Cavallarné a földszintről jött fölfelé. János egy másodpercnyi
meglepetéssel állott meg előtte. Egy másodpercig rajtakapottnak érezte
magát. Azután hirtelen dühbe jött. Ki itt a rajtakapott? Ő vagy ez az
asszony? Dühösen állott oda elébe.
– Jőjjön csak, – mondta. – Éppen van némi mondanivalóm a maga számára.
Az asszony meglepetve, fáradt szemmel nézett rá és engedelmesen odaállt
elébe.
– Ninette-et, – mondta János dühösen – ebben a percben kisértem vissza a
szobájába. Eddig nálam volt.
Az asszony elsápadt.
– Maga meg kódorog, ahelyett, hogy a gyerekére vigyázna, – mondta János
dühösen.
Az asszony sápadtan fogózkodott bele a lépcsőház karfájába, fáradt,
nedves szemmel nézett Jánosra és nem szólt. Jánost a közelléte, a szeme,
a tekintete, a parfümje egyre nagyobb dühbe hozta.
– Hallja-e Hudacsek Julia, – kiáltott rá dühösen – mért mondta maga
ennek a gyereknek, hogy örökölte az apja betegségét?
Az asszony ekkor megmozdult.
– Én? – kérdezte sápadtan és hebegve – én?
– Maga.
– Én? Soha… Isten engem…
– Ne esküdjék. Ninette nem hazudik. Maga mondta neki… vagy hat évvel
ezelőtt…
– Én? Én?
Cavallarné töprengve gondolkozott. Az arca ráncos lett az erőlködéstől.
– Hat évvel ezelőtt? – hebegte halkan. – Hat évvel… Akkor egyszer…
tessék elhinni olyan nehéz volt vele bánni… az apja is mindig heccelte
ellenem… már akkor is ő akart nekem parancsolni… tíz éves korában az
ablakon akart kiugrani, ha nem tettem, amit ő akar. Akkor… azt mondtam
neki… bolond vagy te is… és ő az apját emlegette ellenem… és én valami
olyat mondtam mérgemben, hogy mindent az apjától örököl… szó szót
követett… de én csak mérgemben mondtam… nem is gondoltam, hogy még
valaha gondol rá… nem tehetek róla, tessék elhinni…
Lehajtott fejjel és összegörnyedt derékkal állott. János megsajnálta.
Mindjárt nagyságos úrnak fog szólítani, ha még egyszer rákiáltok,
gondolta.
– Hát látja, – mondta neki nyugodtabban, – nagyon kell vigyázni arra,
amit az ember egy ilyen érzékeny gyereknek mond. Ninette megjegyezte… és
évekig kínlódott miatta. Különben: ami Ninette-et illeti,
megnyugtathatom. Ninette nálam volt, de a… a beszélgetésünk neki csak
hasznára lesz. Holnap majd meglátja. Ninette hamarosan, remélem, más
lesz, mint eddig volt. Lányosabb. Kislányosabb. Hiszen ez egy kislány.
Miért járt ez nagykoru démonnak öltözve?
Cavallarné kiegyenesedett és fellélegzett.
– Hát bírtam én vele? – sóhajtotta panaszosan.
– Én talán birok majd vele, – mondta János. Ezentúl majd én intézem…
majd beleszólok a nevelésébe, ha… ha ön is úgy akarja…
Habozott egy kicsit.
– … Nagyságos asszony, – mondta azután.
– Nagy hálára kötelez vele, – mondta Cavallarné.
A beszélgetésük hangja egyszerre átalakult. Nyugodt, korrekt, társalgó
hang lett. Hogyan történt, hogy néhány percig olyan volt a
beszélgetésük, mint egy úr és egy rajtakapott cseléd között? Jánosnak
eszébe jutott a kérdés, de nem gondolkozott rajta. Nem baj, hogy olyan
volt. Most azonban jó lesz az egész beszélgetésnek véget vetni.
– Akkor… jó éjszakát nagyságos asszonyom, – mondta halk, benső
grimásszal.
– Jó éjszakát Aradi, – mondta az asszony előkelően.
Ő is természetesnek találta, hogy az előbb más hangon beszéltek és most
így beszélnek egymással. János menni akart.
– És Ninette? – kérdezte az asszony aggódva.
– Azt hiszem, már alszik, – felelte János.
Az asszony gyorsan bement a szobájába, onnan átment a Ninette szobájába,
azután visszajött.
– Csendesen alszik, – mondta boldogan.
János indult a szobája felé. Amikor belépett a szobájába és
elgondolkozva ment befelé, abból a karosszékből, amelyben az imént még
Ninette ült, felállott valaki. Egy kisértetiesen hosszú lény, sápadt és
vacogó fogu. Hopfner.
János meghökkent tőle és ez dühbe hozta. Szikrázó szemmel állott Hopfner
elé és várta, hogy megszólaljon. Hopfner hallgatott. Erre ő szólalt meg.
– Nem gondolja kérem, – mondta élesen – hogy a tulajdonos megkérdezése
nélkül nem helyes egy idegen lakásba behatolni?
Hopfner meggörnyedt, és hosszú karjával tehetetlen mozdulatot tett
kifelé.
– A hátsó lépcsőn jöttem, – szólt halkan.
– Akárhol jött, – felelte János dühösen – előbb talán meg kellett volna
engem kérdeznie, mit szólok hozzá.
– Beszélnem kell önnel, – mondta Hopfner.
– De talán nem éppen most.
– Beszélnem kell önnel, – ismételte Hopfner.
– De talán nem éppen most, – kiáltotta János. – Én ilyenkor nem szoktam
látogatásokat fogadni.
Hopfner sárgakarikás szeméből egy váratlan villanás érte. Jánosnak ekkor
eszébe jutott a Ninette látogatása. Elszégyelte magát és a
szégyenkezését túl akarta kiabálni.
– Én nem vagyok hajlandó látogatást fogadni, – ordította dühösen.
– De nekem beszélni valóm van önnel, – mondta Hopfner csendesen.
– De nekem nincs beszélni valóm önnel.
– Holnap.
– Holnap se. Egyáltalában nincs.
Hopfner erre egy furcsa mozdulatot tett. A két tenyerét kifelé
fordította, a fejét több izben meglóbálta. Az egész egy alázatos mimika
volt. Mintha azt akarta volna mondani: „hát még ez is“, vagy: „hát ha
így kell lennie“. Alázatosan lóbálta a fejét még egy kicsit, János már
rá akart szólni, hogy menjen el, de erre nem került a sor, mert Hopfner
még egy hosszút bólintott, azután megfordult és szótlanul elment.
János bosszankodva nézett utána. Azután lefeküdt, de rosszkedvüen
hánykolódott és sokáig nem tudott elaludni. Másnap délelőtt tizenegy óra
tájban Lippai jött fel Jánoshoz. János már várta.
– Jó reggelt, – mondta Lippai – fél szájjal mosolyogva. Hogy aludtál?
Mit álmodtál?
– Te, – felelte János hidegen – hogy ezzel alaposan végezzünk: ne
mosolyogj olyan rejtelmes és gúnyos félszájjal; – mert Ninette csakugyan
itt volt nálam; de az egész idő alatt ott ült abban a karosszékben és az
egész idő alatt arról beszélgettünk… hogy ezentúl én fogom nevelni.
– Te? Kinek? – kérdezte Lippai nyugodtan.
– A kérdés helyes. Magamnak. De ez későbbi dolog. Ninette egyelőre
kislány és szeretném, ha úgy beszélnél vele és úgy beszélnél róla.
Lippai gúnyos arccal hajolt meg, de mielőtt szólhatott volna, János
megszólalt:
– Egyelőre pedig erről van szó. Hopfnerrel én összeszólalkoztam. Az
előbb járt itt két úr… itt vannak a névjegyeik… én téged kérlek, végy
magad mellé még valakit és vállald az én –.
Lippai elámulva egyenesedett ki. János ismét elébe vágott.
– Csak egyet kérek, – mondta. – Csináljátok minél előbb. Lehetőleg még
ma. A többit rád bízom.
Lippai huzogatta a vállát.
– Hm, hm, – mondta lassan – tudod-e, hogy Hopfner Magyarország egyik
legjobb vivója? Célba pedig úgy lő, mint…
– Én arra kértelek, – mondta János bosszankodva – hogy végy magad mellé
valakit és csináld gyorsan a dolgot, nem pedig arra…
– Csak semmi álfölény, – vágott Lippai a szavába. – Minthogy nem a
golyók és a pengék ölnek, hanem a segédek, nekem igenis nagyon fontos,
hogy Hopfner hogy tud vivni.
– Fontold meg, de csináld gyorsan.
Lippai vette a kalapját, gondolkozva nézett egy darabig Jánosra, azután
elment. János idegesen járkált a szobájában, azután lement a portáshoz a
postájáért, magához vette a lapokat és a terraszon át lement a
gloriettbe. A terrasz tele volt fehérruhás és tarkaruhás nőkkel. Ninette
nem volt közöttük. János végigment a mindennapi elragadtatás sorfalán,
azután leült a gloriettben ujságot olvasni.
Déltájban megjött Lippai. János felnézett rá.
– Kard, – mondta Lippai. – Félbandázs. Harcképtelenség.
János bólintott.
– Délután ötkor, – mondta Lippai. – Le kell kocsiznunk a városba. A
másik segéded a vármegye első aljegyzője, az egész vidék legfőbb
lovagiassági szakértője, az ad kardot, termet.
– Köszönöm, – mondta János.
Tovább olvasott. Lippai bosszankodva nyúlt egy ujság után és ő is
olvasott. Egy órakor felmentek ebédelni. Velük szemben ott ült Ninette.
A haja símára volt fésülve, a szeme néha neki készült egy-egy kihívó
lángolásnak, de azután ijedten sülyedt le a tányérjára. Az arcára néha
egy halk, belső mosolygás alig észrevehető fénye verődött fel. Ebéd után
János odament hozzájuk. Az asszony tartózkodó alázattal fogadta, Ninette
heves mozdulattal odafordult hozzá:
– Megtörtént, – mondta gyorsan – amit akart.
János felhúzott szemöldökkel nézett rá. Ninette elpirult, zavartan
csavargatta a nyakát, fel akart lázadni, de a János tekintete alatt
lehajtotta a fejét és magával hősiesen harcolva, nagyokat nyelve így
folytatta:
– Felbontottam az eljegyzésemet… és azt mondtam, amit maga kívánt.
– Nagyon jól van, kis Ninette – mondta János. – Én ezt nagyon helyeslem…
és remélem, az édesanyja is meg van elégedve magával.
Az asszonynak vonaglott a szája. Ninette dacosan vonogatta a vállát.
– Remélem, megkérdezte? – szólt János szigorúan. – Remélem,
bejelentette?
Néhány másodpercig csend volt. Ninette fel akart lázadni, de mihelyt a
János szemébe akart nézni, le kellett sütnie a szemét. Vörös arccal
forgatta a fejét ide-oda, végre odafordult az anyjához és pattogva
mondta:
– Remélem, te is helyesnek tartod?
Az asszonynak könnyes lett a szeme a megindultságtól. Sírva fakadt
volna, ha János sietve meg nem szólal:
– Joggal remélhetjük, hogy igen. És így ezt az ügyet közmegelégedésre
nemcsak elintézettnek tekinthetjük, hanem meg is mondhatjuk, hogy
Ninette igazán jól viselte magát és igazán kedves, jó kis lány.
Ninette boldogan mosolygott fel Jánosra és János másról kezdett
beszélni. Három óra tájban elbúcsúzott a hölgyektől és felment a
szobájába. Fél ötkor feljött hozzá Lippai, azután lementek és kocsin
elindultak a város felé. Az úton hallgattak, az út vége felé azonban
Lippai megszólalt:
– Látod, – mondta elismerő hangon – most becsületesen ideges vagy.
János fel akart fortyanni, de meggondolta a dolgot és vállat vont. A
kocsi nemsokára megállott egy ódon vendéglő előtt. Kopott falépcsőn
felmentek az első emeletre. Hopfner már ott volt a két segédjével, a két
orvossal és a János második segédjével. János megismerkedett az urakkal,
megkérdezte, lehet-e kezdeni a dolgot, azután gyorsan vetkőzni kezdett.
Az előkészületek gyorsan megtörténtek. Jánost az egyik úr odavezette egy
karikára, amelyet krétával rajzoltak a padlóra. Hopfnert egy másik
karikára vezették. János lesütötte a szemét és idegesen várakozott.
Lippai megkérdezte tőlük, nem akarnának-e kibékülni. János lesütött
szemmel hallgatott. Az egyik segéd erre kezébe adta a kardot. János
ekkor ránézett Hopfnerre. Hopfner halálsápadt volt, felindultan remegett
és sárga karikás kutyaszeme állandó meredt, kérdő tekintettel szegződött
Jánosra. A János ideges nyugtalanságát felbőszült dühre ingerelte ez a
tekintet. Mit néz ez az ember? Mit bámul ez az ember? Mit akar ez az
ember?
Megmarkolta a kardot. Lippai vezényelt. Vigyázz! Kész! Rajta! János
ugrott és vágott. Ekkor egy harsány ordítás hangzott fel. _Halt!_ Négyen
kiáltottak egyszerre. A Hopfner kezéből kiesett a kard, a fején
keresztűl, az arcán a szeme felett át le az álláig egy erős vágás
szaladt végig, amelyből mindenhonnan egyszerre bugyogott a vér. Mind a
négy segéd egyszerre kiáltotta a halt-ot és a két orvos már vezette is
Hopfnert az előre elkészített tálak és szerszámok felé. Mi történt?
János megkönnyebbülten, de álmélkodva adta át a kardját az egyik
segédnek és megzavarodva nézett a vérző Hopfner felé. Mi történt? Ő
nekivágott, amint szokott. A másik vívni tud, ő nekivág. Kapni kap
talán, de bizonyosan ad is. Itt mi történt? Az első vágásával úgy
átvágott egy parade-ot, hogy mindjárt odajutott a Hopfner fejéig? Egy
ostoba prim hogy jut ilyen eredményhez, holott erre csak egy többperces
vagdalkozás végén lehet számítani? Egy ostoba prim… Talált-e maga előtt
ez az ostoba prim ellentállást? A lezuhanó kard előtt ott volt a másik
kard, de azt a kardot mintha egy gyerek tartotta volna a kezében. Az a
kard csörömpölve engedte magát félrevágni.
János bosszankodva öltözködött. Lippai odajött hozzá:
– Te, – mondta – Hopfner ki akar veled békülni.
– De én nem akarok vele – felelte János mérgesen.
Lippai félrevont szájjal akart valamit mondani, de János szikrázó
szemmel fordult vele szembe. Lippai erre vállvonogatva hallgatott. János
sietve felöltözködött, lement, beült a kocsiba és elhajtatott.
Otthon bevette magát a szobájába és tehetetlen, emberevő kedvvel
járt-kelt ide-oda, kanapéról iróasztal elé, zongorától a
könyvesállványhoz. Hét óra tájban bejött hozzá Lippai. János
harcrakészen állott fel. Lippai azonban semmiféle szemrehányást nem
tett.
– Hopfner arra kéret, – mondta nyugodtan – hogy látogasd meg.
János elbámult, azután dühbe jött.
– Nem, – mondta dühösen. – Hagyjatok nekem békét. Mit akar tőlem ez az
ember?
– Azt én nem tudom – mondta Lippai. – Csak azt tudom, hogy sebesült,
beteg ember és ha egy sebesült, beteg ember ilyet kér…
– Oh, az a te áldott, tiszta jó szíved! Oh, az a te nagylelkű lovagias
lelked! Oh, az a…
János dühösen csúfolódott. Lippai nyugodtan hallgatta.
– Egyszóval jössz vagy nem jössz? – kérdezte Lippai.
János hallgatott, azután fogcsikorgatva mondta:
– Megyek.
Lippai elvezette a Hopfner szobájáig, azután előre eresztette a szobába
és utána maga is bement. Hopfner óriási fehér kötelékkel a fején a
díványon feküdt. Amikor beléptek, Hopfner felállott, elébük ment és
kinyújtotta János elé a kezét. János sötét arccal elfogadta a
kézszorítást és összeszorított foggal várakozott. Hopfner hellyel
kinálta meg. János leült.
– Bocsásson meg, – mondta Hopfner a nagy fehér kötései mögül – hogy
fárasztottam. Én kértem volna rá engedelmet, hogy önhöz menjek, de egy
kis seblázam is jelentkezik már és különösen nem szeretném, ha ebben a
díszben itt a csőcselék megbámulna.
János szótlanul hajolt meg. Hopfner várakozott egy kicsit, azután tovább
beszélt. Az íróasztala felé intett.
– Én a napomat – mondta – írással töltöttem. Végre az sem volt
lehetetlen, hogy ott maradok. Egy jó hónaljvágás, vidéki doktorok…
János önkéntelenül a szájába harapott.
– Ha ott maradtam volna, akkor ön megkapta volna azt, amit ma délután
írtam. Így a lényegét személyesen mondom el.
János merev udvariassággal hajolt meg.
– A legelső, – szólt Hopfner – amit önnek meg szeretnék mondani, ez: én
bennem semmiféle harag ön ellen nincs. Semmiféle harag, alacsony
neheztelés, ordináré gyűlölet… sem ön ellen, se Ninette ellen… semmi,
semmi, semmi.
János mereven meghajolt.
– Ellenkezőleg, – mondta Hopfner – ha nem a művésznek, hogy úgy mondjam,
lirai objektivitásával nézem önt, inkább azt mondhatom, hogy mély hálát
érzek ön iránt.
János elcsodálkozva, de gyorsan ágaskodni kezdő ingerültséggel bámult
Hopfnerre. Hopfner félrehúzta egy kissé a fehér köteléket, hogy az
arcából minél többet megmutasson.
– Amikor én Ninette-tel megismerkedtem, – mondta felhevülten – már akkor
éreztem: a sors lép elém ilyen tiszta, fehér kegyetlen szépségben. De
még nem láttam az útját. Amikor önnel megismerkedtem, akkor megrendülve,
szomjasan és kutatva néztem önt: vajjon így kell-e, ön által kell-e
beteljesednie. Így kellett. Ön által kellett.
János nem tudott szólni. A Hopfner hangja egyre élesebb és egyre
magasabb lett.
– A boldog élet, a könnyű élet, a győzelmes élet eljött és nyilvánvaló
lett, hogy nekem elgázoltan mindig a lába alatt kell vergődnöm. Az
egyiknek adatik a büszke szépség és a könnyű hódítás, a másiknak a
kijátszatás, a rútság megalázottsága és kint didergése. De mindegy, hogy
melyiket kapjuk; sőt szenvedni nagyobb, tisztább és nemesebb, mint
örülni; csak ismerjük fel, hogy mi jutott nekünk és adjuk át neki boldog
alázattal az egész szívünket…
A Hopfner hangja trombitált.
– Én most – trombitálta magánkivül – megéreztem az élet tragikus
forróságát. Megéreztem a nagy árnyékot, amely a létet beborítja.
Elteltem azzal, amit eddig hiába kerestem: tragikus életérzéssel. Én
vagyok ennek a tragédiákat nem ismerő országnak a legnemesebb és
legbüszkébb szenvedője; megtaláltam a sorsomat, ma délután halhatatlan
sorokat írtam le, és ehhez öntudatlan eszközként bár ön juttatott.
Térdre bukva… mint egy halálra sebzett keresztes vitéz…
martirboldogsággal nyújtom ön felé a kezemet és azt mondom: köszönöm.
Elhallgatott. Kinyújtotta a kezét. János egy másodpercig habozott,
azután újra odaadta a kezét. Meg akart szólalni, de Hopfner a szavába
vágott.
– Ne szóljon semmit – mondta. Én azt remélem, hogy ön még a barátai közé
fogad majd engem. Én akkor megmondom majd, mit kell önnek tennie, hogy a
győzelmes életnek az a kérlelhetetlen eszköze legyen, aminek a sors önt
szánta. Megmondom, hogyan válik szuverén művésszé…
János nem birt magával. A Lippai figyelmes hallgatása is bosszantotta.
Komolyan, csak egy kötekedő szembehunyással közbeszólt:
– Bocsánat, ez az egy már a Lippai dolga.
– Lippai úr, – mondta Hopfner, – nem ért zenéhez.
János ránézett Lippaira. Lippai nem szólt. Hopfner folytatta:
– Mindezt megmondom. De most, amikor az egyedüllét fájdalmas örömét is
élvezem végre, most csak annyit mondok mégegyszer: köszönöm.
Felállott.
– Kérem, – mondta János derülten.
Ő is felállott. Mondja-e még, hogy „nagyon szívesen“, hogy „máskor is“,
vagy más effélét? Ránézett Hopfnerre és látta rajta, hogy ha a győzelmes
élet nevében valami otrombaságot mond, azzal kimondhatatlan örömet
szerez neki.
– Kérem, – mondta – én csak a magam passziójára tettem.
– Ez az, – kiáltotta Hopfner. – Köszönöm.
Még egyszer kezet fogtak. János kiment, Lippai vele ment. János a
folyosón ránézett Lippaira. Lippai összezárt szájjal és szigoru szemmel
haladt előre. Meg van ez hatva?
– A zenei tudásodról, – kezdte János – Hopfner úr nincs valami jó
véleménnyel.
– Nincs, – felelte Lippai szárazon.
– De te, úgy látszik, kedvedet leled az ő tragikus élethangulatában.
– Igen.
János elnevette magát. Lippai odafordult hozzá és ingerülten mondta:
– Te, úgy látszik, nem érted és nem is tudod megérezni, milyen szépség
van abban, amit ez az ember mond és érez.
– Nem.
– Nem. Mert nem vagy művész.
– Hopfner úr az?
– Ő az. Te pedig…
A János szobája előtt álltak. János megállt és várt, hogy Lippai
befejezhesse a mondatát. Lippai azonban legyintett és el akart búcsuzni.
János nem engedte.
– Én pedig? – kérdezte.
Lippai menni akart.
– Fejezd be, kérlek, – mondta János. – Én pedig?
– Te pedig paraszt vagy, – mondta Lippai.
János nevetve nyújtott neki kezet és jókedvüen ment be a szobájába.
Nemsokára lement vacsorázni és vacsora után Cavallarékkal beszélgetett.
Ninette jól viselte magát, csendes volt, de át volt szellemülve attól a
boldogságtól, hogy miatta párbajoztak és hogy Jánosnak semmi baja se
történt. Hopfnert semmiképen se volt hajlandó sajnálni. János azután
korán lefeküdt és késő délelőttig kitünően aludt.
Másnap délben János meghökkenten nézte végig Ninette-et és ebéd után
halkan így szólt hozzá:
– Kis Ninette, mi dolog ez: ma már megint paradicsommadárnak
öltözködtél.
Ninette elpirulva, de dacosan vonogatta a vállát.
– A libák miatt, – mondta halkan.
– Mit? Hogy? Miért?
– Hogy ne higyjék, hogy én is olyan vagyok, mint ők.
– Hát mért nem vagy te olyan, mint ők?
Ninette elcsodálkozva nézett Jánosra. Hogy lehet ezt kérdezni. Hát hogy
volna ő olyan, mint a többiek.
– Hát mert nem vagy olyan, – kérdezte János újra. – Fiatal lány, mint a
többi? Szép, kedves, egyszerű úrilány, aki éppen az egyszerűségével és a
kedvességével hódítja meg azt, akinek egyébként is tetszik.
Ninette zavartan és csodálkozva nézett Jánosra és idegenkedve
hallgatott.
– Te azt hiszed, – kérdezte János – hogy egyéniségnek kell lenned?
Ninette nem mert válaszolni, de az arcán látszott, hogy ő csakugyan így
gondolja.
– De miért barátom? – kérdezte János ingerülten. Miért vagy te egyéniség
voltaképen?
Ninette-nek legörbült a szája. János nagyon is szigorú kezdett lenni.
Ijedten nézett fel rá, dadogva keresett szavakat és hirtelen kimondta:
– Mert én művésznő vagyok.
János elhúzta a száját.
– Még ha volnál is, – mondta – akkor se kellene ilyen bübájosan
hintáznod magad a nyilvánosság előtt. De legfeljebb leszel. – Leszel?
– Leszek, – felelte habozva Ninette.
– Ki mondta neked voltaképen… hogyan határozódott az el, hogy te
színésznő leszel?
– Még apa akarta, – felelte Ninette félénken.
– Úgy? Ő akarta? – kérdezte János elgondolkozva.
– Hogy énekesnő legyek, – mondta Ninette őszintén. – De azóta kiderült,
hogy zenei hallásom nincs.
– Úgy? És egyébként… tudsz valamit? Tehetséges vagy?
Ninette vonogatta a vállát.
– No majd meglátjuk, – mondta János. – Itt nem kezdhetsz szavalni. De
délután… öt óra tájban… Hol?
– Magánál, – felelte Ninette természetesen.
Délután ötkor beállított Jánoshoz. Megint paradicsommadárnak
öltözködött, ami Jánosban halk elégedetlenséget keltett. Ninette azonban
az elégedetlenséget nem vette észre, boldogan járt-kelt a szobában,
vidáman beszélgetett és egész lényéről annyi elégedett és tiszta öröm
sugárzott, hogy János megbékült vele és teljes jóindulattal nézett rá.
– Hát kislány, – mondta neki, – milyen verset tudsz felmondani?
Ninette felállt és elsorolt egy csomó verset. János gondolkozva nézett
rá.
– Mondd csak, – szólt habozva – színdarabból nem tudsz valamit? Egy nagy
szerepből… valami monológot vagy más effélét.
– Dehogynem. Egész csomót.
– Tudod-e, – kérdezte János hirtelen – Juliát?
– Hogyne. Az egészet.
– Hát tessék.
– Mit? A kriptában? A búcsuzást? Az ismerkedést?
– Hm. Az erkélyjelenetet… az elejét. Mikor Julia kijön.
Ninette vidáman bólintott. Azután elkomolyodva nézett maga elé egy
percig, azután megfordult, néhány lépést tett és a hajához nyúlt.
Művészi frizuráját két gyors mozdulattal átalakította, azután
megfordult. János összevont szemöldökkel nézte. Mi ez? Ez más lény, mint
az, aki az előbb állt itt előtte. A Ninette mély szeme elnéz a
messzeségbe… nem is nappali világosságba… az olasz éjszakába… talán a
szembogara is kitágult… az olasz éjszakába néz. Néhány lépést tesz
előre… nem egy hotelszoba padlóján, hanem egy veronai palota szűk
erkélyén… karcsú nyaka előrehajlik… az egész teremtés – tizennégy éves,
szerelemre éppen megérett olasz leány – szenved és felmagasztosul attól
a gyötrő és édes szerelemtől, amely egy órával ezelőtt levillámlott rá.
Jánosnak dobogni kezdett a szive. Mi lesz, ha megszólal? Ninette
kinyitotta a karját és az ajkáról elröppent az első szó:
– Oh Romeo, mért vagy te Romeo.
János felállt, mint akit lelki rázkódtatás ért. A Ninette ajkáról, mint
az izzó aranycseppek úgy hullottak a szavak. Hallatlan volt. Példátlan
volt. Julia: különben, mint ahogy Shakespeare álmodta. Egy Julia, aki a
világot fogja elbüvölni.
Ninette elhallgatott és kételkedő mosolygással nézett Jánosra.
– Még, – mondta János.
Ninette szavalt, sorra a darab minden jelenetéből egy részt és János
szinte komoran hallgatta. Ninette végül ismét elhallgatott.
– Mondd Ninette, – kérdezte János elfogódva – ki hallott már így téged?
– Csak az iskolában…
János kiment az erkélyre. Meg kell mutatnia valakinek. Közölnie kell
valakivel. Ha más nincs, ki kell állítania Ninette-et ide az erkélyre és
bele kell szavaltatnia az erdőbe, hogy az erdő örüljön, és tudja meg az
öreg hegy, milyen kincset talált ő. – Messze, az úton, úgy tetszett, a
Lippai szalmakalapját látja. Hangosan lekiáltott:
– Lippai.
A szalmakalap közeledett feléje. A szalmakalap mellett egy virágos
nőikalap volt. Ki az? Amint közelebb jöttek, kiderült, hogy Cavallarné.
Mindegy. Most minden mindegy. János lekiáltott nekik:
– Kérem szépen, tiszteljenek meg egy percre. Jőjjenek fel.
Elébük ment a folyosón.
– Bocsánatot kérek, – mondta Cavallarnénak, – hogy ilyen furcsa módon
invitálom meg. De… tudja-e… tudja-e… ki lesz egy év múlva a világ
legelragadóbb színésznője? Világcsoda! Az ég kegyelmes mosolygása!
Bementek a szobába. Ninette zavart mosollyal várt rájuk.
– Kis Ninette, – mondta János – kérem, legyen olyan szives, mondja el
még egyszer… onnan, ahol kezdte… végig.
Helyet mutatott Cavallarnénak és Lippainak. Ő állva maradt.
– Romeo és Juliából, – mondta – az erkélyjelenet. Julia kijön az
erkélyre. – Kérem, Ninette.
Minden izma megfeszült a boldog várakozásban. Ninette megállott, azután
két lépést tett előre. János megrezzent. Mi ez? Az előbb nem így lépett
előre. Erkélyen van, nem egy téres hotelszobában. Ninette felemelte a
karját és megszólalt:
– Oh Romeo mért vagy te Romeo…
János elsápadt. Mi ez? Micsoda szavak ezek? Micsoda fahang ez? Hideg
citromlé csepeg itt, nem forró arany. Minden izmát elbágyasztotta a
bosszúség és az ijedelem. Ninette elhallgatott. János nem nézett
Lippaira, úgy is tudta, mi van az arcán. Összeszedte magát és
megszólalt:
– Kis Ninette… ne így… ez nem volt olyan, mint az előbb. Úgy, mint az
előbb. Próbáljuk még egyszer. Előlről az egészet. Mint az előbb.
Ninette sápadtan hajtotta le a fejét, azután megint felemelte a kezét és
megszólalt:
– Oh Romeo mért vagy te Romeo…
– Nem, – kiáltotta János – nem jó. Nem így. Ninette, hát ne légy
ügyetlen. Úgy, mint amikor nekem mondtad. Előrehajolni… melegebben…
mélyebbről… szerelmesebben. Egy órával ezelőtt levillámlott rád a
szerelem. Forrón. – Gyerünk.
Ninette előrehajtotta a fejét, felemelte a karját és megszólalt:
– Oh Romeo, mért vagy te Romeo…
János csüggedt haraggal hallgatta. Micsoda izetlen színpadi ágálás ez
itt? Micsoda iskoláslány szaval itt a vizsgán néninek, bácsinak,
igazgató úrnak? – Ninette szavalás közben ránézett és rosszindulatu
pillantásától nem tudta elfordítani a fejét. Rémült szemmel nézett rá,
dadogni kezdett, azután keserves sírásra fakadt.
– No, mi az, Ninette? – kérdezte János.
– Nem birom, – zokogta Ninette.
– Az előbb olyan nagyszerűen ment.
Ninette vonaglott a zokogástól.
– No, kis Ninette, – mondta János gyöngéden.
– Nem birom, ha más is hallja, – mondta Ninette zokogva.
– Hogyan kis Ninette? Hát nekem megint tudnád úgy, mint az előbb?
– Hogyne, – felelte Ninette.
– És…?
Ninette szégyenkezve fordította el a fejét.
– És? – kérdezte János.
– Ne haragudjék rám, – mondta Ninette sírva.
– Dehogy haragszom, – felelte János. És más előtt nem birod?
– Nem.
– Pedig kis Ninette, színésznőnek más előtt is kell tudnia…
– Én nem tudom, – mondta Ninette csüggedten.
János bocsánatot kért Cavallarnétól és Lippaitól és megvigasztalta
Ninette-et. Másnap azonban új kisérletet tett vele. Amíg csak ő volt a
szobában, addig Ninette elbűvölő volt. Játszotta Júliát és játszotta
Oféliát, játszott harsogó jókedvet, csendes boldogságot és lángoló
kétségbeesést, de ha még valaki jelen volt, – ha csak a szobalány, akit
János egyszer behivott – akkor a teste megmerevedett, a hangja megfakult
és a lelke eltünt. Hasznavehetlen volt.
– Tudod mit, Ninette, – mondta végül János – benned mindig nagy öröme
lesz annak, akit szeretni fogsz, de…
Habozott, hogy kimondja-e.
– De… de színésznő… belőled… hm… aligha lesz.
Ninette mosolyogva nézett rá.
– No, nem lep meg ez téged? Nem szomorít el?
– Nem, – felelte Ninette. – Én ezt úgyis tudtam.
– És nem szomorít?
– Nem. Azelőtt szomorított. Azelőtt szerettem volna színésznő lenni.
– És most?
– Most olyan nő szeretnék lenni, amilyen…
Habozott egy kicsit, azután derülten belenézett a János szemébe.
– Amilyen magának tetszik, – mondta nyugodtan.
János elragadtatva simogatta meg hófehér arcát, amely a János tetszésére
elpirult az örömtől.
A nyár azután csendesen és különös események nélkül telt el. Lippai két
hét múlva egy este így szólt Jánoshoz:
– Te parancsoltad rá erre a szegény Ninette-re, hogy tanuljon?
– Igen, – felelte János. – Megdöbbentően műveletlen volt.
– Tudod, – mondta Lippai – hogy valaki a szerelmen kívül
irodalomtörténetet és politikai földrajzot is kivánjon –?
– Budapesti költőnek kell lenni, – felelte János mérgesen – hogy valaki
fennakadjon azon, ha egy elvadult kisleányból szelid és tiszta nő
nevelődik.
Lippai félrehúzott szájjal mosolygott.
– Nevelődik, nevelődik, – mondta. – Ki számára nevelődik?
– Az én számomra.
– Akkor, – mondta Lippai elégedetten – ha megengeded, hogy ezt a
kifejezést használjam, te akkor… hogy úgy mondjam…
– Mondd már.
– Úgyszólván… ha szabad magamat így kifejeznem…
– Mondd már, – szólt János fogcsikorgatva.
– És ha ez a szó számodra is csak szerény kritika, nem pedig hadüzenet.
– De most –.
– Te… egészen raffinált gazember vagy.
János összevont szemöldökkel nézett Lippaival farkasszemet. Lippai
félrevont szájjal mosolygott. Erre János is vállat vont, legyintett és
erről a tárgyról többé nem beszéltek négy teljes évig.