Mikor apámat keresztelték, tizenöt esztendős fiú voltam. S a bába
elküldött a Tatrang vizére, hogy hozzak egy korsó vizet, hogy
megkereszteljék. Én elmentem a Tatrang vizére, de a Tatrang vize egészen
bé volt fogyva. Ütöm a lábammal, ütöm a kujakommal, s nem törött bé.
Kapom a fejemet s bétöröm a jeget, de a fejem belészorult.
Hozok egy korsó vizet s jövök a Döblönnél hazafelé. Három csíki cséplő
úgy csépel a fiszfákon, hogy a szem mind felakadt, de a szalma lehullott
a földre. Mondom nekik:
– Jó napot adjon isten, kárbacséplők!
Azt mondják nekem:
– Isten hozott, fejetlen láb!
Kapok hátul, s hát nincs ott a fejem. Visszamënyëk, hát a fejem
bogáncskóróból lábat csinált, úgy iszánkodik a jégen. Eleget intem, hogy
jőön ő hëzzám, s nem akar. Kapok egy követ, utánhajítom s letörtem
mindakét lábát. Helyretettem a fejemet s hazajöttem. A bába még jól
megszidott, mért ültem (maradtam) annyit. Mondta, hogy:
– Tégy fel tizenkét köböl búzát s vidd a malomba. Őröltesd meg, sissünk
egy hamupogácsát apádnak keresztelőjére.
Felrakom a búzát, béfogom a tizenkét ökröt, mënyëk a malom felé, hát egy
sëppedésbe megreked a kerek. Eleget hajtom én jobbra, balra: nem bírják.
Leszedem a búzát a szekérről, befogom az ökrök helyett, az ökröket pedig
a szekérre: elérek a malomhoz. A malom nincs odahaza, elment eperért.
No, én az ostornyelet felütöm az ökrök elejébe, kimënyëk a hegyre a
malom után. Hát akkora epreket kapok (találok), mind egy nagy feteke
csiki fazék. Eleprészgetem magamat, hát egyszer eszembe jut, hogy a
malomba küldtek.
Visszajövök, hát az ostornyelemből olyan fa lett, tizenkétszer a sergës
madár beléköltött. Felhágtam a fára, hogy a kiszedjem a madarakat, hát
egy nagy lik van a fán. Dugom egyik kezem: nem fér; dugom mindakettőt:
úgy se fér; dugom a fejemet: belé férek a fába.
Gondolkozom, mit csináljak én ennyi sok szép madárral.
Zsiribiczekötéllel ëssze volt kötve az ingem, a madarakat béraktam a
kebelembe. Most gondoltam, hogy én most hogy bújjak ki a fából. Dugom
egyik kezemet: nem fér; dugom mindakettőt: úgy sem; dugom a fejemet: úgy
sem. Eszembe jut, hogy van egy baltácskám, elfutok haza s kivágom
magamat.
Kimënyëk a fa tetejére, gondolom, le se szállok, most repülni tudok.
Repülök az Olt felett, két szászné mosott az Olt széjin. Felnéznek,
csudálkozva mondják: okhár, okhár! Én azt gondoltam, azt mondják, hogy
oldjam hát meg a gagyám kötelét. Meg oldtam, béestem a Dunába. Annyi
halat kiütöttem belölle, hogy tizenkét esztendeig vastalpú szekerekkel
hordták, mégse tudták elhordani. Csóré czigánygyermek, a kinek inge sose
volt, kebelébe hordta el a fogyatékát.
Én nagy bajjal hazajutottam, idehaza apám jól elvert s elkergetett.
Elmentem Márkosba szolgálatot keresni. Akadtam egy jó gazdaasszonyhoz,
elpanaszoltam, hogy én szegény árva gyermek vagyok, sem apám, sem anyám.
Az asszony szánakozva béfogadott, erős kását adott ennem, béfektetett a
sutuba, s adott egy zsiribiczekötelet, kössem ëssze az ingemet. Volt az
asszonynak egy hamis ura. Mindig a kórcsomában többet ült, mind otthon,
s mozsikás ës volt. Hazajött s kérdi:
– Miféle gyermek ez?
Az asszony azt mondja, hogy:
– Egy szegény árva gyermek. Béfogadjuk szolgának.
Ő jónak hatta s kérdi:
– Adtál-é valamit enni?
Azt mondja:
– Igen, a kásából. A maga részét meghattuk.
Az asszony elétette az urának az ételt. S mondja nekem:
– Most gyere fiú, egyél! – s a kólbácsot a vállára tette. Én eleget
könyörgöttem, hogy nem eszem, mert ettem, a néki nem volt elég, muszáj
volt, hogy én ës egyem. De mivel én jól voltam lakva, s láttam, hogy a
gazda kólbácscsal jár, mindjárt gondoltam, hogy rossz ember lehet. Én a
kásából az én részemet béraktam a kebelembe, hogy majd holnap legyen mit
egyem.
Mikor a gazda jóllakott, elévette a hegedűt, hegedülni kezdett és ingem
erőltetett tánczolni. Én eleget jajgattam, hogy én nem tudok tánczolni,
de a kólbácscsal vaj kettőt suppantott. Akarva, nem akarva szöktem, s a
zsiribiczekötél elszakadt, a kása kiömlött a földre kebelemből.
– No megállj tolvaj! Már előre meglopsz?
De míg a gazda a kólbácsot elészedte volna jóformán, kiugrottam az
ajtón, elfutottam igyenëst Szentgyörgyre. Ott bészegődtem egy jó
gazdához, s kiküldött a lovakkal a gyepre, hogy őrözzem. Én ott a más
gyermekekkel ësszebarátkoztam, ostorokat fontunk, rittyëgtettünk, s a
lovak a tilalmasba mentek, béhajtották. A gazda megfenyített, hogy hát
megbékóz a ló lábához, ha nem őrzöm. Én nem hallgattam reá, hát egyszer
kijő, megbékóz a lóhoz. Egyik békót a lónak, a másikat nekem tette a
lábamra. Volt egy fanyelű bicskám, s a lónak a lábát a csiklában
levágtam, s a békót felhúztam a lábamra, elfutottam Kökösig.
Ott éppen szénatakaráskor volt. Felhágtam egy szénabugjának a tetejére,
hogy a farkasok nehogy megegyenek. De odajött egy leány szeretejével s
szerelmeskedtek. De mondja a leány, hogy:
– Többet ne, mert ha gyermek lesz, ki tartja?
Én ezeket mind hallgattam ott. Azt mondja a legény:
– A ki fenn van. (T. i. isten.)
Én megijedtem, hogy velem tartatják el s azt mondttam:
– Majd apád!
Aval leszöktem (leugrottam) s egész hazáig futottam. S a békót itthon
apám vette le a lábamról. Ha nem hiszik, menjenek hëzza, s ő megmondja.
_(Koszta István, Tatrang.)_