosolygással állt mellettük. János odafordult hozzá és

melegen kezetszorított vele. Lippai ferde szájjal mosolygott és látszott

rajta, hogy egy kissé meg van hatva. János erre megölelte.

Ekkor egy szürke prémbundás, alacsony, szőke asszony ment el mellettük.

A vonatról szállott volt le. Amikor rajtuk túlhaladt, megállott és

néhány másodpercig figyelmes, szenvedő kék szemmel vizsgálta meg

Ninette-et. János a kalapjához nyult és köszönt neki. A fitos orru,

szenvedő szőke hölgy bólintott, azután megfordult és tovább ment.

Mögötte még két nő igyekezett a kijárat felé.

– Ki ez? – kérdezte Lippai meglepetve. – Nem budapesti.

– Nem, – felelte János odavetően – amerikai. Robertsonné. Valami nagy

gyáros a férje.

– Ugyancsak nagy lehet, – szólt elismerően Lippai. – Mit szól Ninette a

bundájához? Nincs Budapesten még két ilyen kékróka-bunda.

– Nagyon szép, – mondta Ninette elismerően.

János sürgette őket, és erre kimentek a pályaudvar elé és kocsiba ültek.

János kiváncsian nézegetett ki a kocsi ablakán és örömmel állapította

meg, hogy a háború nem látszik meg Budapest arcán.

– Nem, – mondta Lippai – eleinte úgy tett, mintha meg volna hatva, de

most már éppen olyan ordinárén vigyorog, mint azelőtt.

János azután elmondta az angolországi élményeit. Az angolok nagyon

szeretetreméltóak voltak hozzá; általában semmiképp sincsenek elvadulva.

Neki már a háború kitörésekor megigérték, hogy eleresztik; hónapokig

tartott, míg ez az igéret beváltódott; egy héttel ezelőtt azonban

áteresztették Hollandiába, ő onnan Berlinbe utazott, hogy Wormserrel

beszéljen; Wormser azt akarta, hogy maradjon mindjárt ott, de őneki már

égett a talpa alatt a föld; a konzulátuson különben is besorozták

katonának; tegnap tehát vonatra ült; Wormser azt mondta, hogy utána jön.

Ennek az utazásnak azonban nem sok értelme van.

Megérkeztek a hotelbe és felmentek János két szobájába, amelyet Lippai

előre megrendelt. A fogadószobában leültek. János reggelit hozatott.

Ninette letette a kabátját és a kalapját, leült és hallgatva, csendes

mosolygással nézett Jánosra.

– Miért mondod, – kérdezte Lippai – hogy a Wormser idejövetelének kevés

az értelme?

– Mert katona vagyok, – felelte János derülten.

– És hogyan akarod a hazát szolgálni? Mint furvézer vagy mint szanitéc?

– Hm.

– Mert ha netalán huszár akarnál lenni, ki nem jutsz a frontra. Olyan

huszárkapitány Magyarországon nincs, aki megengedné, hogy kint tölts egy

éjszakát a szabadban. Egy éjszaka a lövészárokban olyan szépen elvihetné

a hangodat, hogy nincs az a győzelem, amely visszahozza. – Ezt nem én

találtam ki. Ezt tegnap nekem a miniszter mondta. És egyuttal küldi

neked ezt.

Egy hivatalos iratot adott át.

– Mi ez? – kérdezte János.

– Ez, amint látod, a népfölkelői szolgálat alól való fölmentésed.

– Én azonban…

– De édes, jó öregem.

Lippai meghatva tiltakozott. János habozva forgatta a kezében az

okiratot.

– Ezért cserébe, – mondta Lippai – az operával meg kell állapodnod

néhány vendégszereplésre.

– Hogyne. Hiszen azért jöttem haza.

– Négy éve nem énekeltél itthon. Épen azóta, amióta a legnagyobb

sikereid voltak. Én helyetted máris megigértem, hogy egy-két hét mulva

énekeled Don Juant…

– Nagyon jó.

– És még néhányat.

– Helyes.

– Én az operától mértéktelen pénzeket követeltem. Soha senkinek ennyit

nem fizettek, de ez rendben van, mert soha olyan énekes nem járt az

opera színpadján, mint te. A fellépéseidből nagy parádé lesz. Példátlan

helyáremelések. Viszont…

– No mi az?

– Viszont… hm, nem én… Ninette akarja…

– No mi az már?

Ninette nyugodtan mondta:

– Én rábeszéltem Lippait, mondja meg már előre a maga nevében, hogy maga

valamennyi budapesti fellépésének a tiszteletdíját hadi jótékony célra

adja.

János elragadtatva tárta ki a karját.

– Te kedves, te drága, – mondta Ninettenek. – Persze.

Odafordult Lippaihoz:

– Megmondtad?

– Egyelőre nem mertem. Csak jeleztem, hogy valami efféle lesz.

– Csak mondd meg. Hiszen egyre azon töröm a fejemet, hogy nagyobb

feltünés nélkül hogy adhatnék ötvenezer… százezer… tudom is én mennyit.

– Nekem van egypár emberem, aki rászorul, – mondta Ninette. – Adjon majd

azoknak.

János jókedvüen intett igent. Lippai felállott,

– Én akkor, – mondta – telefonozok az operába. Kiírhatnak már holnapra

próbát?

– Hogyne.

Lippai kiment. János odaült egy alacsony székre Ninette elé. Olyan volt,

mintha térdelt volna előtte. A kezébe vette a Ninette két kezét.

– Olyan szép vagy, – mondta – olyan tiszta, olyan sugárzó, hogy alig

merek hozzád nyulni. Nem azért, mert utaztam, át kellene öltözködnöm,

kormos vagyok; hanem mert téged nem lehet egyszerüen átvenni, az

enyémnek tekinteni azáltal, hogy megérkeztem. Valami más kell… egy nagy

óra… egy hallatlan elragadtatás… részegség… semmi másra nem gondolni,

csak arra, hogy minden örömemnek te vagy a koronája.

Ninette szótlan mosollyal nézett le rá.

– Tudod te, hogy milyen szép vagy? – kérdezte János elragadtatva.

Ninette mosolyogva vonogatta a vállát.

– Most virultál ki. Most ragyogtál ki. Most érez édességet az, aki

rádnéz.

Ninette szótlanul mosolygott.

– Kedves vagy, egyszerű vagy, ragyogó asszony vagy, alázatos szűz vagy.

– Én olyan lettem, – mondta Ninette csendesen – amilyen maga akarta,

hogy legyek.

János megcsókolta a kezét.

– Most olyan vagy. Imádandó vagy. – És… és te…

Felállott és összeráncolta a homlokát.

– És te… szeretsz még engem?

Ninette a kezét nyújtotta neki. János megcsókolta, azután eleresztette a

kezét.

– Azóta, mióta nem voltam itthon… háromnegyed éve… nem gondoltál… nem

találkoztál senkivel, aki –?

Ninette komolyan válaszolt:

– Én nem találkoztam senkivel… Én nem gondoltam senkire, csak magára. Én

magát már nagyon, nagyon vártam, és nagyon boldogtalan lettem volna, ha

sokáig nem jöhetett volna haza.

– Te kedves. – Néha megijedtem, amikor eszembe jutottál.

– Miért?

– Én negyven éves leszek. Te húsz. Vajjon…

Habozott, azután fanyar mosolygással kérdezte:

– Tetszem még neked?

Ninette igent intett. János grimászt vágott egy tükör felé.

– Én, őszintén szólva, kezdek magamnak néha nem…

Ninette felállott és melléje lépett.

– A bajuszát leborotváltatta, – mondta csendesen.

– Igen, – szólt János ijedten.

– Az nem tesz semmit. Hanem a szine nem nagyon jó. Az arca nem olyan

egészséges barna, mint máskor és…

– És hízom is egy kicsit, – mondta János bűnbánóan.

– Igen. Megint sportolnia kell. Majd együtt, velem, – jó?

János megfogta a kezét és meg akarta ölelni, ekkor azonban visszajött

Lippai. Az operával beszélt: minden rendben van; el vannak ragadtatva.

– Jó, – mondta Ninette. – Akkor mi talán megvárjuk, amíg most megfürdik,

megborotválkozik, átöltözködik. – Adjak-e ki utcai ruhát?… talán még

eligazodom a kofferjeiben…

– Köszönöm, – mondta boldogan János. – Csak azért, hogy úgy érezzem,

mintha tegnap mentem volna el.

Ninette ruhát adott ki neki.

– Azután, – mondta – azt hiszem magának legkedvesebb lesz, ha sétálunk

egy órát.

– Úgy van, – mondta János boldogan.

– Azután eljönnek hozzánk ebédre. Délután nyilván kávéházba akarnak

menni; este pedig…

– Ti vagytok a vendégeim, – mondta János.

Ninette bólintott és János felvidultan ment át a másik szobába. A másik

szobából egypárszor átszólt.

– Ninette, – mondta előbb – legfőbb ideje, hogy fehérnemüt rendelj

nekem.

– Majd egyszer eljövök és megnézem, mi minden kell, – mondta Ninette.

– Ninette, – mondta azután János – egy csomó levelemre is válaszolnod

kell.

– Majd elhozatom az írógépet, – felelte Ninette.

János azután kijött a szobájából, vette a télikabátját és elindult velük

sétálni. Amikor az előcsarnok forgó kapuján kiléptek, akkor érkezett a

szálló elé egy automobil. Az automobilból a kékróka-bundás hölgy

szállott ki, mögötte a másik két nő, aki már a pályaudvaron is mögötte

ment. János kedvetlenül köszönt, a szőke hölgy bólintott és bement a

szállodába. Lippai elhúzta a száját, befordult a hall felé, azután

visszafordult Jánoshoz és elismerő hangon mondta:

– No, ez hamar utánad talált.

János rosszkedvüen vonogatta a vállát. Ninette is hallgatott. Lippai

velük ment egy ideig, azután engedelmet kért rá, hogy egy órára elhagyja

őket. Dolga van. Egy óra mulva fent lesz Cavallaréknál. János hálásan

szorított vele kezet, azután tovább ment Ninette-tel a Dunapart felé.

Egy ideig szótlanul mentek, azután János fanyarul megszólalt:

– Ninette, hiszen te tudod, ki ez a Robertsonné.

– Én… nem…

– Dehogy nem. Hiszen akkor válaszoltál is a levelemre. Én megírtam:

Robertsonné vagy Flemingné. Te döntöttél Robertsonné mellett.

– Ah már emlékszem. De akkor a keresztnevüket írta: Bessie vagy Auróra.

– Nohát… te azt írtad, hogy ha nekem mindegy, akkor azt válasszam,

amelyiknél nem lesz majd fájdalom, kétségbeesés és tragédia. A másiknál

tragédia lett volna: férj, válás, mindenféle komplikáció. Ennek a férje

kényelmes gazember, évek óta nem élnek együtt, az asszony nagyon gazdag,

előre megmondtam neki mindent: ennél csak joggal számítottam rá, hogy a

lebonyolitás majd simán megy?

– Igen… és?

– És mielőtt Angolországból eljöttem: megmondtam neki, hogy Isten áldja

meg, én most elmegyek.

– És?

– És erre Doverben találkozom vele. Hurcolkodik a társalkodónőjével és a

komornájával. Megkérdezem, hová megy. Hollandiába. No jó. Jó mulatást.

Rotterdamból indulok Berlinbe. Ki vonul fel a pályaudvaron? Bessie a

társalkodónővel és a komornával. Hová megy? Berlinbe, már régen meg

akarja nézni Berlint, ki tilthatja meg neki azt, hogy ő Berlint

megnézze. Azóta azután jön… Berlinben is egy óra alatt megtudta, hol

lakom… nem szól hozzám… én köszönök neki, ő fogadja… csak itt döng

körülöttem, mint egy szőke szitakötő… a keserves mindenségit.

János mérgesen káromkodott.

– Szegény, – mondta Ninette csendesen. – Bizonyosan nagyon szenved.

– De mikor előre megmondtam neki, – kiáltotta János dühösen.

– Nagyon szereti magát… azért hálásnak kell lenni…

– Hálás a hóhér…

János csendesen káromkodott a foga között. Ninette hallgatott. Leértek a

Dunapartra. A Dunaparton sok volt a sétáló és közöttük sok az ismerős.

Két köszönés között Ninette halkan és gyorsan megkérdezte Jánost:

– Tudja ez az asszony, hogy… hogy én ki vagyok?

– Hm… most már nyilván sejti… kitalálta.

Tovább sétáltak és pár perc mulva Ninette ujra megkérdezte:

– Beszélt maga… én rólam neki?

– Igen, – felelte János kényelmetlenül.

– Mit?

János szeretett volna mindent letagadni, de éppen megfordultak, Ninette

ránézett, és a Ninette mély és tiszta pillantásától egészen ellágyult a

szive.

– Azt mondtam neki, te szépség és kedvesség, hogy eljövök… és otthagyom

őt és otthagynék mindent… tudniillik faggatott és azt kérdezte, van-e

valami különös okom rá, hogy őt otthagyom… hogy hazajövök, mert itt vár

rám… mi vár rám?… az életem jutalma, – a legszebb és a legkedvesebb –

maga a szépség, a kedvesség és a fiatalság, – akit én neveltem, –

barátnőm, leányom, szerelmem…

Halkan, de forrón suttogta a Ninette fülébe:

– Szerelmem, szerelmem, szerelmem.

Ninette felmosolygott hozzá, azután szótlanul mentek tovább.

– Hogy gyülölhet most engem, – szólt azután Ninette.

– Remélem, nem törődöl vele.

– Nem… hozzászoktam, hogy akik magát szeretik, azok engem gyülölnek.

– Nohát, akkor –?

– De sajnálom. Szegény.

János bosszankodva kérte, hogy Robertsonnéról ne beszéljenek többet. Ő

nem akarja azt az örömét rontatni, hogy most végre Ninette-tel sétál.

Erre nem beszéltek többet Robertsonnéról. Félóra mulva fölmentek

Cavallarékhoz. Cavallarné nagy örömmel fogadta Jánost. Olyan volt, mint

háromnegyed évvel ezelőtt és négy évvel ezelőtt: kövéres, szép, de kissé

hervadt; és nyugtalan és szomjas mély szemü. Az ebéd alatt, – amelyhez

Lippai is megérkezett – János arra kérte Cavallarnét, hogy esténként

vacsoráljanak vele úgy, mint háromnegyedévvel ezelőtt. Az asszony mély

és szomjas szeme ekkor elsíklott Ninette felé és nyugtalanul kereste a

Ninette tekintetét. Ninette Lippaival beszélgetett; Cavallarné erre

zavarodott és tehetetlen arccal nézett előbb Jánosra, azután kínosan

mondta:

– Igen… szívesen… de majd Ninette…

– Tessék? – kérdezte János meglepetve.

– Majd Ninette mondja meg. – Ninette kérlek… hogy esténként úgy, mint a

múlt évben…?

Aggódva nézett Ninette-re. Ninette sietve és nyomatékos udvariassággal

felelte:

– Hogyne, kedves mama.

– Akkor… igen, – mondta Lippainé megkönnyebbülten és felderülten.

Ebéd után egy küldönc jött a hotelből és nagy csomagot hozott Jánosnak.

János a csomagot átvette és felbontotta és a tartalmát át akarta

Cavallarnénak adni. Ajándékok voltak, amelyeket neki és Ninette-nek

hozott. Cavallarné a kezébe vett egy régi csipkét és ijedten és habozva

mondta:

– Nem tudom… Ninette akarja-e, hogy elfogadjam…

– Hogyne mama, – szólt Ninette sietve – hogyne.

Cavallarné erre boldogan vette át és ujjongva tapogatta végig az

ajándékokat. János fejcsóválva nézte.

– De kedves jó nagyságos asszony, – szólalt meg végre – nem gondolja,

hogy maga túlságosan is sok tekintettel van Ninette-re? Az ember azt

hinné, hogy Ninette még mindig terrorizálja…

– Dehogy, dehogy, – tiltakozott Cavallarné – szó sincs róla.

Ninette közbeszólt.

– De azért maga János jól teszi, hogy szól a mamának. Mialatt maga távol

volt, én úgyis mindig azt mondtam, hogy maga fogja eldönteni: helyes-e

az, hogy a mama ennyire az én véleményemtől teszi függővé a

cselekedeteit és az élete egész berendezését.

Cavallarné odafordult Jánoshoz.

– De ha én egyszer rájöttem, – mondta remegő szájjal – hogy Ninette

mindenről jobban tudja, helyes-e vagy nem… és ha énnekem… ha énnekem az…

ha énnekem az kimondhatatlanul jólesik, hogy tőle megkérdezzem…?

– Akkor, – mondta János mosolyogva – azt hiszem: csak kérdezze meg,

nagyságos asszony. És magának Ninette, akkor nincs igaza. Ha egyszer ez

az édes anyjának jól esik.

– Nekem jól esik, – mondta Cavallarné remegő hangon. Mert látja,

valahányszor én Ninette-re ránézek… és látom, hogy milyen szép… és

valahányszor hozzám szól és látom, hogy hozzám milyen jó…

– De mama, – tiltakozott Ninette.

Cavallarné könnyes szemmel intett feléje, hogy hallgasson.

– És ha látom és hallom, – mondta reszketve – hogy ő a legokosabb és a

legműveltebb és a legfinomabb, akkor mindig összeszorul a szivem és azt

mondom: édes Istenem, hogy jövök én hozzá, hogy ez az én leányom legyen,

hogy jövök én hozzá, hogy nekem ilyen leányom van…

A könnyek lassan hullottak a szeméből.

– Hogy jövök én hozzá, – kiáltotta reszkető hangon – hogy jövök én

hozzá?

János mosolyogva akarta megnyugtatni. De Cavallarné ekkor még jobban

fölemelte a hangját.

– És én már régen készülök rá, – kiáltotta zokogva – hogy magának meg

fogom mondani… hogy ezt én a jó Istenen kivül csak magának köszönhetem…

és hogy áldja meg érte magát a jó Isten.

Sírva hajolt le és János alig tudta egy gyors mozdulatát meggátolni

benne, hogy a kezét megcsókolja.