irtózatosan különös, valami szörnyű szomoruságu, valami égrekiáltóan,
siratnivalóan nevetséges dolog történik. A szomszédok már csodájára
jártak Brigittának és Pacséry Florián ekkor végre elhivatta Korn
doktort. Korn doktor megvizsgálta az ötéves Brigittát, alaposan,
gondosan, tudományosan megvizsgálta, azután csöndesen vonogatta a
vállát.
– Nem lehet segíteni? – kérdezte kétségbeesve Pacséry Flórián.
– Nem, – felelte Korn doktor. – Itt a természetnek olyan tévedésével
állunk szemben, amely tudományos szempontból egyike a
legérdekesebbeknek, de amellyel szemben a tudomány tehetetlen.
Korn doktor elment és Pacséry Florián vérző szívvel, vonagló szeretettel
és reszkető irtózattal nézett Brigittára. Ráchel azonban, akit ekkortájt
már kerülni kezdett a kunszállási ifjuság, haragosan toporzékolt.
– Szamár ez a doktor! – mondta. – Mit tudnak ezek a kunszállási
doktorok! Én fölviszem Pestre.
Ebbe Pacséry Florián is beleegyezett. Ráchel harmadnap fölvitte
Brigittát Pestre, hogy megmutassa az egyetemi tanároknak. Ráchel fölment
Pestre; azután soha többé nem jött haza Kunszállásra.
Előbb izgatott levélváltás folyt közötte és Pacséry Florián között. Az
első levélben Ráchel az írta, hogy Brigittán az egyetemi tanárok sem
tudnak segíteni, de ott tartják pár napra, hogy tanulmányozzák. A
második levélben azt írta, hogy Brigitta valóságos kincs; már több
ajánlatot is kapott mindenféle vállalkozóktól; utaztatni akarják
Brigittát, több pénzt lehet vele egy év alatt keresni, mint amennyit a
tanitói fizetés Kunszálláson tíz év alatt kitesz. Jöjjön tehát Pacséry
Florián is… Pacséry Florián erre fölháborodott és tiltakozó levelet írt.
Ő tiltakozik ez ellen, az ő gyerekét nem fogják mutogatni. Ráchel
visszaírt, hogy ne legyen ostoba, ne játssza el a szerencséjüket; örökké
ott akar talán penészedni Kunszálláson?… Pacséry Florián ismét
tiltakozott, apai hatalmával fenyegetőzött. Erre még egy levél jött
Rácheltől. Ebben a levélben Ráchel megírta Pacséry Floriánnak, hogy: 1.
ő ostoba tökfilkó; 2. Brigitta nem is az ő gyereke; 3. hogy ő – Ráchel –
Brigittával már el is utazott Budapestről Amerikába.
Nem valószinü, hogy Ráchel csakugyan mindjárt Amerikába utazott volna
el. De Budapestről elutazott. És ha nem utazott volna is el, Pacséry
Floriánnak akkor sem lett volna most már ereje a jogait érvényesíteni.
Brigitta nem az ő gyereke… Ennek voltaképpen örülnie kellett volna.
Valami halvány és bánatos örömet érzett is az első napokban. De azután
egyre bizonyosabbnak látta, hogy az asszony hazudott. Brigitta mégis az
ő gyereke. De visszakövetelje? Micsoda irtózatos öröm volna ez a
viszontlátás? Milyen megmérgezett szeretet ez az ő szeretete? És hátha
mégsem az ő gyereke?
Pacséry Florián nagyon szomorú, züllött és piszkos ember lett ezentúl.
Verseket nem írt többé. Hanem rettenetesen ivott; és ha berugott, akkor
ordított fájdalmában. A lelke megzavarodott; nem értette a világot; nem
tudott elhelyezkedni a világban. A kis parasztgyerekeket, akiket
tanitott, keservesen verte; éjszakánként berugva ordított fájdalmában és
gyakran az árokból szedték föl.
Oláh Kázmér a barátja maradt és vele ivott, de Oláh Kázmér birta az
italt. Oláh Kázmér dolgozott, gyarapodott, szerzett az ivás mellett és
később ő tartotta itallal Pacséry Floriánt. Pacséry Florián átivott
tizenöt évet, de ekkor már el akarták csapni, mert tulságosan verte a
gyerekeket és mindennap az árokból szedték föl. El akarták csapni és
Oláh Kázmér igérte, hogy ő magához veszi és holtig ellátja itallal.
Erre azonban nem került rá a sor. Oláh Kázmér elvitte Pacséry Floriánt
tavasszal Szolnokra, a tavaszi vásárra. A vásáron cirkusz volt, komédia:
mindenféle mutatványos bódék. Az egyik bódéra ki volt írva: „Szilvia
hercegnő, a szakállas hölgy“. Pacséry Florián, aki italtól elborult,
véres szemmel ténfergett a vásárban, bebódult ide. Nem tudott
ellentállni az irtózatos, ingerlő kiváncsiságnak; és a bódéban kivágott,
fekete selyemruhába öltözve, egy asztal mellett ülve, legyezővel a
kezében csakugyan meglátta Brigittát. A kövér asszony, aki festett
arccal a kasszánál ült, Ráchel volt.
Pacséry Florián elborult, véres szemmel sokáig bámulta Brigittát, azután
hazament a fogadóba és egy kötőfékre, amelyet a kocsijukról vett le,
fölkötötte magát.
Gábor és Brigitta.
Dobozi Gábor fatelepi fölvigyázó fegyvergyakorlatról hazaérkezik
Kunszállásra. Már a vonaton, Nagytelek tájékán furcsa híreket hallott; a
kunszállási állomáson pedig találkozik és néhány szót vált komájával,
Csik Lőrinc fuvarossal, úgy hogy amikor kilép az állomási épületből,
elsötétült arccal kapja a vállára régi katonaládáját és a magas
nyárfasorban komoran indul a város felé. A feje fő és forr, a szívében
árad és hánykolódik a keserűség, a lába szinte rugja a földet és
hatalmas állkapcsa kemény szavakat rág.
Hazaérkezik. Az asszonyt, Brigittát, aki sivalkodva szalad elébe,
elhárítja magától; a ládát bevágja a sarokba; néhány recsegő kérdést
intéz az asszonyhoz, az asszony peregve, de sápadtan felel, Gábor pedig
megfordul és megy át az ügyvédhez. Az ügyvéd jóindulattal fogadja.
– No mi az, Gábor?
Gábornak elfacsarodik az arca a keserűségtől, de azután összeszedi
magát, kihúzza magát: nyugodt, elszánt, csendes és méltóságos.
– Tekintetes úr, – mondja halkan, de keményen – tessék megcsinálni, hogy
a törvény engem elválasszon az asszonytól.
– No, Gábor, megbolondult?
– Inkább most jött meg az eszem.
Az ügyvéd kérdezősködik és Gábor szépen, rendben – sorjában, úgy, amint
Nagytelektől a kunszállási állomásig hallotta – elmond mindent. Az
öregasszonyok, akikkel együtt utazott, még – úgy tetszett – csak üresen
járatják a szájukat; csak rágják az asszonyt, mert dagad az epéjük az
írígységtől; de a komája, Csik Lőrinc már a részleteket is tudta és nem
habozott neki pontosan elmondani. Az történt, hogy átjött ide Pélyről
egy Dobozi-gyerek, rokon-fiú, Péter, a kevély Dobozinak a fia. Fáért. A
fatelepen megrakodott, de mikor indulóban volt hazafelé, nagy zivatar
tört ki. Vagy talán nem is volt olyan nagy az a zivatar, csak Péter
akart itt maradni. Hát itt maradt. A két lovát beállította az istállóba,
ő maga – mondta – majd ellesz valamelyik szin alatt. De nem úgy lett.
– Hanem?
– Hanem bekéredzett este Brigittához. Azzal, hogy süssön neki Brigi
valamit, aztán majd kimegy aludni a színbe.
– No? És? Ez még nem olyan nagy baj.
– Nem is. Az a nagy baj, hogy vacsora után sem ment ki. Reggelig nem
ment ki… a csontját az íz rágja darabokra!… Reggel bujt ki a házból,
tudja a tekintetes úr, itt van a ház éppen a fatelep mellett, – reggel
bujt ki álmosan, kócosan… csak az nem látta, aki nem akarta.
Nagy hallgatás. Hm, hm. Az ügyvéd forgatja a szájában a szivart,
nyálazza, a leveleit összetapasztja.
– Hát nézze csak, Gábor, ebből még nem bizonyos, hogy… Hátha nem
töltötte azért az egész éjszakát odabenn az a Péter.
– De hiszen, tekintetes úr… éppen elég volna nekem a féléjszaka is. De
meg… az asszony nem is tagadja.
– Mit nem tagad?
– Hogy Péter bent töltötte az éjszakát. Azt mondja, megesett rajta a
szive, csunya, nagy zivatar volt… a kutyát is szánta volna kikergetni.
Az ügyvéd elfordul, hogy Gábort meg ne bántsa a mosolygásával. Látja az
egész jelenetet… az eleven, piros, csinos, keményhúsu Brigittát, amint
vacsorát főz, amint azután előbb csak annyit enged meg a könyörgő
Péternek, hogy hát ne menjen ki ebbe az égiháborúba… látja az egész örök
komédiát. – Visszafordul Gáborhoz:
– Hát Gábor, azután jól meggondolta ezt a dolgot?
– Meg én, tekintetes úr.
– Féléves házasok. Szép asszony ám Brigitta, jó, derék asszony. Kár
érte. Maga nagyon szerette.
– Az igaz, tekintetes úr – mondja Gábor komoran.
– Nézzen csak bele a szivébe, Gábor: szereti maga még most is.
Gábor megcsóválja a fejét:
– Azt már nem.
– No, gondolja meg, Gábor.
– Nem kell az az asszony, tekintetes úr, se testemnek, se lelkemnek.
Az ügyvéd még kapacitálja Gábort, de Gábor keserűen végét veti a
dolognak.
– Hát csinálja a dolgot a tekintetes úr, igen vagy nem?
– Csinálom, Gábor, ha ragaszkodik hozzá.
– Megfizetek én becsületesen.
– Tudom, Gábor. Hát ha ragaszkodik hozzá…
– Ragaszkodom.
Gábor menni készül. Az ügyvéd megkérdezi:
– Hát hová megy most, Gábor?
– Hová? Haza.
– Haza? De tudja-e Gábor, hogy maga nem igen mehet most haza.
– Nem mehetek?
– Hiszen menni mehet, de vigyázzon csak ide, Gábor: aludni nem alhat
otthon.
– Nem?
– Nem. Nem élhet az asszonnyal. Mert, látja, Gábor, ha beadjuk a
válókeresetet és ha bizonyítani is tudjuk a házasságtörést, ha az
asszony nem is tagadja le a dolgot…
– Nem tagadja az le. Már olyannak nem olyan.
– Hát ha bizonyítani is tudjuk a házasságtörést, – a törvény megkivánja,
hogy a válni kivánó fél azután, hogy tudomást szerzett a
házasságtörésről, ne éljen együtt a másik féllel.
– Megkivánja?
– Meg.
Gábor elgondolkozik. Furcsa egy törvény.
– Miért?
– Mert ha tovább is együtt él vele, ha csak egyszer is… szóval azt a
törvény úgy tekinti, hogy a sérelmet szenvedett fél megbocsátott. Az azt
jelenti, hogy a házasélet igenis folytatható, hogy a házasfelek azért
mégis csak kellenek egymásnak. Hát gondolja meg, Gábor…
Gábor a fületöve mellé emelte a kezét, azután elszántan lesuhint vele:
– Meggondoltam. Mondtam már: nem kell se testemnek, se lelkemnek.
– Nézze csak, Gábor, nem olyan példátlan eset a magáé. Megtörtént az
már…
Gábor félbeszakítja az ügyvédet:
– Tudom én, tekintetes úr. Ne is mondja nekem. De nem vagyok én olyan,
mint a többi kunszállási paraszt. Pesten voltam én katona… ujságot
olvasok… van nekem az én becsületem olyan drága, mint akárkinek a magáé.
Nem vagyok én már paraszt… hogy vegyem ilyenkor a somfabotot és
végigverjem az asszonyt, azután meg odabujjak hozzá.
Elbúsultan lógázza meg a fejét:
– Én nem verem az asszonyt. Én nem iszom le magamat. De nem is kell
azután én nekem. Nem én nekem. Csinálja meg, tekintetes úr.
– Hát ahogy akarja, Gábor. Jőjjön be majd holnap… vagy inkább
holnapután; aláirni.
– Igenis.
– No, Isten áldja meg, Gábor.
– Istennek ajánlom.
Gábor megy hazafelé. Amikor a házuk mellett elmegy, a keserü
keménységéből valami csendes, furcsa, kényelmetlen szivszorulás lesz. De
feszesen elmegy a ház előtt és betér a fatelepre. Itt nagy szükség van
már rá; a fa nehéz tudomány, számolás, olvasás, mértékek tudása, jó
emlékezet kell hozzá; más az ácsoknak való fa, más az asztalosoknak való
fa, – amíg Gábor a nagygyakorlaton izzadt, ezer volt itthon a baj.
Gábor késő estig el van foglalva. Este nincs már dolga, de még húzza az
időt. Jár-kel, szigorúan vizsgálódik, mintha rendre akarná inteni a nagy
fatömegeket. A deszkapiramisok és a szálfa-dombok kötelességtudóan
tornyosodnak és sorakoznak előtte, Gábor szigoru szemöldöke alól azonban
vak szemmel nézi őket és nem lát belőlük semmit. Sötét este van, amikor
keményen sarkon fordul és megy a ház felé. A háznak világos az ablaka és
a nyitott konyha messziről árasztja a vacsoraszagot.
Gábor bemegy a konyhába. A konyhában ott van Brigitta. Gábor rá sem néz;
az asszony köszön; ő nem válaszol. Megy be a szobába, leakasztja a
bundáját, egy hosszu lélegzetet vesz és indul kifelé. A konyhában áll
Brigitta és várja. Gábor most sem néz rá; az asszony megrebbenve
kérdezi, hová megy.
– Lefeküdni. Odakint alszom.
Veszi a kését, megy a szalonnához, a szalonnából kanyarít egy darabot, –
az az övé – kenyeret is vág. Indul kifelé. Az asszonynak könnyes a
szeme.
– A vacsorámat csak megeheti – mondja reszkető hangon.
Gábor ránéz az asszonyra, azután elfordítja a fejét. Olyat fog mondani,
ami nagyon fáj:
– Nem kell nekem. Utálom én még a kezed főztjét is.
Brigitta sírni kezd. Gábor megfordul és kimegy. Egy fészer alatt levágja
a bundáját a földre, azután rávágja magát a bundára és nézi az eget. Az
égen ezüstös szélü fekete felhők úsznak. Gábor sokáig nézi őket, azután
aludni próbál, de keservesen, sokáig hánykolódik, amíg végre elalszik.
Másnap nyugtalanul várja az estét. Fáradt és összetörődött; rosszul
aludt; a ruhájából harmadnapja nem volt kint; ha szalonnára csak gondol
is, undorodik; a szivét újra meg újra megrohanja valami furcsa
elszorulás; a haragja háborog, ha arra gondol, ami történt, de ha a ház
felé néz, hidegen is, melegen is borzong a teste. Este ingerülten járja
végig a fatelepet, a szikrázó tekintete alatt ijedten lapulnak meg a
deszkák; sötét este van és ő minden ok nélkül, gyors járással már
háromszor fölmérte az egész telepet, a talpa izzik és a térde reszket, –
kövér esőcseppek hullanak a kezére és az arcára; ellegyinti őket, mintha
legyek volnának; az esőcseppek azonban makacsul zizzennek le rája;
haragosan megfordul és indul a ház felé. Kivágja a lábát, hogy csak úgy
porzik a lába alatt az esőszántotta föld.
A ház ki van világítva és messze árad ki belőle a vacsoraszag. Brigitta
a konyhában. – Gábor elbúsultan neki a szalonnának. Azután kifelé.
De lassu a fordulása és nehéz a mozgása. Az asszony alázatos
pillantással néz föl rá. Remeg a szája.
– A vacsorámat – mondja reszketve – mégis megehetné. Én csak megfőzöm
azért…
Gábor földre szegzi a szemét és a homloka ráncot vet. Az asszony elbőgi
magát:
– Csak azt ne mondta volna, hogy utálja a kezem főztjét…
Gábornak megesik rajta a szive. Ránéz, azután hirtelen újra a földet
nézi. Brigitta sir, mint a záporeső, jajgat, hogy a kő is megsajnálná.
Gábor áll. Nem tud megszólalni. Brigitta keseregve ingatja a fejét.
– No – mondja Gábor.
Brigitta reménykedve néz ki a kötője mögül.
– Hozzam? – kérdezi megrendülve.
– No! – mondja Gábor.
Brigitta villámgyorsan megmozdul; serdül-fordul, térül-perdül; az
asztalon a vacsora. Gábor leül melléje. A vacsora ízlik neki. Nem szól,
nem néz föl a tányérjáról. Brigitta is leül, de nem eszik; a széket
elhúzta az asztaltól és alázatosan nézi Gábort.
A vacsorának vége. Gábor nyujtaná még, de nem lehet. Vége. Eltolja a
tányért maga elől; körülményesen készül kifelé. Az asszony aggódó,
csillogó szemmel nézi a készületeit. Gábor nyakába kanyarítja a bundát
és indul. Kint zuhog az eső és zeng az ég.
Gábor az ajtónál van már, mikor az asszony elsikoltja magát:
– Jézus Máriám… csak nem megy ki ilyen időben.
Gábor megáll; visszanéz rá.
– Ki én – mondja.
Az asszony szörnyüködik; Gábor megcsóválja a fejét:
– Nem lehetek én veled egy fedél alatt.
Megint megindul; most csakugyan kimegy már, ha nem történik valami.
Brigitta egy másodpercig habozik, alázatossággal próbálkozzék-e megint
vagy pattogással, azután derekára csapja a kezét és fölcsattan:
– Ejnye, a… Hát olyan asszony vagyok én, akivel nem lehet egy fedél
alatt lenni?
Ömlik belőle a szó. Gáborban jóleső méreg dagad föl, megfordul és azt
feleli:
– Olyan vagy. Majd megmondom, mi vagy. Majd megmondom én, mit tettél.
– Mondja meg kend, ha tudja.
Gábor megmondja. Az asszony dacosan néz vele farkasszemet és boldogan
ingerli:
– Hát ha én olyan asszony vagyok, maga meg olyan ember, aki itthagyja a
féléves feleségét. Minek hagyott itt! Minek ment el?
Gábort meghökkenti és boszantja ez a tudatlanság.
– Nem jószántomból mentem én – feleli mérgesen, – _Ha_ behíjják az
embert, _ha_ viszik az embert. Komisz asszony az, aki azt a négy rongyos
kis hetet…
Brigitta a szavába vág, szájaskodik, nyelvel, vadítja. Gábor elkiáltja
magát:
– Az kéne neked is, hogy jól végigverjenek. Laposra.
Brigitta fölkapja a fejét, kigyúl a szeme.
– Azt próbálja meg – kiáltja boldogan.
Gábor még nem mutat hajlandóságot.
– Hozzám ne merjen érni, – sziszegi Brigitta kihivóan – meg ne üssön, de
egy ujjal se…
– Tízzel is, lyányom, ha akarlak.
De nem nagyon akarja. Brigitta tüzeli, lázítja, vadítja, míg végre Gábor
a somfabot után nyul.
– Ejnye, a mindenségedet, még meg is öllek, ha akarlak.
A kezében a bot, de legjobban szeretné abbahagyni a dolgot; egyetlen
kérő szóra abbahagyná, de Brigitta nem engedi. Odahelyezi magát elébe,
hadonászik, kötekedik, csufolódik, fenyegetőzik; Gábort elönti a méreg
és végighúz rajta egyet. Most már nem lehet abbahagyni. Brigitta
sikoltva omlik össze, de nem felejti el jajgatás közben tovább
bőszíteni. Gábor pedig föllobbanva, de gyorsan lohadó lelkesedéssel,
meggyőződés nélkül elveri.
A verés után Brigitta összekuporodottan nyöszörög, Gábor pedig
zavarodottan nézi.
– Megölt, megölt – nyöszörgi Brigitta.
Gábor nem tudja, mihez fogjon. Végre elbúsultan nyul a bunda után. Az
asszony megrezzen.
– Azt se mondja, hogy Isten áldjon – szól gyorsan. – Hát olyan nagy az
én bűnöm? Egy jó szót csak szólhatna, ha már halálra vert.
Gábor habozik.
– Aztán maradhatna azért idebent – mondja az asszony. – Mit megy ki
ilyen időben?
Kint zuhog az eső és zeng az ég. Gábor hallgatja. Áll. Azután lassan
odamegy Brigittához.
– No – mondja mély hangon.
– Ne menjen ki ilyen időben – suttogja Brigitta.
Gábor nehéz kézzel megsimogatja. Leül melléje. Az asszony újra pihegni
kezd, mint aki nem tudja abbahagyni a keserves sírást. Gábor simogatja.
Kint zuhog az eső. És a ház azután elsötétedik.
Egy hét mulva találkozik Gábor az ügyvéddel. Az ügyvéd nem beszél a
dologról. De Gábor szóbahozza.
– A császár az oka az egésznek, tekintetes úr – mondja.
– A császár?
– Hát ki más? Fiatal asszony… annak ápolás kell, törődés kell, gondozás
kell… ki gondozza, ha a császár négy hétre bekivánja a fiatal házast is.
Rossz rend ez, tekintetes úr.
– Rossz, Gábor.
– De az asszony nem tehet róla. A törvényt kéne megváltoztatni.
– Azt, Gábor.
– Én megbocsátottam neki. Hiszen… nincs azért annak semmi hibája; friss
tiszta, egészséges. Majd vigyázok én ezentul rá. Csak annál jobb asszony
lesz ezután belőle.
– Biztosan az lesz, Gábor.
– Aztán szegény ember ne kényeskedjék. A pestieknek _úgy_ lehet jó, de
nekünk így jó.
Az ügyvéd bólogat. Gábor pedig egy legyintéssel befejezi az ügyet:
– Ami jó volt eddig, jó lesz ezután is. Nem kezdek én már új divatot
Kunszálláson.
Fehér Péter.
… Egy halk, hosszu sóhajtás, azután nagy és mozdulatlan csend. Fehér
Péter a kezében tartotta a felesége lesoványodott, gyenge kis kezét és
megdermedve, rémülten, mereven bámult az asszony finom, vértelen, alvó
arcára. Alszik?… Fehér Péter nem mert megmozdulni; az az érzése volt,
hogy ebben a mozdulatlanságban, ebben a rémült csendben nem történhetik
meg az a szörnyűség, az az iszonyat, amelytől két napja olyan rettegve
félt, hogy minden félórában újra föl kell ráznia az életösztönét, nehogy
összeroskadjon a didergő félelemtől. A beteg asszony most halkan és
hosszan sóhajtott egyet, azután összezárt ajakkal, lehunyt szemmel
aludt. Alszik?… Fehér Péter közelebb hajolt hozzá, végtelen óvatossággal
föléje hajolt és a lélegzetvételét akarta hallani. Mi az?… Nem
lélegzik?… Fehér Péternek elállott a szivverése. Megránduló fejjel,
segítséget keresve hátrafordult a szoba másik vége felé, ahol a doktor
állott. A doktor odalépett melléje, ráhajolt az asszonyra, azután
óvatosan kivette az asszony kezét a Fehér Péter kezéből. Pár másodpercig
vizsgálódott még, azután szomorúan és gyöngéden mondta:
– Barátom… most kell erősnek lenned…
– Meghalt? – kérdezte suttogva Fehér Péter.
Az orvos bólintott; megint nagy csendesség volt néhány másodpercig; a
halál már előbb itt volt, de a lehelletét csak most lehetett megérezni;
Fehér Péter kínlódva, halkan jajdult föl, azután megingott és leesett a
székéről.
Amikor ismét magához tért és gondolkozni tudott, akkor már a temetésre
készültek a házban. Fehér Péter még egyszer látni akarta az asszonyt, de
olyan gyenge volt, hogy nem tudott fölállni és nem tudott elmenni a
lakás másik végébe, ahol a ravatalt állították föl a halott számára.
Fehér Péter az orvost hivatta. (Ez az új orvos volt, a fiatal Korn, neki
jó barátja.)
– Lajos, – mondta neki halkan – én látni akarom… Még egyszer… Vitess be
engem hozzá…
A doktor megpróbálta talpraállítani, de a háromhónapos virrasztás, a
kéthetes rettegés és a letipró fájdalom úgy elgyengítette Fehér Pétert,
hogy összeroskadt azoknak a karjai között, akik támogatták. A doktor
ekkor megvizsgálta, aggodalmasan csóválta a fejét és megpróbálta
lebeszélni.
– Ne kivánd, Péter, – mondta neki – ne kínozd ezzel is magadat. Próbálj
inkább pihenni… szedd össze magadat… hogy legalább kikisérhesd… Azt
ugy-e nagyon akarod?
– Igen. Igen. De látni is akarom.
A doktor nem tudott vele boldogulni. Fehér Péter türelmetlenné lett,
haragos lett, maga akart intézkedni. A doktor így inkább elrendelte,
hogy a halott asszonyt hozzák be hozzá. És így megtörtént az, hogy három
embernek meg kellett fognia a koporsót, amelyben a kis halott asszony
feküdt, le kellett vennie a ravatalról és be kellett vinnie – át az
egész lakáson – abba a szobába, amelyben betegen, tehetetlenül és
összezúzottan Fehér Péter feküdt. Bevitték a koporsót a szobába és
letették – így kivánta Fehér Péter – a földre. Azután visszamentek az
ajtóba. Fehér Péter nézte a koporsóban fekvő feleségét; felkönyökölve,
száraz, nagy szemmel bámult rá, amíg a doktor be nem jött és azt nem
mondta, hogy most már elég lesz.
– Még egy percet…
A koporsó még egy percig ott maradt. A Fehér Péter szeme ezalatt lassan
megtelt könnyel; zokogni kezdett és amikor a koporsót kivitték, sirástól
elborult szemmel bámult utána. Igy búcsúzott el Fehér Péter a
feleségétől.
A temetésre ingadozva és sápadtan ment ki és hetekig tartott, amíg
annyira összeszedte magát, hogy a hivatalába be tudott járni. (Fehér
Péter aljárásbiró volt.) Ez ősszel történt és a telet, a csendes, bús
kunszállási telet úgy töltötte el Fehér Péter, mintha az élete nem is
volna már más, mint lassu és bánatos átballagás a halálba. A télen nagy
hó esett, a kunszállási utcák fehérek, puhák és némák lettek tőle, a
jókedvü és élő emberek is zajtalanul és csendesen jártak a havon; Fehér
Péter még ezt a csendességet is keveselte, kijárt az utolsó házakon
túlra, a dülőutakra vagy az országutra, ment előre gondolattalanul a
nagy havas csendességben és olyan volt és magának is olyannak tetszett
gyászruhájában, mint egy bolygó fekete árnyék a fehér havon.
Kunszálláson mulattak az emberek; a kaszinóban nagy kártyázások folytak,
három kaszinó-bál is volt ezen a télen; Fehér Péter iránt egyre
föltünőbben kezdtek érdeklődni a kunszállási lányok, de ő az
érdeklődésből észre sem vett semmit, a jókedvet és a hangosságot pedig
úgy kerülte, mint valami tisztátlan dolgot. A doktorral beszélgetett még
néha, mással beszélni sem tudott; az élete csendesen és halkan folyt
tovább és a szomoru elzárkózása egyre makacsabb és egyre finnyásabb
lett.
Tavasszal álmodni kezdett a feleségéről és a halk és álmodó bánatából
ekkor újra kínzó szenvedés lett. A doktor látta rajta, hogy szenved és
megpróbálta társaságba vinni. De Fehér Pétert minden társaság gyötörte;
egyformán inzultusnak érezte a kártyázók zsiros elégedettségét, a
fiatalok éjszakai duhajkodását és a lányok szemérmes kinálkozását.
Eltelt a nyár és Fehér Péter még mindig egyedül volt; sokkal jobban
egyedül, mint a tél legszomorúbb napjaiban; és jobban szenvedett, mint a
felesége halála után való első hónapban. A bánata most már nem az a
tompa, halk és alig élő fájdalom volt, mint télen; most forró és gyötrő
keserűséget, lázongó, égető, örökre reménytelen szerelmet érzett a
halott asszony iránt. Most megpróbálta néha, hogy a jövőre gondoljon;
megpróbálta az élet lehetőségeit megmérni; asszonyokat és lányokat
nézett meg kutató és mérlegelő szemmel; de az összehasonlítás olyan
rettenetes volt, minden gondolat, amely asszonyra vonatkozott, oly
égbekiáltóan szemérmetlennek és szennyesnek tünt föl előtte, hogy
utálattól borzongva fordult el minden nőtől, az egész élettől, – minden
szeretetével és minden szerelmével, egész örök hűségével és reménytelen
vágyódásával a halott felé.
Őszre lefogyott, lázas volt a szeme, cserepes az ajka és bódult a
tekintete. A doktor egy napon eljött hozzá és ezt mondta:
– Péter, holnap reggel elutazol. Beszéltem az öreggel: három heti
szabadságot ad. Minden egyebet rendbe hozok. Reggel kikísérlek a
vasuthoz.
– Hová menjek? – kérdezte Fehér Péter csodálkozva és értelmetlenül.
– Mindegy, akárhová. Budapestre, a Tátrába, ahová akarsz. De el kell
menned, mert így elpusztulsz.