A hotel előtt szólt a zene és a terraszon megkezdődött a fürdővendégek
alkonyati sétája. János bement a fenyvesek közé, a széles útról letért
egy szűk hegyi ösvényre és lassan ereszkedett le a nyirfaerdő felé. A
nyirfaerdő kis lombos sziget volt a fenyőfák között, a közepén világos
zöldre festett pad állott. Jánosnak az úton még fanyar volt a szája ize,
de amikor a nyirfaerdő közelébe ért és a fák sűrűségéből kivillogott egy
női ruha fehérsége, akkor megmelegedett a szíve. Milyen szép, hogy az
embert itt egy fiatal leány várja. És milyen szép ez a fiatal leány.
– Jó napot kis Ninette, – mondta derülten.
Ninette gyors, fiús mozdulattal nyújtotta neki a kezét. János megfogta a
kezét; nem eresztette el: a két keze közé fogta.
– Hideg a keze, kis Ninette.
Leült melléje a padra. A leány nála hagyta fiús, hideg kezét.
– Nézzen rám, kis Ninette. Örül, hogy itt van?
A leány feléje fordította mély, nagy fekete szemét és nem felelt.
– Jó magának itt, én velem? – kérdezte János.
A leány a fejét forgatta. A nyaka megmozdult.
– Jó, – felelte gyorsan. Különben nem jöttem volna. Különben nem híttam
volna.
– Hm. Igaz.
János lassan eleresztette a leány kezét. Pár másodpercig hallgattak. A
leány karcsú nyaka megmozdult. A fejét ide-oda forgatta, az alsó ajka
egyszer-kétszer megmozdult; odafordult Jánoshoz és pattogva,
villámgyorsan kérdezte:
– Mondja, ki volt az az undok nő?
– Mi? – kérdezte János elhülve. – Ki? Miféle nő?
– Aki délben itt volt magánál.
János dühbe jött.
– Hja az, – mondta haragosan, – az az én legutóbbi barátnőm volt.
Ninette nem volt meglepetve.
– És mit akart? – kérdezte pattogva.
– Azt akarta, – felelte János kegyetlenül, – hogy ne szakítsak még vele.
De én elküldtem, mert soha tovább egy ilyen barátkozást nem folytatok…
legföljebb öt-hat hónapig.
Ninette bólintott.
– Igaza van, – mondta kurtán. – Minek is tenné?
János elhallgatott, és meghökkenve nézett rá. Mi ez? Tudja ez a leány,
hogy mit beszél? Ninettenek megint vonaglott a nyaka és tiszta metszésü
feje ide-oda forgott. Egyszerre odafordult Jánoshoz:
– Tudja maga, – kérdezte gyorsan, – hogy _azok_ odafent miért libák?
– Kik?
– Akiket maga úgy védett. A lányok. Az ostoba libák, akik olyan
elbüvölten gágognak maga körül.
– Nem tudom.
– Azért ostoba libák, mert erre nem mondanák, hogy igaza van.
– Úgy?
– Igen! És ha tudni akarja: még azért, mert elbűvölten gágognak maga
körül és mindegyik úgy tesz, mintha halálosan szerelmes volna magába, –
de próbálná csak azt mondani valamelyiknek, hogy bizonyítsa be a
szerelmét. Majd lenne: papa! mama! – ostoba, ijedt libagágogás.
Hangosan és haragosan beszélt. És most, amikor indulatban beszélt, nem
pattogtak a szavak olyan gyorsan az ajkáról. János elhülten hallgatott,
azután fejcsóválva mondta:
– Tudja kis Ninette, én jobban is szeretek fiatal lányokhoz nem is
intézni ilyen felszólításokat…
– Miért? Csak az igazit kell megkeresni. Nem olyan libát, mint azok ott.
Egész arccal János felé fordult. Fehér arca most kigyulladt; finom szája
felindultan, lihegve szítta be a levegőt; mély fekete szeme kitágultan,
sötéten sziporkázott. Jánosnak megdobbant a szíve.
– Tudja kislány, – mondta fanyar mosolygással – maga igazán nehézzé
teszi az embernek a hallgatást.
– Lehetetlenné akarom tenni.
Toppantott a lábával. Lakkcipőjének a talpa alatt csikorgott a kavics.
– Nem akarom, hogy hallgasson. Azt akarom, hogy beszéljen.
János dobogó szívvel hallgatott. A leány egy mozdulattal közelebb jutott
hozzá.
– Én tudom, mit beszélek, – mondta gyorsan. – Én tudom, mit teszek. Én
tudom, mit akarok.
János nem birt magával. Az egyik kezével megfogta a Ninette kezét, a
másik karjával magához hajlította a leány derekát.
– Tudod, hogy mit beszélsz? – suttogta felindultan. – Tudod, hogy mit
akarsz?
– Tudom.
János hátrahajlította a fejét és belenézett a szemébe.
– Szeretsz engem, kislány?
A lány nyugodtan felelte:
– Nagyon.
Ekkor közeledő beszélgetés zaja hallatszott. János eleresztette a lányt
és lassan felállott. A beszélgetés közeledett.
– Ide jönnek, – szólt János. – Ne lássanak együtt.
– Én nem bánom, – mondta dacosan a lány.
– Én igen.
Odalépett hozzá. Egészen mellette volt és újra megszédült a lány friss
és édes szagától.
– Mikor vagy egyedül? – kérdezte.
– Tizenegy után.
– De akkor…?
– Az anyám a másik szobában van. De ha egyszer jó éjszakát kívántunk
egymásnak, reggelig egyik se törődik a másikkal.
– Tizenegy után… várlak.
Ninette bólintott.
– Eljössz?
– El.
János megszorította a lány kezét. A lány visszaadta a szorítást, azután
megfordult és eltünt a fák között. János lassan indult az ellenkező
irányba.
Este, a vacsoránál Lippai a tányérja fölött odaszólt Jánosnak:
– Igaz, hát mennyire vagytok a kis démonnal?
– Miféle kis démonnal? – kérdezte idegenkedve János.
– Mifélével? Ninette-tel. Egyébként: minek a kérdezősködés. Ha megnézem
őt és megnézlek téged, az arcok többet mondanak, mint amit a szájak
tudnának… Na, mi a baj?… Hát azt hiszed, nem tudta délután az egész
fürdő, hogy találkoztok. És azt hiszed, kételkedett benne valaki, hogy
legalább is újabb találkozásban állapodtok meg. Én csak azt az egyet
szeretném megtudni, mit tud ez a Hopfner. Ül ott, mint egy gutaütött
kőszobor… egy fölszarvazott vőlegény, ez még a budapesti jó társaságban
is ritkaság, és…
– És én azt szeretném, – mondta halk ingerültséggel János, – ha szíves
volnál más hangon beszélni… akármilyen dolgomról. Az én számomra
elviselhetetlen ez a budapesti hang.
– Miféle budapesti hang?
– Ha akarod: ez az irodalmi hang, ez a színházi hang, ez a művész-hang,
amely nem ismer asszonyi titkot és nem ismer férfi-szemérmet. Én nem
hívom meg a nyilvánosságot az életem legprivátabb eseményeihez tanúnak,
és arra az orra, amely bele akarja magát dugni ezekbe az eseményekbe,
még mindig hatalmasan ráütök.
– Pardon, pardon, – felelte Lippai mosolyogva, – én csakugyan még mindig
elfelejtem, hogy te voltaképpen még mindig tiszteletbeli szolgabíró
vagy.
– Remélem, az is maradhatok.
Hallgattak, azután másról beszélgettek. Az étterem lassan kiürült. János
nem mutatott hajlandóságot rá, hogy fölálljon. Kényelmesen
elhelyezkedett a székén; mintegy mélyen beleült; a lábát messzire
elnyujtotta és szivarozva nézegetett maga elé. A cigány a terem másik
végén már abbahagyta volna a játékot. Minthogy azonban János nem
mozdult, a primás tovább játszott és izgatottan horgászott a János
tekintetére. Végre sikerült elcsípnie egy pillantását; a primás ekkor
egy kérdő, kérő, alázatos és szuggeráló meghajlásba merült a vonójával.
János bólintott. A primás ekkor villámgyorsan megfordult, a banda felét
elküldte, a banda másik fele pedig a pincérek lázas segédkezése mellett
átköltözött a terem innenső oldalára.
Lippai gúnyos jóindulattal nézte ezt a lázas tevékenységet. A cigányok
halkan játszani kezdtek. János ránézett Lippaira.
– Mért nem szólsz? – kérdezte derülten.
Lippai vállat vont.
– Tudod mit, – mondta János, – akkor fölszólítlak, hogy teljesítsd a
szerződésünk szerint való legfontosabb kötelezettségedet.
– A legfontosabbat?
– A legfontosabbat. Az, hogy az ügyeimet intézed, helyettem tárgyalsz és
a nevemben megállapodol, az másodrangú fontosságú. A legfontosabb:
időről-időre nekem gorombaságokat mondasz.
– Ha nagy sikereid vannak.
– Ha nagyon is bugyborékol bennem a jókedv. Most bugyborékol… Légy olyan
szíves. Egy-kettő. Egészen kíméletlen dolgokat. Hogy pojácává ne váljak.
Nem akarod? Majd én elkezdem. „Ez voltaképpen még mindig írnok a
megyeházán. Nem is megyei úr. Segédjegyző. Soha ebből igazi művész nem
lesz. Belészorúlt a világ egyik legszebb hangja, de a lélek az sohase
lesz egy művész lelke. Ha jókedve van, huzatja magának a cigánnyal.
Paraszt…
Lippai mosolygott.
– Hát nagyon tévedsz, – mondta csendesen. – Én igenis mindjárt
kellemetlenkedem neked, de éppen az ellenkezőjét fogom mindennek
mondani.
– No. Mit? Hogy?
– Te mindent megteszel arra, hogy fönntartsd azt az illuziót, hogy te
privát ember vagy, úr vagy, gentleman vagy. Te elutasítod magadtól a
művészhangot, te kerülöd a művész-társaságot, te ideinted a cigányt és
ostobánál ostobább nótákat huzatsz a füledbe.
– No, és?
– Te többet is tettél: a két predikátumod közül kiválasztottad az
egyiket és ahelyett, hogy altorjai és aradi Altorjay Jánosnak neveznéd
magadat, nevezed magadat Aradi Jánosnak.
– Úgy van. És nekem Aradi Jánoshoz…
– Semmi közöd nincs. Annak a véletlennek, hogy a világ egyik legszebb
hangja számára toknak a teremtés téged választott ki, a hasznát
kiélvezed…
– Ostoba volnék, ha nem tenném.
– Úgy van. Kiélvezed… de mihelyt annyi pénzt összeénekeltél, hogy
három-négyezer hold földet vásárolhass, rögtön abbahagyod az egészet,
mégy haza gazdálkodni, megválasztatod magad képviselőnek.
– Igen. Magyarországon, ha az ember grófnak nem születik, legyen
képviselő. Az majdnem annyi, mintha gróf lenne.
– Addig is úr vagy, gentleman vagy, zárkózott, privát ember vagy…
– Az vagyok.
– Hát: nem vagy az.
– Nem-e?
– Nem hát… Te nagyon csinos legény vagy… De mit gondolsz: amikor ezek
között a részeg tyúkok között délelőttönkint mint egy nagytarajú kakas
végigmégy, kinek szólnak a kótyagos sóhajtozásaik: Altorjay Jánosnak
vagy Aradi Jánosnak?
– Aradi Jánosnak.
– No?
– Mit no! A színész, a művész, az író, a politikus, minden nyilvánosság
előtt szereplő ember mellesleg társadalmi luxus-cikk. Köztárgy.
Mindenkinek joga van rá. Köztárgy. Érzelmi hordár. Rajongási közszolga.
Unatkozó nők érzelmi hordárja és kezdő kislányok rajongási gyakorlótere.
Ez így van. Én ezt az állapotot tudmásul veszem, az előnyeit magamtól –
nem vagyok szamár, – el nem utasítom. De mi közöm nekem az Aradi János
olcsó sikereihez!
A Lippai halvány arca kivörösödött.
– Mi közöd hozzá? – kérdezte hangosan. Az a közöd hozzá, hogy te már
csak kacérkodol azzal, hogy nem vagy az ünnepelt énekes, hanem te vagy a
tiszteletbeli szolgabíró, aki véletlenül énekel. Szerep lett ez is. Más
komédiások nappal más érdekes szerepet játszanak. Te ezt. De te is csak
komédiás vagy, mint a többi.
János meghökkenve nézett rá.
– Te, – mondta elkedvetlenedve, – te komolyan dühös vagy. Te már nem
pedagógiai szempontból mondasz nekem rosszakat.
Lippai bágyadtan elmosolyodott. Hallgattak egy ideig.
– Egyébként, – mondta János – azt hiszem, nincs igazad. Én nem vagyok
művész. Én sohase fogok büvölögni és bájologni, hajladozni és énemet
szivet döglesztően csavargatni. Én nem fogom soha megkérdezni, „milyen
voltam“ és „mit szólsz ma hozzám“, és sohase fogom várni, hogy mindenki
hálás legyen azért, hogy én a világon vagyok, és sohase hiszem el, hogy
nekem jogom van hangosabbnak, gyávábbnak, neveletlenebbnek,
szószegőbbnek, szabadosabbnak, erkölcstelenebbnek lenni, mint más
embernek.
Lippai hallgatni akart. De azután felforrott bosszankodással csóválta
meg a fejét és felindultan nézett szembe Jánossal.
– Hát ha szabad kérdeznem, – mondta élesen – mi jogon dobsz akkor te ki
nőket és mi jogon szédítesz hármat-négyet egyszerre és mi jogon…
Nem folytatta. Egy heves és gúnyos mozdulatot tett a fejével és a
kezével egyszerre. János csendesen felelte:
– Nőket azon a jogon dobok ki, hogy akiket kidobok könnyü jószágok és
nem árt nekik a kidobás. Én három-négy nővel azon a jogon foglalkozom,
hogy amikor közigazgatási gyakornok voltam otthon, akkor is
hárommal-néggyel foglalkoztam egyszerre. Mert nem tudok nélküle élni,
mert tizenötéves korom óta nem kerültem olyan helyre, ahol az első
dolgom ne lett volna körülnézni: van-e itt nő.
– Don Juan tragikus szomjusága a nő után.
János vonogatta a vállát. Lippai gúnyosan folytatta:
– Most Don Juant tanulod. Tehát Don Juant játszod. Elvirát éppen
kidobtad. Az öreg Cavallart – a komturt – te ölted meg. És Annát, –
Anninát, – Ninettát – éppen ma készülsz a vőlegényétől elrabolni.
János megütközve nézett a Lippai gúnyos arcába. Gondolkozott, azután
fanyarul mondta:
– Don Juant én a színpadon se játszom kedvvel. A színpadi Don Juan
nevetséges és ostoba fickó. Paprikajancsi. Házasságszédelgő. Aki
mindenkinek házasságot igér, az nem csábít, hanem csal. Én a legenda Don
Juanját szeretem…
– Aki is?
– Aki is olyan tökéletesen meghódítja azokat a nőket, akiket szeret,
hogy azok életre és halálra kiszolgáltatják neki magukat. Hogy boldogan
ajándékozzák oda magukat, mert semmi más akaratuk és vágyuk nincs többé,
csak az, hogy magukat odaadhassák. Akármi jön is később.
– Úgy? – kérdezte sápadtan és a foga között Lippai. És ha szabad
kérdeznem, miért tudod te ilyen szenzációsan hipnotizálni a kis Ninettát
és miért nem tudom én?
János rábámult Lippaira.
– Te? – kérdezte csodálkozva. Hát te… hát neked…
Lippai elvörösödött.
– Én? – felelte gyorsan, – nekem nem. Nekem mindegy. Csak tedd boldoggá
azzal, hogy feláldozhatja magát. Akár te vagy az első, akár más. De azt
tudnod kellene, hogy akinek ez a sikere van, az nem az ember, hanem a
komédiás.
János elgondolkozva nézett Lippaira.
– Én azt hiszem, – mondta halkan – hogy te voltaképpen gyülölsz engem.
– Ugyan kérlek. Ha az őszinteséget így fogadod…
János legyintett. Hátrafordult, közelebb intette a primást. A primás a
füléhez hajolt. János halkan fütyült.
Az alispán kalapomhoz rózsát tett,
Most is ott van hogyha még el nem veszett.
Rózsa mellett, rózsa mellett szép a piros tulipán.
Piros borral, piros borral itatott az alispán.
A primás elragadtatva húzta a János fülébe. János néha-néha az ajkához
emelte a poharát. Lippai egy ideig nézte, hogy mulat János, azután
felkelt és kiment. János régi nótákat huzatott, szomorúakat és vígakat,
féltizenegykor azután felállott és felment a szobájába.