megmaradt egész Kunszállás. A Teréz egyszer bement a hintón Kunszállásra
a gyerekekkel valamit vásárolni és a segéd a boltban azt kérdezte tőle:
– Hát talált-e már Kunszálláson szeretőt, lelkem?
Amikor a Teréz kényesen válaszolt, akkor a segéd nevetve mondta:
– Bizony, lelkem, aki Pesten nem kellett, Kunszálláson se kell az.
A konyhában napról-napra és hétről-hétre ezt zúgták, ezt húzták, ezt
nevették a Teréz fülébe. A Pap-tanya egész népe ezzel ingerelte, ezzel
hajszolta, ezzel vadította Terézt. Teréz jószívü volt, Teréz imádta a
gyerekeket, Teréz meg tudott volna halni a gyerekekért, és most mégis
kezdte a gyerekeket unni; a gyerekek útjában voltak. A lánysága sohasem
volt terhére, minden vágyódása belesugárzott abba az anyainál is anyaibb
érzésbe, amellyel a dajkált gyerekeit szerette, vágyakat most sem érzett
és mégis ingerült, türelmetlen és izgatott lett. Aki nő a tanyán volt,
aki nő talán az egész vidéken volt, annak, ha férje nem volt, szeretője
volt, és neki mindennap azt zúgták, azt röhögték a fülébe, hogy ő nem
kell senkinek.
Ekkorra már nyár lett és ekkor – juniusban – Eszter fölbíztatta a
parádés kocsist, hogy kezdjen ki vele. Este, amikor kiült a többiek közé
az udvarba, a parádés kocsis melléje ült és úgy tanyai módon, a parádés
kocsisok módjára udvarolni kezdett neki. Az egész tanya látta, az egész
tanya tudta, az egész tanya hajszolta őket. A Teréz eleinte vonakodott
és méltatlankodott, de az egész tanya kinevette és az egész tanya
segített az ellentállását lefegyverezni. Másfél hónapig tartott mégis,
amíg a Teréz egészen föladta az ellentállását. A parádés kocsis is
abbanhagyta volna már a dolgot, de a tanya őt sem hagyta. Őt is
hajszolták; neki is meg kellett mutatnia. Nem volt szabad abbahagyni a
dolgot.
Forró augusztusban jött el így Nagy Boldogasszony napja. Mindenki bement
Kunszállásra; a parádés kocsis helyett azonban a fiatal Horthy-Pap
hajtott; a tanya csöndes volt és elhagyatott, és ezen a forró augusztusi
napon, a csöndes, tikkadt délutánban a Teréz bement – amint megígérte –
az üvegházba, ahol a parádés kocsis várta. Délután négy óra volt, amikor
bement és egy óra mulva lopózott vissza a ház felé. Mielőtt azonban
fölért volna, már kibujt a ház mögül Eszter, kibujt a kertészné, az
igáskocsis felesége, két szobalány, a kertész és még egy páran, és
harsány és ujjongó nevetéssel fogadták a Terézt. A Teréz sápadtan bámult
rájuk, azután reszketve szaladt föl a házba és a sivalkodó nevetésük
elől bezárkózott a szobába.
Estig nem jött ki. Este hazaérkeztek a gyerekek, akkor lefektette őket,
de azután is csak egy másodpercre jött ki a konyhába. Másnap, harmadnap
is alig mutatkozott és lassanként kiderült, hogy a konyhai társaságtól
újra egészen visszahúzódik. A konyhában most már kevesebbet törődtek
vele; az eseményekről egész Kunszállás értesült ugyan és mindenki
nevetve és megnyugodva vette tudomásul azt, ami történt, de a tréfák
most már kevésbbé voltak türelmetlenek, kihivóak és ingerlőek. Most már
inkább csak a tárgyilagos széles röhögés jelentkezett; kérdések, amelyek
a folytatásra vonatkoztak, amelyek azonban szívesen belenyugodtak abba
is, hogy annyi történt, amennyi történt.
… A fiatal asszony november elején készült vissza Budapestre. Az
elutazás előtt való napon a Teréz gyufát ivott. Idejekorán megmentették
és az öreg Horthy-Papné kivallatta. A Teréz elmondta, hogy azért akarta
elpusztítani magát, mert az, ami történt, nem maradt következmények
nélkül. Az öreg asszony megdorgálta.
– Teréz, – mondta, – hát nem szégyelli magát; maga, aki úgy szereti a
más gyerekeit, most meg akarja ölni magát, mert magának lesz gyereke?
– Én megölöm magam, nagyságos asszony…
Az öreg Horthy-Papné nagynehezen megnyugtatta.
– Teréz, – mondta neki – maga most fölmegy a lányommal Pestre. Azután
tavasszal vagy velük, vagy már előbb lejön ide hozzám. Én gondoskodom
magáról…
Igy történt, hogy márciusban a Teréz megint megjelent a Pap-tanyán.
Ekkor már nem volt úgy kétségbeesve; ellenkezőleg: szinte boldog volt,
mindenesetre jókedvü és barátságos, és sokat beszélgetett Eszterrel,
akinek már két gyereke volt. Eszter vígasztalta, bíztatta, mosolyogva
mondta, hogy oda se kell nézni annak… nem tesz az semmit… föl se veszi
az ember…
A Teréznél azonban nem vált be ez a filozófia. Májusban egy gyönyörü
estén lóhalálában vágtatott be a parádéskocsis Kunszállásra Schwartz
doktorért. A doktor kijött, vizsgálódott egy kicsit, azután megvonogatta
a vállát:
– Hja, – mondta szomorúan – negyven éves korában…
Másnap délre halott volt a Teréz. A tanyán nagy sivalkodást csaptak az
asszonyok, a parádéskocsis értelmetlenül rázta a fejét és Kunszállás
hihetetlennek találta az egész dolgot.
Pufi bácsi pofonjai.
Pufi bácsit pofonütötték. A lóvásártéren addig uszított, addig
bőszített, addig csalt ide-oda egy nyiregyházi kupecet, míg a kupec
végre elvesztette a türelmét és pofonütötte. Pufi bácsit a pofon nem
hozta ki a sodrából; nem volt ez az ő első pofonja; a jobb szemét – erre
a tájékra zuhant rá a pofon – kissé lehunyta és elhúzott szájjal mondta:
– Ez öt forintot kóstál, fiam.
A kupecet ez a fordulat kissé meglepte; a dolog vége az lett, hogy
barátságosan megkötötték a vásárt és Pufi bácsi az öt forintot nyájasan
levonta a lovak árából. Azután elégedetten kocogott hazafelé.
Nem volt ez az ő első pofonja, de a pofon története ezúttal nem
fejeződött be az öt forint levonásával. Három esztendeje volt ekkor
annak, hogy megalakult a kunszállási kaszinó, – az úri kaszinó – egy éve
volt annak, hogy elnökké megválasztották Kollert, a járásbírót, szóval
ekkortájt volt az, hogy a kunszállási pofonok karriért kezdtek csinálni
és egyszerü vidéki pofonokból afférekké nőttek. A lovagiasság szelleme
volt bevonulóban Kunszállásra.
Pufi bácsi minderről nem tudott semmit, de hamarosan a saját bőrén
kellett megéreznie az idők változását. A pofont követő napon ugyanis
Koller Alfonz a kaszinó nagytermében, – ahol rendesen a billiárd állott,
ahol táncolni szoktak táncmulatságok idején és amely helyiség
társalgónak is szolgált – maga köré gyüjtötte a kaszinó fiatalságát és
nagy előadást tartott azokról az elvekről, amelyeket a kaszinónak a
maguk teljes és ragyogó tisztaságában kell megőriznie; arról a
szellemről, amelynek ezek között a falak között honolnia – honolnia –
kell és arról a kérlelhetetlen, tisztogató munkáról, amelyet itt a
kaszinóban el kell végeznünk, ha azt akarjuk, hogy a kaszinó vára és
világító tornya maradhasson a becsületnek és vezetője a társadalomnak.
Csak gentlemanekre – gentlemanekre – van itt szükségünk. Kolduló
kibiceket, éhes parazitákat, olyan egyéneket, akik becsületük sérelmét
nem tudják és nem akarják megtorolni, a kaszinó nem türhet meg a
kebelében. A fiatalok megilletődve hallgatták ezeket a fenséges
szavakat.
Pufi bácsi a dologról nem tudott semmit és egy félóra mulva vidáman
hajtott föl a kártyaszobában egy fél-spriccert, amelyet valaki
otthagyott az asztalon. A fiatalok azonban nagyon hidegen bántak vele; a
Pufi bácsival való rendes tréfálkozások elmaradtak és amikor Pufi bácsi
a rendes kibicpénzeket reklamálta, akkor egyikük rámordult:
– Ha koldulni akar, jőjjön pénteken hozzám; akkor van a koldusok napja.
Pufi bácsi előbb tréfával akart válaszolni, de valahogyan megérezte azt
a jéghideg levegőt, amely körülötte támadt, ijedt pislogással nézett
körül, nem szólt semmit és csendesen eloldalgott.
Másnap még rosszabbul bánt Pufi bácsival a fiatalság, harmadnap azt
kérdezte Pufi bácsitól valaki, nem vágatná-e magát öt forintért pofon:
végre nyilvánosan, a kaszinó-estélyen, a pódiumon, utolsó szám gyanánt;
ötödnap, hatodnap Pufi bácsi megérezte, hogy rendszeres hajsza folyik
ellene és a hetedik napon már földult lélekkel, elborult szemmel, az
űzött vad dühével jött be a kaszinóba. Idegenül és lihegve nézett körül.
Senki sem szólította Pufi bácsinak, senki sem vágta hátba, senki nem
beszéltetett el vele régi történeteket, senki sem adta oda neki a
szivarja, a spriccere, a vacsorája maradékát, – ellenségek között volt.
Pufi bácsi véres szemmel nézett körül, de az emberek távol tartották
magukat tőle és ha közeledett feléjük, hátat fordítottak neki. Pufi
bácsi érezte, hogy valami borzasztó dolgot fog elkövetni.
Előbb a fiatalok közül fogott meg valakit.
– Mit akartok ti tőlem? – kérdezte fenyegető hangon.
– Ki akarjuk magát söpörni innen – volt a hideg válasz. – Ki fogjuk
golyózni.
Pufi bácsi megtántorodott. A dühe egyelőre megrendült keserüséggé
változott, ezzel a megrendült keserüséggel a szivében ide-oda támolygott
egy ideig, azután fölkereste az öregek egyikét. Elvonszolta a
kártyaasztal mellől, kicipelte a sötét tanácskozószobába és haldokló
hangon kérdezte:
– Miért akartok engem kigolyózni?
– Én nem akarlak.
– Hát ki?
– Koller.
Pufi bácsi fölhördült.
– Miért?
– Mert parazita vagy.
Pufi bácsi álmélkodva meresztette ki a szemét.
– Mi?
– Parazita.
– Miiii?
Pufi bácsi nagynehezen megértette, hogy nem volna szabad ételmaradékokat
és kibicpénzeket elfogadnia vagy éppen csendesen eltulajdonítania,
gondolkozott és sóhajtva és meggyőződés nélkül mondta:
– Hát majd eztán nem teszem.
– De ez nem elég.
– N… n… nem? Hát még mi?
– Nem veszel elégtételt. Nemcsak nem veszel elégtételt, hanem
szándékosan pofonvereted magad, – gazdag ember létedre – hogy öt
forinthoz hozzájuss.
Pufi bácsinak kivörösödött az arca a méregtől.
– Hát aztán! – ordította dühösen. – Kinek mi köze hozzá? Ha pofon, hát
én kapom, nem ő. Mit akar itt az a száraz kutágas… én családapa vagyok…
egy pofonnak öt forint a törvényes ára… ha a pofont én kaptam, én kapom
a pénzt is… majd még cigánykupecekkel párbajozom… micsoda divatokat akar
ez itt Kunszállásra hozni?… Meg vagytok tik bolondulva?…
Pufi bácsival nem lehetett birni. Otthagyta a barátját és kiszáguldott a
nagyterembe, onnan be a kártyaszobába és a kártyaszoba közepén vérben
forgó szemmel kezdett ordítani. A kártyázók abbahagyták a játékot,
egy-két másodpercig zavarodottan nézték Pufi bácsi ordítozását, azután a
fiatalok egyike rászólt:
– Kívül tágasabb.
Pufi bácsi elhallgatott.
– Ki innen – mondta ismét valaki.
– Hol az elnök? – kérdezte egy recsegő hang. – Rögtön átadom neki a
kigolyózási indítványt.
Pufi bácsi őrjöngve nézett körül. Most bizonyos volt, hogy valami
rettenetes dolgot fog csinálni. Még egy másodpercig nem tudta, hogy mit,
de a következő másodpercben már tudta, hogy mit. Az elnök…
Megfordult. Kirohant a nagyterembe, a nagytermen át berohant az
olvasószobába. Az olvasószobában ott ült egyedül az elnök, Koller
Alfonz. A robogás zajára fölállott. Két fejjel volt magasabb Pufi
bácsinál. Pufi bácsi fékezett előtte, lihegve fölágaskodott és
pofonütötte. Pofonvágta, hogy csak úgy zörgött. Életében először ő
vágott pofon valakit, de ez a pofon nagy praxisa egész lendületével
adódott. Úgy vágta pofon az elnököt, hogy a pofon cserdülése három
szobán hallatszott át és hogy az elnök megtántorodott tőle.
A pofon elcsördült és utána csend lett. A homályos olvasószobában
szótlanul állott szemben egymással Pufi bácsi és az elnök. Az elnök
halálsápadtan fogózott bele egy székbe, csak a jobb arcán gyúlt ki
lassan egy égő pirosság; Pufi bácsi hosszuakat lihegett és lassanként ő
is elsápadt. Az elnök szédülve és kínos erőfeszítéssel igyekezett
megállapítani teendőit ezzel a szörnyü esettel szemben, de a Pufi bácsi
dühös lendülete is elbágyadt és Pufi bácsi is megzavarodott. Csend volt.
A kártyaszoba felől azonban dübörgő lépések robaja hangzott be, a
kártyaszoba megzajdult és fölzúdult, az egész kaszinó csörtetve rohant a
pofon zaja felé. A zaj behallatszott a csendes olvasószobába és az alatt
a pár másodperc alatt, amíg valóban oda is ért, Pufi bácsi különös
változáson ment át. Pufi bácsi összement. Pufi bácsit a zaj
észretérítette. Életében ez volt az első pofon, amelyet nem ő
szekirozott ki másból, hanem amelyet belőle csikartak ki; életében ez
volt az első pofon, amelyet nem ő kapott, hanem ő adott. Életében ez
volt az első pofon, amely nem jövedelmez neki, hanem, amelyért fizetnie
kell. Pufi bácsiban fölébredt a forró, nagy fukarság, az ingyen
megszerzett kis pénzek után való éhes, nagy mohóság… A többi már ugyis
elveszett… Kigolyózni ugyis kigolyózzák… Pufi bácsi kijózanodott és mire
a rohanók beértek a félhomályos olvasóterembe, akkorra Pufi bácsi
összegörnyedt, rákapta a kezét a bal arcára és régi gyakorlata alapján,
teljes meggyőződéssel ordította:
– Pofonütött. Pofonütött!
Azután nyugodtan hozzátette:
– Ezért megfizet. Ez pénzt kóstál.
A kaszinó köréjük csoportosult; az elnök szédülve nézett Pufi bácsira,
Pufi bácsi viharosan rázta feléje az öklét és féltékenyen ordítozta:
– Pofonütött. Ennek öt forint az ára.
Az elnök habozva nézett körül; Pufi bácsi szuggesztiv sietséggel
ordítozott és aggódva várta, mit szól az elnök; félt a meghazudtolástól;
az elnök azonban ránézett, mélyen bele próbált nézni Pufi bácsi ravasz,
kis szemébe, egy hosszu tekintet rövid ideje alatt megértette Pufi
bácsit és megkönnyebbülten mondta:
– Igen: pofonütöttem. Illetlenül viselkedett.
A kaszinó fölzúdult, helyeselt, kigolyózást emlegetett, az elnök azonban
– arcának piros felét elfordítván a társaságtól – így folytatta:
– Pofonütöttem. De most már nagyon sajnálom ezt a hirtelen cselekedetet
egy öreg emberrel szemben.
Pufi bácsi diadallal emelte föl a fejét. Pufi bácsi fölülkerekedett.
– Nem addig van az – kiáltozta hetykén. – Pénzt kóstál az. Fizetni kell
azért.
A kaszinó zúgni kezdett és nagy hajlandóságot mutatott rá, hogy Pufi
bácsit rögtön kilökje, az elnök azonban szeliden nyúlt a tárcája után,
kivett egy ötforintost és nyájasan veregette meg a Pufi bácsi vállát.
– No, itt van _Pufi bácsi_ – mondta jóakaratuan. – Helyes lesz így?
Talán mégse menjünk a járásbiró elé. Tudja-e, hogy akkor a pénzt az
állam kapja?…
A társaság ezt a tréfát nagyon jónak találta, Pufi bácsi pedig valóban
sietve nyúlt az ötös után és zsebrevágta. Ez eddig rendben van. Mi jön
most?
A kaszinó is nagyon kiváncsian várt: mi jön. Az elnök még egyszer
ráveregetett Pufi bácsi vállára, hazaküldte – jó lesz az ez után az
izgalom után – és miután távozott, elmagyarázta a társaságnak, hogy nem
szabad a dolgokat olyan szigorúan venni… Istenem, legyen belátásunk!… Az
ilyen régi fajtáju emberek… ne legyünk kérlelhetetlenek a kis hibáikkal
szemben… A végén senkinek sem ártanak… Hadd mókázzon ez is itt tovább, –
elmulatunk rajta.
A kaszinó helyesléssel fogadta ezeket a bölcs szavakat; Pufi bácsi
értesült róluk és másnap ragyogó arccal jelent meg a kaszinóban. A
helyzet az első percekben kissé kényelmetlen volt, de mikor Pufi bácsi
fölhajtotta az első fél-spriccert, – az elnökét – akkor egészen eltünt a
régi hidegség, Pufi bácsit hátbavágták, szivart adtak neki és
fogadásokat ajánlottak neki, hogy hány kolbászt tudna egyszerre megenni,
ha mások fizetnék. Pufi bácsi ravasz mosolygással nézett az elnökre; az
elnök jóakaratuan bólintgatott feléje. És mindvégig jóakarója és
pártfogója is maradt. Pufi bácsi nem élt vissza nagyon a helyzettel, de
néha-néha, amikor különösen szomjas vagy éhes volt, emlegetni kezdte a
pofon történetét. Az elnök ilyenkor sietve rendelt mindent, hogy Pufi
bácsi éhsége, szomjusága gyorsan csillapuljon. Pufi bácsi így jól élt;
azután is számos pofont kapott még, a kunszállási pofonok szépen
megindult karriérje azonban abbamaradt; a kunszállási pofonok nagyrészt
egyszerü vidéki pofonok maradtak és nem nőttek afférekké és a
lovagiasság szelleme nem tudott gyökeret verni Kunszálláson.
Csermák Antalné.
Csermák Antalné öt éves asszony volt, amikor – életében először –
följött Kunszállásról Budapestre. Öt éves asszony volt; négy gyereknek –
két fiúnak, két leánynak – az anyja; öt éves asszony volt; élt pedig az
ideig összesen huszonkét évet. Tizenhét éves korában ment férjhez
Csermák Antalhoz, aki vagyonos, termetes és jókedvü úr volt, nála éppen
husz évvel idősebb. A házasság nem volt egészen rendes és közönséges
dolog; Csermák Antalnét – Péteri Zsuzsikát – a családi kínzás összes
szabályai szerint hozzákényszerítették Csermák Antalhoz, aki szerette
őt, de szerette az italt is és aki félévenkint egyszer-egyszer mindaddig
meg is verte a feleségét, amíg Péteri Zsuzsika – férjezett Csermák
Antalné – a harmadik évben ki nem vette kezéből az agarászostort és őt
nem verte meg vele. A harmadik gyerekét várta ekkor Csermákné; innen
volt a hősiessége. Ezért nem hagyhatta magát; és helyesen tette, hogy
nem hagyta magát, mert ettől kezdve teljes rend és béke volt a
házasságban; Csermák Antal egészen engedelmes férje lett Péteri
Zsuzsikának. Péteri Zsuzsika hűséges és gondos felesége volt Csermák
Antalnak, megszűlte a negyedik erős és egészséges gyereket, és az ötödik
évben – életében először – följött Budapestre.
Az utazás oka hivatalosan egy fájós fog volt, egy éles, hegyes, szép és
fehér szemfog, amelyen csak a beható vizsgálat fedezett föl egy fekete
pontocskát. Schwartz doktor, a kunszállási orvos előbb fogóval akarta
elintézni az ügyet, azután megesett a szíve ezen a szép, fehér fogon és
azt tanácsolta Csermáknénak, menjen fogorvoshoz. Menjen be Miskolcra;
vagy menjen Egerbe; de legjobb volna mindjárt Budapestre menni.
– A parasztfogaknak – mondta – nekimegyek, mert muszáj; ezért kár volna,
mikor már Egerben is van fogorvos.
Csermák Antalné Budapestet választotta, ha már utazik, megnézi
Budapestet; vásárolni is akar egyet-mást. Egy májusi délelőtt így indult
el Csermákné – életében először – Budapest felé. Egyedül ment, mert az
urának sok volt a dolga és mindaddig ijedten, elfogultan és dobogó
szivvel ült a füstszagu, dohos másodosztályu fülke sarkában, amíg
Vámosgyörk körül két vidám és hangos kereskedelmi utazó be nem szállt a
fülkébe és míg az egyikük lovagiasan meg nem kérdezte:
– Szabad dohányozni, _kisasszony_?
– Igen – felelte Csermákné.
Ismerkedni nem volt hajlandó, – holott a kérdés nyilvánvalóan ezt a célt
szolgálta – de az elfogultsága és a szívdobogása egyszerre eltünt.
Egyszerre megérezte, hogy kint napos, meleg május van; egyszerre úgy
érezte, mintha évszázadokkal fiatalodott volna meg; egyszerre fiatalnak
érezte magát, egyszerre letörölték róla az elmult öt esztendőt, a
házasságot, a családi harcokat, a munkát, a négy gyerek anyaságát.
Kisasszony… Hiszen csak huszonkét éves. Meg tudott volna most halni egy
tükörért, amelyben megnézheti magát: a friss és puha arcát, a fekete
haját, a szürke szemét, a hibátlan, fiatal, délceg termetét. Kisasszony…
Vajjon Budapesten is így nézik-e majd?
A vonat a gödöllői dombok között robogott és Csermákné mosolyogva,
türelmetlenül nézett előre Budapest felé. Budapesten, a vasutnál várja
Csermáknét a budapesti utazás igazi oka: Bene István köz- és
váltó-ügyvéd. Vajjon ő is el tudja-e hinni, hogy az öt esztendő eltünt,
letörlődött, nem számít?
Bene István volt a Csermákné – Péteri Zsuzsika – első és utolsó és egész
életében egyetlen szerelme. Tizenhat éves volt Péteri Zsuzsika, mikor ez
a szerelem – hosszu ismeretség után, nyári szünidőben, a
tűzoltó-majálison – megkezdődött; Bene István akkor joghallgató volt.
Egy év mulva Péteri Zsuzsika férjhez ment Csermák Antalhoz; Bene István
azóta sem jött haza, Kunszállásra; ügyvédi irodát is Budapesten nyitott.
Csermák Antalné most ő hozzá jött föl – életében először – Budapestre.
A találkozás a vasutnál, csendes és szótlan volt. Bene István elámulva
nézett Csermáknéra és Csermáknénak ettől az elámulástól még pirosabb
lett az arca és hevesen és ujjongva kezdett dobogni a szíve. Ez az
elámulás a fiatalságnak, a kivirágzásnak, a teljes és ragyogó
asszonyiságnak szólt. Huszonkét éves! _Kisasszony_…
Bene István elkisérte Csermáknét a szállodába. Azután együtt ebédeltek –
keveset beszéltek, szótlanul nézték egymást, néha elmosolyodtak – és
délután Bene István megmutatta Csermáknénak Budapestet. Egyelőre a
Duna-partot, a citadellát és a Városligetet. Este a Népszínházba mentek,
azután a vendéglőben ismét együtt vacsoráztak. Vacsoránál még kevesebbet
beszéltek, mint ebédnél. Vacsora után Bene István hazakisérte
Csermáknét. Szótlanul mentek egymás mellett és csak a szálloda kapujában
mondta halkan Csermákné:
– Jó éjszakát.
– Jó éjszakát – felelte Bene István elfogódottan.
Igy elváltak. Másnap délelőtt a Múzeum természettudományi tárát nézték
meg együtt, délután az állatkertet; este a Nemzeti Színházba mentek,
ahol A szegény ifju történetét játszották. Azután elváltak. A negyedik
nap estéjén az elválás nem ment ilyen egyszerüen. Bene István nem
nyugodott addig, míg föl nem kísérhette Csermák Antalnét a szobájába. A
beszélgetésük nyugtalan és hangos volt; az éjszakai járókelők közül
néhány megállt, hogy figyeljen rá; Csermákné inkább beleegyezett tehát,
hogy Bene István jőjjön föl a szobájába és hogy ott intézzék el a maguk
szomoru, édes és fájdalmas ügyét, a nagy kérdést, amely napok óta
közöttük lebegett. A szállodai szobában, éjszaka, csendben, mindenkitől
elhagyatva és senkinek a figyelésétől nem őrizetten nagy, kegyetlen,
kínzó és forró küzdelmet vívtak meg és Csermákné a magányosságban, az
elhagyottságban – önönmaga ellen is – győzni tudott. A harc forró volt,
véres és fájdalmas, a küzdelemhez a Csermákné szivós, fiatal izmaira is
szükség volt, de összeszorított foggal megvívta a harcot és nem lett a
szeretője az élete egyetlen, nagy, első és utolsó szerelmének.
Hajnalodott, amikor Bene István elment tőle; és Csermákné tisztességes
asszony maradt.
Harmadnapra elutazott. Két év telt el, amíg újra Budapestre jött. Megint
május volt; Csermákné megint fiatalnak érezte magát; az életnek minden
öröme és jókedve benne bizsergett az ereiben; szép volt; erős, vidám és
mosolygó. Bene István a vasutnál várta. Fölragyogott az arca, amikor
meglátta, de az úton – a szálloda felé – sötét, fanyar és haragos lett.
– Két év óta nem tudom magának megbocsátani… minden nap újra eszembe jut
és újra érzem a fájdalmát… hogy akkor szó nélkül, búcsúzás nélkül, egy
kézszorítás nélkül itt hagyott… Amikor reggel odamentem a szállodához és
ott azt mondták, hogy elutazott, azt hittem, meghalok szégyenemben és
keserüségemben.
– Pista, – felelte erre Csermákné – én nem tudok búcsúzni.
Bene István csodálkozva nézett rá.
– Én nem tudok búcsúzni – mondta Csermákné szeliden és alázatosan –
attól, akit szeretek. Elmenni, elválni, elszakadni: igen, ha meghalok is
belé. De én búcsúzni nem tudok. A búcsúzás több, mint az elválás; a
búcsúzás rosszabb, mint a halál. A búcsúzás olyan, mint a haldoklás.
Bene István lassan megbékült és erre megint együtt járták Budapestet egy
hétig. Elmentek a Múzeumba és a Duna-partra, a Népszínházba és a Nemzeti
Színházba. Az asszony fiatal volt, jókedvü, hálás, tanulékony, szelid,
kedves. Egy viharos, eszeveszett és féktelen küzdelmük ekkor is volt, de
harag nem maradt utána, mert az asszony szelid, kedves és alázatos volt.
És mégis boldogok voltak mind a ketten. És egy hét mulva ismét búcsúzás
nélkül utazott el az asszony.