meghült, tüdőgyulladást kapott és meghalt, öthetes menyasszony korában,
két héttel az esküvő előtt.
A Hlavathy-gyerekek megint csak tizenketten voltak.
*
A temetés után csend volt egy ideig, de a gyászoló csendbe hevesen
zakatolt bele egy lázasan reménykedő szív: az Ilonáé. Ilona megsiratta
Klárát, de nem tudta egészen kikergetni a szivéből azt a százszor
bűnösnek érzett, de mélyen fészkelő érzést, hogy felső beavatkozás
történt az ő javára, hogy felső beavatkozás tette jóvá azt, amit emberi
vágy, leánymohóság ellene vétett. Klára elment; most ismét ő van soron…
Eltelt néhány hét és néhány hét mulva elsápadva, megrendülten,
iszonyodva vette észre, hogy az elsőségét ismét vitássá akarják tenni.
Ezúttal Ágnes. Ágnes, aki tegnap még kisleányszámba ment és aki szintén
megtört egy kunszállási tradiciót: azt, hogy a lányoknak nem kell
tanulniok és nem szabad dolgozniok. Ágnes, az éretlen kölyök, aki a
világ csúfjára a bátyja patikájába ment gyakornoknak.
Ilona megrendülten és fölháborodva követelte az apjától, hogy tiltsa el
Ágnest minden komoly kisérlettől. Az öreg Hlavathy teljes meggyőződéssel
közölte is Ágnessel a tilalmat, de Ágnes a vállát vonogatta.
– Nevetséges, – mondta – nem lehet Bélát senkinek sem odaajándékozni.
Nem a miénk… Azt veszi el, akit akar.
… Ilona kétségbeesve mondott le a szülői támogatásról és fölvette a
harcot Ágnessel. Ádáz, kemény, szörnyü harc volt: hizelgéssel,
kacérsággal, kis rágalmakkal, apró vereségekkel, apró győzelmekkel.
Csendes, szivós, hosszu harc, amelyben titkolni kellett még azt is, hogy
harc folyik, amelyben mindig vigyázni kellett rá, hogy meg ne sértsék a
vőlegény kegyeletét halott menyasszonya iránt.
Félévig tartott ez a szívós és csendes harc, amikor ismét gólya szállott
le a Hlavathy-házra. Nagyszerü termékenységü emberpár volt ez a két
megöregedett ember, de termékenységüket a család most már tompa
haraggal, csendes gyűlölködéssel és utálattal nézte. A legidősebb
gyerekek ezt az érzelmeket nem is titkolták; az öreg Hlavathynénak meg
kellett érnie, hogy legkisebb gyermeke bölcsőjénél keserves
szemrehányásokat kapott és felelnie kellett arra a kérdésre, hogy
voltaképpen nem szégyenli-e magát…
Az öreg Hlavathy komor hallgatással, Hlavathyné pedig halk zokogással
válaszolt erre a kérdésre és a bölcső mellett elhatároztatott, hogy több
Hlavathy-gyerek pedig nem születik. A Hlavathy-gyerekek azonban ekkor
megint tizenhárman voltak.
*
De nem sokáig. Az Ilona és az Ágnes makacs küzdelme a vége felé járt.
Nyilvánvaló volt, hogy közeledik a döntés. Ilona már minden fegyverét
harcba vitte; úgyszólván semmi adnivalója nem volt már, legfeljebb
olyasmi, amit tisztességes leány nem adhat.
Olyan lázas és keserü harc volt azonban ez, hogy Ilona úgy érezte,
mindent meg kell kockáztatni, mindent oda kell adni, hogy mindent
megnyerjen. Napokig vivódott ezzel a gondolattal, de jött egy éjszaka, –
kint csendes nyári éjjel volt és illatoztak az akácok – amikor fölugrott
forró ágyáról, magára kapott valamit és elindult az alsóház felé, ahol a
volt vőlegény lakott… Még nem tudta, mit fog csinálni. Még nem tudta,
hogyan fog hozzá. Azt azonban tudta, hogy nincs határ, amelyen át ne
lépne.
A szoba ablaka alatt reszkető lábbal megállott; és dobogó szívvel emelte
föl a kezét, hogy bezörgessen az ablakon. Remegő keze azonban mozgás
közben megállott. Elhalványodva és megtántorodva szorította a fülét az
ablakra és most már tisztán hallotta: Ágnes van bent a szobában.
*
Ilona visszafordult, támolygott egy kicsit az udvaron, azután bement a
fáskamrába és fölakasztotta magát. Reggel találták meg. Eltemették.
Ágnes azután férjhez ment; gyerekei születtek; otthon azonban több
Hlavathy-gyerek nem született már; a Hlavathy-gyerekek maradtak
tizenketten és több érdekes dolog azután nem történt velük.
Frank Éva.
A mai napig is megmagyarázhatatlan dolog a kunszállásiaknak, hogyan
jutott eszébe az öreg Farkas Vincének ötvenöt esztendős korában a
házasodás. Ha már egyszer próbálta volna!… Mert akkor megszereti vagy
mondjuk, az ellenségei kedvéért, megszokja az ember a dolgot. Vagy, ha
életében sokat szaladgált volna szoknya után! Ha csak általában törődött
volna valaha nőkkel!… De ha az ember jóformán már megöregedett úgy, hogy
soha másban élvezete nem volt, mint a földben és az italban, ha valaki
már abba a hírbe keveredett, hogy nem is férfi, ha valakinek hetyke
parasztmenyecskék már a szemébe is mondogatták, hogy nincs tőle mit
félniök, akkor igazán érthetetlen dolog, ha ötvenöt éves korában
egyszerre elszánja magát a házasodásra és elvesz egy huszéves leányt.
Frank Éva, a későbbi Farkas Vincéné, egyetlenegy magyarázatfélét tudott,
de azt reszketve titkolta el. Frank Éva fürdött egy nyári napon a kis
házuk kis udvarán. Kunszállási szokás, hogy nyáron, reggel, telehúzzák
hideg kútvízzel a kádat vagy a teknőt vagy a hordót, amely az udvaron
áll; délután négy órára, öt órára langyosra melegszik a víz a forró
alföldi naptól. Pompás fürdés esik benne annak, aki szereti a fürdést és
a víztelen kunszállási rónáról nem mehet el a tenger mellé. Frank Éva
fürdött tehát az udvaron; lepedőkből szerkesztett egy kis sátrat a kád
köré, mert az udvarukra be lehetett látni az utcáról. Három oldalon
tökéletes volt a sátor, a negyedik oldallal azonban nem volt érdemes
fáradni, mert a negyedik oldalon a nagy Farkas-kert volt, amelyben
úgysem járt soha senki. Frank Éva tehát fürdött; nyugodtan ült bele a
kádba, nyugodtan álmodozott föl a bágyadt kék égbe félórahosszat;
nyugodtan állt föl és nyugodtan, mosolyogva nyujtóztatta ki szép, fehér,
fiatal testét. Maga elé mosolygott; maga sem tudta miért. Csak azért,
mert fiatal volt, szép volt és meztelen volt. Mosolygott, azután
rémülten sikoltott egyet. A Farkas-kert palánkja fölött ott meredt rá a
Farkas Vince bozontos, rezes feje, kidülledő, zavaros, részeg szemmel.
Frank Éva elsápadva, megrettenten sikoltott egyet, összevonta szép,
fiatal teste köré a lepedősátort, Farkas Vince pedig másnap átjött
hozzájuk és megkérte a kezét.
Vonakodásról, visszautasításról szó sem lehetett. A Frank Mózes szürke
szakállában a meghatottság könnyei csillogtak, amikor Évával közölte a
hírt és az egész család – a két fiatalabb leány és a három fiu és a
kiszáradt anya – úgy állott Éva körül, mint az éhenhalók, akik kenyeret
várnak valakitől. Most majd a leányok is férjhez mehetnek, a fiuk
tanulhatnak, a malom – a Frank Mózes rozoga, kis csalásokra berendezett
malma – nem megy tönkre, hanem fölvirágzik; vonakodásról szó sem
lehetett. Hallatlan szerencse ez, annál hallatlanabb, mert hiszen Farkas
Vince eddig kegyetlen és dölyfös ellenség volt, haragos, lenéző, rút
száju és durva üldöző…
A családot az a meglepetés érte, hogy az Éva házasságának semmi, de
éppen semmi hasznát nem látta. Farkas Vince csak Évával tett kivételt, a
családot éppen úgy üldözte és megvetette, mint azelőtt és Évának
szigoruan tilos volt akár a kert elrothadó gyümölcseiből is néhány
darabot átküldeni. Farkas Vince egyszer észrevette, hogy a szomszédban
az ő almáit eszik és ezen a napon a hosszu agarászostorával megverte
Évát.
Évát egyéb meglepetések is érték. A legnagyobb meglepetés az volt, hogy
a férje a házasságuk ötödik napján kiköltözött a közös hálószobából a
nagy ház utolsó szobájába, amelyet minden különös ok nélkül irodának
hivtak, – a Farkas Vince pipái voltak benne – és vissza sem tért többé.
Éva aludt a hálószobában és Farkas Vince aludt az irodában. Az Éva
hitvesi kötelességei ezentúl nem terjedtek ki többre, mint a háztartás
vezetésére, ebédek és vacsorák fölött való gondos fölügyeletre, arra,
hogy ha Farkas Vince nagyon berugott, ő vetkőztesse le és arra, hogy ha
nem rugott be eléggé, de valamivel elégedetlen volt, eltürje, hogy
megverik. Éva szótlanul türte. Éva általában hallgatott, a cselédek
azonban nem hallgattak, tehát egész Kunszállás tudta, milyen az Éva
házasélete.
Kunszállás mindent tudott, hihetetlen pontossággal tudott mindent és még
Évánál is többet tudott. Igy Kunszállás tudta, hogy a paróchián –
paroklyán: mondták Kunszálláson – két hónap óta szép fiatal káplán van
és hogy Farkas Vincének éppen e miatt minden oka megvolt már rá, hogy
késői házasodását megbánja. Ez akkor nem volt igaz. De a pletykában
általában az az érdekes és az a nevezetes, hogy amikor hazudik, akkor
csak sietett egy igazsággal, nagyon is gyorsan vonta le a következtetést
egy helyzetből, előbb látta meg egy helyzetnek a következményeit, mint
azok, akik részesei ennek a helyzetnek. A kunszállási pletyka ekkor
tehát hazudott; Frank Éva ekkor még csak csendesen sétált délutánonként
a Farkas-ház előtt levő nagy fák alatt a szép, fiatal káplánnal; ha
tudta volna, mivel gyanusítják, becsületes és tiszta fölháborodást
érzett volna; szennyesnek érezte volna azt a következtetést, amelyet a
kunszállásiak jókedvüen és filozófusan levontak a helyzetből, abból a
helyzetből, hogy egy elhanyagolt, unatkozó, kétségbeesetten szomoru és
kutyamódra kezelt fiatal asszony életében először találkozik egy fiatal
férfival, aki érdekes, szép, neki különös és idegen és aki gyöngéden és
részvéttel foglalkozik vele. Frank Éva méltatlankodva és elkeseredve
mondta volna, hogy a kunszállási pletyka hazudik.
Hazudott is. De négy hónap mulva igaz lett, amit a kunszállási pletyka
négy hónappal azelőtt hazudott. Történt ez a Frank Éva házasságának
ötödik évében. És Frank Éva akkor lett asszonnyá, mert eddig még leány
volt.
Az a mámoros, fájdalmas, boldog és gvötrelmes lelkifurdalással teli
félév, amely ezután jött, olyan volt Évának, mintha semmi realitása nem
lett volna. Éva nyitott szemmel járt, de úgy járt, mint egy alvajáró.
Farkas Vince megverte egyszer: most nem is érezte. Az egész élete,
hosszú napjainak minden öntudata, minden összegyült energiája és
tudatossága azokban az órákban csapott ki és lángolt elő belőle, amikor
éjjel, lopva, kisurranva a házból vagy nappal, forró délben, amikor
senki sem láthatta, a kertbe ment le és a sűrű kert végében, a legsűrűbb
lugasban találkozott a szíve, az élete urával, akinek egyetlen szavára
szívesen halt volna meg.
Meghalásra nem került a sor. Félév mulva a káplánt áthelyezték és Éva
ugyanekkor megtudta, hogy gyermeke lesz. Ez volt a nagy fölébredés. Éva
ekkor két-három napig egy másik kábulatban járt: mély, nagy, szürke
szemével a halál kegyetlen ábrázatára merelt rá elfogódottan,
megigézetten és nagy fáradt vágyódással. Meg akart halni. De fölébredt
benne a szeretet megszületendő gyermeke iránt és ebből a kábulatból is
föl kellett ébrednie.
Élni! De hogyan? Éva elszántan és éles tekintettel körülnézett és
egyetlen módot látott az életre: Farkas Vincével el kellett hitetnie,
hogy az ő gyerekét várja. Rút, megalázó és piszkos módja volt ez a
menekülésnek; a tiszta Éva ájuló undorodást érzett, ha rágondolt; de meg
kellett lennie. Éva egy este… Nem, ne beszéljünk erről.
Farkas Vincét ezen az estén Éva itatta le; és a hajnalban, ébredésekor,
szokása szerint pálinka után tapogatózó Farkas Vince maga mellett
találta Évát. Éva két hét mulva bejelentette neki, hogy gyereket vár.
Farkas Vince fölállt az asztal mellől, ahol vacsora után a pipáját
tömte, lassu, nehéz léptekkel közeledett feléje és Éva lehunyta a
szemét. Most jön a halál… A nyakán érezte a Farkas Vince két kérges
kezét; a két kérges tenyér összébb szorult; azután meglazult és
visszahuzódott. Éva fölnézett, Farkas Vince meghajlottan állt előtte;
rezes arcából Éva csak két, vérrel befutott, kis szemét látta.
Farkas Vince még jobban lehajolt hozzá és Éva érezte borgőzös
lehelletét, amikor így szólt:
– Ha fiu lesz, jó.
Fiu lett. És több szó a dologról a kis fiu születéséig nem esett. Évának
azonban még sokkal türőbbnek és sokkal alázatosabbnak kellett lennie,
mint addig volt, mert a Farkas Vince vérrel befutott kis szeme minden
kis ellenmondásra éppen úgy lángolt föl, mint abban a félelmes percben,
amely az Éva életéről döntött.
Amikor a kis fiu megszületett, Farkas Vince a kezébe vette a meztelen
porontyot és ránevetett. Azután bement a fáradt, sápadt Évához. Föl és
alá járt a szobában, azután odafordult hozzá.
– Most az egyszer, – mondta – jó! De soha többet!
Azután megfordult és kiment. Újra a kezébe vette a kis fiut és megint
ránevetett. És nemsokára kiderült, hogy a maga módja szerint szereti,
nem, – imádja a kis fiut. Büszke rá.
Évának azonban tovább is nagyon alázatosnak kellett lennie. Hat alázatos
esztendő telt így el és a kis fiut iskolába kellett volna küldeni.
Farkas Vincét fölbőszítette ez a gondolat. Iskolába? Az ő fia? Nem, a
tanító jár el majd hozzá.
Három évig járt el a tanító a kis Farkas-fiuhoz és három év alatt
csendes, hallgatag, szomoru szövetségestársa lett Évának. Ez a tanító
fiatal, félénk szőke fiu volt, aki eleinte a szokatlanul nagy fizetésért
türte a Farkas Vince durvaságát; amikor a pénz már nem csábította és
amikor föllázadt volna, akkor tovább türte a dolgot az asszony miatt.
Farkas Vince sem az asszonyt nem kimélte, ha a tanító jelen volt, sem a
tanítót nem kimélte, ha az asszony jelen volt. Az irgalmatlan durvasága,
a szavainak a hetyke, a részeges ostorcsapkodása miatt eleinte mind a
ketten szégyenkeztek; azután megszokták, hogy ilyenkor szomoruan,
egyetértően, szótlanul összenézzenek. Összenéztek, összehuzódtak,
egymást vigasztalták és megtörtént az, aminek meg kellett történnie.
Frank Éva volt ekkor harminc éves; a fiu huszonhárom. Frank Éva nem is
szerette; vagy ha szerette, ez a szeretet nem hasonlított egy cseppet
sem az első, boldog és boldogtalan, mámoros és féktelen szerelméhez. A
tanító, mintha nem is lett volna férfi, egy szomoru, szőke fiu volt, aki
egy este elsirta magát mellette, aki sirva borult a kezére, akit
megsimogatott, megvigasztalt…
Néhány hónap mulva azután újra a halál kegyetlen ábrázatára meredt rá
fájdalmas bűvöletben Frank Éva. Most is fölébredt benne a megszületendő
gyermeke iránt való szeretet. De most meg kell halni. Azt a rút és aljas
játékot, amelyet öt évvel ezelőtt a maga életéért és a gyereke életéért
eljátszott, most nem tudná még egyszer… És nem is akarja. Azóta erősebb
lett; keményebb lett; a megaláztatásban bátrabb lelkü lett. Tisztának
érezte magát a bünében is; szenvedett és a szenvedéssel megfizetett
mindenért; amivé lett, azzá a más bűne tette, amit cselekedett, arra a
más vétke vitte…
Inkább meghalni, mint tiszta lelkét és megáldott, szép testét még
egyszer megalázni. Három hónapig viaskodott a halál gondolatával Frank
Éva; éjszakánként nyitott szemmel feküdt magányos ágyában és figyelt a
sötétben a halál szavára és figyelt néha annak az új életnek a szavára,
amely benne megszólalt már. És egy meleg nyári éjszakán – kint susogott
a nagy kert – amikor végezni akart végre magával Frank Éva, ennek az új
életnek a szava olyan erős lett, hogy fölugrott az ágyáról és elindult a
Farkas Vince szobája felé.
Könnyü ingében fehéren és mezitláb suhant végig a folyosón és a lépése
és a szándéka egyformán biztos volt. Nem megalázni és meggyalázni magát;
nem csábítani többé… Szembeállni és leszámolni. Nyíltan megmondani
mindent és nem könyörögni, hanem ölni, hogyha kell.
Olyan forró akarat hajtotta Frank Évát, hogy az ágyáról ugrott föl és
mezitláb jött ide az ajtó elé. De abban a másodpercben, amikor a
kilincsre tette a kezét, hogy benyisson, egyszerre meghült az akarata,
egyszerre elbágyadt az elszántsága, egyszerre remegni kezdett a teste.
Nem a vallomástól és nem a leszámolástól riadt vissza, hanem attól a
gondolattól, hogy ölni akar. Ölni akar? Igen, ölni akar. Megbocsátásra
vagy csak türelemre, vagy csak hideg elküldésre számítani is ostobaság.
Az a két kérges tenyér újra körülfonja a nyakát és ezúttal nem huzódik
vissza. Ő pedig akkor oda nyul a revolverhez, amely megtöltve hever
éjszakánként az asztalon és öl vele. Sőt meg sem várja, amíg az ő élete
– és a megszületendő gyermeke élete – veszedelembe kerül. Meg sem várja,
amíg Farkas Vince fölébred. Farkas Vince alussza a részegek mély álmát,
ő melléje lép, a revolvert a homlokára teszi…
Másnap majd védekezik, ha gyanusítanák. Majd kivágja magát. Ettől nem
félt. De az ölés gondolatától visszarettent és rémülten, elsápadva kapta
vissza kezét a kilincsről, amikor már rátette.
Hajnalig állt ott az ajtó előtt és viaskodott a gyilkosság gondolatával.
Didergett; a meztelen lába megdermedt; megfordult, azután újra
visszatért. Kint hajnalodott és amikor Frank Éva égő, kábult szeme
először vette észre, hogy kint már hajnallik, akkor didergő testén nagy
forróság futott végig, láng csapott föl a fejébe, rácsapta a kezét a
kilincsre és benyitott a szobába.
Farkas Vince ott feküdt a padlón, a szoba közepén; és amikor az asszony
ráhajolt, látta, hogy halott. Hatvankilenc éves volt és a halál,
amelynek az útját annyi itallal készítette elő, eljött érte.
A halál eljött érte éppen akkor, amikor Frank Éva híni akarta. Frank Éva
tántorogva ment ki a szobából, csendesen behuzta maga mögött az ajtót;
az ajtó előtt azonban – a folyosó hideg kövén – térdre esett és zokogva
imádkozott és a fejét a földre hajtva köszönte meg sirva és ujjongva az
Istennek, hogy őt megmentette a gyilkolástól.
Farkas Vincét eltemették. Frank Éva megszülte a második gyerekét és
azután boldog, csendes, tiszta és hosszu életet élt. A gyerekeiért élt
és boldog volt velük. Soha többé férfival dolga nem lett; férjhez sem
ment, pedig sokan hívták. A tanító is hívta, de ahhoz sem ment; sőt
bezárta előtte az ajtaját. Ez csodálatos volt; a tanító nem értette, de
bele kellett nyugodnia. A tanító ekkor elköltözött Kunszállásról és
később híres iró lett. A káplán idővel kanonokká lett és püspökjelöltnek
emlegették. Frank Éva sokszor gondolt két gyerekének híres két apjára,
mert sokszor hallott róluk; de sohasem vágyódott utánuk. A gyerekei
boldoggá tették; a boldogsága hiánytalan és tökéletes volt.
Ezt Kunszálláson nem tudták megérteni; és csodálatos is volt, hogy amíg
Frank Évának a halált jelentette a szerelem, addig szeretett és amikor
szabaddá lett, akkor nem akart többé szerelemről és férfiról tudni. Ez
csodálatos is volt és nem is magyarázza meg más, csak talán az, hogy a
szerelem mégis csak azért kell némely asszonynak, mert gyermek kell
neki. Frank Évának – halálos veszedelmek árán – megvolt a két gyereke és
a szerelem nem kellett többé neki. Ilyen asszonyok is vannak…
Orvosok.
Délután negyedhárom volt. Meleg szeptemberi nap. A jegyző fölállott az
asztal mellől.
– Nekem – mondta – mennem kell.
– No még egy pohárral – szólt a házigazda.
A jegyző fölhajtott egy pohárral a behűtött homoki borból; izzadság
csapódott ki a homlokán; letörölte, kezet fogott a többiekkel és
elindult. Rögtön utána mentek a többiek is: a két orvos, a fehérhaju, jó
öreg doktor és pedáns unokaöccse, akit az öreg mostanában tanított ki a
kunszállási praxis árnyalataira és finomságaira. Az asztal mellett
egyedül maradt Funták, a házigazda. Az asztal tele volt az összedobált
kártyákkal és a borospoharakkal. A napfény vakított. Funták rettenetesen
szenvedett a forróságtól és a borosüveg után nyult. A kertajtóban
megjelent a gömbölyü, szőke Funtákné és lassan közeledett a kis lugas
felé.
Mire odaért, Funták a földön feküdt. Halkan hörgött és az arca lila
volt. Az asszony elsikoltotta magát, föléje hajolt, föl akarta emelni,
azután kétségbeesett, hosszantartó sikoltozásba tört ki. Félpercig
elhagyottan sikoltozott a napfényes kertben, azután az udvaron át nyári,
délutáni lomhaságukról megfeledkezett cselédek rohantak feléje. Az
asszony a kocsissal, mindenessel és a kertésszel fölemeltette az urát és
bevitette a hűvös házba, a szobalányt pedig a két doktor után
szalajtatta.
Funták halkan hörgött a hűvös szobában; az asszony tehetetlenül
fáradozott vele; a két doktor belépett az ajtón. A fiatalabb
fölindultan, nagy zajjal és fontos lendülettel lépett be, az öreg
elsápadtan, de nesztelenül. Az asszony elébük rebbent; nem tudott
szólni, csak nyitott szájjal, a halálos rémületbe beleüvegesedő szemmel,
téveteg kézzel intett az ágy felé.
A két doktor odalépett az ágyhoz. A fiatal gyors és tevékeny vizsgálatba
fogott, az öreg összevont, fehér szemöldökkel, szótlanul és
mozdulatlanul nézte a vergődő embert. Az asszony megkuporodott mögöttük
és ájuldozó lihegéssel nézte őket.
A fiatal fölpillantott és ránézett az öregre. Szólni akart, de az öreg
egy mozdulattal letiltotta a szólást. A fiatalnak a torkán akadt a szó,
de az egész teste, a feje, az arca, a keze még mindig jelezte, hogy
valami kimondhatatlanul fontos dolgot akar mondani. Az öreg egy
fejbólintással jelezte, hogy megértette. Odafordult az asszonyhoz.
– A Pali állapota aggasztó, – mondta – de nem kell megijedni.
Az asszony torkán az eszeveszett rémületnek egy olyan sivalkodása tört
ki, hogy az öreg doktor visszahökkent és újra elsápadt. Le akarta
csendesíteni az asszonyt; megfogta a karját és kifelé vezette. Az
asszony engedte magát, de csak a szomszéd szoba küszöbén át; a szomszéd
szobában levágta magát a földre és szótlanul ütögette a fejét a földhöz.
Az öreg doktor magához intette a fiatalt.
– Maradj ott bent – mondta. – És senki se jőjjön be.
– Tiz perc alatt vége – szólt gyorsan a fiatal.
– Igen.
Az öreg doktor behuzta maga mögött az ajtót és néhány másodpercig
elgondolkozva nézte a földön fetrengő asszonyt. Azután odalépett hozzá,
megfogta a karját, megragadta és fölkényszerítette az asszonyt a
földről.
– Ide nézzen! – kiáltott rá.
Az asszony értelem nélkül bámult rá és a szeme lassan elborult. Az orvos
rákiáltott:
– Ne ájuljon el!
Megrázta. Minden erejét összeszedte és megrázta. Az asszony fölszisszent
és az ájulás fátyola eltünt a szeméről. A doktor most jósággal és
gyöngéden hajolt le hozzá.
– Mit akar mondani? – kérdezte tőle halkan és szeliden.
Az asszony sirva nyögött. Beszédbe fogott, azután ájuldozásában is
megszégyenülve, visszahőkölve hagyta abba a beszédet. A doktor biztatta,
mint egy gyereket. Az asszony elcsukló hangon, megszégyenülve,
fölhördülve, de még mindig suttogva, gyorsan sirta oda neki:
– Nem voltunk megesküdve.
A doktor fölemelte a fejét és csendes ajkbiggyesztéssel, lassan
bólintott egyet. Most értett mindent. Eleresztette az asszonyt; az
asszony végigzuhant a földön és vergődve, halkan sikoltozott rá a
földre. A doktor nézte és most már értett mindent, amit eddig csak
bizonytalanul sejtett és amit ez az érthetetlen, féktelen kétségbeesés
is csak halk, bizonytalan és tapogatózó gyanuvá tett benne. Tizenöt éves
titkolózás… egy lehűlt szerelem… egy megszokott viszony… a férfi
kényelmes volt, az asszony nem eléggé szivós… és mind a ketten
szégyelték a dolgot… Az asszony elvált asszony volt; a gyerekei is úgy
születtek, mielőtt még ideköltöztek; szégyelték őket itt
törvényesíttetni. A szégyen! A félelem a kisváros megvetésétől!
Megindultan és elgondolkozva nézett a földön vonagló asszonyra. Ezt most
a rokonok kiteszik innen; távoli, éhes rokonok jönnek; kidobják őt is, a
gyerekeit is; három gyerekkel jómód után neki a szegénységnek…
Gyorsan megfordult, az asztalhoz lépett, kivette a receptkönyvét, pár
sort írt egy papirlapra; behívott egy cselédet és elküldte a papirost.
Azután odalépett az asszonyhoz és megérintette a vállát. Az asszony
könnyben uszó, kábult és értelmetlen szemmel nézett föl rá.
– Maradjon itt – mondta neki. – És senki se jőjjön be.
Átment a másik szobába. A fiatal orvos feléje fordult. Az öreg doktor
odalépett az ablaktáblákhoz és behajtotta őket. A hűvös szoba
elsötétedett. A fiatal orvos riadtan és boszúsan nézett rá és szólni
akart. Az öreg megelőzte.
– Mindjárt itt lesz a jegyző – mondta. – Összeadja őket.
A fiatal orvos elámultan nézett rá. Az öreg doktor a haldoklóra
mutatott.
– Az imént közölte velem – szólt csendesen – azt az elhatározását, hogy
a gyermekei anyját a halálos ágyán törvényesen is feleségül akarja
venni.
A fiatal orvos boszankodva akart válaszolni, de azután vállat vont.