Volt egyszer, hol nem volt, még az óprëczei tengeren ës túl volt, hol a
tetűt és a bolhát rézpatkóval verték volt, hogy a fenébe és a sujba meg
ne botorkázzék, volt egyszer egy gazdag czigány és ez a czigány egy
királynak a komája volt. Egykor megterhesül a czigánynak a felesége, és
elhíja a királyt, hogy nëzze meg, hogy mi baja vagyon az ő feleségének.
Mënyën a király és megmondja a czigánynak, hogy:
– Né a te feleséged nagyon terhes, minél hamarébb megszüli a gyermeket!
Ugy ës történt, a hogy mondta. Nem tőlt belé három nap és megszülte a
czigány felesége a gyermeket. Eltelik egy hét és a czigány elmënyën a
királyi komájához és jelenti, hogy né, a felesége megszülte a gyermeket
és jöön el a király keresztelésbe, mert más nincsen, a kit komának
híjon, csak a király. Elmënyën a király a czigány komájának a hívására
és megkeresztelik a gyermeket.
De a gyermek oan okos fiucska volt, hogy majdnem mikor kétéves volt,
beszélni eleget tudott. Elig növekedett mán nagyobbra a czigányfiucska,
elment a királyhoz és egyet-mást a játékok közül ellopott. Mán annyira
felnövekedett, hogy mán űgyes legény lett belölle. Azt mondja a király a
czigány komának:
– Komám héj, mondd meg a fiadnak, hogy többet az életembe (házamba) ne
tegye a lábát, mert felakasztom, mert a mindig lop.
De a czigány legény csak erre nem heverített, hanem csak folytatta a
lopásokat. Mondta a keresztapjának:
– Héj, keresztapám, nem félek én a maga hatalmától!
Számította a király, hogy hogy pusztítsa el az ő keresztfiát. És
odahivatja az ő czigány komáját és azt mondja:
– Te komám, én azt mondom neked, a fiadat küldd el, a csordámban vagyon
egy bikám, azt hozza haza.
De az a bika oan erősen döfött, hogy melléje még a pásztor se tudhatott
volna menni. Megjelenti a czigány a fiának, hogy:
– Né, keresztapád mit mondott. Hogy az erdőről hozd haza a bikáját, mert
ha haza nem hozod, hát felakasztat.
Elmënyën a czigányfiú és köt egy kötél szénát és siritt megint szénából
kötelet és magára felcsafarja, és azt a kötél szénát vetette a hátára és
elment a király erdejére, hogy a bikát hozza haza.
Bément a csorda közi és mihelyt a bika meglátta a czigányfiút,
igyenëssën nekiszaladt. Volt még egy más bika ës azonkűjel, de a nem
volt hamis, mind ez. A hogy látta a fiú, hogy a bikák mennek utána,
szaladt előre s a bikák ës szaladtak utána, mert megérzették a szénát,
és merébe ettek a czigányfiú hátáról. A mikorrá már majdnem hazaért a
fiú, a szénakötés elfogyott a hátáról, csak a mi rëa fel volt tekerve,
ammaradt. A mikor majdnem hazaért a czigányfiú s a kapun bément, elig
volt annyi széna a kötélből, a mennyi kecczër átért a derekán. Leveti a
derekáról és felugrik, egy kaszaj fa volt felállítva és felugrik arra a
fára. Ezt meglátta a király és elcsudálkozott a czigányfiú űgyességén,
hogy kötélen hazahozta a bikát.
De mëgés abban a szándékban volt, hogy elposztíttatja a keresztfiát. Azt
mondja a czigányfiúnak:
– No, én nem bánom, látom, hogy űgyes keresztfiam vagy, de még egyet
mondok neked, majd meglátom, azt megteszed-é?
Azt mondja a keresztfiának:
– Az én szolgáim négy ekével künn az erdő alatt szántnak és ha az
ökröket béhajtod ekéstől, hogy a szolgák ëszre ne vegyék, akkor
megbocsátlak. Hanem elposztítlak.
Gondolkozik a czigányfiú, hogy hát mit csináljon a keresztapja beszédén.
Elmënyën haza és megmondja az ő apjának, hogy né, az ő keresztapja mit
mondott, a király. Mán a czigány erősen búsult a fián, hogy most vége
kell legyen. És elmënyën (a fiú) a vásárra és veszen tizenkét csűrkét
kotlóssal együtt. Hazaviszi az apjához, a czigányhoz és azt mondja:
– No apám, én megvettem ezeket, ezekkel meg kell mentsem az életemet.
Azt mondja megint az apjának:
– Ezeket még fel kell én diszítsem, de mivel?
Azt mondja az apja:
– Kössél czifra pántlikát a nyakukra, úgy ereszd el őket, ha kimész az
erdőre.
Azt feleli a fiú az apjának:
– Apám, nem jól tanítasz, mert azt számba veszik a szolgák, tudják, hogy
emberi kéz csinálta, hanem tudod mit mondok én? Itt van húsz keréczár,
menj, vegyél arany festéket. Béfestjük a csűrkécskéket és a kotlóst,
elviszem az erdőszéjbe s ott eleresztem.
Minyátt elmënyën az apja és hoz húsz keréczárra arany festéket és
béfestik a csűrkéket kotlóssal együtt. Akkor felöleli a csürkéket és
elviszi, a hol a cselédek szántogattak. Hármat az erdő széjibe elereszt
a csűrkék közül és a hogy elereszti, hát bizony a cselédek meglátták a
szép aranyozott tollú csűrkéket. Azt kiájcsa egyik szolga a másiknak:
– Jere héj, barátom, nëzd meg minyen szép csűrkék vadnak az erdőszéjbe.
Gyere, fogjuk meg őket.
Ott hatták az ekéket mind a négy szolga és elmentek, hogy fogják meg
mind a szép csűrkéket. A czigányfiú pedig mind bément az erdőbe és a
másikok közül ës mind egyet-egyet eleresztett és a szolgák annyit futnak
a csűrkék után, látnak az erdőben bennebb-bennebb mind többet. Azt
beszéllik egyik a másiknak, hogy:
– Vaj egyet közülök meg kell mű fogjunk ma.
Akkor gondolta a czigányfiú, hogy elég benn van az az erdőben, hát csak
ott hagyja a kotlóst ës. És meglátják a szolgák. Azt mondják egyik a
másnak:
– Jertek héj, mert itt van a tyúk ës, ammég szebb és ha megfogjuk, akkor
a király elejébe viszszük. Jól megajándékoz ezért a szép tyúkért.
A szolgák kergették eleget a tyúkot, de nem tudták megfogni. A még a
szolgák a tyúk után jártak, a czigánylegény kijött az erdőből és úgy, a
hogy a földben állottak az ekék, mind egész hazáig hajtotta ökröstől
együtt. Kikiájcsa a királyt és azt mondja:
– Én nem bánom, haza hajtottam az ökröket, de nëzd meg, hogy az utat ës
felszántottam!
Csudálkozott a czigányfiú űgyességén, hogy hogy tudta ő a marhákat
hazahajtani a szolgák hirük nélkül.
Örökké kergették a szolgák a tyúkot, de nem tudták megfogni. Hát, a mint
kijőnek az erdőből, látják, hogy nincsen se eke, se ökör. Hát látják,
hogy az ország útja ës fel vagyon szántva.
Ezért az űgyességért a király a czigányfiút mëgajándékozta egy tővel
(tűvel), de a szolgákat megbüntette erősen, hogy mért mentek el a marhák
mellől. Megint azt mondja a fiúnak:
– Most láss utadhoz és távozz el innet, merthanem felakasztatlak.
Elmënyën a czigánylegény, elbócsuzik még (a királynak?) az apjától ës,
az anyjától ës, és a hogy hazafelé indult, hát egy szénásszekér jött az
ő községe felé. Egy jó barátja volt és azt mondja neki:
– Gyere te ës, ülj fel.
Azt feleli a fiú:
– Keresztapámtól most bócsúztam el és keresztanyámtól és mëgjándékoztak
ingem egy tővel.
Azt mondja annak az embernek, hogy:
– Hoa tegyem én a tőt?
Azt feleli a szekeres ember, hogy üsse fel. De nem mondta, hogy hoa. S
abbizon, felveti a tőt a szekér szalmának a tetejébe. Többet sose kapta
(találta) meg a tőt.
Hazaér az apjához és mondja a czigány apjának, hogy:
– Apám, keresztapám megajándékozott egy tővel s én felvetettem a szénás
szekérre és többet nem kaptam meg.
Azt feleli az öreg czigány:
– Te fiam, nem tettél jól, hanem szúrtak volna fel a kalapodba!
Azt feleli a czigányfiú:
– Hagyja el apám, mert máskor úgy teszek.
Ült a czigányfiú vaj három nap odahaza és elbeszélte az apjának, hogy a
király azt mondta, hogy innet vándoroljon akármerre, a merre a szemével
lát, mert hogyha el nem vándorol, akkor elpusztíttatja hóhérral.
Negyedik nap bémerëndél a czigány neki és útnak ereszti, és azt mondja:
– No fiam, menj szolgálni,
El ës mënyën a czigányfiú szolgálni és bészegődik egy paphoz egy
esztendőre. S hogy bészegődik, elmennek ketten a pappal az erdőre, hogy
vágjának vesszőt. Hát abbizon, vágnak vesszőt, de a czigányfiúnak mi
jutott eszébe? Eszébe jutott, hogy a mikor hazunnat elindultak, hogy
csak köményes czibrét adott neki a papné enni. Azt számítja magában:
– Hadd el, csak vágjad a vesszőt, pap, mert én felét a vízbe hordom.
Vágja a szegény pap a vesszőt, ő pedig hordja. De felét mind a vízbe
hányta. Elmúlik dél és azt mondja a pap:
– Hát még nincs egy szekér vessző?
Azt feleli a czigányfiú:
– Ó még sok kell egy szekérhez. Keveset vágott a tiszteletes úr.
Hazunnat a papné délt küldött nekik, tébe kását. És ëppen úgy találta a
szerencse, hogy a czigányfiúnak adták a kezébe. A czigányfiú pedig
elévette és mind megette. A pap pedig csak vágta a vesszőt. Nem hagyott
a papnak egy béfaló falást se. Vágta a vesszőt egész estig a szegény
pap, de elig volt még egy fél szekér vessző. Felrakják a szekérre és
béfogták a lovakat és elindulnak hazafelé. De a szegény pap úgy meg volt
ehülve, hogy a szeme kéket, zöldet, vereset látott az éhség miatt. Azt
mondja a szolgának a pap:
– Hajtsad édes szolgám a lovakat, mert éhel majd megdöglünk az úton.
Hazaérnek és elbeszéli a papné a papnak, hogy hát ő küldött ételt. S
kérdi a pap, hogy kitől. Azt feleli a papné, hogy a szolgától küldte
oda. Eléhivatják a szolgálót és kérdik, hogy kinek adta a tébekását. Azt
mondja a szolgáló, hogy a szolgának adta, a czigányfiúnak, a fazék
kását. Ezeknek hallatára azt feleli a czigánylegény:
– Ó tiszteletes úr, a kerék talpához ért a fazék oldala és eltörött a
fazék és nem mertem megmondani.
Ezt most látta a pap, hogy csak kifogás a szolgától, mert este, a mikor
a vacsorához ültek, sem igen kellett a szolgának az étel, mert jól volt
lakva kásával.
Gondolta magában, hogy tudná ő azt elirtani a háztól? Egyszer elmënyën a
pap – volt neki vaj több mint hat-hét bihaja – béviszi a bihajokat az
istállóba és megköti a válluhoz, ennik ad, kihíja a papnét és megfejeti,
a tejet pedig vitte a templomba, hogy ott aludjék meg, mert ott nem nyúl
hëzza senki. Ezt a szép szolgaja, a czigánylegény, látta, hogy a tejet a
támplomba vitték. Addig leste a papot, hogy hova teszi a kócsot, hogy
écczoka majd elveszi a kócsot.
Miután lefeküsznek a pap, hát csak elveszi a kócsot, elmënyën a
támplomba és a tének a fölét mind leszedi és mind megeszi, és a
támplomban való szent képeknek a száját mind békeni tével. Kiváltképen
legjobban békente a Jézus képének a száját.
Reggel odamënyën a harangozó, kinyitja a támplomajtót, hát meglátja,
hogy a té mind meg van éve és a festett képeknek a szájuk mind bé van
kenve. Szalad a paphoz és megmondja:
– Ni a festett képek mind megitták a tejet.
Elmënyën a pap ezekre a szavakra a támplomba és a festett képeket
egytől-egyig mind megveri. Kiváltképen a Jézust úgy megverte, hogy
majdnem ësszetörgelte darabokra.
Ezt a czigány szolga mind jól látta, hogy mit csinál a pap a festett
képeknek a téj megevésén. Aval elmënyën, gondolkozik a czigánylegény,
majd csinál abból ő egy komédiát.
Estére kerekedve a dolog, elmënyën és megint meglesi, hogy hoa teszi a
pap a kócsot. Kezére veszi és ellopódzik megint a támplomba és a
Krisztus képét ellopja a támplomból. Elviszi egy zöld burusztujos helyré
és eldugja.
Másnap reggel a harangozó megint bémënyën a támplomba, hát látja, hogy a
Jézus képe nincsen ott. Szalad megint a paphoz és mondja neki:
– Né, nincsen a Jézus képe sohól, mert megverte és a tisztán elszökött.
Aval megëjed a pap, elmënyën a támplomba és látja, hogy a Jézus képe
sohól sincs. Mënyën haza és kérdi a czigánylegény szolgáját, hogy nem
látta-é valahol. A czigánylegény azt feleli, hogy ő honnat lássa? Nem
látta még a színét se. Azt mondja a czigánylegény a papnak, engedje,
hogy ő menjen utána, hátha megtalálja az úton. Azt poroncsolja a pap:
– No hamar, fogj hát lovat és tégy kötelet a szekérre. Né, adok ötszáz
forintot. Ha megtalálod, fogd meg és kötözd le, de jó keményen.
Rögtön béfogja a czigánylegény a lovakat a szekérbe, zsebére vágja az
ötszáz forintot, elmënyën egy más faluba, jól ria múlat az ötszáz
forintra, ott ül valami két nap. Akkor elment és a burusztujból elveszi
a képet és megköti a szénába és viszi hazafelé a papnak. Az aztán nagyon
megörvendett, mikor visszahozta a Jézust. Még meg ës köszönte.
És azalatt ki ës telt a szolgának az ideje. És adott neki a pap egy
esztendeig való szolgálatért egy ekevasat. A czigányfiú nem felejtette
el, a mit az édes apja mondott, hogy a tőt a kalapjába kellett volna
szúrni, hát kivágta a kalapját és az ekevasat feltette a kalapjába.
Elbócsuzik a paptól és mënyën haza a czigánylegény. Mikor hazaért, azt
mondja az apjának:
– No apám, hazajöttem, szolgáltam egy ekevasat.
Azt mondja a czigány:
– Te talán bolond vagy fiam. Az ekevasat nem teszik a kalapjukba, hanem
azt béteszik egy tarisznyába.
Azt feleli a czigányfiú vissza az apjának:
– No hagyja el apám, mert ha elmegyek még szolgálni, akkor úgy teszek,
hogy bérakom a tarisznyámba.
Elig ült otthon egy három nap, megint beléunt az otthon való dologba.
Megint elbócsuzik az apjától és elmënyën megint egy esztendeig
szolgálni. Bészegődik egy jómódú gazdához. Megalkusznak egy tehenbe
(így), hogy a gazda ád egy évért egy tehent. Becsületesen viselte a
czigánylegény magát, egy esztendeig ott ült a jómódú gazdaembernél.
Kitelt az esztendeje, a jómódú gazdaember odaadja a tehent. Kapja a fiú
a fészit és a tehent mind ízre-porrá vágja. Bérakja a tarisznyába és
felveszi a hátára és hazaviszi az édesapjához. Mikor hazaér ejjed
(elijed) az apja, hogy mennyi éleséget hoz a fia. S azt mondja a fiú:
– No apám, szolgáltam egy esztendeig, adtak nekem egy tehent.
Azt kérdi a czigány a fiától, hogy elevenen adták a tehent? Azt feleli a
czigányfiú az apjának, elevenen.
– No akkor nagyon rosszul tetted. Nem úgy kellett volna, hogy te bérakd
a tarisznyába, hanem tettél volna kötelet a nyakába és úgy vezetted
volna haza.
Megint azt feleli az apjának:
– No hagyja el apám, ha még elmënyëk szolgálni, akkor úgy teszek.
Kötelet vetek a nyakára.
Elig telt belé egy három-négy nap, újra beléúnt az otthon való ülésbe.
Azt mondja:
– Mënyëk szolgálni akármerre.
Elbócsuzik és elmënyën. Mënyën egy erdőháton. A mint mënyën, hát bizën
kap (talál) ő egy ezüst kést és egy ezüst kalánt és egy ezüst villát.
Úgy számította magába, ő nem mënyën tovább szolgálni, hanem megint
elkezd lopni. Tolvaj akar lenni. Mert ő kapott egy ezüst kalánt és egy
ezüst villát és egy ezüst kést és ő abból majd megél, ha melléje lop.
A mint mënyën át az erdőn egy ösvenyen, hát mënyën utána egy pap és a
vezet egy kecskét kötéltől fogvást. Hát a mint vezeti átol, megéhezik s
úgy mondogat a pap magában:
– Ha én kapnék egy kést és egy villát, hát én minyátt egy jó vendégséget
indítanék a kecskéből.
Ezt meghallotta a czigányfiú. Mënyën egy dobásnyira és le veti az ezüst
kalánt, még mënyën egy darabig, akkor leveti az ezüst villát, mëg mënyën
egy darabig, akkor leveti az ezüst kést. A pap pedig ment utána. De nem
vette fel sem az ezüst kalánt, sem az ezüst villát, azt számította
magában, hogy ha kalán van és villa, akkor kés ës kell melléje. Ha
megkapja mind a hármat, akkor megköti a kecskét és visszatér és felszedi
a kést ës, a villát ës és a kalánt ës. Igy tovább mendegél a pap és
megtalálja az ezüst kést ës. Azonnal megköti a kecskét egy fához és
visszatér, hogy szedje fel a kést, a villát s a kalánt. Addig a tolvaj
czigány elvágta a kötelét a kecskének és egyszeribe megnyuzta. A bőrébe
bétette a kecskének a husát és bébújt egy magyaróbokorba. A kecskének a
fejéről nem vette le a bőrt, hanem közél volt egy tó, a kit Ördögtónak
híttak és abba a tóba a kecskének a fejét bédobta.
Visszatér a pap és meglátja, hogy a kecske nincsen a fánál, csak a
kötele. Gondolta magában, hogy hova lehetett a kecske. Hát meglátja a
tóban. Gondolta, hogy nagyon szomjú volt, hát elszakasztotta a kötelet
és bément, hogy igyék. Kezdi híni a kecskét, de a kecske nem akart
kijőni a tóból. Levetkezik a szegény pap, hogy menjen és húzza ki a
kecskét a tóból. A czigány látta, hogy mán levetkezett a pap s bément a
tóba. Addig szépen odament és a papnak a ruháját ellopta.
A szegény pap, a hogy a tóba bément, hëzzanyúl a kecskének a fejéhez, a
kecskének a feje pedig belébillent a tóba. Azt számította a szegény pap,
hogy az ördögök megették tisztán. S kijő a tóból, hát látja, hogy a
gunyája sincs. Úgy fél hangon mondja magában, nem bánja, volt háromszáz
darab arany a zsebében, ezüst kalán, ezüst villa és ezüst kés, nem
bánná, ha el is vesztette, csak a ruhája volna meg, hogy szégyennel
telve ne menjen haza. Aval kiszól a tolvaj czigány a bokorból:
– Menj egy keveset távolabb, kivetem én a gunyádat.
Kiveszi a zsebéből a háromszáz aranyat, a kést, a villát, a kalánt, s
kiveti a papnak a gunyáját, a pap pedig felvette magára és elment haza
búsan, mert most nem volt se kecske, se kés, se kalán, se villa, se
pénz.
A tolvaj czigány felvette a bőrbe kötött húst a hátára, zsebre vágta a
pénzt és ment az erdőn keresztül. Béért egy más királynak a
tartományába. Annak a sűrű erdőnek a közepében volt egy romlóban való
ház. Bémënyën, hát látja, hogy senki se lakja. Hát gondolja, jó lesz
neki. Lerakja minden bágázsiáját abba a régi felhagyott házba. Aval
gondolkodik, hogy jó volna most az apjáékat ës idehivatni, itt jobban
élnének, mind odahaza. Azonnal a tolvaj czigány levelet írt az
apjáéknak. Minyát felkeresték és látták, hogy minyen nagy boldogságban
van a fiuk. Éltek valami három hónapig, nem háborgatta őket senki, abban
a felhagyott házban.
Egyszer abb a tartományba való király elmënyën abb az erdőbe vadászni és
rátalál arr a felhagyott házra. Bémënyën abb a házba és látja, hogy a
czigány és a felesége és a fia van benne. Kérdi töllik, hogy mióta, hogy
ott laknak abban a házban. Azt feleli a czigány, hogy majd három
hónapja, hogy itt vannak. Kérdi a király, hogy miből élnek, mi a
foglalkozásuk. Azt feleli a czigány:
– Király ő felsége, életem halálom kezedbe ajánlom, az én fiam nagy
tolvaj és hord nekünk mindent, a mi kell.
Azt feleli a király:
– Igen, nagy tolvaj? Hát akkor holnap reggel jöön hëzzám az udvaromba.
Van nekem egy csitkóm és ha azt ellopja, kap háromszáz darab aranyat.
Hogyha el nem tudja lopni, akkor felakasztatom.
Elmënyën másnap reggel a czigányfiú a királyhoz. Megjelenti a királynak,
hogy ő jött, hogy megnëzze azt a csitkót. Azt mondja:
– Né, itt van a csitkó. De ha holnap reggel nem lesz ellopva a csitkó,
akkor tudd meg, hogy felakasztatlak, de ha ellopod, akkor háromszáz
darab aranynyal megajándékozlak.
Úgy ës tett a czigánylegény. Elment haza az apjához, elküldi és vétet az
apjával három liter álombort. Felöltözik egészen koldusgunyába és
elmënyën a király kapujához. A mikor elér a király kapujához, hát látja,
hogy a kapuban két őr áll. Oan nagy hideg idő járt és kérte a két őrtől,
hogy lëenek oan szüvessek, és ereszszék bé az écczokára, bár a kapun
belől. Azt felelik az őrök a tolvaj czigánynak, hogy nem lehet, mert az
écczoka egy tolvaj jő. Van egy csitkó az istállóban, azt el akarja
lopni. Azt feleli a tolvaj czigánylegény, inkább ő ës őrzi. Odanyujtja a
palaczkóban való álombort, hogy igyanak egyet-egyet belölle. Az őrök
bizony elvették a palaczkót, egyszer-egyszer felhajtottak mind a ketten.
S a hogy felhajtottak, mindjárt elaludtak.
Ezt látta a czigánylegény, mënyën az istállóhoz, hát látja, az
istállóajtóban ës két őr áll. S azt mondja neki a tolvaj czigánylegény,
hogy ereszszék bé az istállóba, mert itt künn igen hideg van, erősen
fázik. Elbeszéllik az őrök, hogy nem tudják béereszteni, mert el akarja
lopni egy tolvaj a csitkót. De mégës annyit kért a tolvaj czigánylegény,
hogy megengedték. Béeresztik a pajtába a czigánylegényt.
Odamenyen és látja, hogy a csitkón ül egy, egy fogja a farkát és egy a
kantár szárát. Azt mondja nekik:
– Ügyes csitkó, őrözzük jól az éjjel, hogy nehogy ellopják!
Még azt ës mondja a czigánylegény:
– Majd elbánunk mű azzal a tolvajjal, csakhogy idejöön!
Leakasztja a nyakából a palaczkót és odaadja a ló mellett valóknak, hogy
igyanak. Mindahárman ittak egy-egy keveset a palaczkóból. Miután ittak,
odaviszi a palaczkót a két őrnek, a melyik a pajtaajtónál állanak és
azokat ës megkínálja a palaczkóval. Azok ës isznak egyet-egyet belölle,
de azt mondja a tolvaj czigánylegény:
– No még egyet igyanak, no!
Még egyszer-egyszer felhajtják mind a ketten, hát addig a más három, a
kik a lovat fogták, elaludtak. A ki a ló hátán ült, aztot tette
közephelyré a srajfára, a ki a farkát fogta, annak adta a seprü bütüjét
a kezébe, a ki pedig a kantár szárát fogta, annak siritett szalmából egy
hosszú kötelecskét és aztot tette a kezébe. Akkor megfogta a csitkónak a
kantárszárát és kivitte a pajtából és elvitte.
Másnap reggel viszi vissza a tolvaj czigány a csitkót a királyhoz.
Mielőtt megérkezett volna a czigány a csitkóval a király udvarába, már
azelőtt jóval a király felkelt és kiment a pajtába, hogy megnëzze, a
csitkót ellopta-é a tolvaj, vaj nem. Mihelyt a pajtaajtóhoz ért a
király, látta, hogy a két őr aluszik. Gondolta magában, hadd aludjanak,
mert az écczoka őrözték a csitkót és most elfáradtak nagyon. Bémënyën a
pajtába, hát látja, hogy nincs a csitkó, elvitte a tolvaj. Látta a
czigánylegénynek az ügyes mesterségét. Azt kiájcsa a király annak az
embernek, a ki a csitkó farkát fogta:
– Rántsd hátrább azt a lovat!
Az jettibe, a mint a seprübütü a kezében volt, azt gondolta, hogy a ló
farka van. Úgy esett hanyatán, hogy a feje majd izré-porrá szakadott. A
ki pedig a srajfán ült, azt kiájcsa:
– Sarkald meg azt a csitkót!
A félfelől esik le a srajfáról. A ki a kantárszárat fogta, annak azt
kiájcsa:
– Rántsd elébb azt a csitkót!
Jettibe úgy vágta magát a földbe, hogy minyát szörnyet halt.
Akkorrá megérkezett mán a czigányfiú a csitkóval. Jelenti a királynak,
hogy ellopta a csitkót. Azt feleli a király:
– Látom, barátom, czigány, hogy űgyes tolvaj vagy, nesze itt van a
háramszáz darab arany. Hanem még egyre kérlek. Hogyha ezt megteszed,
akkor négyszáz darab aranyat kapsz, de ha meg nem teszed, akkor
felakasztatlak.
Azt feleli a tolvaj czigánylegény:
– No csak rajta, királyi felség, jelentse meg én nékem.
Azt feleli a király:
– Megjelentem néked. Az écczoka, ha a feleségem ujjából a gyűrűt ki nem
lopod, akkor holnap reggel az akasztófán léssz. S ha pedig kilopod,
akkor négyszáz darab aranyat kapsz.
Akkor nap éppen három embert akasztottak volt fel az akasztófára.
Elbócsuzik a királytól, elmënyën haza, odaadja apjának a pénzt. Estére
kerekedve elmënyën az akasztófa alá és egy embert levág az akasztófáról.
Felveszi a hátára és mënyën a király udvarába. A mint bëmënyën a király
udvarába, hát látja, hogy a királyi palotában még világ van. Odaviszi az
akasztott embert és felnyujtja az ablak alá. A király pedig meglátja és
azt mondja a feleségének:
– Eljött a tolvaj, mert leskelődik az ablakon.
Akkor még feljebbecske nyomta az akasztott embert, a király pedig kapta
a fegyverét és rialő arr az akasztott emberre. Akkor a tolvaj hanyatán
ereszti azt az akasztott embert, és szalad minyátt a király palotájának
az ajtajához és az ajtó sórkához megbújik. A király pedig azt mondja a
feleségének:
– Mënyëk és eltemetem a tolvajt, hogy senki semmit ne tudjon.
Aval kiment. Egy kicsi vártat mulva elmënyën az ablakhoz a tolvaj
czigánylegény. Hát látja, hogy mán a királyné eloltotta a lámpát. Mënyën
bé igyenëssën a királynéhoz. A mikor béér a királyné szobájába, a
királyné mán álmos volt. Azt mondja a királynénak:
– No feleség, eltemettem a tolvajt.
Aval ledől melléje az ágyba. Azt mondja neki:
– Add ide a gyűrűt, mert holnap elmënyëk ebbe s ebbe a városba, hogy
legyen nállam.
A királyné pedig odatartja a kezét és a tolvaj czigánylegény kihúzza a
gyűrűt az ujjából. S aval azt mondja a királynénak:
– Mënyëk ki bajomra.
Meglátja a király sisakját az ablakfára letéve s egyet, jó nagyot
ibrikál belé. S aval kimënyën.
Egy kicsi vártat múlva jő a király ës. Azt mondja a feleségének:
– No feleség, eltemettem a tolvajt.
Azt mondja a királyné vissza:
– Hiszëm az elébb még mondtad, hogy eltemetted a tovajt.
Azt mondja:
– Add ide a gyűrűt, hogy el ne lopják valahogy.
Azt feleli a királyné:
– Hiszëm odaadtam a gyűrűt, az elébb kérted el.
Aval megharagutt a király, tudta mán, a tolvaj ellopta a gyűrűt. Felkel
mérgesen, a sisakját felveszi, mérgéhez képest bévágja a fejébe. De jól
le ës tisztelte az ábrázatját. Nem volt mit csináljon a szegény király,
meg kellett mosdódni. Miután megmosdódott, lefeküdt a felesége mellé és
nyúgodalmasan aludt reggelig.
És reggel korán jő a tolvaj, hozza a gyűrűt. Jelenti a királynak, hogy
ellopta a gyűrűt és kéri a fizetést. De a király négyszáz darab arany
helyett nyolczszázat adott és azt mondta neki, hogy:
– Ezt a nyolczszáz darab aranyat csak azért adom, nehogy te valamelyik
embernek megmondd, hogy beléibrikáltál a sisakomba, mert én ezt nagyon
szégyellem.
Aval megköszönte a királynak a jóságát és a király azt mondta neki:
– Többet nem készerítlek semmire.
A tolvaj elment haza, elvitte a sok pénzt az apjának. A czigánylegény
újra elment egy más városba. Megúnta már a lopást, bészegődött két napra
szolgálni. Két nap szolgált egy libát. De még nem felejtette el a
czigánylegény, hogy mit mondott az apja, mikor a tehent hazavitte a
tarisnyában. Hát most a kötelet riatette a liba nyakára és úgy húzta
hazáig, hogy majdnem a szegény liba megfuladott, a mikorrá hazaért. Azt
mondja az apjának:
– No apám, két nap szolgáltam egy libát.
Azt feleli az apja:
– Látom, csak nem így kellett volna csinálni, hanem csak felöleld a
libát.
Azt feleli a czigány:
– Látom apám, a mit én szolgálok, neked nem tetszik semmi. Hanem én
többet nem megyek el, ha úgy beszélsz, szolgálni. Meg kéne házasodjam,
mert né, most a libám él és feleséget kéne vegyek.
Nohát jó, az öregek el ës mennek, megkérik a leányt. De addig az időig,
addig a liba vaj tízet mán tojt, tíz tojást és kezdi kotolni. Megültetik
a libát, hogy kotolja ki, de a czigánylegénynek minden gyönyörűsége csak
a libájában volt, mert az volt neki a marhája.
Eljő az idő, ësszegyűlnek a násznépek, a lakodalmasok, hogy menjenek a
menyecske után. Hát el ës mennek a menyecskéhez és kikérik és elmennek a
támplomba, hogy eskesse őket ëssze a pap. S a mikor az oltár elejébe
mennek, csak eszébe jut a czigánylegénynek a libája. Azt mondja az egész
násznépnek, hogy csak várjanak, mert visszajő minyát, mert ő valamit
odahaza felejtett.
A czigánylegény bizony elindult és elment haza. A hogy hazaért, bément a
pinczébe, és ott levágja a libának a nyakát. Hát letépi a sok tolluját
és magára rakja s riaül a tojásokra, és ott kezdi kotolni és otthagyja a
sok lakodalmast a támplomban. A lakodalmasok várják erősen, hogy jőön a
vőlegény, de a vőlegény nem akar jőni. Utána mennek, keresik a házban,
de sehol sincs. Kezdik kiabálni: Vaszi hé! Vaszi hé! ő pedig a pinczében
elkezdi: gi gá gá, gi gá gá, mint a hogy a liba szokott. Furt kiabálják,
de csak libaszólást hallnak, egyebet nem. Azt számítják, hogy a liba
csak csúfolódik véllik. Lemennek a pinczébe. Lehet, hogy kikotolta a
liba és azért kiabál. És látják, a mikor a pinczébe bémentek, hogy nem a
liba, hanem a czigánylegény ül a tojáson. Azt kérdik tölle:
– Mi az? Hát mért jöttél el?
Azt feleli, hogy:
– Ez az én marhám, ezt én ki kell hogy kotoljam.
Kihúzzák onnat a pinczéből, felöltöztetik megint, elviszik a támplomba
és összeesketik a menyecskével. Onnat hazajöttek, a támplomból és nagy
lakodalmat csaptak. Vaj haromszáz döglött lónak a csontjából jó húros
húst készítettek, vízzel aztán jól boroztak. Miután a lakodalom elmúlt,
az apjáékkal egy házba összefértek, boldog életet élnek a menyecskével.
A ki nem hiszi, elmehet a czigány burdéjukba, hát megtalálja őköt.
Minden községben találhat egy-egy ilyen tanyát.
_(Szász János, Zajzon.)_