tető mindjárt beszakad… ott álltam a gyerekkel… Az volt a nehéz… addig
várni a füstben, míg a tető leszakad… Majd elájultam… De meg akartam
neked mutatni…
Angela boldogan csókolta meg; nemsokára megesküdtek; most is élnek, ha
meg nem haltak.
Tarányi Sándor.
A newyorki Broadwayn egy magas, barna úr hirtelen megállott, belebámult
és egy ideig álmodó, fátyolos szemmel nézett a nagyszerü út
tengerzajlásu forgatagába, mert váratlanul, maga sem tudta hogyan,
Kunszállás jutott eszébe. Van az úgy. A kunszállásiak örökké szidják, a
Kunszállásról elkerült kunszállásiak még le is nézik és ki is nevetik
Kunszállást, de egyszer csak – jön egy olyan perc – eszébe jut az
embernek Kunszállás, furcsa fájdalom támad a szive tájékán és az ember
úgy érzi, – mint Heine mikor Düsseldorfra gondolt – hogy rögtön haza
kell mennie. Az ember úgy érzi, belehal, ha haza nem megy.
Tarányi Sándornak a newyorki Broadwayn jutott eszébe Kunszállás és ő
harmadnap csomagolt és két hét mulva valóban otthon is volt
Kunszálláson. Nem ment volna mindez ilyen egyszerüen, ha Tarányi Sándor
éppen akkor nem lett volna harminckét éves és ha éppen akkor nem állott
volna az élete egy nagy fordulójánál. Tele volt azonban a világnak, a
kóborlásának, az eddigi munkájának és az eddigi szerelmeinek egy nagy,
nyugodt csömörével; megértette, hogy most már semmi újat nem láthat a
világban, mert ő soha más szemmel nem nézi már a világot, mint eddig;
úgy érezte, hogy – amin eddig nevetett – mindenki valóban tartozik a
társadalom hasznos tagja lenni; úgy érezte, meg kell telepedni valahol,
meg kell házasodni, _egy_ asszony mellett kell kitartani, hűséges
férjnek kell lenni, jó apának… Nem ismert magára, nyugtalan volt,
fáradt, rosszkedvü és beteges; eszébe jutott Kunszállás és hazament.
Kunszállást olyannak találta, mint amilyennek tíz évvel ezelőtt
otthagyta: laposnak, porosnak és szürkének, de ő szeretettel és
megindultan nézte a poros kunszállási akácokat és amikor kisétált a
földjére, a megmaradt kis birtokára, könnyes lett a szeme a boldog
örömtől, amely a szivében megpezsdült. Fekete föld. Magyar búza.
Szikrázó, alföldi nap. Szélesség, csendesség, nyugalom… Itt most
megállni, élni, nyugalmasan, állandóan dolgozni, három – mert háromnak
kell lennie – három izmos, barna fiu apjává lenni, őket fölnevelni;
azután meghalni, ha eljön az ideje. Igy van rendben. – Ez rendben van.
A kunszállásiak nagyon elbámultak a Tarányi Sándor hazajövetelén. Nem
értették a dolgot. Ha az ember úgy élhet, hogy megépít egy-egy vasutat
Ázsiában, Amerikában, azután Párisban, Monte-Carlóban pazarolja el azt a
nagy pénzt, amit keresett, – hogy lehet akkor Kunszállásra hazajönni,
kis birtokon gazdálkodásba fogni, egy régi, rozoga malmot kijavítani, a
garast az embernek a fogához verni?… Az első félévben egész Kunszállás
nagyon lenézte Tarányi Sándort. Különösen azt nem tudták neki
megbocsátani, hogy szakálla van és hogy biciklin jár. Magyar ember csak
bajuszt hord, aki pedig úr, az kocsin jár.
Tarányi Sándor nem törődött a kunszállásiak véleményével, nem vágatta le
a szakállát, nem vásárolt hintót, nem ivott a fiatalokkal és nem
kártyázott az öregekkel, egyedül élt és nagyon szorgalmasan dolgozott.
Egy félév alatt a kunszállásiak lenézése igen megenyhült, az első év
végén – az első termése után – pedig Tarányi Sándornak már lelkes hívei
is akadtak. A takarékosságot a kunszállásiak általában most is lenézték
ugyan, de ha valakinek még egyszer annyi búzája terem, mint a
szomszédainak, ha egy rossz malomból olyan jó malmot csinál, hogy súlyos
nagy ezreket szerez belőle, ha valaki káposztából, kalarábéból és földi
eperből is ezreket tud kiverni, az mégis csak valami. Előbb csak a
parasztok kezdték tisztelni Tarányi Sándort, azután az urak is; előbb
csak a parasztok jártak el hozzá tanácsért, azután az urak is
megkörnyékezték. Hogy legalább délutánonként járjon el a kaszinóba egy
órára…
Tarányi Sándor eljárt délutánonként egy órára a kaszinóba, őszinte,
teljes jóindulattal beszélgetett az urakkal egy kicsit, de a szabad
idejének és a jóindulatának a nagyobb részét a parasztokra fordította.
Tanította és biztatta őket; hitte és mondta, hogy a magyar parasztnak a
világ legkülömb földmívelőjévé kell lennie és mialatt maga gyarapodott,
gyarapodtak azok is, akik rábizták magukat.
Az idő lassan telt; Tarányi Sándor minden hónapban fölment egy napra
Budapestre, egyébként el sem mozdult Kunszállásról; így elmult három
nyugalmas, munkás és boldog év és Tarányi Sándor körülnézett a
kunszállási lányok között. A választás nem volt nehéz. Kunszálláson sok
a szép lány, de a legszebb akkor kétségtelenül Viczay Ili volt. Hogy a
leggazdagabb is, – erre is gondolt Tarányi Sándor, de csak azért, mert
úgy érezte, hogy ez a nagy vagyon biztosítja a lány szabadságát, a
választása függetlenségét, az elhatározásának a teljes érdektelenségét.
Ő maga nem volt szerelmes a leányba, de a leánynak – úgy érezte –
szeretnie kell őt; ő most már így is jó férj lesz, – hogy a lány jó
feleség legyen, ahhoz szerelmesnek kell lennie.
Eljárt a Viczay-házhoz és három-négy hónap mulva csakugyan úgy látszott,
mintha a lány szerelmes lenne beléje. Neki szakálla is volt ugyan és a
fiatal Nyékynek csak nagyon csinos fekete bajusza, ő azonban Amerikában
és Ázsiában járt, a fiatal Nyéky pedig csak Egerben járt a
jogakadémiára. A fiatal Nyéky szolgabíró volt és semmi egyéb, ő pedig
azon az úton volt, hogy igen gazdag ember lesz, képviselővé választják,
a feleségét Budapestre viszi telenként és Svédországba – amelyről sokat
beszélt – valamelyik nyáron. A fiatal Nyékyt nem dobta ki az okos Ili,
tovább is szivesen szórakozott vele, különösen szivesen táncolt vele, de
férjnek mégis inkább Tarányi Sándort választotta. A hivatalos eljegyzés
még nem volt meg, de Viczay Ili menyasszonynak tekintette magát és egész
Kunszállás annak tekintette. Tarányi Sándor boldogan és elégedetten
készült a házasságra, sőt egy kis izgalmat egy folyton növekedő édes és
fájdalmas nyugtalanságot is érzett. A miközben ugyanis nyugodt
kiszámítással állapította meg újra meg újra, hogy neki nem kell
szerelmesnek lennie, de a lánynak igen, azonközben ő szerelmes lett és
még mindig nem volt bizonyos benne, hogy a lány szereti-e őt…
szerelmes-e beléje. Nem így szerették őt azelőtt; akit ő megcsókolt, az
nem táncolt ilyen mámorosan másokkal; aki az ő feleségévé, szeretőjévé
volt leendő, az nem törődött ennyit minden egyéb dologgal; budapesti
séjour-ral, svédországi utazással; aki őt szerette, az fölmelegedett,
áttüzesedett. Tarányi Sándor nyugtalan és aggódó lett; életében először
volt aggódóan és kétségeskedően szerelmes és nem tudta magát mással
megnyugtatni, csak azzal, hogy ez a lány mégis a felesége lesz és hogy ő
olyan jó lesz hozzá, olyan nagy és erős lesz előtte, úgy viszi magával
előre és fölfelé, hogy aki csak felesége volt, az a szeretőjévé lesz
mellette.
Kunszálláson ekkor készültek a képviselőválasztásra és az egyetlen
lehetséges jelölt Tarányi Sándor volt. A parasztok lelkesedtek érte, az
urak pedig belátták, hogy valóban mindenkinek vissza kell vonulnia, ha ő
róla szó lehet. A részeges, öreg Sziráky Gábor, akit a kunszállási
parasztok bornyuszáju Szirákynak neveztek, föllépett ugyan ellene, de a
jelöltségét senki sem vette komolyan. Maga Tarányi is bizonyosnak látta,
hogy őt választják meg és bár hajdan lenézte és kinevette a politikát,
most szeretettel és ambicióval készült erre az új munkára. Soha jobban
nem érezte az országgal, az emberekkel való eltéphetetlen
összetartozását; tele volt a másokon való segítés, az embereknek való
használás forró vágyával; nagy tervei voltak és minden izma feszült a
pezsgő, bizsergő munkavágytól.
Történt azután két héttel a választás előtt, hogy négy kunszállási úr
jött haza Budapestről. Mikor a hatvani állomáson kinéztek, a mellettük,
a szomszéd sinen éppen elinduló vonatban meglátták Tarányit.
– Ott van Tarányi – mondta az egyik.
– Megy Pestre – mondta a másik.
– Mit csinál ez mindig Budapesten? – kérdezte a harmadik. – Hogy minden
hónapban fölmegy… Még vőlegénykorában is.
A kunszállásiak azt hitték, hogy Tarányi mulatni jár Budapestre. A
negyedik úr – a fiatal Korn doktor – azonban megszólalt:
– Nem _azért_ megy az Pestre, – mondta mosolyogva – hanem a gyomra
miatt.
– A gyomra miatt? Hát mit csinál ott a gyomrával?
– Kimosatja.
– M-m-m-i-i-t?
Három bámuló és értelmetlen szempár fordult a doktor felé.
– Kimosatja – ismételte a doktor. – Gyomormosást végeztet.
Elmélyedt hallgatás. Fejcsóválás. Ejnye. Ejnye.
A vonat tovább indul és az egyik úr megszólal:
– Hát… doktor úr, mi az a gyomormosás?
A doktor készségesen elmagyarázza; megvilágítja a hasznos voltát; gyenge
gyomru embereknek igen ajánlatos… ő is kitünően elvégezhetné; a
kórházban Pesten mindennap csinálta; éppen egy volt kórházi kollégájától
hallotta, egészen véletlenül, hogy Tarányi hozzá jár föl minden
hónapban.
A vonat megy; másról beszélnek; miután átszállottak a kunszállási
vicinálisra, a képviselőválasztásra terelődik a beszéd. Tarányi
bizonyos.
– Nagyon soká élt külföldön – mondja fejcsóválva az egyik úr.
– Csunya szokásokat hozott haza – mondja a másik.
A doktor, aki egyébként lelkesedik Tarányiért, észreveszi, hogy bajt
csinált; heves magyarázatba fog arról, hogy a gyomormosás igen
közönséges valami, nagyon okos és higiénikus dolog, bizony jó volna, ha
mindnyájan megcsinálnók időről-időre, az egész csak annyiból áll, hogy
egy megolajozott csövet a torkon át a gyomorba juttatnak és a cső végén
levő tölcsérbe vizet töltenek… A vonat azonban megérkezik Kunszállásra
és az urak kiszállnak.
Egy-két nap mulva a választási mozgalom váratlanul megélénkül. A Sziráky
Gábor néhány kortese erőre kap, hadonászni kezd, szájaskodni mer.
Vasárnap ülnek kint a parasztok a házak előtt. Boroznak. Kártyáznak.
– No, kendtek is szép követet akarnak választani – kezdik Sziráky
emberei.
– Mindig ér annyit Tarányi, mint a bornyuszáju Sziráky – felelik a
parasztok.
– Ér annyit? No hát Kunszállásnak is volt már mindenféle követe: kicsi,
magos, szőke, barna, részeges, józan. De olyan követe nem volt még
Kunszállásnak, aki a gyomrát mosatta volna.
A parasztok elbámulnak. Méltatlankodnak. Még nem igen tudják, miről van
szó, de nyugtalanul védik Tarányit a vád ellen.
– Nem olyan ember az.
A Sziráky emberei diadalmasan bizonyítgatják, hogy de bizony olyan; a
Korn doktor adatai rövid idő alatt köztulajdonná válnak és a parasztok
nyugtalankodva és kissé csüggedten csóválják a fejüket. Ejnye. Ejnye.
Másnap munkanap van, de egész Kunszállás tele van azzal a hírrel, hogy
Tarányi Sándor minden hónapban kimosatja Budapesten a gyomrát.
Kunszállás elámul. Kételkedik. Méltatlankodik. Nevet. Hahotázik. Ilyet
még nem hallott magyar ember. Magyar ember gyomra a vasat is megemészti…
micsoda ember az, aki kimosatja a gyomrát. És csakugyan minden hónapban?
– Minden hónapban! Talán Amerikában szokás az? – vagy tán Kinában?
Tarányi egyelőre nem tud az egész zajlásról semmit; pár nap mulva
azonban eljönnek hozzá az emberei. Zavarban vannak. Vakargatják a
fejüket.
– Tekintetes úr, – mondja az egyik – én már csak kimondom. Megkérdezem,
mert nem birjuk el ezt a csúfolódást.
– Mit?
– Hogy igaz-e… hogy a tekintetes úr… mosatja a gyomrát…
Tarányi elpirul. Ismeri Kunszállást és megérti, hogy ő ebben a percben
azzá lesz, ami talán életében sohasem volt: nevetséges emberré. Hazudni
kellene. A verejték kiütődik a homlokán, egy másodpercnyi harcot vív
magával, azután azt mondja:
– Igaz.
Azután megpróbálja magyarázni a dolgot. Ezek az emberek értelmesek, meg
kell érteniök, hogy…
A parasztok komolyan hallgatják, azután lassan szedelőzködnek és
szótlanul elmennek. Másnap van a Sziráky Gábor programmbeszéde. Az öreg
Sziráky fölmegy az emelvényre, amelyet a városháza előtt ácsoltak össze
és elferdült nagy szájából egymásután bugyborékol ki egy-egy különálló
trombitaharsogásu mondat.
– A mi vármegyénk, Heves vármegye, – mondja hősiesen – egész a – –
Tiszáig terjed.
Éljenzés.
– A magyar ember – mondja harsányan – a jussát nem hagyja, de egy jó
szóért az ingét is odaadja.
Lelkes éljenzés.
– Megmondotta már nagy Bercsényi Miklós: – ne higyj, bátya, a németnek,
akármivel hitegetnek, mert ha ád is nagy levelet, mint a kerek
köpönyeged s pecsétet üt olyat rája, mint a holdnak karimája, nincsen
abba semmi virtus, verje meg a Jézus Krisztus.
Viharos éljenzés. Végül:
– Végül pedig csak annyit mondok, tisztelt polgártársak: magyar ember
mosatja ingét, mosatja gatyáját, de sohasem volt az magyar ember, aki a
gyomrát mosatja.
Tomboló éljenzés, krákogó kacagás; utóbb is állandó derültség, derült
megbeszélések a szétoszló hallgatóságban.
Tarányi Sándor ezekben a napokban nem igen mozdult ki otthonról. Érezte,
hogy a helyzete megváltozott; érezte, hogy az emberek másképpen néznek
rá, mint eddig; mosolyognak rajta; furcsálva méregetik; elfordulnak
tőle; összenevetnek a háta mögött. Értelmetlenül és keserüen nézett szét
közöttük; az az érzése támadt, mintha vadak közé jutott volna, mintha
ezek a vadak lesben állnának mögötte és mintha már csak percekig tudná a
dühét leszorítani, mert pár perc mulva ököllel ront nekik. Egy
délamerikai csapszékben volt egyszer így, részeg matrózok között…
Az utolsó napon egyik híve fölkereste és azt tanácsolta neki, hogy most
nyúljon be mélyen a pénztárcájába. Pénzzel, sok pénzzel még mindent meg
lehet menteni.
– Nem.
– Akkor lépj vissza.
Tarányi Sándor habozott egy másodpercig.
– Nem. Én meg akarom látni, hogy kettőnk közül lehet-e Szirákyt
választani.
Meglátta. A választás eltartott sötét estig, de estére Kunszállás és
környéke nagy többséggel Sziráky Gábort választotta képviselőjévé. A
zene szólt, a bor folyt és a győzelmes Sziráky-párt nótáiban még mindig
egyre arról volt szó, hogy milyen magyar ember az, aki a gyomrát mosatni
jár Pestre.
Tarányi végigbujkált egy-két utcán és eljutott a Viczay-házig. Tíz napja
nem volt itt; most ide kellett jönnie: vigasztalásért, megnyugvásért,
egy kis örömért. Ili zavarodottan fogadta, mert ott volt nála a fiatal
Nyéky és mert a fiatal Nyéky a Sziráky-párt egyik vezére volt. A fiatal
Nyéky azonban hamarosan – mosolyogva – ajánlotta magát és Tarányi
egyedül maradt a leánnyal. Kimentek a kertbe, mert az utca nagyon hangos
volt és a kertben leültek. Ide is elhangzott a Sziráky-párt győzelmes
üvöltése és az ő beszélgetésük meg-megakadt. Tarányi pár szót mondott a
bukásáról; igyekezett elfogulatlanul beszélni, de a hangja keserü volt.
A lány nem felelt. Sokáig hallgattak. Tarányi úgy érezte, hogy a lánynak
kell szólnia, hogy csak a kezét kell legalább feléje nyujtania, a kezét,
amelyet ő most megragadna, amelyre ráborulna, amelyet megcsókolna és
amelyre néhány könnyét ráhullathatná. A könnyek ott égtek a szeme héja
alatt.
Messziről odahallatszott az éneklés és a zeneszó és a lány végre halkan,
zavarodottan, szégyenkezve kérdezte:
– És mondja, Sándor… igaz az?
– Mi?
– Hogy maga… hogy maga… Budapesten… minden hónapban…
Tarányi Sándor egy szökkenéssel fölállott. Kiegyenesedett. A lány
ijedten hallgatott el. Tarányi nem várta meg, hogy befejezze a kérdését
és a félig kimondott kérdésre nem válaszolt; összeszorította a fogát,
sarkon fordult, még azon éjjel elutazott és soha többé vissza nem jött
Kunszállásra.
A Teréz.
Kunszállás körül egész csomó tanya van. A legközelebbi – a tiszadombi
úton – a Pap-tanya, a Horthy-Pap-kastéllyal. Az egyik Horthy-Pap
kisasszony pár esztendővel ezelőtt Budapestre ment férjhez valami
minisztériumbeli úrhoz és amikor a harmadik gyereke is másféléves volt,
akkor már áprilisban hazajött azzal, hogy az egész nyarat itthon fogja
tölteni. Ekkor hozta magával a Terézt. Kunszálláson csak így mondták
volna: Terézt. De a kis Horthy-Pap unokák már pesti gyerekek voltak,
maga a fiatal asszony is budapesti szokásokat vett föl és ők pestiesen
így mondták: _a_ Teréz. _A_ kunszállási füleknek ez szokatlan volt,
kicsit rút, de kicsit előkelő, úgy hogy – bár Kunszálláson a
keresztnevek elé sohasem tették oda a névelőt – az egy Terézt mégis
egész Kunszállás _a_ Teréznek nevezte. Mindenki más egyszerűen: Kati,
Mari, Erzsi volt, vagy pedig: a patikusék Katija, a szolgabiróék Marija,
a járásbiróék Erzsije, csak Teréz volt: _a_ Teréz.
Ebben a megjelölésben volt valami idegenszerűség; abban, ahogyan
mondták: volt egy kis idegenkedés is, de volt benne némi elcsodálkozás,
megrőkönyödés és tisztelet is.
A Horthy-Pap lányról ugyanis tudott dolog volt, hogy maga szoptatta a
gyerekeit, ami a kunszállási úriasszonyok között nem volt szokásban. A
kunszállási parasztlányok azonban nemcsak az első évben jelentkeztek
hiába dajkának a Pap-tanyán az öreg Horthy-Papnénál, hanem később sem
kellettek dadának sem. A fiatal asszony nagyon vigyázott a gyerekeire; a
fürdővizüket hőmérővel kellett mérni; ha a fejük fájt, mindjárt
előkerült a másik hőmérő; pólyában nem is igen voltak, minden héten
mérlegre tették őket – Kunszálláson sokat nevettek ezeken a mókákon – és
mindehhez hozzáértő, nem babonás, tanult dadára volt szükség. Ez a
tanult dada volt _a_ Teréz.
A tudománya és a pesti mivolta is elég lett volna rá, hogy a Terézt
ismerje egész Kunszállás, – sok szó esett Kunszálláson cselédügyekről és
nem volt, aki ne tudta volna például a patikusék Katijának az egész
élete történetét, de különösen a szolgálati multját – hanem a Terézről
kitudódott még valami, ami előbb hihetetlen fejcsóválást, majd elképedt
nevetést, végül valóságos izgalmat keltett a legszélesebb körökben. A
dolog úgy kezdődött, hogy a Teréz a megérkezésük után való harmadik
napon kiment a konyhába és langyos vizet kért a legfiatalabb Horthy-Pap
unoka számára a szakácsnétól, Esztertől, a híres szép Surányi Esztertől,
aki… akinek a története most nem tartozik ide. Eszter nem szokott
egykönnyen zavarba jönni, de ezzel a furcsa pesti dadával szemben, aki
hőmérővel mérte még a szoba levegőjét is, nem tudta megtalálni azonnal a
helyes hangot. Halkan és tartózkodva beszélt vele, óvatosan
kérdezősködött tőle a gyerekek felől és amikor átadta neki a vizet, így
szólt:
– Tessék, asszonyság.
A Teréz átvette a nagy fazekat a langyos vízzel és a szemébe nézett
Eszternek.
– Nem vagyok én asszonyság – mondta nyugodtan.
– Nem? – kérdezte Eszter zavarodottan.
– Nem bizony, – felelte a Teréz nyugodtan, önérzetesen, fölemelt fejjel
– olyan lány vagyok én még, mint ahogy megszülettem.
A Teréz nem mondta volna ezt olyan büszkén, ha nem Pestről jött volna és
ha nem érezte volna úgy, hogy a büszke vallomásával egy kissé Pest
erkölcseit kell igazolnia. De úgy érezte, hogy Pestet kell igazolnia,
hogy egy ki nem mondott gyanakvással kell szembeszállnia, ezért sietett
egy félreérthetetlen és büszke nyilatkozattal megjelölni a maga
helyzetét a kunszállási gyanakvással szemben. A nyilatkozata azonban
egészen furcsa és meglepő hatást tett. Az Eszter hetyke szeme előbb
kerekre nyílt. Eszter rábámult a Terézre azután rácsapta a két kezét a
teli csipőjére, azután torkaszakadtából nevetni kezdett.
– No lelkem, – mondta aztán még mindig nevetve – akkor magát elvisszük a
vásártérre, a panorámába.
A Teréz azt hitte, hogy Eszter kételkedik a szavában és sértődötten
esküdött a Krisztus sebeire… továbbá, hogy itt folyjon ki a szeme… De
Eszter annál jobban nevetett, minél jobban erősködött ő. Nyilvánvaló
volt, hogy az Eszter minden tiszteletének vége.
– Lelkem, – mondta nevetve – bolond egy város lehet az Pest. Hát hogy
nem kellett ott maga senkinek?
A langyos vízre szükség volt odabent; a Terézt hivták is; a Teréz
kétségbeesetten otthagyta Esztert, Eszter pedig a nevetéstől pukkadozva
hítta az egyik szobalányt, a kertésznét és a kocsisnét, hogy elmondja
nekik a dolgot. A szobalány, a kertészné és a kocsisné előbb nem akarták
hinni, azután majd megfulladtak a nevetéstől és pár nap mulva egész
Kunszállás tudta a dolgot. Kunszállás előbb hihetetlenül csóválta a
fejét. Ugyan kérem, már hogy lehet az!… Megfontolták a Teréz életrajzi
adatait a cselédkönyve alapján: Müller Terézia, negyven éves, hajadon,
született Budapesten. Nem lehet az!… Később a Pap-tanya cselédsége révén
szárnyra keltek az intimebb adatok is. A Teréz apja tisztességes
bádogosmester volt Pesten, az anyja korán meghalt, a Teréz otthon volt
egészen harminc éves koráig; akkor az apja is meghalt és neki helybe
kellett állnia. De csak finomabb házakhoz ment és csak gyerekek mellé,
mert nagyon szerette a gyerekeket. Válogatós is volt; ő bizony nem állt
szóba minden katonával; olyan emberrel meg egyáltalában nem állt szóba,
aki nem tisztességes szándékkal közeledett feléje; ő nem járt ki a
ligetbe, nem költötte legényekre a pénzét, inkább félrerakta; van is
neki a takarékban szép kis pénze… Igy történt azután, hogy a mégis csak
cselédsorba került, de mindig válogatós Teréz, a szerény és jó, de mégis
csak déclassé Teréz, a pirosképü, jól megtermett, de kényes és a
harmincadik évét túllépett Teréz a negyvenedik évére éppen olyan lány
volt, mint amikor megszületett. El kellett hinni. Bele kellett nyugodni.
Negyvenedik évére azonban Kunszállásra került a Teréz és Kunszállás nem
egykönnyen nyugodott bele az ilyesmibe. A Teréz dolgát valóságos
izgalommal tárgyalták Kunszálláson, kint a Pap-tanyán pedig a nagy
cselédség, az egész tanyai nép másról se beszélt a Terézzel, csak erről.
Ha a Teréznek nem volt a gyerekekkel dolga, vagy ha a gyerekeket az
anyjuk nélkül sétálni vitte vagy ha kiment valamiért a konyhába, akkor a
második szó már a Teréz állapotára vonatkozott. Nem kérhetett a Teréz
olyasmit és nem mondhatott a Teréz olyasmit, hogy a válasz szóba ne
hozta volna a lánysága dolgát. Ha a Teréz csak langyos vizért ment
például a konyhába és ha Eszter a vizet átadván, nagy meghajlással csak
így szólt: „tessék _kisasszony_“, akkor a konyhának rendesen igen számos
látogatója harsány nevetésben tört ki és akkor a Teréz visszavonulását
már egy csomó olyan megjegyzés kísérte, amely túlságosan népies, semhogy
itt följegyezhető volna. A Teréz az első napokban haragudott, de a
haragja hamarosan elmult. A Teréz – éppen azért, mert mindig csak
gyerekek mellett volt, mert értette a hőmérőt és mert általában magára
tartó teremtés volt – nem ismerte a konyha jókedvét, a cselédszoba
hangulatát, a cselédörömöket, a cselédvidámságot. Ebben a nagy
konyhában, amely mindig tele volt emberrel, egyszerre megismerte; ebben
a társaságban, amelyben mindig a szép és szabadszáju Eszter vitte a szót
és amelyben mindig tudtak valami ujságot, mert a konyhába a
szobalányokon kivül bejárt a kertészné, a kocsisné, a béresnék, a
kertész és a parádés kocsis, szóval az egész tanya, ebben a társaságban
egyszerre megszerette a maga osztályának a társaséletét és a vidámságát.
A Teréz szeretett kijárni a konyhába és az első napok tartózkodása és az
első két hét sértődöttsége után ki is járt. Minden szabad idejét kint
töltötte és este – miután a gyerekeket lefektette – éjfélig is ott
nevetett velük a kis udvarban.
Ez nem jelenti azt, mintha róla többé ne lett volna szó. Róla mindig szó
volt, szinte mindig csak róla volt szó, de ő most már megtanulta a gyors
nyelvü, parasztos, durva visszavágás művészetét; a Teréz a Pap-tanyán
olyan dolgokat mondott, amilyeneket azelőtt meghallgatni sem tudott
volna méltatlankodás nélkül; és ezentul mindig nevetett a nevetőkkel.
Eszter ezzel szokta fogadni, ha a gyerekek lefektetése után kijött:
– Itt jön a tisztes hajadon.
A Teréznek erre megvolt a maga válasza, és a válasz elhangzása után
Eszteren nevetett a társaság. Az üdvözlés nemsokára így hangzott:
– No lelkem, talált-e már szeretőt?
A Teréz erre valami olyanfélét válaszolt, hogy nem veszi el az Eszter
szeretőjét, amire az Eszter felelete így hangzott:
– Nem is veheti, lelkem, mert aki már Pesten se kellett, nem kell az
Kunszálláson se senkinek.