Volt egy özvegy asszonynak három leánya, s azok a legényektől,
emberektől nagyon féltek. Az anyjuk megszidta, hogy mit akarnak, mért
nem akarnak férjhez menni, megházasodni. De mind el akartak menni
hazulról. Az anyjuk látta, hogy nem tud semmire menni véllik,
eleresztette. Merëndét tett tarisznyájukba mind a háromnak, s
elindultak, mentek, míg abba az erdőbe bévetődtek. Az erdőből eleget
siettek, hogy napvilágot érjenek, de nem tudtak, bésetétedtek. De
setétbe ës mentek, mert féltek ott maradni, míg elértek egy házat, hol
az erdőpásztorok voltak.
Ott az ablakon néztek bé, s látták, hogy pásztorok vannak benne,
férfiak. Gondolkoztak, hogy menjenek; s elhatározták azután mégës, hogy
bémennek, mert künn ës féltek. A nagyobbik bément, szállást kért, a
pásztorok azt mondták, hogy:
– Adhatunk, de nagyon kicsi a hely, hármunknak csak három ágy van. Ha
akarnak, hárman hármunknál ës elhálhatnak.
Aztán a liányok beléegyeztek. Lefeküdtek, elaludtak. De écczoka a
küssebbik pásztor a küssebbik leányon keresztülvetette a kezét. A
felszökött onnan, hogy valami csúfságot akar vélle tenni s többet le se
ës feküdt egész reggelig.
Reggel felkeltek a két testvére ës, a két nénje, megmosdódtak. S a
nagyobbik liány adott a nagyobbik pásztornak egy selyem kendőt, a
közbelső adott a közbelsőnek egy selyem kalapot, a küssebbik nem akart
semmit adni a küssebbik erdőpásztornak, mért csálta azt a csufságot
vélle. A két nénje biztatták, hogy ne maradjon szégyenbe, kapjon az ës.
S volt neki, a harmadiknak, egy gyűrü, s aval meggyőződtek, hogy
valóságban tette-é, vaj csak álmotta. Azt mondja a nagyobbik, hogy adja
oda azt a gyűrüt, mindjárt megtudja, hogy valóságban tette-é, vaj csak
álmotta. Oda adta, s fordította (a gyűrűt a legény), s folyva folyt ki
az arany belölle. S látták, hogy nem ímette tette. S aval odaadták néki
ës, s elmentek.
A fiúk most azt határozták, hogy lemondnak hivatalukról. El ës mentek bé
a városba, lemondtak hivatalukról, aztán elmentek, hogy válaszszanak oan
helyet, a melyiket szeretik ők, a hol jó lesz lakni nekik. Mentek, s
egyhelyt három felé ment az út, s hárman háromfelé eltértek. A nagyobb
ment jobbra, a küssebb ment balra, s a közbelső igyenest.
A nagyobb elment egy városba, s a selyem kendőjével gazdag lett,
utóljára király lett belölle. A közepső (így), megint egy városba ment,
sok just szerzett (bűvös kalapjával). A küssebb nem kapott semmiképen
oan helyet, a hol szeresse, s kiment abból a városból.
Kiment a városból, bément a másba. Hallotta, hogy ott egy oan
királyleány van, nem bír senki vélle játszodni, kártyázni. Ki volt
hirdetve, hogy a ki meg tud kártyázni vélle, annak a király odaadja a
leányt, és fele királyságát, s halála után ő lesz a király. S a ki nem
tud megkártyázni, hát ott van a karón kilenczvenkilencz fej, s az övé
lesz a századik. Ő elment igyenest oda a királyhoz, s kártyázni kezdett
a király leányával. Tizenkét órakor nappal elkezdték, egész écczoka
tizenkettőig. Elnyert a leány egy mázsa és száz darab aranyat tölle, de
adott a gyűrü eleget. Akkor hozott egy vén asszony két feteke kávét. Azt
megitták s mind a ketten elaludtak. Az a vén asszony látta, hogy
elaludtak, elment, a gyűrűt elcserélte, mást tett helyébe.
A fiú nem aludt sokat, megëbredt jókor. Hogy látta, hogy nem foly a
gyűrűből az arany, elszökött. Elment a közbelső bátyjához, annak
hazudott, hogy elveszítette a gyűrüt, s az odaadta a kalapot, menjen s
ha neki több (pénze) lesz, mind a bátyjának, hát vigye vissza.
Avval a kalappal ës odament a liányhoz. Kártyázni kezdtek, elnyert két
mázsa és kétszáz aranyat a liány. Écczoka tizenkét óráig. Akkor ës az
öreg asszony két kávét vitt s elaludtak. Az öreg asszony elment s
megcserélte a kalapot ës. A fiú akkor ës felëbredt korán s elugrott
akkor ës. Elment a nagyobb bátyjához, az király volt. Annak ës hazudott,
hogy elvesztette a gyűrüt. Az ës odaadta:
– Met nékem elég van. Ha egyszer gondolod, hogy néked többed van, hozd
vissza.
Aval ës úgy járt. Odament, kártyázni kezdtek, elnyert a liány három
mázsát és háromszáz darabot a fiútól. Akkor a vén asszony megint két
feteke kávét hozott. Megitták, elaludtak mind a ketten. Az öreg asszony
elcserélte a kendőt és mást tett a helyébe. Akkor a fiú késén ëbredt, a
liány hamarébb felébredt. Kezdett könyörögni, engedje el, ne vegye
fejét, ha annyi pénzt elvesztett. A liány megsajnálta és elengedte.
Most nem ment a bátyjaihoz. Elindult, hogy vándoroljon, utazzon. Ment,
egy mezőbe ért, megehült, hogy már nem ës látott a szeméből. Egyszer egy
almagyümölcsszag csapta meg. Mënyën arra felé, elért egy szép kertet.
Kapu, hogy bémenjen, nem volt sehol. Elhatározta magában, bészökik a
kertbe, és úgy ës eszik abból a gyümölcsből. Mert lopni szégyen, de az
éhség rëavitte, hogy muszáj lopni.
Bément, megevett egy almát és szarva lett. Mëgëtt még egyet, s akkora
szarva lett, hogy a fák között elig bírt bújkálni. Oan nehéz volt, hogy
mán elig birta. Látta, egy kasocskában körte volt. Elkezdett bújkálni
arra felé. Valahogy odaért, mëgëtt egy körtét, leesett egy szarva.
Mëgëtt még egyet leesett a másik ës. Most körtét annyit ëtt, a mennyi
neki kellett. Jól lakott. A körtéket a kosárból kiszedte, zsebébe tette.
A kertbe, a melyik legszebb hat alma volt, leszakította s bétette a
kasba. És ezt a kertet a szent leányok csinálták. Ott voltak, csakhogy ő
nem látta. Meg akarták segéjteni, mert nem bánt csúful véllik ott az
erdőben.
Aztán bizë bément a városba, és ott kezdte rikójtozni, hogy: vegyenek
almát! A király kiment, és a királyné, és a liánya. Megvett a liány
kettőt, és a király és a királyné csak egyet. Aztán hogy a királyliány
látta, hogy az apja s az anyja csak egyet vett, vett ő nékik még egyet.
De az alma drága volt; száz darab arany volt egy. Ő aval elment, ott
hagyta őköt.
A király, s a királyné, s a liány, mikor megették az almákat, abb a
helybe nem tudtak többé mozdulni. Olyan szarvuk lett, hogy az egyik
szegletből a másikba. A király hírré tette, hogy ki meg tudja menteni,
az orvosok jőjenek, s a ki meg tudja menteni, fele királyságát adja neki
s holta után az egészet.
A mennyi orvos volt az országban, mind odamentek. S a királynak egyik
szarvát levágták, lett tizenkettő belölle. Ő elment, a fiú, el a
piaczra, s vett egy rend gunyát mind egy orvos. Elkészítette magát
mindennel, mind egy orvos. Ment ő ës a királyhoz, mentse meg a
szarvaitól. Mikor odament, már nem tértek a doktorok az udvaron, annyin
voltak. A mint ott gyúródott bé, azt mondták:
– Hoa mënyën? Nem tud semmit, ha mi nem tudtunk!
– Ereszszenek bé, mert majd tudok én, ha maguk nem tudtak – azt mondja.
Béeresztik, elmënyën a királyhoz, és azt mondja:
– Én lehet segíthetek magukon, de elébb a leányukkal akarok beszélni.
A király el ës kisértette a liányhoz. Ott elévett egy pár kártyát,
kezdte hányni, mind a kártyavető czigánynék. Azt mondja:
– Lehet, én tudnék a maguk baján segíteni, de jártak itt valami emberek,
itt háltak valami kártyások, a kit megloptak erőst. Elébb vissza kell
adni.
A liány minyát eléhítta a vén asszonyt, lássa, hol vannak azok a dolgok,
adja elé. Mert a vén asszony megmondta a liánynak, ők együtt dolgoztak.
A vén asszony elé ës hozta. A fiú mëgnëzte, foly-é az arany belőllük.
Folyva folyt. Hát bétette egymásba, békötözte a ruhába (kendőbe) a
kalapot s a gyűrüt. Aval odaadott egy körtét a liánynak, kivette a
zsebéből. Megette s egyik szarva leesett. Még odaadott egyet, megette
azt ës, leesett a másik szarva ës. Aval a liány kartőn fogta, kezdte
csókolni, nem ës tudta, mit csináljon.
A király meghallotta, hogy énekel a liány, rikójtozta, hogy hozzák oda,
mentse meg őt ës a szarvától. Odament, a királynak ës odaadott két
körtét, és leesett mind a két szarva. Akkor elment a királynéhoz, annak
ës adott kettőt, az megette s leesett mind a kettő.
Aval a király mán gondolta, elveszi a leányát, s a királyságnak felét s
halála után az egészet, de ő nem akart maradni semmiképen. Hogy nem
akart ott maradni, a király pénzt adott neki, kocsit, lovakat, a
lovakról czédolát, a kocsist kifizette egy évre a király még. De a fiú
kijött a városból odaadta a kocsit, lovat, mindent a kocsisnak, és
elment a bátyjaihoz vissza. Visszaadta az egyik bátyjának a kalapot, a
másiknak a kendőt, azután ott maradt a nagyobbik bátyjánál s máig ës él,
ha meg nem halt.
_(Jakab János, Zajzon.)_