napra. Minden évben; húsz hosszu esztendeig. Az út mindig
megfiatalította; Budapesten mindig jókedvü, boldog, szelid és engedelmes
volt; Kunszállásra hazafelé megkomolyodott, erős, szívós, hallgatag és
kemény lett. Az igazi élete az a pár nap volt, a melyet Budapesten
töltött; az életének, a lelkének az igazi társa Bene István ügyvéd volt
Budapesten; otthon jó anya, jó feleség, gazdag és rendes asszony volt;
de boldog asszony, élő ember Budapesten volt minden évben hét, nyolc,
tíz napig. Bene István változott, tanult, férfiasodott öregedett; és az
asszony minden változását utólérte egy óra alatt. A második órában
mindig úgy beszéltek már egymással, mintha sohasem váltak volna el
egymástól. Bene István politikával foglalkozott és az asszony értett a
politikához; könyveket olvasott és az asszony megértette a könyveit;
operába kezdett járni és az asszony értette és szerette a zenét. A
küzdelmeik néha előlről kezdődtek; néha marcangolóan és lángolóan
föllobbantak; Bene István nem házasodott meg; és az asszony húsz
esztendő alatt nem lett szeretője az élete első és egyetlen szerelmének.
Húsz év alatt Bene István kezdett öregedni és az asszony lassan vele
öregedett. A huszadik évben azonban baj támadt. Az asszony otthon
betegeskedett; az egészsége, a gyönyörü erős teste megroppant. Egyedül
volt már otthon, a leányai férjhez mentek, a fiai elkerültek otthonról
és a megöregedett Schwartz doktor azt ajánlotta neki, keressen föl
Budapesten egy orvosprofesszort. És ebben a huszadik évben Csermákné egy
juniusi estén halkan és mosolyogva így szólt Bene Istvánhoz:
– Holnap hazautazom, Pista.
Bene István meglepetve nézett rá.
– Hazautazom, – mondta elkomolyodva az asszony. – Isten vele, Pista.
Nagyon jó volt itt lenni. Boldog voltam. Köszönöm.
Bene István elfehéredett és a szeme könnyes lett.
– Miért búcsúzik tőlem, Zsuzsika? – kérdezte reszketve. – Miért
búcsúzik? Sohasem búcsúzott eddig…
Az asszonynak is könnyes lett a szeme.
– Holnap reggel utazom, – mondta. – Kisérjen ki a vasuthoz.
Bene István kikisérte az asszonyt a vasuthoz és amikor az asszony
beszállt a kocsiba és ő lent maradt, akkor nem bírt magával. Fölugrott a
kocsi lépcsőjén, berohant a kocsiba és az egész testében reszketve
megállott az asszony előtt. Az asszony sírni kezdett, a férfi is sírni
kezdett, megölelték és megcsókolták egymást és zokogva elbucsuztak
egymástól. És Csermák Antalné ezen az őszön meghalt és kivitték a
csöndes, szép kunszállási temetőbe.
Kürth Pista.
A Kürth-család ebédnél ült, amikor bejött Gulyás, az ispán.
– No, Gulyás, – kérdezte az öreg Kürth, – mi az?
Gulyás megforgatta a kezében legényes, kis kalapját, megtörölgette
izzadó homlokát és őszülő haját; szikár, magas alakja meghajlott kissé
és dacosan mondta:
– Tekintetes úr, így baj lesz.
– No, Gulyás, mi az?
– Ha Pista úrfi tovább is bujtogatja ezeket a rüheseket, akkor aztán én
igazán nem birok velük. Ugyis beléjük bujt már az ördög.
Pista elpirultan, zavarodottan ült a helyén, azután elszántan emelte föl
a fejét, de az elszántságra egyelőre nem volt szükség. Az apja ránézett,
összevonta a szemöldökét, azután halkan mondta:
– Jól van, Gulyás. Majd én intézkedem… nem lesz baj semmi.
Gulyás odafordult Pistához.
– Pista úrfi, – mondta, – ne haragudjon… előtte mondom, nem a háta
mögött… de nem úgy van ez, mint a könyvekben.
– Jól van, Gulyás, – szólt közbe türelmetlenül az öreg Kürth. – Majd én
elintézem.
– Hát igen, tekintetes úr…
Gulyás kiment, néhány másodpercig csönd volt, azután az öreg Kürth
odafordult a fia felé. Reszketett a hangja az erőlködéstől, fuldokolva
gyűrte le a haragját.
– Pista, – szólt rekedten, – én most már veled nem vitatkozom arról,
kinek van igaza. Hanem megtiltom, egyszerüen megtiltom neked, hogy
paraszttal szóba állj. Az ember elküldi a fiát… nagy pénzért… külföldi
egyetemeken tanulni és a haszna belőle az, hogy saját házában van a
legnagyobb ellensége.
– Apám…
– Nem vagyok a mondanivalódra kiváncsi. Nekem ne bujtogasd az aratóimat.
Hiszen még megérjük, hogy a kunszállási paraszt sztrájkolni fog. Az
apjuk huncut…
Elnyelte a káromkodását, azután mérgesen folytatta:
– Ha a rendelkezésem nem tetszik, föl is út, le is út. Mehetsz, ahová
tetszik. De itt, – itt én parancsolok.
Ráütött az asztalra, hogy a tányérok és a poharak csörömpölni kezdtek,
azután fölállott, kiment és becsapta maga mögött az ajtót. Az asztalnál
csönd volt, Pista lesütött szemmel hajolt a tányérja fölé.
– Látod, Pista, – szólalt meg az anyja – mit avatkozol be ezekbe a
dolgokba. Megharagítottad apát.
– Anyám, – felelte Pista kínzottan – én azt teszem, amit a
lelkiismeretem parancsol. Én nem nézhetem ezt a kizsákmányolást… én nem
tűrhetem, hogy emberekkel úgy bánjanak, mint a barmokkal… Gulyás, a
legkomiszabb emberhajcsár, aki…
– Gulyás nagyon derék, tisztességes ember.
Pista vállat vont, felelni akart, az anyja azonban hátrafordult és
boszankodva mondta:
– Erzsi, mit tátod itt a szádat. Eredj ki.
Erzsi megrezzent, szorosabbra fogta a tányérokat, amelyeket a kezében
tartott, megfordult és kiment. Egy bámuló, meleg pillantása azonban
elérte még a Pista szemét és Pista gyorsan föltámadt figyelemmel nézett
a magas, barna parasztleány után.
– Látod, – szólt az anyja – elrontod a cselédeimet is… így bolondítod
meg őket… mit gondolsz te, mi lesz ennek a vége…
Pista most már egészen elhallgatott. Nem válaszolt az anyjának, nem is
hallotta a szemrehányó, de puhán zuhogó mondatait, lehajtotta a fejét és
belemerült gondolataiba.
Délután nem ment ki a szérüskert végébe, ahol ilyen tájban össze szoktak
gyülni a parasztok, bent maradt a szobájában és idegesen, szórakozottan
olvasni próbált. Az olvasás nem ment; letette a könyvet, lefeküdt a
divánjára és a levegőbe bámult. A szobája ajtaja fölnyílt és Erzsi jött
be rajta.
– Pista úrfi, – kérdezte – melyik ruhát keféljem ki?
– A barnát.
Erzsi fogta a ruhát és zavarodottan babrált vele. Pista ránézett:
– No, Erzsi, mi az?
Erzsi lesütött szemmel forgatta a ruhát, azután fölnézett és hirtelen
elszántsággal lelkendezve mondta:
– Pista urfi… csakugyan igaz az, hogy minden ember egyforma?
Pista fölült a divánon és bámulva nézett rá a leányra.
– Persze hogy igaz, Erzsi – felelte.
A leány arca ragyogni kezdett az örömtől.
– Hát csakugyan igaz – mondta szinte nevetve. – Vas Jóska mindig mondja…
de már ha az urfi mondja, csakugyan igaz.
– Nem járt maga iskolába, Erzsi? – kérdezte Pista.
– Jártam én.
– Hát ott nem tanulta?
– Ott csak azt tanultam, hogy Isten előtt minden ember egyforma.
Pista gondolkozva nézett a leányra.
– Tudja maga, Erzsi, mi az Isten? – kérdezte azután fanyarul.
– Isten láthatatlan szellemi lény, – felelte a leány gyorsan, egy kicsit
büszkén arra, hogy a katekizmus tanítására ilyen jól emlékszik még.
– Jól van, Erzsi, – felelte Pista fanyarul.
Végigvetette magát a diványon. A leány még nem ment ki.
– Mi az, Erzsi? – kérdezte tőle.
– Az ifiur… az ifiur… – felelte dadogva a leány – nagyon… nagyon…
Nem fejezte be a mondatát, elpirult, megfordult és kisietett. Pista
nyugtalanul bámult utána és amikor megint bejött a szobájába, megölelte.
A leány védekezett, de bágyadtan; másnap még bágyadtabban védekezett és
harmadnap elkábultan simult hozzá.
– Az ifiur… az ifiur… – mondta ekkor dadogva – nagyon… nagyon kedves
ember.
A következő napokban Pista alig mozdult ki otthonról, de a családja
teljes bocsánatát azért nem tudta megkapni. Kint zúgtak a parasztok,
súgtak, búgtak, összegyülekeztek, tárgyaltak, vitatkoztak, a morgásuk
egyre kellemetlenebbül hangzott és a család egy kissé Pistának
tulajdonította az egész mozgolódásukat. Pista lett a parasztok
koronatanuja; amióta nem járt közéjük azóta még inkább, mint azelőtt; ha
akadt közöttük kételkedő, azt a szájasok a Pistára való hivatkozással
torkolták le és a Pistára való hivatkozás végül meggyőzte a habozókat és
a hitetleneket is. Junius végén azután jött a sztrájk.
Gulyás lovon sietett be a tanyáról, izzadt homlokkal szaladt be az öreg
Kürth-höz; tíz percig tárgyaltak, az öreg Kürth indult a szolgabiróhoz,
Gulyás pedig indult a cselédeket összeszedni és vinni ki a tanyára:
aratni. A ház ajtajában találkoztak Pistával, az apja nem is szólt
hozzá; egy szót sem; nem fogadta a köszönését; elfordult tőle és
szótlanul kiment a kapun. Gulyás megállt előtte.
– No, látja-e, Pista urfi, – mondta neki szinte mentegetőzve – ugy-e
hogy most megvan a baj. Megmondtam én…
Pista tehetetlenül, zavarodottan vonogatta a vállát. Gulyás pedig
jóindulattal folytatta:
– Nem úgy kell a paraszttal bánni, Pista úrfi, mint ahogy maga gondolja.
– Úgy kell vele bánni, mint ahogy emberhez méltó, – fakadt ki Pista.
– Nem ember a paraszt – felelte mosolyogva az öreg ispán.
Pistának elállt a szava, de Gulyás nem is várta, hogy szóljon.
– No jőjjön, Pista úrfi, majd én megmutatom.
Indult a kerten át az istálló felé. Pista utána ment. A kertben egy
őszhaju paraszt dolgozott.
– Tedd le a kapát – mondta neki az ispán. – Jöttök ki a tanyára.
A hangja kemény volt, vágott, mint az ostorcsapás; még ha a szavai nem
is voltak bántóak, a hangja suhogó volt és irgalmatlan, mikor paraszttal
beszélt. Pistát mindig kétségbeejtette ez a hang. Meggyorsította a
járását és utólérte az ispánt.
– Látja, – mondta neki – ezért elégedetlenek. Miért beszél velük így?
Miért tegezi ezt az öreg embert?
– Tán tekintetes úrnak szólítsam?…
Megrántotta a vállát és ment be az istállóba. Itt már az ajtóban
káromkodni kezdett. Semmi különös oka nem volt rá, ez csak
hozzátartozott a dologhoz. Pista tudta, hogy valóságos liturgiája van az
ilyen belépések számára: előbb jön valami jelentéktelen vagy jelentékeny
kifogás – de kifogás mindig van – azután jön a kritika kiszélesítése,
általánosítása, azután jön a személyes alkalmazás, – mért nem lettél
egri érsek – azután bőven, változatosan, gúnyosan, fület repesztően és
bőrt hasogatóan hangszerelve egy merész lendületü, fantasztikus
káromkodás. Az apád keserves…
Pistában forrott a vér. Az istállóban elhangzott a káromkodás; remegve
hallgatta végig; azután ő is bement. Az istálló közepén az ispánnal
szemben ott állott Vas Jóska, a kocsis. Dacosan, zömöken állott és
elvakuló szemmel, pislogva nézett föl a szikár ispánra. Az ispán
elmondta már neki, hogy ki kell menni a tanyára, aratni. Vas Jóska
hátrarántotta a fejét egyszer, hátrarántotta még egyszer, azután
gyorsan, elszántan kilökte a száján:
– Nem megyek.
– Nee-eem? – kérdezte fölhördülve, szinte énekelve az ispán.
– Nem – felelt pislogva Vas Jóska. – Én nem vagyok sztrájktörő.
A szó furcsán, szinte kómikusan hangzott a szájában; Pista szinte
elmosolyodott rajta, az ispán azonban fölemelte csontos, nagy kezét és
kétszer egymás után gyorsan pofonvágta Vas Jóskát. Vas Jóska
megtántorodott.
– Ne üssön engem az úr – szólt akadozva és komoran.
– De még meg is nyúzlak… az anyád…
Kábítóan és virtuóz módon ömlött a káromkodás a szájából.
– Ne bántsa az úr az anyámat – szólalt meg ismét komoran Vas Jóska.
– Befogod a szádat, vagy betapasszam megint…
Az ispán fölemelte a kezét.
– Meg ne üssön engem még egyszer az úr – ordította Vas Jóska.
A pofon már elcsattant az arcán; Vas Jóska ekkor lehajlott, fölkapott
egy vasvillát, a villa megcsillant a levegőben és ropogva zuhant bele az
ispán mellébe. Az ispán melléből kibuggyant a vér, szikár teste
megtántorodott. Vas Jóska visszarántotta a villát és bőszülten
ordította:
– De megölöm én… ahány úr van a világon…
Új döfésre emelte föl a vasvillát. Pista azonban egy ugrással ott
termett mellette, megkapta a villát és kicsavarta a kezéből. Vas Jóska
előbb védekezett, markolta a villát, ütni akart vele, de azután
elgyengült a keze és kieresztette a kezéből a nyelet.
– Megölöm én, – sziszegte – ahány úr…
Pista a villával a kezében farkasszemet nézett vele; Vas Jóska
megfordult és kiment az istállóból. Az ispán hörögve feküdt a földön; a
melléből ömlött a vér. Pista szaladt kifelé, orvosért küldött, azután
visszament hozzá, fölvitette a házba és lehuzta ruháját. Az ispán
ájuldozott, elboruló szeme újra meg újra becsukódott.
– Látja… Pista… urfi, – mondta akadozó nyelvvel – ilyen a paraszt.
Az orvos megjött, megnézte és filozófusan rázogatta a fejét.
– Talán megél, – mondta kételkedve. – Talán.
Pista bement a szobájába és kétségbeesetten bámult maga elé. A ház
csendes és szomoru volt; az emberek megdöbbenten, lábujjhegyen jártak és
halkan beszéltek. Este két csendőr állított be. Itt maradtak éjszakára…
a nép meg van bolondulva… nem lehet tudni…
Leszállt a tiszta, csendes nyári éjjel és Pista kábult fejjel,
álmatlanul forgolódott az ágyában. Az ajtaja halkan kinyílt és halkan
besurrant rajta Erzsi. Pista nem örült most ennek a látogatásnak,
amelyet máskor vágyódva reklamált és türelmetlenül elrendelt. Szomoru
volt; nagy, alaktalan bánat, tompa, nehéz határozatlanság, gomolygó
kétségbeesés ült a szivén. A lány azonban friss volt, fövillanyozott,
szokatlanul bátor és jókedvü. Pista nem éreztette vele a saját csüggedt
rosszkedvét, igyekezett jó és kedves lenni hozzá. A lány mámoros volt;
szinte tombolt; a tartózkodásának és a mindig megmaradt szemérmességének
semmi nyoma sem volt; választ nem is várt arra, amit mondott; járt a
szája, mosolygott, nevetett…
Pistának kezdett terhére lenni, szerette volna elküldeni, de hogy meg ne
bántsa, valami kedvességgel akarta a dolgot kezdeni.
– Erzsi, – mondta – mit vegyek neked holnapután Egerben? Bemegyek… hozok
neked megint egy szép ruháravalót.
– Nem kell már én nekem az urfi ruhája – felelte a lány.
– Nem?
– Nem hát. Kinéztem én már a magamét.
– Ki? Hol? Hogyan?
– Hát a tekintetes asszonynál… Enyém lesz az ő ruhája mind.
– Az anyám ruhája? A tied?
– Az enyém. Mindent fölosztunk… ki földet kap, ki házat… én csak a
tekintetes asszony ruháit akarom. A barna selymet, meg az atlacot… meg
a…
Pista rárivallt:
– Meg vagy te bolondulva, Erzsi?
– Nem vagyok én. Elvégezték azt az emberek. Holnap jön az osztozkodás.
– Jön fenét, – ordította Pista. – Jön az, hogy a csendőrök beléjük lőnek
az emberekbe… az jön.
A leány rémülten nézett rá, Pista pedig föl és alá járt a szobában és
remegve fogott bele egy hosszu magyarázatba. A leány rémülten könyökölt
föl az ágyban. Pista szellős öltözetében leült egy székre és keserüen,
ádáz haraggal, fogcsikorgatva igyekezett megmagyarázni a leánynak a
gazdasági élet kérlelhetetlen törvényszerüségeit. A leány nagy szemmel
nézett rá. Kint meleg, tiszta, nyári éjszaka volt.
Pista elfáradva hallgatott el. A leány bágyadtan kelt föl és összetörten
állott meg előtte. Pista érezte, milyen nevetséges volt ez az egész
helyzet, hogy a magyarázata kegyetlen volt, bár a leány semmit sem
értett belőle, és szeretett volna neki valami vigasztalót, valami
gyöngédet mondani. De nem tudott.
A leány dideregve állt előtte, kétszer-háromszor nekifogott, hogy szól
valamit, végre megzavarodottan, reszketve, kétségbeesetten kifakadva
kérdezte:
– Hát nem egyformák az emberek, Pista urfi?
Pista elcsüggedten ejtette le a fölemelt kezét és hallgatott egy
másodpercig. Azután összeszorította a fogát és megkeményedett szívvel,
acélkeménységü hangon felelte:
– Nem, Erzsi. Vannak urak és vannak parasztok.
A leány remegve állt előtte. Ő fölállott, rátette a leány vállára a
kezét.
– Most menj ki, Erzsi, – mondta neki kurtán.
A leány fölkapta a ruháját és megverten surrant ki a szobából; Pista
becsukta mögötte az ajtót. Úgy érezte magát, mint aki nagy betegségből
gyógyult föl és mint aki tudja, hogy soha ebbe a betegségbe vissza nem
esik.
Fölkapta a fejét és keményen, keserűen, dacosan, fájdalmasan, de
rendíthetetlenül mondta még egyszer:
– Vannak urak és vannak parasztok.
A Hlavathy-gyerekek.
A Hlavathy-gyerekek tizenketten voltak. Tizenketten azért, mert a
tizenharmadik mindig meghalt. Ez a tizenharmadik nem volt éppen a
legfiatalabb. Az újszülött esetleg megélt; ha azonban az újszülött
megélt, akkor hamarosan az idősebbek közül dőlt ki valamelyik. A
Hlavathy-gyerekek nagyok voltak már, amikor a Hlavathy-házra még mindig
rá-rászállt a gólya; ilyenkor – a tizenharmadik gyereknél – a fiatal
Hlavathyak összenéztek és kiváncsian találgatták, melyikükön van most a
sor. A legifjabb Hlavathy keresztelőjén fölkapta a poharát Hlavathy
Tamás és jókedvüen mondta:
– No, melyikünk hal meg most?… Hát annak az egészségére.
*
Hat fiu volt ekkor a Hlavathy-házban és hat leány. A fiukról nincs mit
mondani. A leányok sorsa érdekesebb.
Polin, az első leány, simán férjhezment. Sári, a második, üggyel-bajjal,
de mégis idejében szintén férjhezment. Az ő sorsuk ezzel elintéződött,
az ő életükben többé nem voltak problémák: – természetes volt, hogy hű
és dolgos feleségek lesznek, hogy több gyermeket szülnek és hogy most
már minden nagyobb zavar nélkül élik le földi életüket. Rózánál, a
harmadik leánynál, azonban furcsa módon megakadt a Hlavathy-leányok
sorsának a sima lebonyolítása. Rózát nem lehetett férjhez adni.
A dolog érthetetlennek tetszett. Róza nem volt sem szebb, sem rútabb
Polinnál és Sárinál, de még derekabb, még dolgosabb, minden áldozatra
még készebb volt, mint ők. Egy tisztességes fiatalembernek kellett volna
csak jönnie, csak meg kellett volna jelennie, csak ki kellett volna a
kezét nyujtania és ő hűséges, derék felesége lett volna.
„A tisztességes fiatalember.“ Ekkortájt kezdett a Hlavathy-házban és
egész Kunszálláson az élet legnagyobb kérdésévé és legtöbbet emlegetett
problémájává lenni a „tisztességes fiatalember“. Táncosok ekkoriban még
csak akadtak a kunszállási majálisokon, de a tisztességes fiatalember
fajtája hihetetlenül megfogyatkozott.
A leányok egyre szaporodtak Kunszálláson; fölnőttek, megerősödtek;
derék, szép, jó leányok voltak, de a tisztességes fiatalember, az
egészen eltünt. Hová lett? Mi lett vele? Budapesten lumpol-e ahelyett,
hogy derék, szép feleséget keresne magának Kunszálláson? Kivándorolt-e?
Kipusztult-e a fajtája egészen?
Csak annyit lehetett tudni, hogy Kunszálláson egyre-másra lépik át a
leányok a huszadik esztendőt, anélkül, hogy férjhez mennének. Példátlan
dolog volt ez eddig és a pártában maradottak első sorozata fájdalmas
szégyennek érezte ezt a sorsot. Egy tisztességes leánynak, egy úri
leánynak husz éves korában asszonynak kell lennie, – érctörvény volt ez
eddig Kunszálláson és anyák tomboltak, apák szégyenkeztek, leányok
zokogtak, amíg a törvény szigorusága valamelyest megenyhült.
Voltak az első huszéves sorozatban olyan leányok, akik hihetetlen
messaliance-okat követtek el kétségbeesésükben; olyan is akadt, aki
iparoshoz ment feleségül szíve nagy bánatában; voltak, akik fölköltöztek
Budapestre szégyenükben; a többség azonban keserü lélekkel, szomjasan és
csodálkozva várt.
*
Köztük volt Hlavathy Róza is. A Hlavathy Róza kis arca, becsületes,
őszinte kis szeme egyre nagyobb csodálkozással meredt bele a világba.
Hogy ennyi szeretet, ennyi jóra való hajlandóság nem hí, nem csal, nem
hajszol ide valahonnan valami tisztességes fiatalembert…
A Hlavathy Róza dolga annál sürgősebb lett, mert mögötte fejlődött,
mögötte nőtt, a huszadik évet már-már átlépte a következő
Hlavathy-leány: Ilona. Ilona nem volt a csodálkozó kunszállási leányok
közül való. Ilona tüzes, türelmetlen, toporzékoló, magában bízó leány
volt. Ő nem kételkedett egy percig sem abban, hogy idejében férjhez
megy; ő tudta, hogy a tisztességes fiatalemberre a mai világban nem
lehet már várni; föl kell kutatni, föl kell hajtani, ravaszul,
művészettel, huzódozással és odaadással, ingerléssel és félénkséggel,
vakmerőséggel és szemérmességgel meg kell fogni a tisztességes
fiatalembert. _Azután_… azután majd lesz az ember derék, dolgos, jó
feleség. De előbb el kell szédíteni, föl kell tüzelni, meg kell
bolondítani a tisztességes fiatalembert.
Ilona bizonyos volt a maga dolgában. Csak kerüljön egyszer rá a sor. – A
sor azonban sehogy sem akart rákerülni. Rózát nem lehetett férjhez adni.
Róza egyre nagyobb csodálkozással járt-kelt a világban; Róza
megindítóan, siratni valóan csodálkozott a világ furcsa berendezkedésén,
teljesen érthetetlennek találta az egész dolgot… a tisztességes
fiatalember pedig egyre nem jött. Anya és apa éjszakákat átbeszélgetett,
rokonok, barátok mozgósíttattak, Magyarország minden részében indúlt már
meg egy-egy akció a Hlavathy Róza érdekében… Hlavathy Róza csodálkozva
lépte át a huszonötödik, majd a huszonhatodik és huszonhetedik évét és
még mindig leány volt és mögötte félőrülten toporzékolt Hlavathy Ilona.
Félőrülten toporzékolt, mert róla természetesen szó sem lehetett addig,
amíg Róza el nincs látva. Társadalmi érctörvény volt Kunszálláson az is,
hogy a fiatalabb leány számba sem jöhet addig, amíg az idősebb férjhez
nem ment. A sorrendet be kell tartani, akármi történik. Ilonára – aki
toporzékolva átlépte a huszadik… a huszonkettedik… a huszonötödik évet –
egyszerüen nem is gondolt senki. Előbb Róza.
*
Jött azután egy csodálatos és nagyszerü nap: – Róza váratlanul
eljegyezte magát. A vőlegény csak tanító volt, amit a Hlavathy-család
titokban nagyon szégyelt; de szerencsére az ország tulsó végén volt
tanító, ami enyhítő körülménynek számított. A fontos az volt, hogy Róza
megy… Róza tehát ment. Nagy lakzi volt – enélkül nincs férjhezmenés
Kunszálláson – és Róza elvonult a tanítóval az ország tulsó végére.
Most Ilonán a sor. Ilona szikrázó szemmel és táguló orrlyukakkal nézett
szét a világban. Hol az az ember, akit ő boldoggá fog tenni? Az izmai
feszültek a görcsös elszántságtól. Hol az a tisztességes fiatalember?
Teltek a napok, teltek a hónapok, egy teljes év telt el és Hlavathy
Ilona még mindig leány volt. A hatalmas lendület, amellyel élete nagy
feladatának nekifogott, még benne pezsgett az ereiben, de a kisérletei
sorra balul ütöttek ki. Elfogytak egészen a tisztességes fiatalemberek?
Megbolondultak? Nem Róza lett volna az oka annak, hogy még nem ment
férjhez? A Hlavathy Ilona arca kezdett csodálkozó kifejezést fölvenni…
*
– Leányok, – mondta az öreg Hlavathy idejön Kovács Béla. Ő építi a
tárkányi vasutat. Nálunk lakik. Itt marad vagy két évig.
… Kunszálláson az is esemény volt, ha egy új fiatalember végigment az
utcán és az is szenzáció volt, ha a szolgabirósághoz új irnok került.
Most pedig az történt, hogy egyenesen a Hlavathy-házhoz került új
fiatalember, még pedig nem irnok, hanem mérnök. Tisztességes
fiatalember… éppen házasulandó.
A Hlavathy-ház remegett az izgatottságtól.
*
Elintézett dolog volt, hogy a tisztességes fiatalember a Hlavathy-házé.
Meg kell tartani a Hlavathy-ház számára, ki nem szabad ereszteni,
jósággal, hűséggel, ügyességgel, kedvességgel, háziassággal,
főzőművészettel itt kell tartani, le kell kötözni, meg kell fogni.
A tisztességes fiatalember a Hlavathy-házé és pedig természetesen az
Ilonáé. Másra gondolni sem lehetett és a halvány, szép Hlavathy Klára
ebbe a rendbe türelmesen és engedelmesen bele is nyugodott. Sőt többet
tett. Amikor a mérnök, a távoli rokon, a tisztességes fiatalember náluk
lakott és amikor az egész ház élete körülötte forgott, amikor mindenki
őt szolgálta ki, amikor az egész család áhitattal és szeretettel leste
minden szavát és minden mozdulatát és el volt ragadtatva mindentől, amit
mondott és tett és amikor a tisztességes fiatalember fürdőzve ebben a
gyönyörü kényelemben és ünnepeltetésben, feléje fordította a
kegyességét, akkor Hlavathy Klára – egy álmatlan éjszaka után, hősies
elhatározással – _rutította magát_. Kócos frizura… elhordott slafrok…
kedvetlenség és szekánt hang…
A tisztességes fiatalember habozni kezdett. Amikor azonban már-már – nem
fanyarság nélkül – Ilona felé hajlott, akkor a nagylelkü Klára
csodálatos változáson ment át. Az ő szivében is ott zakatoló nagy
türelmetlenség egyszerre megszólalt, a kunszállási leányok fájdalmas
sorsát egyszerre reszketve kezdte érezni és – maga sem tudta hogyan –
egy estén szédülve, mámorosan, félig öntudatlanul csinos lett, kedves,
beszédes, üde, vakító, odahajló, nedves szemü, forró ajku, mindent igérő
lett, – és eljegyezte magát a tisztességes fiatalembernek.
*
A Hlavathy-családban – halkan, suttogva, titokban, hogy a vőlegény meg
ne hallja – rettenetes jelenetek játszódtak le. Ilona tombolt és
toporzékolt, sírt és a haját tépte, a földre vetette magát és meg akart
halni…
A jogait követelte. A tisztességes fiatalember őt illeti meg. Ő is várt
Rózára, várjon most Klára ő reá. Klára halványan és hidegen vonogatta a
vállát és minthogy apa-anya úgy sem segíthetett a dolgon, megint
áttöretett egy kunszállási érctörvény: az, hogy a fiatalabb leány nem
előzheti meg a menyasszonyságban az idősebbet.
A belső küzdelem zaja tehát lecsöndesedett és a Hlavathy-házban esküvőre
készültek. Voltak ekkor a Hlavathy-gyerekek tizenhárman és történt ez
egy évvel azután, hogy Hlavathy Tamás fölköszöntötte testvérei közül
azt, aki most soron van.