az emlékeihez, a fájdalmához, de a doktor brutálisan rendelkezett vele
és ő elcsodálkozva, bámuló szemmel, szinte értelmetlenül
engedelmeskedett. Reggel fölült a vonatra és elutazott Budapestre.
Két hetet töltött el már Budapesten és még mindig nem értette, miért van
itt. Járt színházba, megpróbálta a régi barátait fölkeresni, de
nyugtalan, lázas és kábult fejü maradt még mindig. A bánata és a
fájdalma úgy nyomta a szívét, mint valami állandó, gyilkos, nagy
szorítás; nem tudott bátran, szabadon és jókedvüen lélegzeni tőle.
Budapest hangos, színes és zajos volt; a nyárvégi Budapest volt ez, az
enyhe őszben hangosan és vidáman nyüzsgő, az utcán élő, cifrán
színeskedő, tarkaruhás és muzsikás nagyváros, amelynek az estéi mintha
minden életörömet egyszerre akarnának kilihegni, mintha minden jókedvet
attól féltenének, hogy elfogy az első hideg napon. Fehér Péter
elkábultan, hunyorgó szemmel, rémült szívdobogással járkált az utcákon,
fájdalmas izgatottsággal hallgatta a zenét, amely minden utcasarkon
feléje zendült, nehezen szívta be az utca nehéz levegőjét és rémülten
tért ki a könnyü ruhás nők elől, akik néhol egyenesen neki tartottak…
Egy ilyen fülledt és fojtogató nyárvégi estén, egy ilyen zajos, hangos,
jókedvü, nőktől nyüzsgő, női leheletekkel teli estén mégis az történt
Fehér Péterrel, hogy bebódult egy női lakásba, egy merész és könnyen
öltözött leánynak a fülledt szobájába. Kábult fejjel, káprázó és
elvakuló szemmel, esztelenül dobogó szívvel és összeszoruló torokkal,
félig vakon és szinte öntudatlanul bebódult erre a helyre. Ő maga nem is
akarta, csak nem tudott ellentállni; ő inkább menekülni akart, de egy
védekező mozdulatot sem tudott tenni; elfulladtan, elvakulva,
megrémülve, egyszerre csak itt volt.
Leült. Megroggyanó lába nem birta el. Leült, szédülve nézett körül és
minden erejét összeszedte, hogy meg ne lássék rajta a fölindulása, a
reszketése, az irtózatos szégyenkezése. A leány jókedvüen közeledett
feléje, ő nagy erőfeszítéssel fölemelte a fejét és megpróbált vele
szembenézni, de ekkor egyszerre minden fájdalma fölgyúlt és végigégette
a lelkét, az irtózatos szégyenkezése, mint valami vasököl úgy markolta
meg a szívét, a szeme elhomályosult, a szeme könnyes lett, le kellett
hajtania a fejét, lehajtotta a fejét és a szeméből lassan hullottak a
forró könnyek.
A lány meghökkenve állott meg előtte. A nevetése a torkán akadt, a
jókedve elcsendesedett, vizsgálódva és ijedten nézte végig a férfit.
Végignézte és most látta meg, hogy gyászruhát hord. Előbb nem tudott
szólni, kínos zavarban állott rá egyik lábáról a másikra, azután a
csendességben, abban a groteszk hallgatásban lassan megértett mindent és
megindultan, félszegen, félénken, de föllobbanó szánalommal és
nagylelkűséggel nyujtotta ki egyik beszennyezett, de mégis puha és
asszonyi kezét Fehér Péter felé. Félt, hogy a simogatását visszalökik,
de Fehér Péter nem lökte vissza. A lány végigsimította a lehajtott fejét
és Fehér Péter engedte. A lány szólt hozzá; ostoba, dadogó, együgyü,
szegény szavakat mondott, de a hangjában jóság volt és a hangján érezni
lehetett, hogy az ő szeme is könnyessé válik. A lány simogatta,
vigasztalta, dédelgette és Fehér Péter átengedte magát ennek a
simogatásnak; fölzokogott és ennek a lánynak panaszolta el a bánatát;
megkönnyebbülten sírt és ezen a helyen, ettől a kéztől fogadta el mély,
megindult, borzongó hálával az élet simogatását s a legnagyobb jót, amit
az élet adhat: egy puha asszonyi kezet, amely megindultan és gyöngéden
megsimogatja szomoru, csüggedt és kábult fejünket.
… Egy hét mulva hazautazott. A bánata tiszta és távoli emlék lett. És
most már ismét tudott élni.
Matyi.
Matyi – Gombócz Mátyás – gyerekkorában sokat játszott a kunszállási
vásártéren, amelynek homokdombjairól az egymás után jövő kunszállási
gyerekgenerációk sorra elhiszik, hogy az egykori kunszállási vár
maradványai. Mire a gyerekek felnőnek, akkorra megértik, hogy a
homokdombok egyszerűen homokdombok és hogy a régi kunszállási várnak –
gyenge kis vár lehetett az ezen a lapos vidéken – most már nyoma sincs;
az utánuk jövő generációban azonban csodálatosan és érthetetlenül ismét
föltámad az a hit, hogy a vásártéri homokdombok a régi vár maradványai.
Úgy látszik, erre a hitre szükségük van a kunszállási gyerekeknek;
enélkül a hit nélkül túlságosan szegény volna az életük; napijárásra nem
hogy hegyet, de jókora dombot, nem folyót, de egyetlenegy patakot, nem
őserdőt, de ötven éves ültetést sem lehet Kunszállás vidékén találni;
lapos a vidék, mint egy tányér, ahol nem homok, ott zsiros fekete föld,
egyetlen termése a búza, egyetlen fája az ákác, a kunszállási gyerekek
vágyakozva nézegetnek észak felé, ahol a Mátra körvonalai látszanak, dél
felé, amerre a Tiszát tudják és az olvasmányaik és a fantáziájuk
nemzedékről-nemzedékre várrommá varázsolja a vásártéri homokbuckákat.
A vásártéri homokbuckák hozzátartoznak a kunszállási gyerekek
neveléséhez; a kalandra való vágyódásuk, a harci kedvük, a nomád
ösztöneik itt tombolják ki magukat; itt szervezkedni lehet, tábort ütni,
harci csapatokra oszlani, viaskodni, ostromolni, indián módra
settenkedni. Itt kezdik játszva próbálgatni a küzdelmes életet a
kunszállási gyerekek, itt ravaszok, hősiesek, lovagiasok, nagylelkűek és
kitartók lehetnek és sokan egész életükben nem felejtik el, amit a
vásártér iskolájában tanultak.
Matyi – Gombócz Mátyás – a tizenharmadik évéig itt játszott a többi
gyerekkel várostromot és indiánharcokat. Tizenhárom éves korában azonban
Matyi gyors elhatározással félbeszakította ezt a játékot és megkezdett
egy másikat, amelyre nemcsak nagyobb kedve volt már, – tizenhárom éves
korában kinőtt az ember ezekből a játékokból – hanem amelyre nyilván
általában hivatása és föltünő tehetsége volt. Matyi ekkor abbahagyta a
gimnáziumot és ment az apja boltjába inasnak. Az apjának
rőföskereskedése volt Kunszálláson, szép, nagy, jövedelmező boltja,
amelyben hetivásárok napján mozdulni sem lehetett az átányi, a zsadányi,
a kömlei parasztasszonyoktól. A másik nagy rőfösbolt – a fiatal Bergeré
– inkább az úriosztályt akarta szolgálni, az öreg Gombócz a
parasztasszonyokra számított, cifra pántlikát és nagy, nehéz, színes
selyemkendőket tartott óriási tömegben, – és ez volt a jobb üzlet.
Gazdagodott az öreg Gombócz, a fiát tehát ügyvédnek szánta, mint a
kunszállási kereskedők szinte valamennyien. Matyi végig is járta nagyon
lagymatag lelkesedéssel a gimnázium három osztályát, tizenhárom éves
korában azonban látta, hogy nem ez való az ő számára. Az öreg
Gombóczczal nagy harcot kellett vivnia, de végre is elérte, amit akart:
inas lett az apja boltjában, akármilyen csodálkozva nézték is barátai –
büszke gimnázisták – ezt a társadalmi öngyilkosságot. Matyi inas lett és
csakhamar kiderült, hogy példátlan tehetség a rőföskereskedés terén. A
kunszállási üzletekben nem elég, ha valaki az üzletet érti, –
emberismerőnek és filozófusnak, diplomatának és szónoknak, ötletesnek és
ötletes udvarlónak is kell lennie. Ha pedig valakinek még
parasztasszonyokkal is van dolga, kényes, hetyke, csípős nyelvü, szinte
kielégíthetetlen, gőgös, gazdag parasztasszonyokkal, akkor mindezekre a
tulajdonságokra tízszeres mértékben van szüksége. Matyi, a kis Matyi
egyszerűen csodákat művelt ezen a téren; ha szabad ezt a szót használni:
kereskedősegédi zseni volt. A kunszállási boltokban nincsenek szabott
árak, a segéd ügyességétől függ minden, – Matyi minden árat megkapott. A
nehéz, kényes parasztasszonyok dupla pénzt fizettek Matyinak azért, amit
a szomszédban rendes áron megkaphattak volna. Matyi mindenkit ismert,
Matyi mindenkiről tudta, mennyi a pénze, ki a menye, mi a baja, mit hall
szívesen, minek örül, min nevet, meddig szabad vele elmenni a
bizalmaskodásban, Matyi mindig talpon volt, mindig jókedvü volt, Matyi
mindig visszavágott, Matyit mindenki szerette, Matyi hallatlanul
föllendítette az apja üzletét.
Az élet így szép volt, változatos és mulatságos; de mikor a huszadik
évét elérte, akkor Matyi egyszerre furcsa vágyódásokat kezdett érezni.
Nem szerelmi vágyódásokat; Matyi megelégedett azokkal a sikerekkel,
amelyeket ebben az irányban rendes vevőinél elért: más vágyódásokat
érzett Matyi; csendes nyári délutánokon, mikor a föllocsolt hüvös boltba
órák hosszat nem tévedt be vevő és amikor Matyi regényeket olvasott,
valósággal kínozták ezek a vágyódások; cselekedni akart, tenni akart
valamit, valami különöset, valami hősieset, valami nagyot és bátrat, ami
elképessze és tiszteletre birja az embereket. A kunszállási utcán
azonban vastagon és puhán hevert a szürke por, a Mátrának tiszta estéken
is csak a körvonalait lehetett látni, a Tiszát csak sejteni lehetett
valahol a messzeségben, vigasztalanul egyszerü, lapos, poros és békés
volt egész Kunszállás. Matyi farkaskalandokra gondolt néha; máskor arra
gondolt, hogy áradáskor élete kockáztatásával a vízből menthetne ki egy
szép, szőke urileányt… de azonkívül egy szegény özvegyasszony egyetlen
leányát is; Matyi arra gondolt, hogy hősiesen szembeszállna a
támadókkal… hogy nagylelkűen megvédené az üldözöttet… De Kunszálláson
nem üldöztek senkit, Kunszálláson nem voltak támadók, akikkel szembe
lehetett volna szállni, nem volt hegy, nem volt folyó, nem voltak
farkasok, már azt a huszársvadront is áthelyezték, amely pár évig szinte
minden vasárnap véres verekedéseket vívott a kunszállási korcsmákban a
kunszállási parasztlegényekkel, – Kunszálláson nem volt romantika,
Kunszálláson nem lehetett hősnek lenni. Pedig akkor kezdett a Matyiék
boltjába járni Rácz Angela, a Rácz Dávid tizenhatéves leánya, aki télen
az angol kisasszonyoknál volt Egerben, nyáron pedig akvarell-képeket
festett.
Szerelem? – nem, szó sem volt itt szerelemről. Matyi egy kissé magasnak
is érezte az Angela társadalmi állását. – Rácz Dávid bérlő volt, ő pedig
csak kereskedő. – Angelát nem is érezte magához valónak. – Angela
akvarell-képeket festett és zongorázott, – de éppen azért járult hozzá
az Angela megjelenése, hogy az ő vágyódása egyre tüzesebb és kínzóbb
legyen. Angela más világból való volt, – éppen ilyennek kellett lennie.
Angela művelt, előkelő, finom és szőke volt, – éppen ilyennek kellett
lennie. Ha Angelának volt valami hibája, hát csak az lehetett, hogy nem
volt eléggé elérhetetlen. Elérhetetlenebb lány azonban ezekben az
években Kunszálláson nem akadt, Matyi tehát Angeláért akart hős lenni,
vakmerő lenni, elkápráztató lenni.
A kunszállásiak esténként söröztek és kugliztak, esetleg térzenét
hallgattak és Matyi egyre nyugtalanabb és elégedetlenebb lett. Julius
végén azonban megváltozott valamennyire a helyzet. Jöttek a tüzek, a
gyakori, érthetetlen, veszedelmes kunszállási tüzek. Van az úgy némely
évben: forró nyáron egyszerre csak eljön a tüzek évadja; hol itt, hol
ott gyúl ki egy zsúppal fedett ház, minden másod-harmadnapra esik egy
tűz – ha szél van, a félváros leéghet – és sohasem lehet megtudni,
véletlenül támadt-e ez a tűz-sorozat vagy gyujtogató dolgozott. A tűz
azonban elpusztíthatja a félvárost és amikor Kunszálláson a toronyban
kezdik félreverni a harangot, akkor minden épkézláb ember rohan a tüzet
oltani és mindenki tartozik is az oltásban segíteni. Az utcán
megállítják a kocsikat és lovaikat befogják a szivattyu elé, vagy a
vizet hordó lajtos szekerekbe; aki nem akar segíteni, azt a csendőrök
puskatussal hajtják a szivattyu mellé. Kunszálláson tíz éve megalakult
már az önkéntes tüzoltóság. A tüzoltóság sokat gyakorlatozott, májusban
majálist rendezett, a főparancsnoki állás nagy dísz volt, a jobb
társadalmi helyzetü és kényesebb izlésü kunszállásiak azonban nem
szívesen léptek be az önkéntes tüzoltóságba.
Az önkéntes tüzoltók uniformist hordtak: a mellükön ez a két betü
állott: Ö. T. Ez természetesen azt jelentette, hogy önkéntes tüzoltó. A
kunszállási humor azonban így olvasta a két betüt: ökör, tinó… A
kényesebb izlésü kunszállásiak nem szívesen léptek be az önkéntes
tüzoltók közé.
Matyi sem lépett be. Hanem mikor tűz van, – az egészen más. Ha a
fülledt, forró nyári délutánba egyszerre kezdtek belekongani a félrevert
harangok, akkor Matyi egyetlen ugrással kiszökött a pult mögül, ahol
ilyenkor nem valami kényelmes fekvőhelyet rendezett be magának, egy
másik szökéssel kint volt az utcán, már fogta ki a lovakat, már fent ült
a tüzoltó-kocsin, ha ugyan – diadalmaskodva és gúnyos jóindulattal – már
ott nem várta a tüzoltókat, esetleg végzett munka után, a tűznél. A
tűznél, ott hatalmasan dolgozott Matyi. Nem a szivattyunál, – az
parasztnak való munka. Nem a csőnél, – azzal játszanak a suszterek és az
asztalosok, akik fölrántották magukra csirizes és enyves nadrágjukhoz az
Ö. T. jelzésü bluzokat. Hanem ott a tűznél, szemtől-szembe vele, bent a
házban, vagy fent a tetőn. Ide a vedreket, – neki a tűznek. Ide a
kampókat, – lerántani az egész, égő zsúpfedelet… Föl a szomszéd tetőre,
– ott vigyázni, hogy visszaverjük a támadást. Neki a gerendának, –
csákánnyal összetörni, ha oltani nem lehet. Ez derék munka; ide ember
kell; és nem kell hozzá olyan bluzokat sem fölvenni, amelyeken Ö. T.
betü áll.
Rongyos, sáros és kormos lesz ettől a munkától az ember, de Matyi annál
boldogabb volt, minél rongyosabb, sárosabb és kormosabb lett. Mikor a
tűznek vége volt és mikor már csak az Ö. T. jelü suszterek és asztalosok
piszmogtak a kormos romokon és amikor Matyi megvetően otthagyta az egész
ügyet és a közelben ilyenkor rendesen összegyűlt intelligencia előtt
közömbös nyugalommal, egyszerü hősiességgel, tépetten, rongyosan,
kormosan elvonult, akkor néha hősnek érezte magát. Hiszen fenyegető
veszedelmekről voltaképpen nem igen volt szó; a veszedelem csak az volt,
hogy leég egész Kunszállás; a kunszállási házak és a kunszállási
tüzoltótechnika alig adott módot nagy kockázatokra; de megvolt a
veszedelem lehetősége, megvoltak a külsőségei, megvolt a szembeszállás,
a bátorság, megvolt a rongyos ruha és a kormos arc… Aki itt megállta a
helyét, annak igazán csak a nagy veszedelem hiányzik hozzá, hogy hős
legyen. Matyi közömbös nyugalommal vonult el az egybegyült intelligencia
előtt, amelynek soraiban ott volt Angela is. A nőegylet mulatságán ő nem
kérte táncra Angelát, – nem illett volna – de Angela nőválaszkor
fölkérte őt. A tüzekről és az oltásról beszélgettek.
Ez a szép nyár azután elmult, Angela visszament Egerbe és Matyi várta a
következő nyarat. A következő nyáron Angela hazajött, Matyi pedig várta
a tüzeket. De a tüzek nem jöttek. Van ez így: egyik nyáron csodálatosan
megszaporodnak a tüzek, – nem tudni mért – máskor egész nyáron nem
gyullad ki egyetlen kazal, egyetlen viskó sem. Ez ilyen tüztelen nyár
volt. Matyi délutánonként elepedve várt a boltban, türelmetlenül
fetrengett nem éppen kényelmes fekvőhelyén, járt-kelt, mint az oroszlán
a ketrecében, – a harangot nem verték félre. Matyi őszintén vágyódott a
tűz után, nyiltan, becsületesen tüzet akart; – a tűz nem jött. Matyi
remegett a türelmetlenségtől; minden romantikus hajlandósága vadul
ágaskodott benne, a vásártér összes emlékei nyugtalankodtak és
lázadoztak a szívében, – tűz nem volt. És nyár végén megint táncolt
Angelával és most alig tudtak miről beszélni. És Angela föltünően hideg
volt hozzá; egykori barátaival – vakációzó jogászokkal – mulatott és
hidegen, idegenül, sőt a Matyi érzése szerint kicsinylően bánt vele.
Ez magában véve is elég baj volt, de jött még nagyobb baj is. Szeptember
elején déltájban – szokatlan időben – egyszerre csak félreverték a
harangot. Matyi a boltban kigyuló arccal kapta föl a fejét, egy
szökkenéssel kint volt a boltból és három perc mulva ott volt a tűznél.
A tűzben nem telt igazi öröme: egy félszer égett, az egészet szinte
szétverték már a parasztok, mire odaért; neki alig jutott már munkája.
De ami munka még hátra volt, azt annál több dühvel végezte el.
Nekivágott a nyomoruságos deszkáknak; csak úgy porzott minden a csapásai
alatt; fölbőszülten, fanatikusan dolgozott; szerette volna, ha mindaz,
amit elolt, még egyszer fölgyúlik, szerette volna a szomszéd házat
fölgyujtani, a parasztok és a tüzoltók – Ö. T. – csodálkozva nézték,
hogy még mindig nem hagyja abba.
Végre kielégítetlenül, boszusan, fanyar kedvvel abbahagyta a dolgot.
Indult hazafelé. Az intelligencia, amely előtt el kellett mennie, már
oszladozóban volt, de Angela – Matyinak megdobbant a szíve – még ott
állott az utcán és beszélgetett egy jogásszal, Matyi régi barátjával.
Matyi elment előttük és megemelte a kalapját. Angela bólintott. A jogász
nevetett és megszólította Matyit:
– Matyi, honnan jösz?
Matyi csodálkozva nézett rá. Hogy lehet ilyet kérdezni. Hát nem látja?
– A tűztől – felelte nyugodtan és méltósággal.
A jogász nevetett és odafordult Angelához.
– Hát nem megmondtam! – szólt nevetve.
– Mit? – kérdezte Matyi.
– Megmondtam Angela nagysádnak, – felelte a jogász – hogy nincs olyan
sparherd, amelytől te nyakig kormosan ne jönnél vissza.
Matyinak elállt a szive verése. Tudta, hogy mit jelent ez a tréfa;
tudta, hogy egykori barátai azzal gyanusítják: szándékosan rongyolja meg
a ruháit a tüzeknél és erővel kormozza be magát. És ami a legszörnyübb
volt, most – most először – igaza is volt a gyanusításnak. Nem tudott
ellentállni a vágyának… a tűz olyan nyomoruságosan hitvány és kicsi
volt… minden hősies düh és nagylelkü harag hiába porzott el… szándékosan
tépett egyet a ruháján, jól megmarkolt egy elszenesedett fadarabot,
azután a kormos kezét néhányszor végighúzta az arcán… Életében most
először; soha eddig; a hősiesség kormos jelmezét eddig mindig
hősiességgel szerezte meg, nem csalással.
Megállott a szive verése. A feje elborult. Egy nagy szót most! Egy
kegyetlen visszavágást! Egy hősies gesztust! A keztyüjét az arcába vágni
ennek a gyáva fickónak… Sem szó, sem mozdulat nem jutott eszébe. De
eszébe jutott, hogy a kaszinóban egykori barátai – a mostani jogászok –
hevesen szokták vitatni, hogy csak az érettségizett ember párbajképes és
ez a gondolat egészen gyávára és ügyetlenre bénította. Dadogott valamit,
valamit, ami tagadás volt, valamit, ami kihivás akart lenni; de maga is
érezte, hogy szánalmas és nevetséges, amit mond. Kábultan és
összezúzottan, megverve indult tovább.
Angela nemsokára megint elutazott. Matyinak rettenetes tele volt. Soha
így nem marcangolta magát egy megváltó gondolatért; valami csodálatosan
nagy és hősies cselekedet tervéért, amely mindent elmosson, mindent
jóvátegyen, amelynek a híre Angeláig eljusson. A kunszállási tél puha,
csendes és lomha volt és neki semmi sem jutott eszébe. Kunszálláson nem
lehetett hősnek lenni. Jött a tavasz, jött a nyár és Matyi ismét
reménykedni kezdett. Angela megint itthon volt – most már nem is megy el
többé – és Matyi fölébredő életkedvvel, acélos bátorsággal, feszülő
izmokkal várta a tüzeket. Elmult junius, elmult julius, elmult augusztus
és nem volt tűz. Egyetlenegy sem. Megint tüztelen nyár volt; Angela
közömbösnek látszott és Matyi újra tompa kétségbeesésbe merült.
Szeptember végén egy csendes őszi estén azonban kigyulladt az öreg
Gombócz istállója és cselédháza. Az öreg Gombócz kezdett az üzlettől
visszavonulni, gazdálkodásra adta magát, lovakat vett, istállót
építtetett… Kigyult az istálló és a cselédház és nagy volt a veszedelem,
mert a cselédház közelében ott volt a nagy ház is és ha az égni kezd,
akkor a tűz nem áll meg a szomszéd utcáig. Az istállóban pedig ott
voltak a lovak és a tehenek; és valami gyenge szellő is fujdogált…
A kunszállási templom tornyában hol tompán, hol ingerülten kongott a
harang, a tüzoltók rohantak a tűzhöz, de mire odaértek, Matyi már ott
volt. És Matyi ezuttal csodákat művelt. A tűz köré – minthogy este
senkinek sincs dolga – odagyűlt egész Kunszállás és így mindenki
láthatta Matyit. Matyi az egyik percben az égő tetőn volt, a másik
percben már a nagy ház tetejét locsolta; az istállóból maga vezette ki
az állatokat, azután maga szakított le egy palánkot, amely útban volt;
Matyinak ezer keze volt, Matyinak több ereje volt, mint száz más
embernek; Matyi volt a legbátrabb, a legügyesebb, a legvakmerőbb. És
amikor a veszedelem félig-meddig megvolt már fékezve, akkor a kocsisné
egyszerre sivítani kezdett és üvöltő jajgatással kezdte keresni
Pistikét. Pistike a fia volt és természetesen bent maradt az égő házban,
ahonnan minden kis csirkét gondosan kimentettek már. Pistike ott aludt
bent valahol; nyilván a kamrában. A kocsisné be akart rohanni a házba,
de a férfiak lefogták. A tűz elalvóban van, de az izzó tető mindjárt
beszakad. Asszonynak nincs bent helye. Férfi menjen be. De ki? Csak egy
másodpercig lehetett habozni, mert Matyi már ott volt. Széttaszította az
embereket és a megszenesedett küszöbön át egy ugrással bent volt a fojtó
füsttel teli házban.
Kint nagy csend támadt. Segíteni most már nem lehetett; várni kellett; a
lélekzetet lehetett csak visszafojtani… Kint nagy csend volt. Az emberek
vártak. Eltelt egy perc, két perc. Kint kiabálni kezdték, hogy Matyi
elájult bent a füstben, menjen utána még egy ember, de ugyanakkor
ropogni kezdett az izzó tetőzet is. „Menjen be valaki.“ „Nem szabad
bemenni.“ A tömeg ideges lett, tombolt, ordított, rémülten veszekedett;
a tető behajlott, roppant egyet, bezuhant; láng és sziporkaforgószél
csapott föl; az utcán állók följajdultak, de a közelben állók ujjongani
kezdtek, mert az utolsó félmásodpercben megjelent Matyi az ajtóban és a
karján volt Pistike. Matyi kilépett, a tömeg ujjongott, általános, nagy
örömriadal támadt. Matyi lépett egy párat, átadta a gyereket anyjának,
azután szédülve nyúlt a fejéhez és összeesett.
Hamar magához tért és az ébredése szép volt. A tömeg még ott volt
körülötte; mindenki vele foglalkozott, őt magasztalta, őt dédelgette.
Ott volt Angela is és ő buzgólkodott legjobban az eszméletre térítésén.
Matyi kábultan csókolta meg a kezét és Angela engedte. Ez volt Matyi
életének a legszebb félórája.
A következő napok is szépek voltak egészen addig, míg egy nagyon rút nap
nem jött. Ezen a rút napon Matyit elfogták. Elfogták, letartóztatták,
mert alaposan gyanusíttatott azzal, hogy ő maga gyujtotta föl a
cselédházat és az istállót. Itéletre azonban nem került a sor. A ház nem
volt biztosítva, – az öreg Gombócz szerencsére makacs ellensége volt a
biztosításnak – kára végre csak neki volt. Matyi hősiesen is
viselkedett; ezek az okok és az öreg Gombócznak sok-sok pénze elérte,
hogy Matyit hamarosan megint szabadlábra helyezték.
Matyi ekkor nagyon megtört ember volt. Ő maga körömszakadtig tagadta a
gyujtogatást; az keseríti el, – mondta – hogy az emberek ilyen aljas
gyanusításokra képesek. Nagyon megtört ember volt ekkor Matyi és évekig
tartott, amíg ismét a régi, jókedvü, lelkes Matyi lett. Angelát évekig
kerülte és úgy látszott, hogy az Angela kegyelmét is végképpen
elveszítette. Az évek azonban multak és Angela még mindig leány volt.
Kunszálláson olyan kevés volt a fiatalember, Rácz Dávidnak öt rossz
termése is volt egymásután… az ötödik évben Matyi egyszerre csak járni
kezdett Angelához. Nehezen melegedtek össze; Matyira a büszkesége rótt
bizonyos tartózkodást, Angela pedig nem tudott még lelkesedni Matyiért.
Végre azonban suttogva és összebujva beszélgettek és egy este sötétben –
miután egy csókkal eljegyezték egymást – Angela így szólt:
– Azt mondd meg, te tetted-e?
Hosszu hallgatás jött, azután Matyi suttogva felelte.
– Igen. Érted tettem…
Félt, hogy Angelát elhidegíti magától a vallomásával; de Angela már
ismerte és értette őt. És huszonöt éves volt.
– Értem? – mondta borzongva. – Bátorság kellett hozzá…
– Óh, – mondta Matyi fölmelegedve – ez még semmi. Ahhoz kellett
bátorság, hogy olyan sokáig bent maradjak a házban…
Angela nem értette egészen. Matyi magyarázta: