Volt egyszer egy király s volt annak sok cselédje (gyermeke), és volt
egy leánya ës s a leányát férjhez akarta adni. Odament egyszer egy
tündér sárkány képében. Akkor lett egy forgószél, aval a leány
felkapódott s a sárkány elvitte a maga országjába.
Nohát a szegény király, mikor hazament, hát a leánya nem volt. És azt
mondotta a cselédjeinek ő, hogy a birtokának felét odaadja, a ki a
leányát hazahozza. S ha ő meghal, az egész királyság maradjon rëa. De
egy cselédje se mert megindulni, hogy megkeresse a leányt.
De volt a kertben az ablakja alatt egy égig érő fa. Ujan fa volt, hogy
egy levélen elfért egy ország. És a királynak volt egy pásztorfiúcskája,
aki a disznyókat őrözte s egyszer, amint őrözte a disznyókat, egy
malaczka hëzzasúrolóskodott s azt mondotta neki:
– No te pásztorfiúcska, mindíg jó voltál hëzzám s jótét helyébe jót
várj. Te mondd meg a királynak, hogy vágassa le a csonkaszarvú bivalyát
s neked csináltasson hét rend bocskort s hét rend gunyát a bőréből. S te
vedd elé a kicsi fészidet s aztán menj fel az égig érő fára, de csak
addig menj, ameddig a hét rend bocskor s a hét rend gunya leszakad
róllad. S akkor ott elérsz egy elényuló ágat s aval szökjél az elényúló
ágra, és azon vagyon a sárkány vára.
És aval a malaczka a mások közi jutott.
Aval a fiú elment a király elejébe és azt mondotta, hogy:
– Felséges király, vágassa le a csonkaszarvú bivalyát s nékem
csináltasson hét rend bocskort s hét rend gunyát s én felmënëk az égig
érő fára.
És a király akkorát kaczagott, hogy majd elpukkadt. S azt mondotta az
udvari bolondnak:
– Eztet a macskabékát fogadd el viczebolondnak!
S a fiú megharagudott erősen s azt gondolta, hogy bolond likból bolond
szél fuj.
– Én csak azt mondom, hogy vágassa le a csonkaszarvú bivalyát s hogyha
én a királyleány nélkül visszatérek, akkor húzza a nyakamat a karóba.
Csakugyan a király le ës vágatta a csonkaszarvú bivalyát s csináltatott
neki hét rend gunyát, hét rend bocskort. A fiú elvette a fészit,
elindult az égig érő fára s egy nehány percz alatt úgy elveszett a
levelek között, hogy nem ës látták.
Ő csak ment, mendegélt, míg a hét rend bocskor és a hét rend gunya
elszakadt. Ott, a mint a kicsi malaczka mondotta, volt egy elényúló ág.
A fiút Jancsinak hítták. Jancsi azt mondotta ott magában, mert az az ág
éppen akkora volt, mind a karom s nem akart rëaszökni arra az ágra, mert
gondolta magában: Ha rëaszököl, leesel s eltörik minden porczikád. De
bizony végre azt mondotta, inkább eltöri a fejét ës, mintsem királyleány
nélkül térjen haza. És rëaszökött az ágra és az akkorát döndölt, mint
mikor egy kecskebéka esik a földre.
S akkor elindult. Volt ott erdő, mező, csak házakat nem látott. És ő
ment, mendegélt, elért egy nagy palotát, a mely kakasfarkon forgott.
Nekirugaszkodott, hogy felszökjék a terépekre, de nem tudott felszökni,
mert sebesen forgott és levetette a földre. De aztán a terépbe belévágta
a fészüt s úgy felment a palotába. És mikor béért a palotába, a
királyküsasszony elejébe ment és a nyakába borult s azt mondta:
– Jaj, lelkem Jánoskám, hát hogy tudtál te idejőni?
Azt mondotta, hogy:
– Ne szóljon semmit a küsasszony, akkor eljő velem az édes apjához.
És akkor azt mondotta a királyküsasszony:
– Jaj, hallgass, Jánoskám, mert ha jőni talál a kilenczfejű sárkány, hát
végünk lesz.
Jött is a kilenczfejű sárkány és azt mondotta, hogy:
– Hát miféle emberizing ez?
És azt mondotta a királyküsasszony, hogy:
– Feljött, hogy engemet szolgáljon, mert az édes apám szolgája volt.
Azt mondotta a sárkány:
– Majd meglátod, hogy nem fele kár, a mit megeszen, hanem egész. Menj,
oda lenn a pajtában vagyon egy girhes-görhes ló és te mindig csak
abrakot adjál neki, szénát meg zabot.
De mindig egyebet adjon, mind amit a ló kér. Mert az a girhes-görhes ló
unyan volt, hogy szólni tudott.
Lement Jancsi és nyögött a szegeny pára, nem tudott felkelni a
hídlásról. S azt mondotta Jancsi:
– Egyél, szegény pára, egyél.
S azt mondotta a ló:
– Jábo (hiába) kénálsz engem a zabbal, mert az én abrakom égő parázsa.
Vasárnap, mikor a sárkány elmënyën a templomba, hát akkor te azt a
kaszaj fát gyujtsd meg s attól én fel tudok kelni a hídlásról.
És Jancsi csakugyan meggyujtotta azt a nagy kaszaj fát s egy néhány
lapáttal bé ës vitte a lónak. A ló, mikor megette, fel ës kelt, s kiment
az udvarra és mind megette azt az égő parázsát. És Jancsi elbámult,
mikor látta, hogy milyen szép lett a ló. Fémlett a szőre, mind a tükör.
És még akkor bámult csak nagyon, mikor látta, hogy nem ës négy, hanem öt
lába vagyon a lónak. A ló azt mondotta, hogy odalenn a pinczében vagyon
egy nyereg s egy kantár és hozza fel. Jancsi csakugyan le ës ment s
mikor kijött a pinczéből, felhozott egy nyerget s egy kantárt. S mikor
az ajtón ki akart lépni, kijött a kilenczfejű sárkány.
– Megállj, te emberizing! Mégës átólhágtad az én szovamot!
A sárkány Jánoskának le ës akarta nyisszantani a nyakát, de azt mondta:
– Várj, igyunk egy kupa bort a bűneidért.
A sárkány fel ës hozott egy kupa bort a legjobból. Ittak s Jancsi mind
kérte, hogy hagyja meg az életét. S a mikor elfogyott az a kupa bor, azt
mondotta ez a sárkány:
– Nahát igyunk még egy kupa bort az én bűneimért ës.
S mikor megitták ezt a kupa bort ës, a sárkány megrészegedett s úgy
aludt, mind a bunda. Akkor Jánoska kivette a kardot a sárkány kezéből s
lenyisszentette mind a kilencz fejét. Akkor a karddal, a nyereggel s a
kantárral kifutott az udvarra az ötlábú lóhoz s elbeszéllette, hogy ő
hogyan járt a sárkánynyal. Fel ës szökött Jancsi az ötlábu lónak a
hátára és csak azután kérdette:
– Hát hova mënünk, édes kicsi lovam?
– Mënünk az erdőre édes kicsi gazdám. Ott vagyon egy vaddisznyó,
vaddisznyónak a fejében egy nyúl, nyúl fejében egy iskátuja és abban az
iskátujában vagyon a kilenczfejű sárkánynak az ereje.
El ës mentek s az erdőben jött a vaddisznyó elejükbe. Az ötlábú ló az
ötödik lábával megrúgta a vaddisznyót és Jancsi a kardjával levágta a
nyakát. S a vaddisznyónak a fejében volt a nyúl s nyúl fejében az
iskátuja s abban az iskátujában úgy dongtak-bongtak a darázsok, mintha
ördög bújt volna beléje. János aztot letette egy lapos kőre és egy másik
lapos kővel úgy összetácskálta, hogy se iskátuja, se semmi nem maradt.
Akkor nyuguttan mentek hazafelé. S mikor hazaértek, elbeszélte a
királykisasszonynak, hogy hogyan járt ő. S a királyküsasszony azt
mondotta:
– No vagy ittmaradunk, vagy hanem hazamënünk.
S akkor jutott Jánoskának eszibe, hogy minyen félelemmel jött ide.
Jánoska azt gondolta, hogy a királyküsasszony leszédül a fáról és
ësszetörik minden csontja. S odalenn járt az udvarban s búslakodott,
hogy hogyan menjenek haza. S azt kérdezte az ötlábú ló:
– Mért búsúlsz, édes kicsi gazdám?
Hogyne búsúlnék, mikor nem tudunk hazamenni.
S elbeszélte, hogy ő minyen félelemmel jött fel. S azt mondotta az
ötlábú ló:
– Ne búsúlj semmit, mert én hazaviszlek.
És a királyküsasszony ësszeszedte minden kincsét s felültek az ötlábú ló
hátára. S mikor felültek, azt mondta az ötlábú ló:
– Húnyjátok bé a szemeteket és egy percz alatt nyissátok ki.
S mán a király udvarában voltak. A király halálán volt, unyan beteg volt
s mikor bémentek, felugrott s majd tánczra kerekedett. S unyan nagy
lakodalmat csaptak, hogy hetedhét országon nem volt párja. S a ki nem
hiszi, járjon utána.
_(Gödri Anna, Zajzon.)_