Volt egy országnak egy fővárosa, melyben se a nap, se a hold, se a
csillagok nem sütöttek. A király kihirdette, hogy a melyik fel tudja
hozni a napot, a holdat és a csillagokat, azt fizet, a mit kiván.
Későre talált olyan embert a király, és végre mégis egy özvegy
asszonynak volt három fia, s azok ajánlkoztak. A legküsebbiket hítták
Szépmező szárnyának. Tizenhat éves volt és nagyon kemény legény. Az azt
mondta, hogy majd fel fogja hozni. Elmentek a királyhoz, s a király
adott hármuknak három lovat s pénzt az útra. Szépmező szárnya még kért
egy mázsa aranyat a királytól és szekeret, hogy azon hozzák.
Hogy elindultak, a várkapuhoz értek. A vár kapusát hítták Ország
kovácsának. Idős ember volt, és nagyon erős ember. A még csendesítette
Szépmező szárnyát, hogy ne veszítse el fiatalságát ilyen korán, de ő nem
hajtott arra. Azt mondja:
– Itt van ez az arany. A király parancsára addig főzze, míg én
visszajövök.
Aval elindultak, mentek három éjjel és három nap. A harmadik nap estéjén
elértek egy hidat. A hídon mikor menni akartak keresztül, Szépmező
szárnyának a lova megbotlott.
– Hallod, – azt mondja Szépmező szárnya a bátyjainak – tovább nem
megyünk!
S leszállottak, tüzet csináltak és lefeküdtek. Tíz órakor Szépmező
szárnya felëbredt és kiment a hídra sétálni. A hétfejű sárkány, melyik a
csillagokat hordozta, a híd alatt nyergelte a lovát. Felült a nyeregbe,
alig ment nehányat, megbotlott a lova.
– Hí, kutya igya a véredet! Vaj tám érzed Szépmező szárnyának a szagát?
– Vaj érzed, vaj nem, de itt vagyok! – rikójtotta Szépmező szárnya a
hídról.
Aval feljött a sárkány, kérdette Szépmező szárnyát:
– Hogy küzsdjünk, karddal-é vaj küzsdéssel?
Azt mondja Szépmező szárnya:
– Dërëkból, mert szerencsésebb!
Küzsdeni kezdnek. Béütötte Szépmező szárnyát térdig a földbe. Szépmező
szárnya kiszökött, léütötte a sárkányt egész nyakig. Aval levágta a
hétfejűt s a lovát odavezette a tűzhöz.
A bátyjai erről semmit se tudtak, úgy el voltak aluva. Mikor odavezette
a lovat, s felköltötte, megjettek, hogy miféle lovat hozott az öccsük
oda. A ló olyan szép volt, hogy a bátyjai nem láttak olyant soha. Mind a
csillagok, úgy ragyogott. Kérdezték, hogy honnan fogta. Azt mondta, itt
a hídon egy egész lóserget űztek keresztül, onnan fogta.
Hogy a sárkányt elpusztította Szépmező szárnya, hát a csillagok mindjárt
a városba bésütöttek. A király mindjárt egy zenét küldött ki és várta
Szépmező szárnyát örömbe.
Azzal ott maradtak reggelig. Reggel elindultak estig, akkor még elértek
egy hidat. A hídon mikor mentek keresztül, Szépmező szárnyának a lova
megint megbotlott.
– Halt! – azt mondja a bátyjainak – tovább nem megyünk, mert nem
szerencsés.
Visszatértek onnan ës. Tüzet csináltak, a lovakat kikötötték, zabot
adtak, lefeküdtek. Tizenegy órakor felébredt Szépmező szárnya, kiment a
hídra sétálni. A híd alatt nyergelte a kilenczfejű sárkány a lovát,
melyik a holdat hordozta. Felül a nyeregbe, a ló elig lépett hármat,
megbotlott.
– Hí, kutya igya véredet! Tám érzed Szépmező szárnyának a szagát?
– Érzi, nem érzi, de itt vagyok! Hogy küzsdjünk, dërëkból-é, vaj
karddal?
– Dërëkból, mert szerencsésebb – szólt a sárkány.
Küzsdeni kezdtek. A sárkány béütötte Szépmező szárnyát térdig a földbe.
Szépmező szárnya kiugrott, és béütötte ő ës a sárkányt, Akkor kiugrott
megint a sárkány, és béütötte Szépmező szárnyát a földbe. Szépmező
szárnya kiugrott, megmérgelődött és béütötte egész nyakig a
kilenczfejűt. Levágta mind a kilencz fejét, s hogy levágta, a hold minyá
felsütött, és sütött a városba.
A király a zenét megint kiküldte, várta Szépmező szárnyát. De Szépmező
szárnya a lovát odavezette a tűzhöz, felköltötte a bátyjait. A bátyjai
elijedtek, olyan szép ló volt, mind a hold éppen. Kérdezték honnan
hozta. A hídon egy serget keresztül űztek, s onnan fogta, azt mondta.
Reggel megint elindultak. Mentek egész estig, este megint elértek egy
hidat. A hídon megint megbotlott Szépmező szárnyának a lova lába.
– Halt! – azt mondja bátyjainak – tovább nem megyünk, nem szerencsés.
Visszatértek, tüzet tettek, a lovakat megkötötték és ennik adtak.
Tizenkét órakor megint felébredt és kiment a hídra Szépmező szárnya. A
híd alatt a tizenkétfejű sárkány nyergelte a lovát. Felül a nyeregbe,
elig lépik a lába hármat, megbotlott.
– Hí, kutya igya a véredet. Talám érzed Szépmező szárnyának a szagát?
– Vaj érzi, vaj nem, de itt vagyok!
– Hogy küzsdjünk, dërëkba vagy karddal?
– Dërëkba, mert szerencsésebb.
Küzsdöttek egy darabig, de nem tudták egymást sérteni, mert egyik oan
erős volt, mind a más. Azt mondja a sárkány:
– Látom, hogy nem tudunk semmire menni. Legyen belölled egy fakerek
(így), és belöllem egy vaskerek. Te menj ki erre és én erre a hegyre, és
ereszkedjünk ëssze, és a miiké (melyiké) ësszetörik, a legyen a vesztes.
Azt mondja Szépmező szárnya:
– Nem bánom, legyen belöllem egy oan fakerek, hogy félig menjen a
földbe, belölled egy oan vaskerek, hogy menjen föld színén.
Úgy ës lett. Kecskebucskát vetettek, és lett két kerek a kettő; egyikből
fakerek, a másból vaskerek.
Béereszkedtek, de a fakerek roppant erős volt, bément a földbe, s a
vaskerek ësszetört. Akkor a sárkány nem egyezett abba belé, és:
– Úgy nem jó. Legyen belölled egy fehér langocska (így), belöllem egy
kék. Melyik összégeti a másikat, a legyen a nyertes.
Aval két langocska lett a kettőből. Kezdték egymást égetni, de addig
küzsdöttek, hogy a nap már fel kellett volna jőjön, fel volt annyira a
hajnal virradva. Mënyën el három feteke holló felettük, és meglátja a
sárkány. Azt mondja nekik:
– Menjetek s hozzatok szájatokban egy kis vizet s öntsétek a fehér
langocskára. Egy nagy dögöt teremtek nektek.
Szépmező szárnya azt mondja:
– Menjetek el bátyáimhoz. Mondjátok nekik keljenek fel, hozzanak a
kalapjukban vizet, mert három királyi loat adok nektek.
Azzal el ës mentek a hollók, fel ës költötték a bátyjait. Vizet vittek
és a kék langra öntötték, a ki elaludt, s akkor Szépmező szárnya
összeégette a sárkányt. Aval a nap ës minyát bésütött a városba s a
király megint a zenét kiküldte Szépmező szárnya elé.
Aval elvette ennek ës a lovát Szépmező szárnya s felültek hárman a három
sárkánynak a lovára, úgy mentek tovább. A három ló, a kikkel elindultak
hazulról, a ment utánuk. Hogy elindultak, minyát a három feteke holló
kezdett gágogni. Szépmező szárnya minyá megállott, bátyjaival megüttette
a három lovat, a melyikkel elindultak, s otthatta a hollóknak.
Aval ment tovább, s elértek egy nagy erdőbe. Az erdőben egy alkalmas
hely volt, megállottak, a lovakat kikötötték. Szépmező szárnya, volt egy
gyalogút, s elment azon. Nem ment soká, csakhamar elért egy nagy kőbe
rakott várat. Odamënyën, gondolkozik, hogy hogy menjen bé a várba.
Kecskebucsát vetétt, s lett belölle egy darázs. A kócslikon bébújt, de
mikor bébújt, elijedëtt, mert ott volt a sárkányoknak a felesége és az
anyósa, mind a három. A sárkányoknak a feleségük már megtudták, hogy a
férjüket elpusztította Szépmező szárnya.
Felköltötték akkor az öreg sárkánykotát. A mosdó vizet kért, azzal azt
mondja a nagyobbiknak, hogy:
– Buszut kell álljunk! Nem lehet, hogy elhagyjuk, mert elpusztította
mind a három fiamat!
A nagyobbikat elküldte azon az úton, a melyiken már tudta, hogy elmenjen
Szépmező szárnya a város felé, és azt mondta, hogy legyen egy körtefa
belölle. Legyen egy nagy éhség, hogy az ember majd étlen haljon meg, s a
ki abból a gyümölcsből eszik, haljon meg. Azt mondja a másiknak, mind
azon az úton menjen tovább, legyen belölle egy szép vízforrás, s a ki
abból a vízből iszik, hogy haljon meg. A harmadiknak mondja, hogy menjen
mind azon az úton tovább, és legyen belölle egy nagy híd, és tűz égesse
össze. Aval elindultak, mentek, merre menjenek.
Elindultak, és ezalatt Szépmező szárnya ës elindult a lovakhoz, a
bátyjaihoz. Ő kecskebucsát vetett és megint ember lett belölle. Felültek
a lovakra és elindultak. Hogy elindultak, oan éhség csapta meg, hogy
majdnem étlen haltak. Meglátnak egyszer egy körtefát, sietnek arra felé,
egyenek a körtéből. Szépmező szárnya megszorította a lovát, megkerülte
bátyjait és kardját belévágta a fába. Az ësszerogyott, vérré változott.
Kérdezte a bátyjait, még éhesek. Azt mondják: nem. Akkor mennek előre.
Megindultak, nem mentek messzire, akkor úgy megszomjaztak, hogy elig
voltak. Meglátnak egy forrást, igyanak belölle, verjék el a szomjuságot.
Szépmező szárnya akkor ës megsarkantyúzta a lovát, megkerülte a
bátyjait, a kardját belévágta a forrásba, és a vérré vált. Kérdi a
bátyjait:
– Ihatnának, vaj nem?
– Nem – azt mondják.
– No, akkor mënünk elé.
Megindultak, egyszer oan hideg csapta meg, hogy elig tudtak a loon ülni.
Meglátnak egy tüzet, sietnek oda, hogy melegítsék meg magokat. Szépmező
szárnya akkor ës megkerülte, a kardját belevágta a tűzbe, és a tűz akkor
ës összeomlott, vérré vált.
Elpusztította mind a három sárkánynak a feleségét. S a sárkánynak az
anyjuk jött utánuk és meglátta, hogy elpusztította a fiainak a feleségét
ës. Még inkább megdühösödött. Úgy ment utánuk, hogy szájából két ölnyire
jött ki a lang.
Egyszer azt mondja Szépmező szárnyának a lova:
– Nëzz vissza gazdám, mert valami nehéz szél fúj onnan hátul.
Visszanëz, látja, hogy jő a sárkány utánuk.
– Minyát levëszën, lovam, a hátadról.
– Nem baj. Van egy vakaród, vesd le.
Levetette a vakarót és olyan kősziklás erdő lett, hogy míg a sárkánykota
át tudott jőni, ők messze mentek. Egyszer megint azt mondja a ló:
– Nëzz vissza gazdám, mert valami nehéz szél fúj hátul.
Azt mondja Szépmező szárnya:
– Jő a sárkány, minyát levëszën megint a hátadról.
– Nem baj, semmi. Van egy keféd, vesd le.
Levetette a kefét, abból olyan sűrű cserefa erdő lett, hogy a sárkánynak
ki kellett tépni. Míg kitépte az erdőt, és utat csált magának, addig ő
messze elhaladott.
Egyszer megint azt mondja a ló:
– Nëzz vissza gazdám, mert valami roszsz szél fúj hátul.
Vissza néz, mondja:
– Jő a sárkány, mindjárt leveszen a hátadról.
– Nem baj, semmi. Van egy zsebruvád (zsebkendőd), vesd le.
Levetëtte, abból egy oan jég lett, befogyott a folyó. Ha a sárkány
rëalépett, minyát esëtt el. Le kellett jőön, hogy megpatkolja magát. Míg
patkót csinált, megpatkolta magát, és keresztül tudott jőni, addig
messze mentek megint.
Mikor majd a városhoz értek, – már a zene künn volt, a város széjin
várta Szépmező szárnyát – visszanéz Szépmező szárnya, látja, hogy jő a
sárkány dühösen. Aval megszorította a lovát és vágtában rikójtotta
Ország kovácsának:
– Nyisd ki Ország kovácsa a kaput, mert jövök!
A kaput kinyitotta Ország kovácsa, és leszökött a lováról Szépmező
szárnya, s a kaput betette. A kaput elig tette bé, már ott volt a
sárkány. A kapu hogy kemény volt, nem tudta béütni, hát a kapu alatt
likat ásott, a fejét bédugta, hogy emelje fel a kaput. Akkor Szépmező
szárnya a bátyjaival elment az aranyhoz. Az, míg elmentek mind főtt. A
forró aranyat rëaöntötték a sárkány fejére, a fejét mind összeégette.
Elpusztult már a sárkánynak az anyja ës, az egész nemzetség.
Az a zene békisérte Szépmező szárnyáékat a királyi palotába. A király
örömében, hogy felhozta a napot s a holdat s a csillagokat, szép
vendégséget, mulatságot csált. Megjándékozta annyi kincscsel, hogy
holtig legyen miből éljenek. Máig ës élnek, ha meg nem haltak.
_(Jakab János, Zajzon.)_