Volt egyszer egy szegény ember, volt egy lovacskája, s mindig
kereskedett aval az egy lovacskájával. Ment mészszel a város felé, egy
vizen kellett keresztül menni. Ott állt három ördögfi. Azt mondja a
legküssebbik:
– Béütöm annak az embernek a lovát a vízbe.
Azt mondják a nagyobbak:
– Nincs kurázsid, mert az imádkozik és nincs erőd hëzza.
Fogadást tettek, hogy egy évet szolgál, ha bé nem üti a szegény embert a
vízbe. Meg ës botlatta a lovát háromszor, de a szegény ember imádkozott,
és az ördögfiúnak nem volt ereje, hogy beléüsse a vízbe a lovát.
Utánszaladott, hogy szegődjék fel szolgának neki. A szegény ember nem
akarta elfogadni, mert még neki sincs mit egyék, nem kell neki szolga,
de az ördög nem távozott tölle.
Ment a város felé, elárulta ő a meszet három annyi áron, mind addig a
szegény ember. Hazamentek, a felesége elhajtani akarta szolgástól a
gazdát:
– Nincs mit enni gyermekeidnek és még szolgát hozsz a nyakamra!
De az ördögfiú nem távozott, csak tovább maradott szolgának. Fél év
alatt annyira gazdagodott a szegény ember, hogy két ökröt vett. Az egy
lovacskáról két ökörre verődött.
Kiment szántani a két ökörrel. János úgy tójta (tolta) a szántó ekét,
hogy sokkal jobban bírta a két ökör, mind a más ember négy ökre.
Meglátja egy gazdag ember, hogy milyen két kemény kis ökör, adott a két
ökörért négyet cserébe. Úgy mán négy ökrös gazda lett.
Azután jött a cséplés. A nemes embernek kellett minden ember menni
csépelni egy napot. Kérdezte János, ő ës menjen csépelni? Elészedi a
szegény ember a csépeket. János azt mondja:
– Nekünk e még pujiszka keverni ës keves (így) volna, ilyen csép. Láttam
egyet a tiszteletes úrnál. Elmënyëk, elkérem.
Ott volt egy akkora fa, két ökörrel hozták az erdőről.
– Tiszteletes úr, láttam egy csépnyelet itt az udvaron, elviszem, ha ide
adja.
– Igen János, elviheted – felelte a tiszteletes úr – elviheted.
Felkapta a vállára. Megijedett a tiszteletes úr, (hogy) a nagy tönköt
viszi. Azt gondolta, egy kis csépnyel (így). Hasonlóképen a tanítótól
egy ilyen gömbölyű tönkfát kért el cséphadarónak. Elment a kovácshoz ës,
és az egy mázsás vasat tett rëa.
De mán délután lett, a mások kifáradtak a cséplésben. Ment ő a nagy
cséppel a nemes emberhez, meglátták a többi cséplők, mind elfutottak,
hogy milyen nagy csépje van neki, de ő estig mind kicsépelte egyedül, a
mi volt a nemes embernek búzája. Azt mondja a nemes ember:
– Hozz János egy zsákot, adjak neked is búzát, mert sokat csépeltél
egyedül.
Hazamënyën János, kér egy zsákot, az asszony eléveszi. Azt mondja János:
– E nálunk még koldustarisznyának se volna elég!
Összeszed ő valami lepedőket a szomszédoktól, csinál ő egy zsákot.
Elmënyën a grófhoz, a mit csépelt mind belémérte abb a zsákba. A gróf
azt hitte, csak el nem viszi, de bizony János felvette és vitte. A gróf
azt mondta:
– Ereszszétek ki a bivalybikát, hogy ölje meg, mert mind elviszi a
búzámat.
János azt ës felkapta a zsák tetejére, a bivalybikát, és vitte azt ës.
– Tedd le János a bivalybikát, adok egy véka aranyat – azt kiájcsa a
gróf.
Letette s visszament. Mértek egy véka aranyat neki. Tetette magát, hogy
nem bírja a véka aranyat. Azt mondja a gróf, hogy tegyenek fogadást.
Maradjon ott minden, ha kettőt nem bír. Töltöttek kettőt, akkor
felkapta, és elvitte a bivalybikát ës.
Hazament, úgy elgazdagította a gazdáját, két véka aranya nem volt az
egész megyének, s még annyi búzája. A szegény ember jól kezdett élni s a
felesége kezdett másokat ës szeretni. Szerette még a komám uramat ës.
Megint béállott tavaszszal a szántás. A komám uram ës szántani volt a
határban s a férje ës. Sütött az asszony valami jó süteményt, délebédre
vigye az urának. De a komámnak vitte, az urának csak egyszerűt. János őt
ës megcsalta, mert ő mindent tudott. A komám uramnak vájczi (svajczi)
ökre volt, s az asszony arról üsmerte meg, hogy merre van. De János
békötötte a fehér ökröt fekete kendővel, az ës vájczi ökör lett, s a
komám asszony oda vitte a jó ételt. Evett a gazda, János, még sok
megmaradott. Mondta az asszony, abból jó volna egy kicsit a komám
uramnak ës vinni, mert jó barátok voltak. Azt mondja János:
– Majd elviszem én.
De még (míg) odaért, mind eldobigálta a mezőben (t. i. az ételt). Ott
azt mondta a komám uramnak:
– Gazdám idejő, a fejszécskével megüti, mért ment a feleségéhez!
Visszajő János, azt mondja:
– Gazduram menjen, a komám uramnak rosszul jár az ekéje, vigye a fészít,
koppantson egyet, kettőt rája.
A gazda meg ës fogadta, de mikor közél jött volna, a komám megijedett,
mert tudta, hogy hibás. Azt mondja a gazda:
– Ne fusson komám uram, mert csak kettecskét koppantok.
– Édes komám, megengedjen, mert kecczër (kétszer) voltam csak a komám
asszonynál.
Nevetett hát és visszatért a gazda. Jöttibe megtalálta azokat az elhányt
darab kalácsokat, a kiket János elhányt. Kezdette felszedni. Kérdezi az
asszony:
– Mit szed gazdád, János?
– Abizony követ, hogy magát agyonverje. Mért szereti a komáját!
Aval szaladni kezdett az asszony hazafelé. Azt mondja János a gazdának:
– Asszonyom azt mondja, ha hazáig utóléri, két liter bort fizet.
Utánribad a gazda, hogy érje utól a gazdaasszonyt. De szalad az asszony
elől, de igen a gazda után. Mikor majd béérte, rákiált az asszony:
– Édes uram ne dobigálj, mert csak kecczërke (mindössze kétszer) volt
komám uram nálam.
Ekkor kitudta a gazda, hogy a komám uram mit csinál az asszonnyal.
Hazamentek, elmentek az erdőbe. Ösve (este) hazajött János. Komám uram
ott volt, elbújt az ágy alá, mert tudta, hogy a hunczut szolga bárhol
megtalálja őt. János azonnal, hogy hazaért, valami fákat meghegyzett s
azt mondja:
– Gazdám azt mondta, hánjam bé az ágy alá, hogy száradjanak. Eleget
rivánkodott (rimánkodott) az asszony, hogy ne, nem jó hely, János mégës
odahányta, szegény komám uramat jól ësszedöfdöste.
Megint elmentek az erdőre másnap, ekkor mán egy hétre mentek, hogy ott
maradnak az erdőre. Komám uram, nagy betegen ës elment (t. i. az
asszonyhoz). János ösve azt mondja a gazdának:
– Menjünk haza, mert telik ki az évem, nekem muszáj hogy menjek.
Hazamennek, a komám uram megint ott volt. János még kifogta az ökröket,
béállott a koma egy zsákba. Az asszony békötötte, gondolta, azt nem
gondolja János, hogy mi van ott. A békötött zsákot az ajtó mëgi
állította az asszony.
Vacsoráznak, hogy kitőlt az év, az ember hozott neki aranyat, ezüstöt,
mindenfélét, hogy kifizesse a szolgát. De János semmit se fogadott el,
csak kérte azt a zsákot, a ki fel volt állítva. Mert az asszony azt
mondta, abb a zsákba nád vagyon békötve, egy bordakötő mester hatta ott.
János azt mondta, hogy ő is afféle mester, bordakötő. Eleget nem akarta
az asszony, de azt mondta az ura:
– Adjuk oda. Annak a bordásnak adunk majd pénzt.
Kiegyezés után jócczokát és búcsút mondott János és a zsákot a vállára
kapta, a kapufájához úgy odacsapta, hogy minyát meghalt a komám uram a
zsákban. János elment, s a szegény ember máig ës él, ha meg nem halt.
_(Tóth Mihály, Zajzon.)_