_Biró Lajos_
_Kunszállási emberek_
_Budapest 1912_
_Singer és Wolfner kiadása_
_Minden jogot fenntartunk._
BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA
A vércse.
Az igazi neve Cseh Lukács volt. Egy évvel azután, hogy hozzánk
költözött, mindenki Vércse Lukácsnak hitta, vagy röviden _a vércsének_.
A külseje és a neve csak az ötletet adta meg az elnevezéshez; maga az
elnevezés, a megjelölés, a a megbélyegzés valamilyen hasonló formában
okvetetlenül megjött volna. A kunszállási népfantázia nagyon termékeny
ebben a tekintetben és a vércse akkor sem kerülhette volna el hogy
héjjának, hiénának, dögbogárnak, vagy éppen vértályognak nevezzék el, ha
a neve és a külseje nem kinálkozott volna olyan feltünően arra, hogy
éppen a vércse nevet kapja. Vörhenyes, ritka és nagyon puha haja volt;
mélyen bent ülő, nyugtalan szeme, előreugró arca és csontos, rút,
hátrahajló homloka. E mögött a homlok mögött nagyon nehezen születtek
meg a gondolatok; a vércsének voltaképpen emberfölötti erőfeszítésbe
került, míg kitalált, kigondolt valamit, valami egészen mindennapi
dolgot is; ha gondolkozott, akkor még a homlokához is emelte a kezét és
kétségbeesetten dörzsölte a homlokát, úgyszólván kimasszirozta belőle a
makrancos gondolatot; egyszóval megmondva: buta volt a vércse. Hogy egy
év alatt mégis a nyakára ült egy csomó embernek, hogy szitta a vérüket
és tépte a húsukat, hogy mégis egyre gazdagodott, annak az a hihetetlen,
hallatlan és kábító energia volt az oka, amely benne lakott. Szívós
volt, makacs, konok, kitartó és vérszomjas, mint egy vércse.
Amikor Kunszállásra érkezett és megnyitotta ügyvédi irodáját, akkor
nagyon jó papi ajánlásokat hozott magával és a mi papjaink pártfogásukba
is vették. Cseh Lukács a pártfogásra csak annyiban igyekezett magát
érdemesnek mutatni, hogy rendesen eljárt templomba és hogy ami a
külsőségeket illeti, nagyon istenes ember volt. Egyébként azonban járt a
maga utján, vérszomjasan és engesztelhetetlenül haladt előre és a papok
nemsokára elégedetlenkedni kezdtek vele. A vércse kezdte összekaparni a
szegény kis parasztbirtokokat szörnyű karmaival és a pártfogói
lassanként visszahúzódtak tőle. A vércsének azonban ekkor már nem volt
semmiféle támogatásra szüksége és ezt már meg is merte mondani a
papoknak, akikkel szemben egyébként mindig alázatos volt és akiknek
mindenét köszönhette. Az öreg Péterfi főúr egyszer nagyon komoly arccal
félrevonta a kaszinóban és hosszasan, halkan és egyre sötétebb arccal
beszélt a lelkére. Megint valami kis parasztbirtokról volt szó… A vércse
azonban engesztelhetetlen, változatlan vércsearccal hallgatta; nyugodtan
rázogatta meg a fejét és Péterfi főúr végre – ezt már sokan hallották –
hangosan kifakadt:
– Hát nem félsz attól az időtől, amikor koporsódba kerülsz?
A vércse ekkor elmosolyodott; ez a mosolygás a szívéből jött és
elöntötte az egész arcát; különös látvány volt ez, – mert egyébként csak
halvány és alázatos, úgyszólván papi mosolyt lehetett az arcán látni;
most tehát elmosolyodott, győzelmesen elvigyorogta magát és nyugodtan,
rejtelmes bizakodással és felsőbbséggel felelte:
– Nem félek én a koporsótól.
Nemsokára kiderült, miért nem félt a vércse a koporsótól, és a papok
révén – akik egészen levették róla a kezüket – megtudtuk a vércse egész
élete történetét. A vércse parasztgyerek volt és a jezsuiták nevelték
föl. Ingyen tanították a gimnáziumban és átsegítették az egyetemi éveken
is. A vércse nehéz fölfogásu gyerek volt, ő volt a legbutább tanuló, de
ő volt a legjobb tanuló az egész gimnáziumban. Nehezen értette meg a
legegyszerűbb dolgokat; de rávetette magát a könyvekre, beléjük vágta a
karmait, nem eresztette el őket, fanatikus dühvel tanult; – az első volt
mindig. A koporsótól pedig azért nem félt, mert gyerekkorában – egészen
addig, míg a papok be nem fogadták egy ingyen helyre a konviktusban –
koporsóban aludt a vércse. A nagyapja még béres volt, az apja asztalos,
afféle szegény parasztasztalos, aki maga dolgozik, legény nélkül és
akinek ugyanaz az egy szoba a lakása és a műhelye. Ebben az egy szobában
született és nőtt föl a vércse, és amikor a bölcsőben nem alhatott már,
akkor az anyja egy koporsóban vetett neki ágyat. A koporsók ott állottak
a műhelyben; elfoglalták a műhely nagyobb részét; és amikor a vércse
nőni kezdett és amikor a földre ágyaztak neki, akkor már maga fogta a
vackát és elvándorolt vele egy koporsóba. Ott jobban lehetett aludni,
mint a földön, amely télen hideg volt és amelyen nyáron bogarak
futkostak. A vércse koporsóban aludta át az egész gyerekkorát…
A papok, akiknek a pártfogása az apának koporsórendeléseket szerzett és
akiknek a kegyelméből a vércse ügyvéd lett, most már egészen szakítottak
a vércsével. A vércse nem sokat törődött a haragjukkal; a templomba
eljárt, ájtatos és istenes ember volt továbbra is, de lesütött szemmel,
papos mosolygással nyújtogatta ki a véres karmait, hogy egy-egy kis
vagyont megkaparítson. Reggeltől estig talpon volt, úton volt, munkában
volt; foglalkozott birtokeladással, kölcsönközvetítéssel;
ügynökösködött, gazdálkodott, uzsorakölcsönöket adott; az ügyvédi
irodájának rossz hire volt, de azért mind a két keze tele volt ügyvédi
munkával; gyanus ügyekkel messze földről hozzájöttek az emberek; konok
és rosszhiszemü perlekedők, akiket minden ügyvéd kidobott, őt keresték
föl; idővel malmot vásárolt, marhákat hízlalt, csiszárkodott…
Negyvenéves korában gazdag ember volt, és ekkor megállott egy félévre
lélekzetet venni. Még nem lakott jól, de a legkínzóbb éhsége csillapítva
volt. A parasztgyerek vércsemohósága eltünt; abból a sorból, amelyben az
apái éltek, most már végképpen kikerült. Úr lett, – ezen már semmi sem
változtathatott. Ha most ölbe tenné a kezét, ha soha többé nem
dolgoznék, akkor is gazdag ember volna.
A vércse azonban még nem szüntette be a munkát. Csak megpihent és
körülnézett. Kunszállást ekkor azzal lepte meg, hogy házat építtetett
magának. Volt Kunszálláson eladó ház elég; úri házak, egyik-másik olyan,
hogy kastélyszámba ment; a vércsének egyik sem volt elég úri és a
vércse, akitől az éhenhaló koldus sem látott soha egy garast sem, most
egy vagyont költött el a házára, a kastélyára. A ház épülőben volt, és
ekkor egyszerre mindenki tudta, hogy a vércse házasodni akar. Kunszállás
nagy érdeklődéssel, mondhatni lázas figyelemmel várta kit vesz el. A
vércse nyilvánvalóan habozott. A gazdag parasztok közül akármelyik neki
adta volna a – zárdában nevelt – lányát és a vércse egy ideig nyilván
kedvvel is foglalkozott azzal a gondolattal, hogy ilyen módon gyarapítja
a vagyonát. Csakhogy ehhez már túlságosan is gazdag volt; a
parasztvagyonok kedvéért nem volt már érdemes leszállnia abba a
társadalmi rétegbe, amelyet kimondhatatlan erőfeszítéssel elhagyott.
Megengedhette már magának azt a luxust, hogy lemond a hozományról és
ennek az áldozatnak az árán inkább a társadalmi helyzetét erősíti,
inkább az ivadékainak ajándékoz egy jónevű anyát. Mire a ház készen
volt, elvett tehát egy Imrefy-lányt, egy halvány, gyenge és finom
teremtést, aki a címeres Imrefy-házban úgy nőtt föl, hogy a gyerekkora
óta attól rettegett, a feje fölül árverezik el a nagyúri ősök házát és
aki sokszor már az utcára sem mehetett, mert az apja egy kartonruhára
való pénzt sem tudott neki adni.
A vércse elvette. Elvitte az új házba és az asszony a szabad szegénység
után itt élt most hat évig gazdag szolgaságban. Szolgálója volt a
vércsének; halkan szenvedő és némán türő rab; – a vércse rettenetes
zsarnok volt otthon. Hat évig élt itt az asszony, azután meghalt. A
vércse nagy temetést rendeztetett a számára, kikisérte a temetőbe,
azután hazament a nagy házába és másnap már úgy járt-kelt a dolgai után,
mintha semmi sem történt volna.
Az asszony után ugyanis maradt valaki, és ez volt fontos a vércsének,
csak ezzel törődött a vércse. Itt maradt Pirike. Pirike ekkor öt éves
volt már; kékszemű, szőke, szép kis lány; mosolygós, fehérbőrü finom úri
gyerek. A vércse azzal a fanatizmussal szerette, amellyel egykor fölfelé
törte magát, amellyel a vagyonát megszerezte. Pirike a legszebb úri
gyerek a városban; Pirikének vannak a legszebb ruhái és a leggazdagabb
játékai; Pirikének lesz a legnagyobb hozománya; Pirikét egy gróf is
elveheti.
A vércse meg volt rendülve, ha néha a Pirike szobájába belépett és ha
ebben az úri gyerekszobában körülnézett. Nevelőkisasszony volt a
szobában. És zongora. És Pirike franciául tanult. A vércsének könnybe
tudott lábadni a szeme, ha Pirikére ránézett, és egy-egy ilyen
megrendülés után kétszeres, tízszeres erővel rohant ki a világba; pénzt
szerezni, sok pénzt szerezni Pirikének. A vércséből most már hatalmas
szárnycsapású saskeselyü lett; csak nagy zsákmányra indult már ki; mint
egy hatalmas gép, úgy zakatolt most már végig a környéken. Egy milliót
Pirikének!…
Pirike azután tizenkét éves korában egy hideg ősszel meghalt. Meghült,
tüdőgyulladást kapott, meghalt. Az egész nem tartott tovább egy hétnél.
A vércsének megijedni is alig volt ideje, már vitték ki Pirikét a
temetőbe. A vércse úgy követte a koporsóját, mint aki nem érti az egész
dolgot. Vörös, szeplős vércse-arcán egy dermedt eltorzulás ült. Mintha
egy mosolygás kövült volna meg rajta. Nem szólt, nem sírt; dermedten,
halottmódra vigyorgott.
A temetőből hazament; otthon leült, és nézett maga elé, és a cselédei
két nap múlva orvost hivattak hozzá, mert a temetés óta nem evett
semmit. Az orvos kényszerítette rá, hogy egyék valamit; a vércse evett.
Az orvos lefektette; a vércse lefeküdt. Pár nap mulva azután dermedt
arccal ujra járni kezdett a városban ügyei után. Járt az ügyei után, de
mindent olyan lélektelenül és dermedten csinált és úgy aszott össze az
emberek szemeláttára, hogy az orvosa végre fölkereste és ráparancsolt,
hogy utazzék el.
– Hiszen így meghalsz egy hónap alatt – mondta neki.
A vércse vállat vont. De azért engedelmeskedett. Elutazott. Nem tudta,
miért utazik; nem tudta, hová menjen; nem tudta, mit vár ettől az
utazástól. Akárhol volt, mindegy volt neki. Véletlenül találta ki,
véletlenül értette meg, miért kellett elutaznia, mit keresett ezen az
uton.
Eljutott Genuába. Maga sem tudta hogyan. Vonatról-vonatra szállt,
városról-városra ment, emberek lökdösték és a kalauzok kézzel-lábbal
mutogatva – mert semmiféle idegen nyelven nem értett – útba igazították;
és így eljutott Genuába és eljutott a genuai temetőbe. Itt a temetőben
megállott, és tágra nyílt szenvedő és elborult vércseszeme. Egy részeg
és elkábult pillantással itta be a temető nagyszerű szépségét és
fájdalmas bűbáját; a tenger, a zöld ciprusok, a sírokat jelző szobrok, a
gyásznak ez az egész pompája olyan hallatlan, olyan csodálatos, olyan
sohasem látott és olyan megrázó volt, hogy a vércse az egész testében
reszketni kezdett tőle. Életében most először szólt hozzá érthetően a
szépség, a művészet nyelve; a lánya iránt érzett szereteten kívül
életében most először érzett egy önzetlen, nagy indulatot, egy belső
megborzongást, és a vércse ott a genuai nagy temetőben tört ki a lánya
halála óta először, talán életében először görcsös zokogásba és ott
siratta meg először Pirikét.
Heteket töltött el Genuában és minden nap kint volt a genuai temetőben.
Egy bizonytalan vágy, egy édes és fájdalmas óhajtás kínozta, de hetekbe
telt, amig ő maga is megértette ezt a vágyát. Amikor végre megértette,
akkor gyorsan cselekedett. Tolmácsot keresett és a magyar tolmáccsal
fölkeresett egy génuai szobrászt. Síremléket rendelt Pirikének;
fejedelmi emléket, olyant, mint a genuai temető legszebbjei; rajta a kis
lány arcának másával. Carrarai márványból.
És amikor hónapok mulva hazajött Kunszállásra, akkor az ámuló Kunszállás
csodát látott. Látta a vércsét megöregedett és csendes embernek; pár
hónap alatt megőszült a vércse és mert megőszült, már nem is hasonlított
a vércsére. Azután látta Kunszállás, amint a rideg, egyszerű süppedős
kunszállási temetőben, a paraszti fakeresztek és az úri vörös
márványemlékek között fölemelkedik egy fehér csoda, a szépségnek és a
művészetnek egy ragyogó olasz követe, egy üzenet a napsugaras tenger
mellől: a Pirike síremléke carrarai márványból.
A vércse ezután csendes ember lett. Nem dolgozott többé, nem rabolt
többé; kijárt a temetőbe és onnan egyenesen hazament a Pirike szobájába,
ahol még ott állott a Pirike zongorája. A lelke teljes nyugalmát azonban
csak később kapta vissza. Megint hónapokig gomolygott lelkében egy vágy,
amig elhatározás lett belőle; nagyon nehezen születtek meg a vércse
gondolatai; de végre kialakult ez a gondolat is. A vércse rendelt
magának egy koporsót; nem nagyon drágát, csak afféle cifra
parasztkoporsót, parasztasztalostól. Ezt a koporsót hazavitette a házába
és beállíttatta abba a szobába, amely a Pirike szobája mellett volt. És
ettől a naptól kezdve, jó sokáig még, csaknem tíz esztendeig – mint
gyermekkorában – ebben a koporsóban aludt a vércse. Éjszakánként
belenézett a sötétségbe, végiggondolta az életét, Pirikére gondolt, a
halálra gondolt és vágyakozva, de türelmesen és megnyugodva, a halált
várva aludt el mindennap a koporsóban: egészen addig, míg tíz esztendei
csendes és békés várakozás után csendesen és békésen meg nem halt.
Köböl József.
Köböl József parádés kocsis volt. Húsz esztendős korától hatvannégy éves
koráig, amikor tüdőgyulladásban meghalt. Tüdőgyulladását úgy szerezte,
hogy egy hirtelen hideggé lett őszi napon, zuhogó fagyos záporban
asszonya – özvegy Kürth Tamásné – parancsa ellenére sem ment addig fedél
alá, mig lovait el nem látta. Átázott. Meghült. Pár nap mulva meghalt.
Élete azonban általában mintaképe volt egy kötelességét mindig híven
teljesítő, helyes fölfogású, józan és mérsékelt férfi életének, ami a
mai világban, amikor mindenki több akar lenni, mint aminek született és
amikor a társadalmi rendet annyi helyzetével elégedetlen mohóság,
féktelen és tekintélyt nem ismerő nagyratörés fenyegeti, különösen
megbecsülendő.
*
Köböl József az öreg Temesváry Máté tanyáján született – Kunszállás
mellett – úgyszólván az istállóban. Az apja parádés kocsis volt az öreg
Temesváry Máténál, aki a lovaitól tükrös termeket se sajnált volna, de
aki a kocsis számára akkor is elegendőnek tartott egy vackot az
istállóban, mikor a kocsisné már gyereket várt. Köböl József tehát
megszületett abban a zugban, amelyet mégis hozzáragasztottak az
istállóhoz, mikor az öreg Temesváry látta, hogy a kocsisa nem csak
megházasodott, hanem a kocsisnénak gyereke is lesz. (Minek a kocsisnak
gyerek? De úgy szaporodik a paraszt, mintha…!)
Az öreg Temesváry hiába óhajtott gyerekeket. Amikor szép huszárkora után
hazavonult Kunszállásra, akkor megházasodott. De a gyerekre – aki
számára pedig dolgozott – hiába várt. Eltelt tíz év és csak a
tizenegyedikben, amikor az öreg Temesváry már azon gondolkozott, milyen
alapítványokat tegyen a vagyonából, hogy a rokonságnak lehetőleg semmi
se jusson, tehát csak a tizenegyedik évben jelentkezett egy hatalmas
tüdejü, erős kislány. Az anyja belehalt a szülésbe. A kislány – kislány
volt, ami szintén nem az igazi. De megvolt, erős volt, vaskos volt,
olyan hatalmasakat rikoltozott, hogy az öreg Temesváry nevetett
örömében. Semmi baj! Minden jól van már.
*
A Temesváryak nagy familia. Kunszálláson voltaképpen egyetlenegy család
sincs, amelyet magukkal egyenlőrangúnak elismernének. Az öreg Temesváry
azonkívül öregségére nagyon dölyfös, nagyon morcos lett; ami gyöngédség
és puhaság benne volt, azt mind elfogyasztotta a lányával való bánásban;
mire tehát Temesváry Antónia öt éves lett és megunta a dadájával és a
szolgálatára rendelt három-négy cseléddel való játszást és nagyon
vágyódott gyerektársaság után és azok után a gyerekjátékok után,
amelyeket Kunszálláson messziről látott, akkorra nem volt egyetlenegy
úricsalád sem Kunszálláson, amelynek a gyerekeit az öreg Temesváry a
háza közelébe engedte volna.
Tóni egyszer elsírta magát az apja jelenlétében, az apja villámló
szemmel ugrott föl és a jelenlevő cselédek remegve huzódtak össze.
– Mi bajod?
Tóni elpanaszolta.
– Gyereket! – mondta vérben forgó szemmel az öreg Temesváry.
A cselédek dideregve néztek rá, de bár mindenre hajlandók lettek volna,
nem tudtak neki gyereket szállítani.
– Tán Jóska – mondta végre a dada remegve.
– Melyik Jóska?
– A Köböl Istváné…
Jóska ekkor már hét éves volt és – három negyed órát gyalogolván minden
nap négyszer – bejárt Kunszállásra a hidegvégi iskolába. Mostantól fogva
azonban nem járt iskolába, mert berendelték Tóni mellé játszani.
– Nem kell a parasztnak iskola – mondta az öreg Temesváry.
Azután hozzátette:
– Hiszen majd járhat éppen még…
De Köböl Jóska soha többé nem járt iskolába.
*
Reggel kibújt Jóska az istállóból, öt éves kora óta ott aludt az apjával
együtt – megmosakodott és ment föl a kastélyba játszani. Tíz évig alig
is csinált egyebet. Közben megtanulta az apja mesterségét; tizenöt éves
kora óta afféle kisinasnak használták, de az igazi foglalkozása az volt,
hogy Tónival játszott. Az öreg Temesváry idővel már megelégelte a dolgot
és körülnézett valami más játszótárs után, de amikor egyszer megpróbálta
Jóskát komolyan eltávolítani, akkor Tóni huszonnégy óra hosszat
egyfolytában sírt, úgy, hogy az öreg Temesváry végre lóhalálában
szalajtatta a bricskát a kistanyára, ahová Jóskát száműzte.
Később teljes meggyőződéssel bele is nyugodott Jóskába, mert nyilvánvaló
volt, hogy Jóska üdvösen hat Tónira és hogy Jóska az egyetlen, aki hat
rá. Tóni hallatlan tömegben fogyasztotta a bonneokat és a nevelőnőket;
szép, erős, nagy lány volt és akadt olyan nevelőnő is – három – aki
azért ment el, mert Tóni megverte. Némi rend csak akkor keletkezett,
amikor az öreg Temesváry egyszer Jóskára mordúlt rá:
– Az apád .....it! Mi lesz már ezzel a lánnyal?
Jóska megértette az utasítást. Előbb a lelkére beszélt Tóninak és amikor
a szép szó nem használt, akkor megverte. Elég gyakran történt meg, hogy
Tóni így kikapott, bár az utóbbi időben – Tóni tizenkét éves lett –
ritkultak ezek az esetek. Most ismét szükség volt a verésre és a verés
csakugyan használt. A szóban levő nevelőnő teljes félévig maradt a
Temesváry-kastélyban.
*
Jóskát huszonegy éves korában Tóni sürgős kérésére kimentették a
katonaságtól. Az öreg Temesvárynak nem sok pénzébe került a dolog, de
még ezt a kevés pénzt is megtakaríthatta volna, ha Tóni nem olyan
türelmetlen. A sorozás után három hétre ugyanis Köböl István – a Jóska
apja – részegen ment be az istállóba és egy ló formálisan szétrugta a
fejét. Jóskának csak az anyja maradt, az anyjának csak ő, – amúgy is
hazaeresztették volna a katonaságtól.
Köböl Istvánt még nem temették el, amikor Jóska beállított az öreg
Temesváryhoz:
– Nagyságos úr, – mondta – azért jöttem, hogy hogy tetszik gondolni…
– Mit, Jóska?
– … mert én azt gondolnám, ne tetszenék idegen embert hozni…
Kiderült, hogy Jóska parádés kocsis akar lenni. Ez az inaskodás nem való
neki.
Az öreg Temesváry teljesítette a kivánságát.
*
Antóniának ugyanekkor kérője akadt, olyan kérője végre, akit az öreg
Temesváry szivesen látott: Homoródy Zoltán. De Antónia tudni sem akart
róla. Tulságosan kövérnek, tulságosan lomhának, vörösképűnek,
szuszogósnak találta. És bánja is ő a vagyonát. És bánja is ő, hogy
milyen család.
Az öreg Temesváry nagyon búslakodott az Antónia vonakodásán. Nagyon
öregnek érezte magát, szerette volna, ha Antóniát a halála előtt révben
tudja. De ő éppen olyan tehetetlen volt Antóniával szemben, mint ahogyan
Antóniának csak egy szavába került, hogy mindent elérjen nála.
– Te, Jóska, – mondta egyszer, mikor Jóska bevitte Kunszállásra.
Jóska hátrafordult a magas ülésen.
– Nem birok azzal a lánnyal – mondta az öreg Temesváry.
– Igenis, nagyságos úr – mondta Jóska.
Beértek Kunszállásra és nem beszéltek többet. Jóska azonban még az este,
mikor átment a kerten és lekerült az Antónia ablakai alá, nagyon sokáig
beszélt erről a dologról Antóniával.
Egy hónap múlva meg volt az esküvő. Nagy parádés lakzi volt; a
menyasszony kocsiját Jóska hajtotta feszesen, urasan, – ilyen mutatós
parádéskocsis nem volt az egész vármegyében.
*
Antónia átköltözött Kunhomoródra és a Homoródy-kastélyban elküldték az
egyik parádés kocsist, mert az Antónia föltételei között az volt a
legelső, hogy Jóska legyen a kocsisa. Jóska meg is mutatta, hogy érdemes
a bizalomra, lovai, lószerszáma, istállója, kamrája olyan rendben volt,
hogy az ellensége sem találhatott rajta kifogásolni valót.
A Homoródy-kastélyban csendesen teltek a napok. A fiatal asszony gyakran
hazalátogatott az apjához, átkocsikázott a szomszéd családokhoz, sűrűn
ment be vásárolni Zsadányba vagy Kunszállásra, ilyenkor természetesen
Jóska hajtott, – így teltek a napok. Egyéb szórakozás nem igen
kinálkozik arra mifelénk. Minél előkelőbb valaki, annál kevésbbé.
Vagy egy éve voltak már ott – Antónia és Jóska – a Homoródy-kastélyban,
amikor egyszerre járni kezdett hozzájuk Kürth Tamás, Kürth Tamás özvegy
ember volt, nem is egészen fiatal már, lehetett harmincöt éves, de
karcsú, délceg, őszülő-fekete hajú, jó lovas, jó gazda, úr, kamarás…
Homoródy Zoltán nagyon el volt foglalva evéssel-ivással, alvással és
csak Jóska kisérte figyelemmel ezeket a gyakori látogatásokat.
A dolog vége az lett, hogy félév mulva Antónia egy napon befogatott.
Haza, Kunszállásra…
Az úton fölszólt Jóskának:
– Te, Jóska, nézd meg jól ezt az utat…
– Miért?
– Mert soká lesz, amig megint erre jövünk.
Jóska félszemmel visszafordult.
– Elválok – mondta az asszony.
Jóska hallgatott.
– Aztán jó lesz az? – kérdezte később.
– Jó.
Jóska ismét gondolkozott.
– No ha jó, hát jó – mondta csendesen.
*
A Temesváry-kastélyban nemsokára új, nagy lakzi volt és amikor az új pár
hazarobogott a Kürth-kastélyba, megint Jóska hajtotta a lovakat. Soha
nem volt Jóska délcegebb, szebb, mutatósabb, mint ekkor a zsinóros
ruhájában és a darutollas kalapjában.
A Küth-kastélyban szintén el kellett bocsátani egy parádéskocsist, mert
az Antónia első föltétele az volt, hogy Jóskát magával viszi. Jóska
ismét kitüntette magát szerénységgel, komolysággal, kötelességtudással
és rendszeretettel, de Kunszállás most már nem tudott belenyugodni
Antóniának Jóskához való nagy ragaszkodásába. Kunszálláson hónapokig
nevettek rajta, hogy Kürth Tamás nemcsak új asszonyt vitt haza, hanem új
kocsist is. Kunszálláson azt beszélték, hogy a fiatal asszony már az
első héten hazakocsiztatta magát az apjához és ekkor – Jóskával együtt –
egy teljes napig maradt otthon. Azt beszélték, hogy a fiatal asszony
általában minden különös ok nélkül kikocsikáztatja magát néha. Azt
beszélték, hogy Jóska csak akkor szólítja méltóságos asszonynak, ha más
is van jelen, de ha senki sincs ott, akkor tegeződnek. És ki győzné
fölsorolni még azt a tömérdek ráfogást, amelyre egy kis város
rosszindulata képes.
*
Három éve voltak már – Antónia és Jóska – a Kürth-kastélyban, amikor
hazakerült Kunszállásra szolgabirónak a fiatal Kövesdy. A fiatal Kövesdy
csak éppen hogy körülnézett Kunszálláson, máris kiválasztotta magának
Antóniát. Antónia volt akkor a legszebb asszony Kunszálláson – igazán
nagyon szép volt, izmos, ragyogó, vörösszöke hajú, fekete szemű – és a
leggazdagabbnak is őt lehetett tekinteni, mert az öreg Temesvárynak
legföljebb egy-két évet adtak az orvosok. A fiatal Kövesdy mindennapos
lett a Kürth-kastélyban. Kürth Tamásnak volt egy-két heves jelenete a
feleségével, de sem a harag, sem a fenyegetés, sem a kérés nem használt.
Antónia túlságosan hozzá volt szokva, hogy neki senki se parancsoljon és
ő valóban – már csak a vagyonánál fogva is – teljesen önálló volt. A
jelenetek inkább ártottak, mint használtak és Kürth Tamás ekkortájt
egyre csendesebb, szomorúbb és elszántabb lett. Nagyon szerette Antóniát
és nagy leszámolásra készült, de egyébként – úr volt – most már nem
próbálta sem könyörgéssel, sem fenyegetőzéssel föltartóztatni az utján.
Inkább siettetni akarta most már az eseményeket és hogy módot adjon a
helyzet végső kifejlődésére, három napra Budapestre utazott. Jóska vitte
ki a vasuthoz és látta az arcán, hogy vívódik magával.
Ezen az estén – tíz óra után, mikor a kastélyban csend lett – Jóska
megkocogtatta az Antónia ablakát. Az ablak kinyilott.
– Te vagy az, Jóska?
– Én vagyok. Beszédem van…
– Nem, Jóska… Ma nem lehet…
Jóska nem szólt semmit; fölvetette magát az ablak magas párkányára,
lefejtette az asszony két kezét az ablakszárnyakról, amelyeket be akart
húzni előtte és bent volt a szobában. Az asszony remegett a haragtól és
a türelmetlenségtől.
– Takarodj ki, – mondta toporzékolva – kilöketlek…
Jóska nem felelt. Hallgatva, keményen állt és nézte az asszonyt. Az
asszony is elhallgatott és dacosan elfordult.
– Te, Tóni, – mondta ekkor Jóska csendesen – hát van neked orcád? Hát
nem sül ki a két szemed szégyenletedben?
Az asszony nem válaszolt, nem fordult meg, a hátán látszott, hogy némán,
remegve, ökölbeszorított kézzel toporzékol. Jóska csendesen beszélt
neki:
– Hát mit akarsz már megint? Itt van ez a derék, jó urad; szép szál
ember is… Amikor ő kezdett hozzád járni, nem szóltam semmit. Azt a
Homoródyt nem bántam. Az úgyis csak szuszog ott halálig, mint a pándi
gőzmalom. De ez sirat. Ez emészti magát. – Aztán kiért? Ki kedviért?
Ezért a rücskös Kövesdyért, aki kapcámnak se kéne. Ezért a redves
bocskorképüért, ezért a hideglelős, rühes, szemüveges macskakölyökért,
ezért a vetélt görényért. Azt a derék, szép embert, azt a derék mindig
jó uradat… A levetett csizmája talpa többet ér, mint az a nyálas, az a
kehes, az a…
Jóska ujra Kövesdyt akarta méltatni. Az asszony ekkor nem birta tovább.
Megfordult. Eléje pattant.
– Te! – sziszegte fölemelt ököllel. – Fogd be a szádat…
Jóska nyugodtan folytatta:
– Tóni, nincs te benned szemérem? Hát az ősz öreg apádra nem gondolsz?…
Az asszony a fölemelt öklével arcába akart csapni, de azután a vállát
markolta meg és ellódította.
– Takarodj, – kiáltotta dühtől fehéren – takarodsz rögtön az istállóba…
Jóska megfogta a kezét. Az asszony kirántotta a kezét. Jóska ismét
megfogta. Az asszony harcolt vele, lökte, rugta, tépte, karmolta,
harapta és az arcába köpött, Jóska pedig – miután hiába próbálta szép
szóval meggyőzni – végre nekifohászkodott és rettenetesen megverte.
Az asszony összetörten, sajgó derékkal, csendesen sírva feküdt a földön.
– Hát látod, Tóni! – mondta komolyan Jóska.
Odament az ablakhoz és becsukta. És egy óra mulva hiába hangzott el az
üvegen az a hármas kocogtatás, amelyre az ablaknak ki kellett volna
nyílnia.
*
Az Antónia házasélete ettől fogva teljesen zavartalan volt. Antóniának
nemsokára megszületett az első gyereke, – ezt az unokát még az öreg
Temesváry hunyó szemei is látták – jött utána a második gyerek, aki fiu
volt, azután még bő gyermekáldás szállt a Kürth-házra. Antóniának
összesen hat gyereke lett: egyik szebb és egészségesebb, mint a másik.
Mikor Kürth Tamás tizenöt évi boldog házasság után meghalt, akkor
Antónia a gyerekeivel hazaköltözködött a Temesváry-kastélyba. Jóska vele
ment. Antónia ekkor maga vezette erős kézzel a birtoka ügyeit; erős,
kemény, szép asszony volt még mindig és az maradt élete fogytáig. A nagy
vagyont nemcsak megőrizte, hanem hatalmasan gyarapította is, amire
valóban szükség volt négy szép fia és két gyönyörü lánya miatt.
Kunszálláson azt beszélték, hogy Jóskával – ha maguk vannak – még mindig
tegeződik és semmit sem csinál anélkül, hogy Jóskát meg ne kérdezné. A
harmadik fiu Jóska tanácsára lett katona… Ez azonban afféle fantasztikus
kisvárosi pletyka lehetett; Jóska maradt az, ami volt: parádéskocsis, és
ha a fiatal urak közül hazajött valamelyik, ő hajtott érte ki a vasúthoz
és ő vitte Kúnszálláson át hazafelé, hetyke darútollas kalapban,
keményen kipödrött ősz bajusszal, zsinóros ruhájában feszes derékkal, –
akármit fecsegtek is róluk a hintó után bámuló kúnszállásiak, különösen
az idősebbek és jobb emlékezetűek.
A lányok férjhez mentek, a fiúk házasodtak, a Temesváry-kastélyban
nyugalom és békesség volt, amíg egy hirtelen hideggé lett őszi napon,
zuhogó fagyos záporban, kötelessége teljesítése közben az öreg Jóska meg
nem hűlt és tüdőgyulladást nem kapott. A tüdőgyulladás pár nap alatt
végzett vele.
Antónia keservesen megsiratta és különös keserűséggel azért siratta,
mert érezte, hogy most már jön az ő ideje is és hogy ő neki – hiába – a
Temesváryak kriptájába kell lemennie, míg Jóska a csendes kúnszállási
temetőnek a szegényszögletében nyugszik. A sírja fölé előbb tehát díszes
emléket rendelt: „hűséges szolgájának állította özvegy Kürth Tamásné
született Temesváry Antónia.“ Azután kis kápolnát emeltetett ugyanitt,
amint hogy életének utolsó három évét általában kegyes adományok tették
emlékezetessé.
Gyürky-Hajdu Ádám.
Gyürky-Hajdu Ádámot tíz éves korában bevitte az apja Egerbe, a
cisztercitákhoz. Gyürky-Hajdu Ádám Egerben elvégezte a gimnáziumot,
azután Egerben elvégezte a jogot, azután hazajött Kúnszállásra
szolgabírónak. Ezek vídám, csendes, szép idők voltak. Gyürky-Hajdu Ádám
előbb poni-lovat kapott az apjától, – addig se láttak Kúnszálláson
poni-lovat – azután szép, nagy hátaslovat kapott, azután orosz
trabbereket vett magának, – csak úgy porzott a kocsija mögött a fehér,
puha, omló kúnszállási por. Néha nagyokat mulatott; az ő kedvéért
hozatott először a Zöld koszoru pezsgőt Budapestről; néha utána vetette
magát egy parasztmenyecskének, – de azért ezek mégis csendes idők
voltak. Ekkor megvolt még az egész háromezer hold; szép, zsíros fekete
föld, amely csak úgy ontotta a búzát… Nagy szerző volt az öreg Ádám, a
Gyürky-Hajdu Ádám apja, ezerből ő szerezte a háromezret. Akkor megvolt
még az egész.
Az öreg Ádám azután meghalt és a fiatal Ádám egyszerre ostobául
unalmasnak találta az egész Kúnszállást, az omló, fehér porral, amelyet
nagy felhőkben vert föl a kocsija, és a kúnszállási kisasszonyokkal,
akik álmodozva néztek utána az alacsony ablakokból. Egyszer fölment
Pestre körülnézni, azután vissza se jött tizenöt évig. Úgy kellett
elcsapni a hivatalából.
Előbb azért nem jött haza a fiatal Ádám, mert nagyon jól mulatott
Pesten, utóbb azért nem, – ezt mondták Kúnszálláson – mert félt az öreg
Ádám emlékétől. Ha hazajött volna Kúnszállásra, itt minden az öreg
Ádámot juttatta volna az eszébe és akkor…
Akkor egy és más talán másképen történt volna. De Gyürky-Hajdu Ádám nem
akarta, hogy akármi is másképpen történjék, ő tudta, mit csinál, ő
nyitott szemmel ment előre. Az első öt évben valami különösen nevezetes
dolog nem is történt. Gyürky-Hajdu Ádám mulatott, a háromezer hold
nagyjában épen maradt; és ha letöredezett, elmorzsálódott is valami, –
hát aztán! Egy gazdag lány, és minden rendben van. Gazdag lány sem kell,
csak jöjjön meg egyszer az esze.
De nem jött meg. Inkább – úgy látszott – egészen elmegy. Harminc éves
volt Gyürky-Hajdu Ádám, amikor megismerkedett Litvay Kamillával. Litvay
Kamilla? Óh, akik akkor színpadon látták, azt mondják, hogy most is édes
lesz a szájuk íze, ha rágondolnak. De nemcsak a színpadon volt szép, –
Európa legszebb asszonya volt akkor; és nemcsak a színpadon játszott
királynőket, az élete is olyan volt, mint egy királynőé. Gyürky-Hajdu
Ádámnak nagy harcot kellett vívnia, míg az övé lett.
Pedig Gyürky-Hajdu Ádám… hogyan lehet egy férfiről elmondani, hogy szép?
Gyürky-Hajdu Ádám az volt, még hatvan éves korában is a legszebb férfi
volt, akit én valaha láttam. Karcsú, nemes formáju, délceg, olyan szép
járásu, mint a milyen szépen a legszebb fajlovai jártak. Pompás
race-szépség volt az ő férfi-szépsége; a fajnak kifinomodott, tiszta,
szép példánya volt, nemes, vékony, hajlott orrú, meleg és mosolygó
szemű; még a bajusza is szép volt, a helyén volt, hozzátartozott és
hozzáillett az arcához, pedig a bajusz legtöbbször kellemetlen, zavaró
és tolakodó toldaléka az arcnak. Én hatvan éves korában is álmélkodva
néztem még Gyürky-Hajdu Ádámot, amikor kopott szürke ruhájában gázolta a
fehér kunszállási port…
Azért Litvay Kamillával mégis nehéz küzdelme volt. Nagyon erős
versenytársai voltak; az ő háromezer holdjának harmincezer és ötvenezer
holdakkal kellett fölvennie a küzdelmet, grófokkal és sokszoros
milliomosokkal. Nem mintha Litvay Kamillát pénzzel meg lehetett volna
hódítani és mintha csak a pénzre nézett volna. Ellenkezőleg: a pénzzel
voltaképpen nem is törődött. De hogy akit ő szeret, annak sok pénzének
kell lennie, az olyan természetes volt, mint hogy az ő egész élete egy
királynénak az élete. Ő rá nézve csak az jött számba, aki gazdag volt;
az ember az ő számára a milliónál kezdődött; a versenybe csak azok
kerültek bele, akiknek százezer forint évi jövedelmük volt; azok közül
azután beleszeretett valakibe, a legkülönbbe; azok közül kiválasztotta
azt, akit szeret, gyöngéden, forrón, mámorosan, szépen, előkelően.
Gyürky-Hajdu Ádám beállott a versenybe. Azt kell mondani, hogy az első
perctől fogva tisztában volt vele, mit jelent ez a verseny az ő számára;
az első perctől fogva tisztán kellett látnia a véget, mert az első
perctől fogva úgyszólván minden órában akadt valaki, aki figyelmeztette
rá, mit csinál. Sokan szerették a fiatal Ádámot, különösen az asszonyok
közül; és mindig akadt egy-egy öreg barát, aki vállalta a figyelmeztető
kínos szerepét, és mindig akadt egy-egy megindult asszony, aki
elhatározta, hogy kinyitja a Gyürky-Hajdu Ádám szemét. Hiszen olyan
világos: ki lehet számítania az embernek az ujján, hogy ha minden évben
százezer forintot költ, akkor tíz év alatt vége az egész háromezer
holdnak. De a Gyürky-Hajdu Ádám szemét nem lehetett kinyitni. Nyitva
volt az. Látott az mindent. Gyürky-Hajdu Ádám mosolyogva legyintett el
minden figyelmeztetést és nyitott szemmel és mosolyogva ment előre.
Szerette azt az asszonyt! Élvezte ezt a gyönyörü szerelmet, két
született úrnak ezt az úri szerelmét. Hogy lehetett volna itt habozni?
Hogy lehetett volna itt takarékoskodni, fukarkodni, piszkoskodni, –
Litvay Kamillának úgy kellett élnie, mint egy királynőnek, a Litvay
Kamilla szeretőjének úgy kellett a pénzzel bánnia, mint egy királynak.
Nem, nem volt ott esztelen pazarlás. Olyan dolgok, mint az aradi utazás,
olyan dolgok ritkán történtek. (Akkor nem volt még automobil. Litvay
Kamillának Aradra kellett mennie vendégszereplésre; lekésett a vonatról;
Gyürky-Hajdu Ádám befogatta a négy lovát, maga hajtotta őket, alig
maradt el a vonat mögött; Aradon vége volt mind a négy lónak, – amint ez
szokás volt régebben. Tízezer forintba került az egész.) Az ilyesmi
ritkán történt meg. Nem, elment a pénz esztelen pazarlás nélkül is,
simán, egyszerüen, előkelően, a házra és az inasokra, a kocsikra és az
utazásokra, Litvay Kamilla úri egyszerűséggel élt, de úgy élt, mint egy
királynő.
Tíz év alatt vége volt a háromezer holdnak. Abból, hogy Gyürky-Hajdu
Ádám nyitott szemmel és mosolyogva jött idáig, valamennyi barátja azt
következtette, hogy befejezésül, végső fizetésül, megtorlásul egy
revolverlövést tartogat magának. De Gyürky-Hajdu Ádám nem ezt tette.
Bejelentette – urasan, csendesen, előkelően – Litvay Kamillának, hogy ő
elkészült. Elbúcsuzott tőle. Litvay Kamilla sírt. Ő szerette
Gyürky-Hajdu Ádámot. Boldog volt vele. Sokáig siratta azután is és egész
életében kedves és dédelgetett emlékét őrizte meg. De ő nem szerethetett
szegény embert; akinek nem volt pénze, sok pénze, az kiesett azok közül,
akik rá nézve számba jöttek. Ő nem tudott koldust szeretni. Elbúcsúzott
hát Gyürky-Hajdu Ádámtól, akinek a helyére régen várt egy okos, fiatal
és nagyon gazdag mágnás, elbúcsúzott tőle, ő ott maradt a fejedelmi
lakásukban, Gyürky-Hajdu Ádám pedig kihajtatott a vasuthoz és hazajött
Kunszállásra.
Tizenöt év óta nem volt itthon. Most jöhetett már, az öreg Ádám emléke
már nem menthetett meg a számára semmit a háromezer holdból. Nem volt
abból a háromezerből egyetlen egy sem már. Maradt egy óriási kert és egy
rozzant ház, amelyben valamikor a kertész lakott. Ide költözött be
Gyürky-Hajdu Ádám. A kertet hamarosan eladta, még pedig – a
kunszállásiak nagy csodálkozására – évjáradékért.
A kunszállásiak, akik az első hetekben úgyis alig foglalkoztak mással,
mint a Gyürky-Hajdu Ádám hazatérésével, nem tudták megérteni ezt az
adásvételi szerződést. Mit akar ezzel a pénzzel Gyürky-Hajdu Ádám? Csak
nem akar abból élni? És csak nem akar ott maradni abban a rozzant
viskóban? A kunszállásiak úgy képzelték a dolgot, hogy Gyürky-Hajdu Ádám
most megint hivatalba megy; majd kap a vármegyénél valami kis hivatalt,
előbb kicsit, azután nagyobbat, – lehet még alispán is. Vagy pedig –
voltak, akik ezt gondolták – most fölébred benne az apja vére; nekilát a
szerzésnek, dolgozik, lót-fut, kupeckedik, ha kell, – Kunszállás erre is
tudott példát lecsúszott uraknál. Idővel – ez benne volt mind a két
számításban – megházasodik; hiszen csak a kezét kell kinyujtania… fiatal
ember még… van itt lány…
Mindebből semmi sem történt. Gyürky-Hajdu Ádám előbb egészen
visszahuzódott a viskójába. Azután lassan – amint a kunszállásiak
megszokták a jelenlétét – megjelent itt, megjelent ott; elment a
kaszinóba is és csendesen, urasan elbeszélgetett az urakkal. Egy kicsit
a politikáról… azután, milyen lesz a termés… azután a
tüzoltó-majálisról, – arról, ami elmúlt, soha egy szót sem, arról, hogy
mit akar csinálni, soha egy szót sem, magáról általában soha egy szót
sem.
Minthogy ő nem mozdult, megmozdult a rokonsága. Eljöttek hozzá: hogy
vállaljon hivatalt; kezdjen gazdálkodni, majd vesznek neki egy bérletet;
fogjon valamihez… Gyürky-Hajdu Ádám csendesen, hálásan, köszönettel
elutasított mindent. De valamit csak kell kezdenie? – Miért kellene! –
De hát csak nem akarja így leélni az életét? – De igen, így akarja…
A rokonai sorra, haragosan elhagyták. Két év mulva meghalt egy
nagynénje, az hagyott rá valamit. A tőke azonban nem adandó ki neki, ő
csak a kamatokat kapja. Ez éppen jó volt így Gyürky-Hajdu Ádámnak, ő
éppen így szerette. Most már majdnem urasan élhetett; összesen vagy ezer
forintból egy évben. Most már tarthatott valakit, aki kiszolgálja…
házvezetőnőt, szakácsnét, vagy ahogy tetszik…
Amikor híre ment, hogy Gyürky-Hajdu Ádám keres valakit… házvezetőnőt…
szakácsnét… akkor furcsa dolog történt. Csordásnét, a kunszállási
helyszerzőt valósággal megrohanták az ajánlkozók. Minden kunszállási
szakácsné Gyürky-Hajdu Ádámhoz akart menni. Azért a bérért!… A legjobb
helyet is otthagyták volna… Ez volt Gyürky-Hajdu Ádám utolsó, szomorú
diadala.
Ki lett a győztes? Nem mindegy? Szepesi Rozál lett a győztes, mert
Szepesi Rozál megvesztegette Csordásnét. Szepesi Rozál lett a győztes,
egy fiatal átányi parasztasszony, aki inkább otthagyta a jó helyét a
közjegyzőéknél… És arról, ami ezután jön, már furcsa és nehéz dolog
részletesen beszélni. Szepesi Rozálnak egy év mulva gyereke született.
Két év mulva második gyereke. Hány még? Nem is tudom. Szepesi Rozál
szürke és lompos parasztasszony lett, aki a parasztasszonyok módjára
keservesen dolgozott, ha ráért a gyerekeitől. A gyerekei borzas és
piszkos gyerekek voltak. Mult az idő, teltek az évek, és ebben a
környezetben, e mellett az asszony mellett, ezek között a gyerekek
között nyugodtan, csendesen, hidegen, kopottan, tisztán, délcegen élt
Gyürky-Hajdu Ádám. Mintha semmi köze nem volna hozzájuk; mintha a sorsuk
rá nem is tartoznék; mintha alacsonyrendü állatok lennének. Ő maga
csendes, gőgös, kemény dereku úr maradt; azok le nem vonhatták maguk
közé és ő soha még csak meg sem próbálta, hogy fölemelje őket magához. A
szolgálója volt az az asszony, nem az asszonya; a szolgálója gyerekei
voltak ezek a gyerekek, nem az övéi. És hogy mi lesz velük? Jutott-e ez
valaha eszébe Gyürky-Hajdu Ádámnak?
Ki tudja! A kunszállásiak lassanként elfelejtették a megbotránkozást,
amely eleinte néha fölzúdult ellene; Gyürky-Hajdu Ádám olyan kemény és
hozzáférhetetlen úr, olvan szép, délceg és tiszta öreg úr volt, hogy
vele szemben meg sem mert mukkanni a megbotránkozás; és lassanként a
kunszállásiak úgy megszokták a dolgot, hogy észre sem vették. Pedig
csodálatos dolog volt ez. De azt, hogy Gyürky-Hajdu Ádám miért teszi
ezt, miért él így, általában mit gondol ő, – azt nem lehetett tudni.
Sohasem beszélt magáról. Hogy mit gondolt? Az emlékeiből élt-e? Úgy tele
volt a multja szépségével, hogy észre sem vette, milyen rút most az
élete? Minden ereje, minden életenergiája kilobbant abban a tíz évben,
elégett abban az életművészetben, amellyel azt a tíz éven végigélte? Egy
egész gyönyörü élet, egy pompás ember egész élete csak tíz szép év
számára volt elegendő? Nem maradt többé semmi az utána következő évek
számára? Vagy ha _úgy_ nem élhetett, mindegy volt neki, akárhogyan élt?
Vagy – akármilyen tiszta elméjűnek és józan eszűnek látszott – mégis
meghibbant valami az elméjében? Az a gyönyörű és rettenetes tudat, hogy
csak tíz éve van, az a mégis csak fájdalmas erőfeszítés, amellyel a
nyugtalanságát el kellett fojtania, hogy a tíz évét élvezhesse, az
megbillentette a lelke egyensúlyát? Én mindig azt gondoltam, hogy ez az
igazság, – így kellett a dolognak történnie – amikor álmélkodó
gyerekszemmel néztem a hatvan éves Gyürky-Hajdu Ádámot, – egy
kimondhatatlan édességü multtal maga mögött, egy kimondhatatlan szennyes
jelen terhével az erős vállán – délcegen, kopottan járkálni a poros
kunszállási utcákon, feszesen, keményen, mosolyogva menni a sírja felé.
Pacséry Florián.
A tanitó – Pacséry Florián – lassan sétált kifelé a kápolnai úton.
Csendes, meleg nyári délután volt; alkonyodott; a homokos földek az út
két oldalán nyájasok, csendesek és tiszták voltak; a tanitó – Pacséry
Florián – verseken törte a fejét. A versek a megyei lapoknak voltak
küldendők, mert a budapesti lapoknál nepotizmus és pajtáskodás
uralkodik.
A tanitó szíve reszketett az édesen toduló érzelmektől, az ajka meghatva
gügyögte a készülő vers szavait, amikor odaért a Legyeshez. A Legyes
útszéli korcsma volt, félig csárda, félig fogadó, düledező és rosszhírü.
A korcsma előtt, a korcsma ajtajának nekitámaszkodva, könnyü blúzban és
rövid szoknyában ott állott Wolf Ráchel, a korcsmáros lánya. Nézett
kifelé az elhagyott, csendes, alkonyati tisztaságu országútra.
– Jó napot, Ráchel kisasszony.
– Jó napot, tanitó úr.
– Mit csinál, Ráchel kisasszony?
A lány nem válaszolt. Rántott egyet a vállán és elmosolyodott.
Hallgatás.
– Tanitó úr!
– Tessék.
– Tanitó úr…, miért hívják magát Floriánnak?
– Az apám kántor volt Ráchel kisasszony… Miért kérdezi?
– Mert csak szenteket szokás Floriánnak híni. Maga is szent, tanitó úr?
A tanitó nem tudott válaszolni; megzavarodva nézett a lány villogó,
kötekedő, hetyke szemébe; elvörösödött.
– Azért a _neve_ is tetszik nekem, tanitó úr…
A tanitó még jobban elvörösödött, kinyújtotta a kezét a lány felé, a
lány azonban megrázta magát, ránevetett és befordult a házba. A tanitó
fölhevülve nézett utána, előbb azt gondolta, hogy betér a korcsmába, de
azután tovább indult. Most, most fogja megírni a legszebb verset…
Ezentúl mindennap arra sétált el a Legyes előtt, mindennap beszélgetett
a lánnyal és egy hónap mulva megkérte a kezét. A lány nevetett rajta és
ezt felelte:
– Hát akkor csókoljon meg már legalább…
A tanitó reszketve és ügyetlenül megcsókolta. A lány nevetett. De nem
nevetett Oláh Kázmér, a tanitó barátja, akinek Pacséry Florián aznap
este elmondotta a dolgot. Oláh Kázmér ekkor ivott már egy kicsit és
rettenetesen káromkodott.
– Jászol mellé kötlek! – üvöltötte. – Feleségül?… Azt! Kapd le… A két
nénjével is így csináltak…
A tanító halkan és izgatottan védte a lányt, – nem olyan, mint a nénjei
– de Oláh Kázmér üvöltött:
– Piszok az egész familia… Az anyja is ilyen volt. Be is vitték Egerbe
az irgalmasokhoz. Ott van most is a bolondok házában. A bátyja be van
csukva. Az apja tolvaj, részeges disznó… Piszok az egész familia…
A tanító nem akart engedni és Oláh Kázmér dühösen ordította:
– Majd én megmutatom neked, miféle lány ez…
Erre azonban nem került rá a sor, mert Ráchel három nap mulva megszökött
Budapestre. Valami utazó járt náluk, azzal gyorsan megbarátkozott és
másnap már ment is vele. Oláh Kázmér diadalmasan ordított a szökés
hírére, a tanító pedig nagyon szomorú lett. Ezentúl még többet sétált és
még több verset írt.
Hat bánatos és csendes évet töltött így el, amikor egy nyári délután –
tiszta, csendes alkonyatban – a Legyes előtt újra meglátta Ráchelt.
Ráchel hazajött és ránevetett a tanitóra. Még mindig szép volt, csak az
arca bőre durvult meg egy kevéssé. Talán azért, mert Budapesten az
utóbbi időben már festette. A tanitó vörösre pirult arccal állott meg
előtte.
– Hogy van Ráchel?
– Köszönöm, jól…
Nyugodtan, felsőbbségesen mosolygott rá. A tanító nem tudott szólni.
Ráchel végre elküldte.
– Tudja mit… jőjjön el már egyszer este… talán akkor beszédesebb lesz.
A tanító nem jött el este, hanem a kunszállási fiatalság, az
szorgalmasan járt ezentul esténként a Legyesbe. Hívták a tanítót is, de
a tanító este sohasem ment, mindig csak délután. Mindig csak délután
ment és sohasem tudott mit mondani. Betegen, szomoruan, halálosan
szerelmes volt Ráchelbe. És feleségül akarta venni Ráchelt. Ráchel végre
maga hívta be egy délután magához; és a tanító mégis feleségül akarta
venni. Ráchel kinevette érte és kicsúfolta érte, de a tanító mégis
feleségül akarta venni.
Egy esztendő mulva csakugyan meg volt az esküvő. A kunszállásiak
nagyokat nevettek rajta, Oláh Kázmér azzal fenyegetőzött, hogy ostorral
ver végig a menyasszonyon; a fenyegetést azonban nem váltotta be, az
esküvő baj nélkül lezajlott és Ráchel bevonult a tanítólakásba, a melyet
a község a hidegvégi iskola mellé építtetett. A házasság nem is volt
olyan rossz, mint a milyennek igérkezett. Pacséry Florián imádta a
feleségét és Ráchelnek tetszett az új állapot. Egy év mulva kis leányuk
született, – Brigittának keresztelték a nagyanyja emlékére – és eleinte
úgy látszott, mintha Ráchel még szeretné is a kis lányát. De ez csak
eleinte látszott így. A gyerek születése után egy évre Ráchel már nagyon
keveset törődött egész asszony mivoltával; kijárt a Legyesbe, ahová
ismét szaporán látogatott el a kunszállási ifjuság, Pacséry Florián
nagyon bánatos lett és egyszer-kétszer keserü haraggal megverte az
asszonyt.
Oláh Kázmér, aki eddig kerülte, most ellátogatott hozzá egy napon.
Kormos volt, a gépe mellől jött, a cséplőgépe mellől, mert gépész és
lakatos volt. Bejött, leült, körülnézett.
– Rugd ki! – mondta aztán csöndesen.
Pacséry Florián megrázta a fejét.
– Rugd ki! – mondta újra Oláh Kázmér.
Pacséry Florián szótlanul átmutatott a szomszéd szobába, ahol a kis
Brigitta játszott.
– Ezt tartsd itt, azt rugd ki!
Pacséry Florián megrázta a fejét. Oláh Kázmér fölkelt.
– Nyálas! – mondta dölyfös megvetéssel.
És elment. Pacséry Florián szomoruan ment be a kis Brigittához.
Pacséry Florián imádta a kis Brigittát, ami pedig nehéz dolog volt. A
kis Brigitta példátlanul rút volt, valami soha nem látott módon rút,
valami nem is gyermeki módon rút. A kétéves Brigittának az arca egy
elhízott, durva vonásu, nagytokáju férfiarc volt, tisztátlan, érdes
tapintásu és nagy hajtömegbe belevesző. Ez a hajtömeg volt a
legkülönösebb és a legaggasztóbb, a kétéves Brigitta fején
elhatalmasodott, elburjánzott ez a durva szőrzet, a halántéka tájáról
lefolyt az arcára és mintha az arcán is ki akart volna serkenni…
Pacséry Florián halálos szomorusággal szerette Brigittát. Ráchel nem
törődött vele. A következő években keserves veszekedések voltak e miatt,
Ráchelt azonban sehogysem lehetett rábírni, hogy a gyerekével és az
otthonával törődjék. Dolgozni nem akart, nem is tudott; a pénz mindig
kevés volt neki; Pacséry Florián nyakig ült már az adósságban; Ráchelnek
mindig új ruha kellett; mindig új férfiakkal volt dolga; egyre
követelőbb, féktelenebb és rosszabb lett. És ekkor…