I.

A hotel mögött sötét fenyőerdők mentek a hegynek fel. A fenyőerdőkön túl

már a zord hegy meztelen kőteste látszott. A hotel előtt széles terrasz

volt; messze el lehetett róla látni a sikságra. A terrasz székein és

padjain fehérruhás és tarkaruhás nők sütkéreztek. Délfelé járt az idő.

A nők között egyszerre mozgás támadt. A hotel kőlépcsőjén két férfi jött

lefelé és a terraszon át lassan ballagott egy üres gloriett felé. Az

egyik karcsú és igen magas fiatal ember. Barna arc, keskenyre nyirott

barna bajusz és diószínű, de éles és kötekedő pillantásu szem. Puha

kalapját kissé félrecsapva ráhúzta az egyik szemére. Olyan volt, mint

egy nagyon szép magyar parasztlegény. Ez Aradi János volt, az énekes. A

másiknak – az alacsonyabbnak és kövérebbnek – borotvált, sápadt arca nem

lett volna csúnya, ha az orra nem nagyon lapos és ha duzzadt szája nem

nagyon nagy. Ez Lippai Kázmér volt, költő és zenekritikus.

A nők felzaklatottan mozgolódtak, suhogtak, susogtak; a beszélgetések

tüntetően elhalkultak vagy tüntetően hangosakká lettek; a János lehúzott

kalapja alá kék és fekete tekintetek kerestek utat, és az egyik

csoportból, amelyben lányok állottak, hangosan zugott fel az

elragadtatás:

– Milyen édes! – mondták bele a fiatal hölgyek a János arcába. – Milyen

drága.

János mozdulatlan arccal, de kötekedő tekintettel vette le a kalapját

egy-két ismerőse előtt. Lippai mosolyogva mondta:

– Őfelsége lever-je. Ez, remélem, mindennap így van.

– Mindennap, – felelte János. Azóta gyűlnek ide ennyien, amióta

déltájban erre megyek le ujságot olvasni.

– Hagynak?

– Tudják már, hogyha ilyenkor zavarnak, goromba vagyok.

Leértek a glorietthez és leültek. Lippai leveleket szedett elő a

zsebéből. Szerződési ajánlatokat János számára. János meghallgatta az

ajánlatokat, azután így szólt:

– Szóba se álljunk velük. Arra kérlek, csak Wormserrel tárgyalj. – Ne

garasoskodjék; ne fecsegjen arról, hogy engem Amerikában még nem

ismernek; ha egyszer énekeltem, majd megismernek; garantáljon ne

ötvenezer márkát, hanem százezret; viszont én októbertől májusig akkor

azt teszem, amit ő akar. Nekem ez jobb így; én szeretek engedelmeskedni,

mert ambicióim nincsenek; és minél többet keres ő, annál jobb nekem.

– Jó, – mondta Lippai, – még ma irok neki. És ha alkudni akarna?

– C’est à prendre ou à laisser, – mondta János.

Elővette az ujságjait és olvasni kezdett. Lippai a leveleket

rendezgette, azután ő is ujságot vett a kezébe. Félóra múlva egy boy

sietett le a hotel felől hozzájuk.

– Nagyságos úr, – mondta Jánosnak, – kérem szépen, tessék feljönni. Egy

hölgy keresi a nagyságos urat. Fent vár a hallban.

– A déli vonattal jött? – kérdezte János csodálkozva. – Nem láttam…

– Automobilon jött.

János elsötétült arccal állott fel. Lippai várakozó tekintettel nézett

fel rá.

– Csak gyere, – mondta János. – Nemcsak, hogy terhemre nem vagy, hanem

inkább hasznos a jelenléted.

Felmentek a hallba. A portás szótlan meghajlással mutatott az egyik

sarok felé. A sarokban – hátával kifelé – egy karosszék állott. A

karosszékből, amikor odaléptek, egy lobogó kékfátylas, feltűnő és

feldúlt szépségű hölgy állott fel. Lippai nagy meghajlással köszönt

neki.

– Ah, báróné, – mondta különös tisztelet nélkül.

A báróné nem törődött Lippaival. Jánoshoz fordúlt és keztyűs kezével

megragadta a János kezét.

– Kegyetlen, szívtelen, – mondta zihálva, – volt lelke… Csakugyan elment

szó nélkül. És nem ír. Egy hete.

János összehúzott szemöldökkel nézett körül. Az a néhány ember, aki a

hallban volt, nagy figyelemmel kisérte a jelenetet.

– Kedves, – szólt János szigorúan, – ha azt akarja, hogy beszélgessünk,

akkor kegyeskedjék… több nyugalommal és halkabban.

Helyet mutatott a bárónénak a karosszékben; helyet mutatott Lippainak is

és leült ő is. Egy-két másodpercig csend volt, azután a báróné ismét

megszólalt és halk, de lázas szemrehányásokkal halmozta el Jánost. János

most már derült részvéttel és jóindulatú figyelemmel hallgatta a

szemrehányásokat. A báróné egyre fokozta a szemrehányásai támadó erejét.

– Nyomorúlt. Hűtelen. Csábító. Csaló. Gazember, – sziszegte végűl a

János arcába.

János derült arccal nyúlt a belső zsebébe, kivette a tárcáját és a

tárcájából kivett egy gondosan elhelyezett lila borítékot. A lila

borítékból kivett egy lila levelet, átnyujtotta Lippainak.

– Olvasd kérlek, – mondta.

Lippai elhülve vette át a levelet és halkan olvasta:

„Kedves János, – először: jó reggelt. Másodszor: imádom magát.

Harmadszor: ezennel írásban adom, hogy ami közöttünk lesz, legfeljebb

egy félévig tarthat és legkésőbb egy félév múlva elmúlik, mint egy álom.

Meddig kinoz még? – _Elvira_.“

János bólintott.

– Nézd meg a dátumot, – mondta Lippainak.

– December huszonhét.

– Ma van július tizenötödike.

A báróné sötétvörös arccal nyult a selyemköpönyege zsebébe és szikrázó

szemmel méregette Jánost. János derült arccal hajolt meg feléje. Azután

szótlanul belenyúlt ő is a zsebébe, kivett egy pisztolyt és a báróné

felé nyujtotta.

– Itt van, – mondta. – Ez sokkal jobb, mint a magáé. Az a gyöngyháznyelű

játékszer nagyot puffanna, nagy feltünést keltene és semmit se

használna. Ez azonban…

A báróné hirtelen mozdulattal eltolta a János pisztolyát, azután minden

átmenet nélkül sírva fakadt. János engedte, hogy sírjon. Visszavette

Lippaitól a levelet, eltette, várt még egy kicsit, azután közelebb

csúszott a székével a báróné karosszékéhez és halkan mondta:

– Na! Kedves. Egy ilyen szép asszony. Egy ilyen okos asszony. Egy ilyen

elbűvölő teremtés.

A báróné abbahagyta a sírást.

– Akkor… miért?… gazember! – mondta duzzogva, de nagyobb felindulás

nélkül.

– Mert itt volt az ideje, – felelte János szeretetreméltóan. – Ezentúl

kezdett volna már a dolog rosszízűvé lenni. Kellemetlenné. Magának is,

nekem is. Hiszen… ebben megegyeztünk.

– Meg, – mondta a báróné sóhajtva. – De én azt hittem…

– Hm, – kérdezte János gondolkozva, – mondja csak: otthon vannak már

Borsodnánáson?

– Most megyek. Azt hittem, magát el tudom vinni.

– Hm… hát Garamszigethy kapitány nem lesz vendégük nyárra?

– De igen, – felelte a báróné zavarodottan, – de csak két hét múlva jön.

– És a báró?

– Ő talán egy hét múlva.

– Adja át kérem a bárónak az üdvözletemet. A legszeretetreméltóbb

házigazda és a legkiválóbb műértő. Maga innen három óra alatt hazaér.

– Kettő alatt.

– Persze maga vezeti a kocsit.

– Én.

Csend lett. A báróné sóhajtva állott föl.

– Hát Isten vele, – mondta bágyadtan.

János megfogta keztyűs kezét, kézcsókot jelzett, azután kérő arccal,

biztatva és derülten felmosolygott a bárónéra. A báróné vonogatta a

vállát; a szája vonaglott, de azután durcásan elmosolyodott.

– Jó mulatást nyárra, – mondta János.

– Isten vele Lippai, – mondta a báróné.

Kezét nyújtotta Lippainak, azután siető lépésekkel indult ki a hotel

elé. A hotel előtt ott állott nagy kék automobilja. A chauffeur

megforgatta a fogantyút, a báróné a kormánykerékre tette a kezét, a

chauffeur felugrott a hátsó ülésre, a férfiak köszöntek és az automobil

elindult. A chauffeur magánkívül fütyült, a nagy automobil zuhogva és

recsegve vágtatott le a hegyről.

– Megy ez nyolcvan kilométerrel, – szólt Lippai meghökkenve.

– Megy ez még százzal és százhússzal is, – mondta János. – Ha hazáig ki

nem töri a nyakát, otthon már megvigasztalódik.

Egy darabig elgondolkozva néztek a síkság felé rohanó kocsi után, azután

visszamentek a hallba. Csengetés hallatszott.

– Ez már a harmadik csengetés, – mondta János. – Gyerünk ebédelni.

Bementek az étterembe. Amikor beléptek, itt is halk mozgás támadt, és

amikor leültek, egy csomó női fej fordult több kevesebb nyiltsággal

János felé. Az asztalukon rögtön ott volt a leves. A pincérek lázas

igyekezettel szolgálták ki Jánost. János jó étvággyal evett, azután

derülten nézett körül.

– Nem kedves ez? – mondta. – Ennyi nő. A tizenkilencedik század

legforradalmibb gondolata a nyaralás volt. A polgárság asszonyai így

majdnem akkora szabadsághoz jutottak, mint az arisztokrácia asszonyai.

Szaturnália két-három hónapig. Így alakul át a világ nemi morálja.

– Na, – mondta Lippai szkeptikusan, – talán a pihenés vágya is…

– Hogyne, – felelte János. – Megszabadulnak a kis menage gondjaitól; és

idegen férfiakkal ismerkednek meg. Nekik is jó. De milyen jó nekünk. Itt

összeterelődtek; lényegileg egész nap a szerelem gondolatával

foglalkoznak; csak választani kell közülök.

– Neked!

– Dehogy. Neked is. Mindenkinek. Itt minden férfi pasa és szultán.

– Te, ha jól látom, már választottál.

János kissé zavarodottan nézett Lippaira.

– Azt nem láthatod, – mondta. – Nem láthatja senki.

– Rajtad nem, – felelte Lippai. – Te itt három-négy nővel foglalkozol

egyforma figyelemmel. Azzal az ábrándos barnával ott, azzal a démoni

szőkével, a kékruhással, ott a sarokban, azzal a hervadó marquise-zal

ott a terem végén és még eggyel, akit nem láthatok, mert a hátam mögött

ül. Diszkréten. Egy-egy hosszú, de teljesen nyugodt pillantás. Mindegyik

azt hiszi, csak az övé az igazi. Rajtad nem is látnám, melyik az igazi.

De rajta látom.

János kételkedő mosolygással rázta meg a fejét; Lippai nyugodtan fordult

féloldalt egy asztal felé, amelynél egy feltünő asszony, egy fiatal

leány és egy monoklis úr ült. Nézett az asszonyra, az asszony felnézett

rá, Lippai köszönt neki, az asszony mosolyogva intett vissza. Lippai

visszafordult János felé.

– Cavallar Ninette, – mondta nyugodtan.

– Ismered őket? – kérdezte János meglepetve.

Lippai legyintett. Azután befejezte a mondanivalóját:

– A te arcodról nem láttam volna még. De a Ninette arcáról mindent

láttam. Nem titkolódzik ez a kislány.

– Nem, – felelte János kissé elszomorodva. – Ami annál nevezetesebb,

mert a vőlegénye ott ül az asztalnál.

Lippai szinte felugrott a helyéről.

– Ne mondd, – kiáltotta elképedve. – Hopfner Olivér a vőlegénye?

– Úgy hivják? Én nem tudom. Csak azt tudom, hogy itt jegyezte el nyolc

napi ismeretség után.

– Óriási, – mondta Lippai elragadtatva, – óriási.

Diszkréten feléjük fordult és nagy figyelemmel nézegette őket. Az

asszony evés közben rámosolygott. Nagy barna hajkoszorúja volt; egy

kissé hervadt arca; teli szája; nyugtalan, szomjas mély szeme, kövéres,

kis teste. A leány nem hasonlított rá. Hófehér arca volt, csillogó

fekete, sűrű haja, amelynek a nehéz fonatai asszonyosan voltak a fejére

rakva. Nagy fekete szeme, amelynek a tekintete néha meglepően komorrá

lett. Tisztán metszett orra és ékesen rajzolt szája. Karcsú, magas

fiatal teste. Mindkettőjük öltözködésében volt egy hangos vonás. A ruha,

amelyet hordtak, a legjobb szabónál készült, de a színében, vagy a

diszítésében volt valami feltűnő. A férfi, aki velük ült, hosszú úr

volt; gőgösen és kihivóan hordta a monokliját; nagyon korrektül

viselkedett, halkan beszélt és ha beszélt, kilátszottak a szájából előre

álló nagy fogai. Lippai jól szemügyre vette ezt a társaságot, azután

felvidultan fordult vissza Jánoshoz.

– Most legalább el fogod nekem mondani, – szólt János, – hogy kik ezek.

Lippai boldogan kezdett beszélni.

– Mindenekelőtt Hopfner úr, – mondta kéjjel. – Hopfner úr egy egészen

különös, intellektuális bivaly. Szeszgyára van, nagy szeszgyára,

élesztőgyára, más rokontermékek gyára. Időről-időre azonban tollat ragad

és tajtékzó dühvel, egy-egy hosszú tanulmány keretében nekiront

valaminek. Kezdte az irodalmon. Azután reformálni akarta a magyar

hitelügyet és rettenetesen megtámadta a bankokat. Foglalkozott már

joggal, közigazgatással, közlekedésüggyel, magyar zeneélettel és a

magyar filozófiai élettel. A lapok most már nem adják ki a dolgait. Ő

hetilapot akart alapítani, de nem tudta magát elszánni: pénzügyi

legyen-e a lap vagy filozófiai. Inkább könyveket ad ki; a könyveit senki

se olvassa, pedig néha nagyon mulatságos támadások vannak benne – engem

is megtámadott már egyszer – és most, ha jól tudom, az a szándéka, hogy

ő fogja végre megalapítani a hiányzó magyar filozófiát. Időről-időre

mozgalmakat is akar indítani, de semmiféle mozgalom, amelyet ő kezd, nem

sikerülhet, mert Hopfner mester olyan gőgös, mint egy fiatal lángelme és

úgy bánik az emberekkel, mint a hódító normann urak az alattvalóikkal. E

mellett az aprópénzt nagyon megbecsüli… nézd meg a pincér arcát… ha

semmit se tudnék rólatok, akkor is tudnám, hogy te szórod a pénzt, ő

pedig háromszor veri a fogához.

– Én nem szórom, – mondta János. – Szeretem jól megfizetni azokat, akik

nekem szolgálatot tesznek.

– Egyszóval Olivér Budapest egyik ékessége; és nekem különös kedvencem.

Majd meglátod, ha zenéről beszélgetünk.

– És a nők?

– A nők! A nőket te ismered.

– Nem én.

– Dehogy nem. Az öreg Cavallar-ra csak emlékszel.

János gondolkozott.

– Oh, – kiáltotta egyszerre, – Cavallar Raoul?

– No úgy-e? Tudod, hogy azt beszélték, hogy te ölted meg?

– Én!

– Te. Az öreg akkor már elmúlt hetvenéves. A szklerózisa nagyon

előrehaladt volt és nem is volt tiszta elméjü. De színpadon még

hibátlanul mozgott és a hangja… a hangja már csak egy tiszteletreméltó

rom volt… de ha nem akadt jobb, még mindig meg lehetett hallgatni. No,

és az öreg királyi gőggel nézte le a fiatalokat, mondjuk: fiatalabbakat;

amiben igaza is volt, mert akkortájt évekig a legvigasztalanabb

hangproletárok tolongtak az opera színpadán. És amikor te először

énekelted Tannhäusert, akkor eljött a színházba. Mondom: már nem volt ép

elméje. Nem lehetett vele három percig értelmesen beszélni. De egy dolog

megmaradt benne: a művész-düh és a művészgőg. Kimondhatatlan, fájdalmas

féltékenység a másik iránt; kimondhatatlan lenézés mindenki iránt, aki

nem énekelt úgy, mint ő és nem értett zenéhez úgy, mint ő. Akkor este

beült a páholyba; reszkető fejjel, de fejedelmi lenéző, gőgös

mosolygással. És azt mondják, hogy amikor először kinyitottad a szájadat

és ő az első hangot meghallotta, akkor hangosan felkiáltott. Azután még

jobban elkezdett reszketni a feje. Belekapaszkodott a bársonypárkányba

és reszkető fejjel és halálsápadtan ült egész este. Várt. Reménykedett.

És amikor nemcsak nem romlott a dolog, hanem még javult – hiszen három

percnél tovább nem tartott az elfogódottságod és azután úgy jártál,

keltél, mintha tíz éve volnál színpadon – szóval, amikor egyre jobb lett

a dolog, egyre példátlanabb és a felvonások végén jött az őrjöngés és az

öreg tudta, hogy teljes joggal jött, mert ő igazán értett hozzá, akkor

összeroskadtan ült a helyén, az előadás végén tántorogva kiment, kocsiba

ült, hazament, lefeküdt és élve nem kelt fel többé. Három nap múlva

meghalt.

János elgondolkozva vonogatta a vállát.

– Egyszóval a szklerózis ölte meg. Tanulság: az ember hetven éves

korában ne járjon színházba. Ha én megérem a hetvenedik évemet, én kint

lakom a tanyámon és a buzavetéseim iránt érdeklődöm, nem a zene iránt.

Hallgatott egy ideig, azután megkérdezte:

– És az asszony? És a… a leány?

– Az asszony. Az asszony… hm, hiszen látod. Cavallar valami ötven éves

volt, amikor a budapesti operában félig már hajótörötten kikötött. A nő,

Hudacsek Juli, valami kis vendéglőben szolgált fel. Lehetett tizennyolc

éves. Cavallar elvette. Az első évben megszületett a leány. Anna.

Annina. Ninetta. Az apja imádta. Az anyja nem sokat törődött vele. De

amíg Cavallar élt, addig az asszony egészen rendesen viselkedett. Az

öregnek nagyon éles szeme volt.

– Azóta?

– Hm. – Az öreg a vagyonát a leányra hagyta.

– Nagy vagyona maradt?

– Jóval több egy félmilliónál, alig kevesebb a milliónál. A pénz a

leányé, de amíg az asszony él, ő kapja a jövedelmet. Ha a leány

férjhezmegy, a jövedelem fele az övé. A leány egyébként színésznőnek

készül.

– Úgy? Hm. Ez a Cavallar ez olasz volt.

– Az. Állítólag valami hires családból… az öreg néha azt állította, hogy

az ősei valami grófok voltak.

János elgondolkozva nézett át a túlsó asztalhoz. Ninette egész arccal

feléje fordult. Az arcán türelmetlenség és bosszúság volt. János nagyon

megváratta. János egy futó pillantást vetett Hopfnerre, látja-e, mi

történik körülötte. Hopfner gőgös arccal és korrekt mozdulatokkal evett.

A János tekintete erre visszatért Ninette-hez és nyugodtan,

egyenletesen, de hosszan belemélyedt a szemébe. A Ninette fekete, mély,

nagy szeme nyugtalanul lángolt fel. A leány fekete hajfonatos fehér

fejét dacosan emelte magasra. Karcsú felső teste előrehajolt. Egész

lénye kihivóan és tüntetően, ígérve, követelve, sugározva fordult János

felé – szégyenkezés nélkül, a feltünést inkább keresve, mint kerülve –

mintha hangosan rá akarna kiáltani vagy mintha egy hangos rákiáltást

várna tőle. János sokáig nézett vele szembe, azután az az érzése támadt,

hogy a teremben most már mindenki őket nézi. Lassan lehajtotta a fejét,

mintha a tányérjára hajolna, de a leánynak látnia kellett, hogy ez a

meghajlás – egy kérés, egy kérdezés, egy igenlés – neki szól.

– Ennek a leánynak a feje, – gondolta, – csakugyan pompás olasz kameákat

juttat az ember eszébe. De van valami, ami engem zavar rajta.

Az ebéd véget ért. Az ebédelők kimentek a hallba és a terraszra

feketekávét inni. Cavallarék felkeltek. Az asszony rámosolygott

Lippaira. Ninette hosszan és sötéten ránézett Jánosra, olyan hosszan,

hogy Jánosnak megint kényelmetlen érzése támadt. Hopfner mozdulatlan

gőggel várt rá, míg az asszonyok elindulnak. Amikor végre elindultak,

akkor feszesen, mereven, gőgösen ő is utánuk ment.

János várt egy darabig, azután Lippaival együtt ő is kisétált a

terraszra. A Cavallarék asztalánál megálltak. Az asszony nagyon örült

Lippainak.

– Most legalább lehet valakitől, – mondta boldogan, – jó budapesti

dolgokat hallani. Tud-e új pletykákat?

– Hogyne.

– Jaj, mondja el.

János bemutatkozott Hopfnernek. Hopfner száraz gőggel fogadta a

bemutatkozást. Lippai leült az asszony mellé és beszélni kezdett. Az

asszony nagy érdeklődéssel és néha-néha elfuló nevetéssel hallgatta.

János leakart ülni az asszony másik oldalán, Ninette azonban megfogta a

mellette lévő széket, gyors fejmozdulattal felnézett rá és mintegy

odanyújtotta neki a széket. János mosolyogva köszönte meg; leült és

önkénytelenül elbiggyesztette a száját. No mi lesz ebből? Semmi se lett.

Lippai az asztalfőn suttogott az asszonynak, ők pedig mind a hárman

hallgattak. János gondolkozva, várakozva és egy felsőbbséges belső

mosolygással nézett egyszer Hopfnerre, egyszer a leányra. Mit akarnak

ezek? Mi készül itt?

A leány karcsú nyaka egyszer-kétszer megmozdult. A feje előbb jobbra

hajolt, azután balra hajlott. Miért mozog ilyen idegesen és

türelmetlenül ez a lány? Miért rángatja szépen metszett, nyugalomra

teremtett száját? – A leány egyszerre felkapta a fejét és megszólalt.

Meleg, de rekedtes hangja volt; odavetve, gyorsan, pattogva beszélt.

– Mikor énekel megint? – kérdezte félvállról, nagyon gyorsan Jánostól.

– Hamarosan.

– Megint a kurszalonban?

– Nem. Most már zongorám van az egyik szobámban.

– Akkor az ablaka alatt gyűlnek össze. Türi?

János nevetve vont vállat:

– Miért ne?

– Libák.

János összehúzta a szemöldökét.

– Fiatal leányok, – mondta nyugodtan. – Joguk van rá, hogy

túlbecsüljenek mindent, amit értéknek tartanak. Fiatal emberek ebben nem

is különböznek egymástól… és egyik fiatal lány olyan, mint a másik…

– Azt hiszi? Téved, – mondta nagyon gyorsan Ninette.

János egy udvarias, de kételkedő mozdulattal belenyugodott a dologba. A

Ninette karcsú nyaka megmozdult. Ninette ide-oda forgatta a fejét,

azután hirtelen egész arccal odafordult János felé:

– Magának, – mondta gyors és pattogó hangon, – módjában lesz meglátni,

hogy nem minden fiatal lány egyforma.

János meghökkenve nézett Hopfnerre. A Hopfner szeme most rámeredt. A

Hopfner szemében világossárga, szinte fénylő karika volt egy barnás mag

körül. Hideg kutyaszem, gondolta János. Ez a hideg kutyaszem most

nyugodt, konok, gőgös tekintettel rámeredt. Jánoson egy villamosáram

futott végig. Izgatott jókedve támadt. No végre. Csakhogy itt vagyunk.

No lássuk.

Nagyon lassú fejmozdulattal odafordult Hopfner felé. Hosszú szemöldöke

felett egy vonalnyit – csak egy vonalnyit – összeráncolódott a homloka.

Dióbarna meleg szemének a héjja is egy kissé – csak egy vonalnyira –

összehúzódott. Egész, szép arcáról, keményen formált, barna fejéről

csakúgy suhogott le a felsőbbséges, nyugodt kötekedés. Nagyon nyugodt,

nagyon hetyke magyar parasztlegény volt.

Lássuk csak. Meddig birod ezt? Mit akarsz ebből? Hosszú másodpercek

teltek el. A Ninette fehér arca előbb sápadt lett, azután kipirult.

Hopfner végre megmozdult. Csendesen megingatta a fejét, mintha igent

intene valami ki nem mondott kérdésre, a szájával kiszáradtan nyelt

néhányat, azután lesütötte a szemét. János várt egy kicsit, azután

odafordult Ninettehez.

– Hm, mondta udvariasan, – nem készülnek valahová kirándulásra?

Ninette előbb sóhajtott egyet, azután gyorsan peregve felelte:

– Nem. Utálom a kirándulásokat.

– Itt nagyon szép kirándulóhelyek vannak.

– Nem érdekelnek.

– Talán társaságban… a társaság azután…

– Utálom a társaságot.

János elmosolyodott.

– Hát mi érdekli, ha szabad kérdeznem?

Ninette odafordult hozzá:

– Maga nagyon jól tudja, – mondta gyorsan és hangosan bele az arcába, –

hogy engem mi érdekel.

János nem tudta megállni, hogy egy gyors, ijedt pillantást ne vessen

Hopfnerre. Hopfner lehajtott fejjel forgatta a kanalát a feketekávés

csészében. Jánosnak mégis elég volt.

– Maguk, – mondta, – ebéd után ugyis le szoktak feküdni. Én tehát

búcsúzom.

Mindnyájan fölálltak és mentek be a hotelbe. Ninette előre ment és

magával vitte Jánost.

– Délután mit csinál? – kérdezte tőle halkan, pattogva.

– Olvasok… később sétálok.

– Hat után?

– Hm… hat után…

– Én lemegyek a nyirfaerdőbe. A zöld padhoz. Lejön?

– Le.

A leány megállt, gyorsan kezet nyújtott neki, erősen, fiúsan

megszorította a kezét, kurtán bólintott Hopfnernek és az anyjának,

azután fölment a lépcsőn. Hopfner utána nézett, azután gőgös

fejbiccentéssel elbúcsúzott és elment. Az asszony utána fordult.

– Mit szólnak ehhez a nyirott majomhoz? – kérdezte jókedvü

fölháborodással.

– Nevezetes ember, – szólt Lippai elismerően.

János nem felelt. Elbúcsúzott és egyedül hagyta az asszonyt Lippaival.