János idegesen járkált két szobájában ide-oda. A hálószobájában végül
lecsavarta a villamos lámpákat, hogy a szoba egészen sötét legyen. A
másik szobában megállt és körülnézett. Egy másodpercig arra gondolt,
hogy ezt a szobát fel kellene díszíteni; virágot kellene hozni;
édességeket; valami édes italt. Azután bosszankodva és szégyenkezve
kergette el ezt a gondolatot. Az asszonyvárás izetlen rutinja ide nem
való.
Az erkélyajtóhoz ment és szélesen kinyitotta mind a két szárnyát.
Kivülről bejött a nagy hegyek nyári éjszakájának éles, fűszeres
lehellete. János kilépett az erkélyre. Lent, az erkély alatt fenyőbokrok
sötétlettek, a fenyőbokrokon túl egy ember ment be az erdőbe. Messzebb a
hegy magasodott fel az ég felé, a csúcsok felett mozdulatlanul pihent a
sötétkék égbolt. János hosszú, remegő lélekzetet vett. Ingerülten
nyujtózkodott; szomjasan szítta be újra meg újra a fenyveserdők éjszakai
szagát. Az orra, a szája, a szive lassan megtelt egy vad ünnep fanyar
édességének az izével.
Visszament a szobába és várt. Kint tizenegy órát ütött az igazgatói
épület nagy órája. János – inkább a szivével, mint a fülével – könnyü
lépteket hallott a folyosón. Felugrott és az ajtóhoz ment. Az ajtó
felnyílott és belépett a szobába Ninette.
János egy halk és gyors kézmozdulattal bezárta mögötte az ajtót, azután
elébe lépett, megfogta a kezét és beljebb vezette a szobába. Ninette
nyugodtan vezettette magát. A lábán aranycsipkés vörös papucs volt. A
testén könnyüszövetü pongyola: kivágott nyaku és bő ujju kimonó. Fekete
haja laza, asszonyos kontyba volt csavarva. Fehér arca nagyon nyugodt
volt, mozdulatlan, összezárt ajku. Tágra nyílt, sötét szeme mélyen és
komoran lángolt.
János fogta a kezét és belenézett a szemébe. Nagy felindulás borzongott
végig rajta. A leány hideg kezét lassan felemelte, a két kezébe fogta és
kétszer, háromszor, négyszer lassan megcsókolta.
– Hideg a kezed, kislány, – mondta fuldokló, mély hangon. –
Megmelegítem.
A lány átengedte a kezét a csókjainak. Mozdulatlanul állott és sötét,
nagy szemmel nézett rá. Jánost zavarta ez a mozdulatlanság. Szinte fájt
neki.
– Kis Ninette, – mondta könyörögve, – jó itt neked?
A lány szótlanul bólintott. János a mellére szorította két kezébe fogott
kezét.
– Mondd, hogy nagyon jó, – suttogta lázasan. – Azt kell mondanod, hogy
szeretsz. Azt kell mondanod, hogy boldog vagy. Azt kell mondanod, hogy…
Elakadt a szava. Türelmetlenül vonta magához közelebb a lányt és egyik
kezével óvatosan megsímogatta a haját.
– Milyen szép a hajad. Milyen dús. Milyen puha. Milyen jószagu. – Azt
kell nekem mondanod… nem tudsz nekem semmit se mondani?
– Boldog vagyok, – mondta halkan és engedelmesen Ninette.
– Szeretsz?
– Nagyon.
János az egyik karjával átkarolta; a másik kezével megfogta az állát és
maga felé emelte a száját. Lassan magához ölelte, azután haragos vággyal
lehajolt a szájára. A Ninette teste engedelmesen követte a karja
szorítását. A szája engedelmesen adta át magát a János forró szájának.
Egy hosszú csók jött; János mohón és ijedten akart mámort színi ebből a
csókból; kétségbeesetten tapasztotta rá forró száját a Ninette tiszta és
fanyar szájára, de a csók közben kétségbeesetten érezte, hogy hidegség
és kiábrándulás hűti le a vérét. Mi ez? Miért van ez? Honnan jön ez? A
Ninette mély szeme nyugodt és hüséges, csak egy kissé komor pillantással
nézett fel rá. Miért ilyen nyugodt ennek a leánynak a tekintete? Miért
ül benne most is elszánt komorság? János még egy másodpercig a karjában
tartotta a Ninette karcsu testét, azután lehülten és szégyenkezve
elbocsátotta.
– Oh, – mondta magában fogcsikorgatva és szégyenkezve – hisz ez egy
gyerek. Fejletlen gyerek. Tacskó. Gyereklány.
Ninette zavarodottan állott meg rosszindulatu tekintete előtt. Nem
tudta, mi történt. Ijedt és tehetetlen kifejezés jelent meg az arcán.
Fehér arca sötétvörösre pirult. János bosszúsan nézte karcsú, fiús
testét; asszonyosan diszített fejét; kivágott pongyoláját. Ninette
gyerekesen eltorzult szájjal, könyörögve és hebegve kérdezte:
– Mi… mi az?
János nem felelt. Rosszindulatu tekintetének a súlya alatt Ninette egyre
inkább összeomlott. Karcsu teste megroppant, a szeme ijedt lett és a
szája fájdalmas. János megsajnálta. Közelebb lépett hozzá.
– El akar küldeni? – kérdezte egyszerre Ninette suttogva.
– Nem, nem, dehogy, – felelte János gyöngéden, felsőbbségesen,
vigasztalóan.
– Nem szeret engem? – kérdezte a lány gyorsan, pattogva.
– De… de igen… szeretlek.
– Én magát nagyon szeretem. Azért jöttem ide.
Felnézett Jánosra. Ujra kiegyenesedett. A két kezét megmozdította, a
fejét felkapta és hangosan így szólt:
– Itt vagyok.
János elmosolyodott. A Ninette két karjának a megmozdulása olyan volt,
mint mikor a bábszínházban tárja ki egy bábu a karját. A hangja a
legrosszabb fajtáju hősnő-pátosz volt. János mosolyogva nézett rá.
Ninette folytatta:
– A magáé akarok lenni. Ezen a mámoros nyári éjszakán magának akarom
ajándékozni magamat…
Jánosnak harcolnia kellett magával, hogy ne nevessen. Hol olvashatta ezt
ez a lány? Milyen izetlen színpadon láthatta? Lehajtotta a fejét és
közelebb hajolt Ninette-hez.
– Itt vagyok, – mondta Ninette.
János felé nyújtotta az ajkát. János elfogadta fanyar és ügyetlen
csókját, de mosolygott azon az igyekezeten, amellyel vágyat és odaadást
akart játszani. – Te kedves bábu, te ügyetlen csacsi kisleány, te komor,
elszánt, szédült gyerek te. – A karjában tartotta még néhány másodpercig
a Ninette karcsu testét, azután érezte, hogy nem szabad tovább a
karjában tartania. Megcsókolta a Ninette homlokát, azután egy gyöngéd
mozdulattal leültette a leányt egy karosszékbe.
Szédülve kergette el magától a leány szépségének a varázsát. Oh Istenem,
ez szerelmes asszonyt játszott; – még csak nem is leány. Gyerek.
Felindultan rázta meg a fejét, hogy minden más gondolatot, minden vágyat
elkergessen magától. Hogy lehetett így csalódni? Hogy engedhette magát
így megcsalni? Felindultan járt-kelt a szobában, azután kilépett az
erkélyre. Itt jó hűvös van. Bent a szobájában ott van egy ragyogó
szépségü nő, aki most aggódó szemmel kiséri minden mozdulatát, és akire
most nem fog többé úgy nézni, mintha nő volna.
Elgondolkozva nézett bele a sötét, szép éjszakába és egyszerre úgy
tetszett, mintha fény villant volna fel előtte. Ennek a leánynak az
egész féktelenségét az magyarázza meg, hogy arról a szerelmes
vágyódásról, amelyet játszik, éppen sejtelme sincs. Gyerek. És ezért
olyan bátor, ezért olyan hangos, ezért olyan szájas. És a hangossága és
a szájassága mögött egy gyereknek az ijedtsége és a zavara van. És ez a
leány, amikor a leghangosabb, akkor éppen ijedt zavarban van. Zavarban
van, ezért vonogatja a vállát és ezért mozdul meg egy kétségbeesett
mozdulattal a nyaka, mielőtt megszólalna. Ijedt, zavarodott, elvadult
gyerek. De honnan van ez a komorság a tekintetében? És miért vadult így
el?
János vissza akart fordulni a szobába. Fordulás közben megállott. Lent,
a bokrok mögött áll valaki. Ki az? Ugyanaz az ember, aki már az előbb is
a bokroktól az erdőbe ment. Ugyanaz az ember; se most nem más, se az
előbb nem volt más – milyen jó, ha az embernek ilyen éles szeme van –
nem más, mint Hopfner Olivér. Jánost derüs, nagy jókedvre hangolta ez a
felfedezés. Lám, egy ilyen intellektuális bivaly milyen éles szimatu egy
vőlegény. Hát nem itt jár éjnek éjszakáján az ember ablaka alatt? Vajjon
mit akar? Vajjon hogy képzeli ez azt, ami idebent történik? Vajjon mikor
akart közbelépni? No, most elvárhat itt egy kicsit.
János visszament a szobába. Ninette komor tekintettel várakozott rá. Meg
fogom én szelidíteni ezt a te komor tekintetedet, – mondta magában
János. Odament Ninettehez és ráült a széles karosszék oldalára.
– Ide figyelj, kislány, – mondta neki derülten. – Akarod, hogy én
szeresselek?
– Akarom, – felelte komoran Ninette.
– Akkor most szépen, őszintén, – de egészen őszintén – felelsz nekem
minden kérdésemre. Akarod? Fogsz?
Ninette vonogatta a vállát.
– Kislány, – mondta János – ez a feltétel. Különben nem vagyunk barátok.
Őszintén felelni mindenre. Igen?
– Igen.
János derülten lógatta a lábát és elgondolkozott. Azután megfogta a
leány finom állát és maga felé fordította a fejét.
– Mondd meg mindenekelőtt, kis Ninette, miért jegyezted te el magadat
ezzel a Hopfner úrral.
Ninette komoran és dacosan vonogatta a vállát.
– Őszintén! – intette meg János. – Becsületesen, nyiltan, őszintén.
Tehát. Miért?
A leány dacosan vonogatta a vállát, azután kifakadt.
– Mert úgy akartam, – felelte gyorsan és pattogva.
– Úgy? – mondta János szigorúan. – Akkor mindjárt el is mehetsz. Akkor
vége a barátságnak. Vagy felelsz őszintén, vagy alászolgája.
A Ninette szeme könnyes lett. A szája keserüen vonaglott. János
megsimogatta az arcát.
– No kislány, – mondta gyöngéden – hát felelj szépen, őszintén, ahogy
illik. Miért jegyezted el magadat Hopfner úrral?
Ninette könnyes, hűséges szemmel, meghatva és engedelmesen felelte:
– Hogy az anyámat bosszantsam.
Jánosnak nagy kedve lett volna nevetni, de tudta, hogy most már nem
szabad nevetni. Egy konok és elvadult gyereklélek kezd itt kinyílni.
– Csak azért? Semmi másért?
– Csak azért. Semmi másért.
János elgondolkozott azon, miért örül úgy a Ninette feleleteinek. Azután
egyszerre megértette. Azért, mert Ninette nem beszél a gyors, kihivó,
pattogó harci hangján. Szeliden, csendes kislányhangon beszél.
– Úgy? Hát akkor azt mondd meg kedves kislány, miért akarod bosszantani
az anyádat.
Ninette komor és sötéten lángoló tekintetet vetett Jánosra, és megrázta
a vállát és a fejét. Most mindjárt fellázad. Most mindjárt kitör.
– Mondd kis Ninette, – kérdezte János gyöngéden – általában: nagyon
gyülölöd az embereket?
A leánynak kitágult a szeme.
– Minden ember gazember, – mondta mély meggyőződéssel.
– Honnan tudod?
Ninette meglepetve nézett rá és a gyors kérdésre nem tudott válaszolni.
A nyaka megmozdult és a fejét zavarodottan forgatta ide-oda.
– Rólam például, – kérdezte János nyugodtan – honnan tudod, hogy
gazember vagyok?
Ninette ide-oda forgatta a fejét.
– Mert lehet, hogy az vagyok, – folytatta János – de szeretném tudni,
hogy te honnan tudod?
Ninette dacosan és zavarodottan forgatta a fejét.
– Szóval minden ember gazember? – kérdezte János még egyszer derülten.
– Az, – felelte Ninette kétségbeesve.
– No jó, – mondta János – akkor most egy másik kérdésre fogsz nekem
felelni.
Lehajolt hozzá és halkan, de nyomatékosan kérdezte:
– Hány éves vagy te voltaképpen Ninette?
Ninette vörösre pirult.
– Tizennyolc, – felelte gyorsan és pattogva.
János még jobban lehajolt hozzá.
– Nem igaz, – mondta derülten.
– De igaz.
– Nem igaz. Kis Ninette… hidd el… neked sokkal jobban is áll még, ha
fiatalabb vagy. Te tizenhétévesnek sokkal szebb vagy, mint
tizennyolcévesnek. Arról nem is beszélve, hogy igazat kell mondani. –
Hát hány is vagy?
Ninette lehajtotta a fejét és szégyenkezve mondta:
– Tizenhét.
– Tizenhét? Nézzük csak: _vagy_ már tizenhét?
– Leszek.
– Mikor?
– Jövő májusban, – suttogta Ninette megtörten.
János nevetve emelte égnek a szemét. Jövő májusban lesz tizenhét. És ezt
nézte ő érett nőnek. És ez tudta őt megcsalni. De hogy tudhatta? Mi
sugalta neki a sötéten vágyódó, hazug tekinteteit, azt a vad és keserü
elszántságot, amellyel odaadást játszott, az egész asszonyi dühöt,
amellyel hódítani akart és amellyel magát felkínálta?
János leugrott a karosszék oldaláról, széket vett és odaült Ninette elé.
– Felelj nekem most arra kislány, – mondta gyöngéden – felelj nekem
arra… mert igaz, hogy minden ember gazember és én is az vagyok… de ha
azt akarod, hogy hm… hozzám tartozz, akkor mindent tudnom kell rólad…
felelj nekem arra… miért akarod boszantani az anyádat?
– Mert akarom, – felelte dacosan és pattogva Ninette.
– Akkor hát –.
János készült felállni. Ninette panaszosan és elkinzottan nézett fel rá.
János újra leült.
– Nem, – mondta – nem akarom, hogy elmenj. De nagyon szépen kérlek rá,
mondd meg nekem: miért… Várj csak: sokat veszekszetek az anyáddal?
– Most már nem.
– Miért?
– Mert most már úgyis tudja, hogy azt teszem, amit akarok.
– Úgy? És azelőtt?
– Azelőtt sokat.
– Például miért?
– Mert… mert ő azt akarta, hogy én még mindig kis gyerek legyek.
– Úgy? Pedig te már nagy leány voltál.
Ninette gyanakodva nézett Jánosra és kételkedve felelte:
– Az.
– Úgy. És még miért?
– Sok egyébért.
– Úgy. Mondd csak Ninette, nem szereted te az anyádat? – Felelj
őszintén.
Megfogta a Ninette kezét. Ninette vonaglott, a kezét ki akarta
szabadítani, a fejét elforgatta a János tekintete elől.
– Kis Ninette, mondd meg nekem őszintén.
A János hangja gyöngéd volt és meleg. A Ninette szemébe könnyek gyűltek,
az álla remegett, a tekintetét még egyszer-kétszer el akarta fordítani,
de amikor Jánosnak sikerült a szemébe néznie, egyszerre kifakadt:
– Gyűlölöm.
– Miért?
– Mert az apámat nem szerette.
– Honnan tudod?
– Apa mondta.
– Neked?
– Nekem. Megölelt és rámhajtotta a fejét és sírva mondta: látod
csillagvirág, – mindig csillagvirágnak nevezett – látod csillagvirág:
nem szeret. Hogy kell rá vigyáznom! Hogy kell őriznem. Te is vigyázz rá,
csillagvirág.
János megrendülten hallgatott. Látta az öreg énekest, akit egész
életében elkényeztetett a szerelem és aki öregségére boldogtalan
jobbágya lesz egy késői szerelemnek, egy alacsony nőnek. A nő
türelmetlenül jár-kel a hűség ketrecében és az öreg cukorral és ostorral
próbálja tőle azt megszerezni, amit azelőtt boldog ajándékképpen a lába
elé raktak. És a keserüség legemésztőbb perceiben az amúgy is
megzavarodó elme elveszít minden korlátot és az öreg ember kétségbeesése
felzokogva kezd panaszkodni az egyetlen nőnek, aki még imádja, az
egyetlen emberi lénynek, aki egészen az övé: a tíz éves leányának.
Ninette várakozó, könnyes szemmel nézett Jánosra. János szavakat
keresett:
– Nagyon szeretted az apádat, kis Ninette? – kérdezte végre gyöngéden.
– Nagyon.
– Jó ember volt… téged imádott?
– Igen.
– No látod…
No látod, nem minden ember gazember, – akarta János mondani. De a mondat
második részét elharapta. – Nem ezt kell mondani, mással kell
megpróbálkozni.
– Kis Ninette, – mondta komolyan – a te apád nagyon kiváló ember volt.
Nagy énekes; tökéletes művész; zenéhez senki nála jobban nem értett.
Büszkének kell rá lenned és mindig nagy szeretettel kell rá gondolnod.
De… hiszen te okos leány vagy… próbáld azt megérteni, vagy ha nem tudod
megérteni, hidd el nekem, hogy abból többnyire baj lesz, ha idősebb
ember fiatal nőt vesz el. Nem szabad az anyádat nagyon szigorúan
megítélned; az ő neveltetése olyan volt és ő olyan körből került ki,
hogy meg se tudhatta magát értetni… nem tudott az új viszonyokba
beleilleszkedni. Nem szabad azt mondanod, hogy gyü…
– Gyűlölöm.
Ninette eddig figyelmesen hallgatta a János szavait, de most kifakadt.
Összehúzott homlokkal és szikrázó szemmel mondta újra:
– Gyűlölöm.
– Nézd csak kis Ninette…
– Erről ne is beszéljen nekem. Gyűlölöm.
János türelmesen mondta:
– Nézd kis Ninette… nem szabad olyan szigorúan ítélkezni… vannak az
életben különös helyzetek… látod, te is a Hopfner úr menyasszonya vagy…
ugye az vagy és lám mégis –.
Ninette meghökkenve nézett Jánosra és nagy zavarban hebegte:
– Az… egészen… más.
– Miért egészen más? – kérdezte János óvatosan.
Ninettenek vacogott a foga. Az egész teste remegett, a fejét lázasan
forgatta ide-oda.
– Miért? – kérdezte János szeliden.
Ninette ekkor felemelte hozzá kétségbeesett, könnyes szemét és
reszketve, csüggedten, a szivéből lassan felszakadozva mondta:
– Mert én… úgyis… nemsokára… meghalok.
– Miii?
– Mert én meghalok.
– Miért halnál te meg, ha szabad kérdeznem?
Ninette a szája elé kapta a kezét, hogy visszafojtsa a kitörő sírását.
De már későn volt. A száján kifakadt a sírás és Ninette eltorzult
szájjal, kétségbeesve zokogta:
– Mert én örököltem az apám betegségét.
– Oh te…
János nem folytatta. Megfogta a Ninette kezét. Azután megint odaült
melléje a karosszékre, a haját simogatta, csitította, vígasztalta és
dédelgette. Ninette odahajtotta hozzá a fejét és keservesen,
felszabadultan, hosszan zokogott. János engedte, hadd sírja ki magát.
– No kicsikém. No kis Ninette. No kedves kislány…
Ninette még szepegve és lihegve bújt oda Jánoshoz, de a könnyei lassan
elfogytak. János várt még egy kicsit, azután megsimogatta a fejét,
azután gyöngéden megfogta az állát.
– Nézz fel rám Ninette. – Te komolyan azt hiszed, hogy örökölted az apád
betegségét?
– Én tudom…
– Honnan tudod?
– Tudom.
Ninette könnytől ázott arca megint dacos lett.
– Kislány, – mondta János figyelmeztetően, – légy őszinte. Honnan tudod?
Mondta valaki?
Ninette igent intett.
– Ki mondta?
– Az anyám.
János bosszankodva ugrott le a karosszék karfájáról.
– Mikor mondta? Hogyan mondta? – kérdezte dühösen.
– Tizenegy éves koromban. Összevesztünk.
– Hát ide figyelj Ninette. Amit az anyád mondott, az nem igaz.
Egyszerüen nem igaz. Ostobaság. Szamárság. Hazugság.
Ninette szomorú mosolygással rázta meg a fejét.
– Nem hiszed?
– Nem, – felelte Ninette csendesen.
– Nem hiszel nekem?
– Nem. Csak meg akar vigasztalni.
– Ejnye, a teremtésit… Mondd, Ninette, tudod te azt, hogy voltaképpen mi
volt az apád betegsége?
– Tudom.
– Mi?
Ninette elsápadt. Mintha valami halottidéző szörnyüséget ejtene ki,
remegve és habozva mondta:
– Szklerózis.
– Úgy van. Ezt akkor hallottad?
– Igen.
– De azt sohase hallottad, hogy ezt nem lehet örökölni? Ezt idővel
minden ember megkapja kisebb-nagyobb mértékben, de nem azért, mintha
örökölné, hanem mert vele jár az öregséggel. Ez nem is annyira betegség,
ez maga az öregség.
Ninette kételkedő arccal hallgatta Jánost, azután megrázta a fejét.
János káromkodott.
– Ejnye a teremtésit… hát kérdezősködtél-e legalább valakitől!
– Nem…
– Hát mért nem nézted meg valahol? Tudom is én: a lekszikonban.
Ninette bágyadtan elmosolyodott.
– Én azt hiszem, – mondta János, – hogy te nem hiszel nekem.
Ninette szomorúan mosolygott.
– Hát ha nyomtatásban megmutatom neked, elhiszed?
Ninette vonogatta a vállát. Nem hitte, hogy ezt nyomtatásban meg lehet
mutatni. János dühbe jött. A villamos-csengőhöz ment és hosszan, dühösen
megnyomta. Várt, azután újra mérgesen harangozott. A folyosón végül
izgatott futás zaja hallatszott.
– Eredj be a másik szobába, – mondta János.
Ninette felkelt és bement a másik szobába. Az ajtón kopogtattak. A
szobapincér nyitott be.
– Ide figyeljen, – mondta neki János. – Az igazgatói irodában van egy
lekszikon. Maga most lemegy oda és felhozza nekem az A köteteket és az E
köteteket. Megértette?
– Meg, – felelte a pincér elképedve.
– Azokat a köteteket, amelyekben A betűs szavak vannak és azokat,
amelyekben E betűs szavak vannak. Egy-kettő. Repülni.
A pincér álmélkodva sietett ki a szobából. János türelmetlenül sétált a
szobában, biztatóan bemosolygott Ninettehez, aki a sötét hálószobában
leült egy székre; azután kilépett az erkélyre. Rögtön meglátta Hopfnert.
– Ez a csengőszót hallhatta. A pincért láthatja. Ki fogja vallatni. Mit
gondol majd vajjon, ha megtudja, hogy a találkához ide türelmetlenül és
gyorsan néhány lekszikon-kötetet hozattak. Mire gondol majd?
János felnevetett. Könnyü szívvel fordult vissza a szobába és derülten
ment a hálószoba ajtajához.
– Mit csinálsz kislány?
Ninette fázósan gubbaszkodott könnyü ruhájában a széken.
– Fázol? – kérdezte János.
– Igen.
János becsukta az erkélyajtót. Hopfner ettől fog véglegesen megőrülni.
Három kötet lekszikon és ugyanakkor az ajtó bezárása. Visszament
Ninettehez:
– Ne hozassak egy teát vagy más valamit?
Ninette intett, hogy ne.
– Van egy doboz csokoládés-cukrom. Nem akarod?
Ninette intett, hogy nem. János ekkor látta, hogy egészen sápadt.
Istenem, ez mindezt rettentő komolyan veszi. Ennek az ijedt gyereknek
most fogják kihirdetni az ítéletet. Élet vagy halál.
János elkomolyodva fordult az ajtó felé. Nemsokára lépések hallatszottak
a folyosón és az ajtóban lihegve megjelent a pincér a három kötettel.
János átvette tőle és a kezébe nyomott egy bankjegyet. A pincér
elragadtatva hajolt meg. Hát még ha azt tudnád, gondolta János, mit
kapsz Hopfner úrtól azért, hogy eláruld neki azt a titkot, hogy az ajtó
becsukása idején három kötet lekszikont hoztál ide. Kiküldte a pincért
és bezárta mögötte az ajtót.
– Gyere ki kislány, – szólt be Ninettenek.
Ninette kijött. Az arca fehér volt és sötét, mély szeme ájuldozó. Leült.
Didergett.
– Fázol. Vedd fel ezt a kabátot.
Ninette felvette a bő fekete köpönyeget. A fekete köpönyegben fehér arca
még sápadtabb volt. János a lekszikont lapozgatta. E… É… Ér… Er –
Endréd… Érelmeszesedés? Nincs. János bosszankodott. Az ü betűt kellett
volna hozatnia. Ütőérelmeszesedés. Ha arterioszklerózis alatt nincs,
kénytelen lesz még egyszer csengetni, a pincért fokozott ámulatba ejteni
és Hopfnert megoldhatatlan rejtély elé állítani. Á… Árpád… Artagnan…
Arteria… Arterioszklerózis. Megvan.
– Ide figyelj, kislány.
Odahuzta az asztalt Ninette elé és odaült melléje. Olvasni akart.
Ninette reszketve és gyanakodva hajolt feléje.
– Nem hiszed? – kérdezte János. – Olvasd magad.
Ninette remegő kezébe fogta a nehéz könyvet, keskeny mutatóujját rátette
az első szóra és fojtott, reszkető, iskolásleány-hangon olvasni kezdett:
– Arterioszklerózis…
Felnézett Jánosra.
– Csak szklerózis, – mondta habozva.
– Az ugyanaz, – felelte János. – Röviden szklerózisnak hijják. De ez az
igazi és teljes neve.
Ninette visszanézett az ujjára és tovább olvasott:
– … ütőérelkeményedés, főleg magasabb életkorban…
– Látod, – szólt János – főleg magasabb életkorban.
Ninette hálás pillantással nézett fel rá, azután folytatta:
– … az ütőerek belső hártyáján, a szívbillentyűkön mutatkozó elfajulás,
melynél a kötőszövet egynemüvé, homogénné, tömötté lesz, megvastagodik,
később meszesen beszűrődhetik.
Ninette elgondolkozva nézett maga elé.
– Látod, – mondta János – hol van itt szó átöröklésről?
Ninette ránézett, azután visszafordult a könyvhöz és emelt, éneklő
hangon sietve olvasta:
– Az ütőerek ez úton merevebbekké, kevésbbé ruganyosakká lesznek;
törékenyekké, szakadékonyakká főleg akkor válnak, ha az ütőér belső
hártyája a középső rétegre is átterjedő idült gyulladásba esik s az így
képződött lobos termék zsírosan elfajul, kásaszerüen szétesik…
Ninette ijedten nézett fel Jánosra. Az arcán borzalom és undor volt.
– Olvasd csak gyorsan, – mondta János.
Ninette rémülten nézett rá. János kivette a kezéből a könyvet és gyorsan
olvasta:
– … s az úgynevezett kásás (a-the-ro-ma-to-sus) fekélyt vagy legalább
kénsárga, elzsírosodási foltokat, szigeteket hoz létre. Mindkét folyamat
együttesen szokott fellépni, s az így elváltozott ütőerek könnyen
megrepedhetnek; ha ez az agyban történik, agyvérzés, gutaütés támadhat.
János letette a könyvet és ránézett Ninettere.
Ninette ijedten nézett rá.
– Na! – mondta János.
Ninette tehetetlen mozdulatot tett.
– Hol van itt szó átöröklésről? Van itt arról szó?
– Nincs.
– Más betegségeket se igen lehet örökölni. De ezt! Ezt soha.
– Nem?
– Nem hát. Hiszen olvastad. Magas korban.
– _Főleg_ magas korban.
– Hát lehet olyan csuda, hogy ezt fiatal korában is megkapja valaki, de
te nem leszel ilyen csoda. Majd ha megöregszel. Vagy talán még akkor se.
Aki sokat szivarozik, sok erős szivart szí, azt mondják, az kapja meg.
Hát ne szíjj sok Havanna-szivart.
Ninette hangosan, édesdeden felnevetett. Csengő, meleg kislánynevetése
volt, felszabadult, boldog kacagás.
– No, – szólt János elégedetten, – no…
Lenézett a földre. Elgondolkozott azon, mit mondjon és mit kérdezzen
most.
– Hol van az a cukor?
Meghökkenve nézett fel. Ninette mosolygó arccal és csillogó szemmel
nézett ki a fekete köpönyegből és kérő és figyelmeztető hangon intette
meg:
– Azt mondta, hogy csokoládés cukra van valahol.
János kinyitott egy szekrényt, kivett egy doboz csokoládé-cukrot és
mosolyogva tette Ninette elé. Amikor ott állott mellette, akkor Ninette
gyorsan megfogta az egyik kezét és megcsókolta. Azután, mielőtt János
még egy szót szólhatott volna, az ölébe vette a dobozt és enni kezdett.
János állva maradt és mosolyogva nézte.
– Magad akarod megenni az egészet? – kérdezte. – Nekem egyet se adsz.
Ninette feléje nyújtotta a dobozt.
– Ezt egye, – mondta teli szájjal. – Ez jó. Ami pirossal van töltve, az
undok.
János kivett egy cukrot és megette. Azután szivarra gyújtott és várt.
Ninette még mindig evett.
– Ninette, – mondta végre János – most komoly dolgokról akarok veled
beszélni. Figyelj ide.
– De közben ugye ehetem? – kérdezte Ninette.
– Ehetsz kis falánk… barbár. – Te, úgy hallottam, színésznő akarsz
lenni.
Ninette igent intett.
– Énekesnő?
– Dehogy, – felelte Ninette tele szájjal mosolyogva. – Nekem se hangom,
se hallásom.
– Mi? Mi az hogy…
– Se hangom, se hallásom. Apa is kipróbálta már.
– Jó, de azóta…
Ninette megrázta a fejét.
– Nem, – mondta derülten – nekem zongoraszó vagy ajtónyikorgás majdnem
mindegy.
– De ének…?
Ninette bocsánatkérő grimászt vágott.
– Az is, – mondta. – Nekem akár maga énekel, akár Hnatyuk, a
hotelszolga, akit a szobaleányok nagyon szeretnek hallgatni.
– Mi? – kérdezte János álmélkodva.
Gondolkozott egy másodpercig.
– Mi? – kérdezte azután elragadtatva. – Komolyan mondod, hogy neked nem
tetszik az énekem?
Ninette habozott.
– Csak mondd, – kiáltotta János jókedvüen. – Annak örülök, ha ezt
mondod.
– Nekem nem: nem tetszik, – szólt Ninette óvatosan. – Csak: mindegy.
– Hát akkor miért akartad, hogy csak te légy ott, mikor énekelek?
– Azért… hogy senki más ne legyen ott.
– És ha szabad kérdeznem, mi tetszik akkor neked én rajtam voltaképen?
Ninette elragadtatva nézett fel Jánosra és őszintén mondta:
– Az, hogy olyan gúnyosan néz le a libákra. Olyan csendesen lemosolyog
rájuk.
– Oh te kedves, oh te drága, – mondta János elragadtatva. – Egyszóval én
magam tetszem neked.
Ninette habozott egy kissé, azután lesütött szemmel mondta:
– De nagyon.
Lesütött szemmel várt egy kicsit. Azután a dobozt az öléből félretette.
Egy kicsit babrált rajta. Valami nagy cselekedetre készült, amelyhez
minden figyelmére szüksége volt. A kezét végre az ölébe húzta. Azután
sötét, mély szemét Jánosra emelte. A szemében most nem volt már
komorság. Könnyek voltak benne és a könnyek mögött egy egyenletes nagy
lángolás.
– Én magát, – mondta remegő hangon – én magát…
Nem tudta folytatni. Lehajtotta a fejét. Azután újra nekifogott.
– Maga nekem, – mondta – maga énnekem…
Az egyik kezével a könnyeit törölgette, a másikkal a János keze után
nyúlt. Meg akarta csókolni a János kezét. János nem engedte. Megfogta a
kezét.
– Csillagvirág, – mondta meghatva. – Betévedtél hozzám… és a fiatal
bátorságod a legszebb szavakat mondja… és az emléked nekem édes marad,
akármi lesz is veled…
– Én a magáé leszek, senki másé, – mondta Ninette könnyes szemmel.
– Az enyém leszel, – mondta János meghatva. – Az enyém vagy. Csak
kinyílsz előbb, asszonybimbó. Majd én vigyázok rád. Majd én nevellek és
én gondozlak. Magamnak. Akarod?
Ninette boldogan intett igent. János eleresztette a kezét. Ninette
visszahúzta a kezét az ölébe és boldogan várakozott. János gondolkozva
sétált a szobában fel és le. Ninette egy ideig némán és boldogan nézte,
azután óvatosan kinyújtotta a kezét a doboz után és megint enni kezdett…
– Tudod kis Ninette, – mondta végül János – én még mindig nagyon
csodálkozom a te bátorságodon.
Ninette felemelte a fejét.
– Miért? – mondta evés közben. – Én önmagammal korlátlanul rendelkezem.
– De ezentúl úgy élsz, ahogy én mondom. Azt teszed, amit én mondok.
Igen?
– Igen.
– Tehát: reggel először is megmondod Hopfner úrnak, hogy az eljegyzést
felbontod. Meglesz?
– Meg, – felelte Ninette gonosz mosollyal.
– Hohó barátom, – szólt János. – De nem úgy mondod meg, hogy az őt
megbántsa. Azt ő nem érdemli meg.
– De megérdemli, mert tudta, hogy utálom.
János habozott.
– Mindegy, – mondta azután. – Egyszerűen, csendesen és bántás nélkül
mondod meg neki. Azt mondod, hogy tévedtél az érzelmeidben és mind a
kettőtöknek legjobb lesz, ha az eljegyzés felbomlik. És hogy terád ne
haragudjék. Igy lesz.
– Ha maga akarja –?
– Én akarom. Továbbá: ezentúl… Ezentúl… hm… ott kezdjük a dolgot, hogy a
hajadat ezentúl másképpen hordod. Nem ilyen asszonyosan. Kislányosan,
ahogy hozzád illik.
Ninette ijedten nézett Jánosra. János könyörtelenül mondta:
– Le ezzel a frizurával. Rögtön.
Ninette habozott.
– Nekem ez nem tetszik.
Ninette erre gyorsan a hajához nyúlt. A művészi alkotmány, amely a fején
volt, egy másodperc alatt szétomlott. Lágy, fényes, fekete haja sima
fonatokban omlott a vállára. János odament hozzá és segített neki.
– Szalag kellene, – mondta Ninette.
János szalagot adott neki. Egy perc múlva készen volt a Ninette új
frizurája. Befont, vastag, hátul felhajtott hajfonat.
– Látod, – mondta János – így tetszel nekem.
Tükröt adott neki. Ninette nagy figyelemmel megnézte magát, azután
elégedetten dőlt hátra a karosszékben és ismét enni kezdett.
– Továbbá: ezentúl olyan ruháid, mint ez a pongyola is itt és az is,
amelyik ma délben rajtad volt, olyan ruháid nem lesznek. Minden ruhád
túlságosan asszonyos és minden ruhádon nagyon sok a dísz. Ezentúl majd
én választom ki a ruháidat. Jó?
– Jó. Legalább magának bizonyosan tetszik majd.
– Úgy van. Azután: ezentúl… hm… nagyon csendesen és szerényen fogsz
mindenütt viselkedni.
Ninette zavarodottan és csodálkozva hajtotta félre a fejét.
– Eddig, – mondta János – a szemed is, a szájad is nagyon hangos volt.
Ezentúl kevésbbé fogsz feltünni…
Megsajnálta Ninette-et.
– Te éppen elég szép vagy arra, – mondta barátságosan – hogy akkor is
megbámuljon mindenki, ha nem akarod a figyelmet magadra vonni. Nem kell
fickándozni… akkor fogsz csak igazán tetszeni minden jóizlésü embernek.
Ninette felderülten vonogatta a vállát.
– A pattogó, harci hangodat, – mondta János – ezentúl ne halljam.
Mindenkivel olyan csendesen és nyugodtan fogsz beszélni, mint ma éjjel
itt velem. Nem állsz te harcban az egész világgal. És nem ellenséged
minden nő, aki a világon van.
Ninette elbiggyesztette a száját. Nem mert szólni, de a nőket még mindig
ellenségének érezte.
– Ami a többit illeti, – mondta János, – majd meglátjuk. Hogy szinésznő
leszel-e, majd elhatározzuk. Annyit már most is mondhatok neked, hogy
akár leszel, akár nem, a műveltséged szégyenletesen hiányos. Nem nagyon
szerettél iskolába járni.
– A tanárok olyan ostobák, – mondta gyorsan és pattogva Ninette.
– Vagy a tanárok vagy a tanítvány, – mondta János filozófusan. Egy
bizonyos, hogy mire én télen Berlinben vagy Amerikában leszek, te
hibátlan helyesírású leveleket fogsz nekem írni. Mert hogy őszinte
legyek, az a pár sor, amelyet tőled láttam, szégyenletesen tele volt
hibákkal.
Ninette kezdett elkomorodni. János odament hozzá és megsimogatta az
arcát.
– És ha nekem szép leveleket írsz, – mondta – én minden leveledre
válaszolok. És mindig gondolok rád…
Ninette boldogan felmosolygott Jánosra.
– És minden ügyedbe beleszólok… mert ezentúl olyan teljes tétlenségben
nem élhetsz, mint eddig… majd megállapodunk benne, mit csinálsz, vagy
mit tanulsz… és ha eltelik néhány év… és tizenkilenc-húsz éves leszel…
nagyleány, virág, asszony… akkor, akkor, akkor…
Ninette hirtelen felállott. A fekete köpönyeg lehullott róla és most is
olyan volt, mintha a fekete burokból csodamódon egy példátlan édes
illatú virág bontakozott volna ki. János megszédült az illatától.
Ninette felemelt fejjel és leeresztett karral állott előtte. Itt vagyok.
János összeszorította a fogát. Gyöngéden a két kezébe fogta a Ninette
arcát és megcsókolta a homlokát.
– Jó lesz így Ninette?
– Minden úgy lesz jól, ahogy maga akarja.
– Akkor… most szépen eltelt az idő… mindjárt hajnal lesz… el is
álmosodtál… eredj szépen haza és aludj. Holnap majd tovább beszélgetünk.
Ninette boldogan intett igent. Visszafordult a dobozhoz, kivette belőle
az utolsó cukrot, azután megindult az ajtó felé. János vele ment. Az
ajtónál Ninette hirtelen megállott és János felé fordult.
– De ugye, – kérdezte halkan – maga sokat lesz együtt velem odalent is.
– Odalent? Hja: a terraszon? Az erdőben?
– Igen.
– Hm… igen. De miért?
– Hogy a libák lássák, – felelte Ninette álmosan.
János nevetett.
– Álmos vagy Ninette, – mondta.
Kikisérte Ninette-et a folyosóra, elkisérte a szobája ajtajáig. Ninette
az ajtóban odanyújtotta neki a homlokát, azután bement a szobába és
becsukta maga mögött az ajtót.
János megfordult és elindult a maga szobája felé. A lépcsőnél
találkozott Cavallarnéval.