Volt egyszer egy király, annak volt tizenkét fia. Azt mondja a
legnagyobbik:
– Édes atyám, én mán megházasodom, mert megjött az idő.
Azt mondja az atyja, a király:
– Várj fiam addig, míg a legküssebb öcséd ës házasodik, hogy egyszerre
házasodjatok mind a tizenketten.
Mán megszomorodik a nagyobb fiú, hogy mikor lesz az, hogy mán a
tizenkettedik ës megéri azt azt kort. Addig ő megöregedik. No mán nem
volt mit csáljon, muszáj volt engedelmeskedni.
Vár ő addig, míg a legküssebb ëccse lesz 16–17 éves, egy afféle, akkor
azt kérdi tölle:
– Ecsém, kis ëcsém, nem volna mán kedved házasságra?
– Vaj igen, bátyám – azt mondja. – Csudálkozom, hogy te mért nem
házasodtál meg, iszën mán a legényeknek apjuk s csunyájuk vagy!
– Ó kis ëcsém, rég, hogy téged várlak!
Akkor bémënën az atyjához a nagyobbik.
– No felséges atyám, most megházasodom, mert van kedve mind a tizenegy
ëcsémnek.
Béhívatja az atyjuk egyenként mind a tizenegyet vélle együtt.
Felkérdezi, van-é kedvük házasságra, hát volt ës mindannyinak. Nohát azt
feleli a király nékik:
– No édes fiaim, van nekünk tizenkét ménesünk, tű tizenketten vattok,
mindamennyi válaszszon egy lovat egy-egy ménesből magának, a milyent
szerettek, mert van miből válaszszatok.
– Készek vagyunk édes apám.
Akkor megnyergeli a király maga mind a tizenkettőt a tizenkét fiának, ád
ő mindeniknek aranyat, a mit a szüve húzott neki, kinek mit akart. Akkor
azt mondja:
– Fiaim, az isten adjon szerencsét házasságtokra, de addig feleséget ne
találjatok, míg olyan tizenkét testverleányt nem kaptok, mint tű
vagytok.
Aval elbocsátotta az ő palotájából őket, a tizenkettőt.
Mennek ők má most tizenketten lóháton feleségkeresni. Béérnek ők egy
vadonba. Hát este lesz, écczoka, hogy elég volt min tanácskozzanak,
merrefelé fogjanak. Azt mondja a legküssebbik:
– Egyfelé se fogunk hajnalig, itt maradunk, ha akartok, bátyáim!
Akart mindamennyi. Nohát ott maradnak reggelig, hajnalig, mán a
vadonban. Reggel azt mondja a legküssebb ëccsik:
– No édes bátyáim, jábo (hiába) mënünk mű mind a tizenketten egy úton,
mert usse kapunk oan tizenkét testvérleányt, mind mű vagyunk. Hát inkább
menjen mindegyik egyedül, ki merre lehet.
Beléegyeztek a bátyjai, mind a tizenegy. Akkor bényúlt a zsebébe s
kivesz egy tizenkét élű bicsakot.
– No bátyáim – azt mondja – a tizenkét élű bicsok ëppen olyan, mind mű
vagyunk, tizenkét testvérek. A legnagyobb élű legnagyobb bátyám számára,
második a másodikra, ilyenformálag mind rendre, a hogy mű vagyunk
testvérek. A legküssebb éle az én számomra, én vagyok a tizenkettedik.
Nohát látjátok? – Akkor kimutasztotta.
– Igen – azt mondja valamennyi.
– Én béütöm err a helyre ezt a bicsakot most. A melyik bátyánk vagy
ëcsénk, mikor visszakerekedik, ezt a bicsakot húzza ki innét. Melyiknek
az éle, melyiknek a számára van téve az az éle, a mint kihúzza, fényes
lesz, mint most, akkor tudjuk meg, hogy az az ëcsénk vagy bátyánk él. De
a melyik rozsdás lesz, a mán meg van halva, azt ne várjuk. S ha
valamelyik hamarébb visszakerül, egyenként itt várjuk meg egyik a mást.
– Jól van ëcsém, helyes – mind a tizenegy azt felelte, a bátyjai.
Má most ők kezet adnak egymásnak, aval elbócsuznak s el ës indulnak,
kiki merre lehetett. – Hagyjuk el a tizenegy bátyjait, mentek, hova
isten vezérelte, forduljunk a legküssebbre.
Mënën ő hegyen, völgyön, erdőn, mezőn, szárazon, vízen, hol csak
lehetett, éj, nap. Egyszer kiér egy kis sík mezőre. Azt mondja a lova,
megszólamlik:
– Héj gazdám – azt mondja – ne vándorolj többet, hát hallgass az én
szavamra. Majd megtanítlak én, mi legyen veled. A te tizenegy bátyáid
innét a hetedik országban egy királynál vannak, kocsisok. Annak a
királynak tizenkét leánya van, mint tű testvérek voltatok tizenketten.
Tizenegy bátyád a tizenegy leánynak kocsisa, de a legküssebb leány
olyan, kilenczvenkilencz kocsisnak a fejét vaskaróba húzta idáig. Te jól
vigyázz, te léssz a századik kocsisa, de hallgass reám, majd megtanítlak
én, nem bánt senki. Má most hogy vigyelek? Fent, vagy alatt, vagy a
levegőben? Mind a szél vigyelek, vaj mind a gondolat?
– Ne vigy úgy mind a gondolat, csak úgy vigy lovam, mind a szél.
– Nem bánom, csak hunyd bé a szemedet, de fel ne nyisd egy cseppet se.
Aval felkapja a lova a levegőbe, s úgy viszi, mind a szél szokott menni.
De egyszer mégës felpillantja a szemét, a mint fenn vitte. A mint
lepillant, meglát egy arany hajszálat a földön.
– Állj meg lovam, mert látok egy arany hajszálat.
– Megmondtam, ne nyisd fel a szemedet, mert e néked nem lesz javadra. De
ha megláttad, szállj le s vedd fel, nem hagyhatjuk itt.
Leszállott, felvette.
– No ülj fel, de többet fel ne nyisd a szemedet, valameddig én nem
mondom.
Hunyja, hunyja a szemét, mégës nem tudta tartani magát, még (ismét)
felnyitja a szemét, meglát egy arany lópatkót a földön.
– Állj meg lovam, mert né egy arany lópatkó.
– Megmondtam, ne nyisd fel a szemed. No de szállj le, s vedd fel azt ës.
Leszáll, felveszi, jó helyré teszi.
– No mán ülj fel, de hunyd bé a szemedet, többet fel ne nyisd. Egyszer
még felnyitja, nem tudta tovább tűrni magát.
– Állj meg lovam, mert né arany kendő van a földön.
– Megmondtam, ne nyisd ki a szemed, de szállj le, s vedd fel, nem
hagyhatjuk itt. De hunyd be a szemed, s többet fel ne nyisd, valameddig
a király kapujához nem érünk.
Nem ës nyitotta ki, csak mikor azt mondja a lova:
– No most szállj le, mert itt vagyunk. No hát most szállj le. Belöllem
lesz egy kis borzasszőrű csitkó. Te bémënsz a királyhoz, mert a
királynak nincs felesége, meg van halva, csak a tizenkét leánya van.
– Nincs szüksége felséges király vaj egy kocsisra?
– Vagy igen – azt mondja a király – mert éppen tennap temettük el
legküssebb leányomnak kocsisát, hát megfogadlak.
– De te feleld azt:
– Felséges király, van egy kis csitkóm, az ës férjen az istállóba a más
lovak között.
– Nem igen akar a király, de belé egyezik hamar úgy ës. Arra mondjad:
– Felséges király, megfogadom úgy, hogy egy hétig az én istállómba ne
legyen szabad senkinek béjőni, még bé se nézni. Ha tetszik, úgy fogadjon
meg, de ha nem, nem.
– Jól van, nem igen akar a király, de beléegyezik úgy ës.
– No hát fiú, azt mondja a király, menj, hozd bé azt a kis csitkódat.
No most ő bé ës kötötte az istállóba, akkor a bátyjainak hír ment, hogy
mán a kis ëccsik ës oda ért. Örvendnek, hogy jó egészségben vadnak egy
helyt. Mámost mennek mind a tizenketten reggelre a királyhoz. Mind a
mennyinek volt négy ló a keze alatt. Annak a négy lónak volt reggelre
négy porczió szénája és egy véka zab, délben ës annyi, este ës annyi. No
mámost kiveszik reggel a négy porczió szénát és a véka zabot. De mind
külön istállóban voltak, nem egy helyt.
Nomán ő bémënën az ő maga istállójába, akkor azt mondja neki a csitkója,
tegye bé az istállóajtót. Bé ës teszi. Kérdi, lát-e ki valahol az
istállóból. Nem lát ki sehol, csak az ajtó kócslikán. Akkor ad egy
szeget a csitkó, hogy verje bé azt oda, hogy ne lásson küjelről be
senki. No most azt monda a csitkó:
– Vedd elé azt az arany hajszálat, akit lőltünk az úton, s tedd fel a
gyórtyatartóra.
Fel ës tette gyórtya helyett, úgy villogott, mind mikor a villám ég.
Akkor neki terített a csitkó egy asztalkát. Italt, ételt rája, étel után
pipát s dohányt, s csak úgy dohányozik ott. Azt kérdi akkor a
csitkójától:
– Hát ennek a négy lónak adjak-é ennik most?
– Semmit – azt mondja a csitkó. – Hát ne ez a somfabot. Talpától fogva
fel tetőig üsse, míg a csitkó mondja.
No mámost ő addig üti azt a négy lovat, hogy a bőr ës majd lemënën a
hátukról. Akkor azt mondja:
– Most elég, ne üssed többet.
Akkor még leül az asztalhoz, s dohányozik. Hát mán jő dél. Kiájcsák a
bátyjai, hogy menjen enni. Ő egy szót se szólott vissza, semmit.
Kiájcsák, hogy jőjön szénáért, de ő nem ment, csak kérdette a csitkót,
hogy adjon-é a lovaknak ennik. A csitkó még azt mondta, hogy üsse a
somfabottal, amég ő mondja, akkor ës. Úgy elverte akkor ës, mind éppen
reggel. Ennik nem adott, (habár) meg volt a széna ës, meg a zab ës. Enni
se ment, mert néki volt ott minden. Eljött este, esmét kiabálják a
bátyjai, hogy menjen enni, akkor se ment. Kiábálták szénáért, azért se
ment, zabért, azért se ment, csak akkor ës jól elverte étel helyett a
lovakat, mind reggel és délben. Kiábálták gyertyáért, a mi legyen
écczokára, de nem ment, mert neki az arany hajszál világított gyertya
helyett. Mán eljő holnap reggel, akkor ës csak úgy, mert mától mához egy
hétig, vaj nyolcz reggel, mindennap háromszor ilyenformán verte meg a
lovakat, mind első nap. Neki még megvolt a négy porczió széna, meg a
véka zab mindétig. Elig várta a király, hogy mán jőjön a nyólczad nap,
hogy mit tudott ő tenni, s mit adott a lovaknak. Azt mondja hetedik este
legnagyobb bátyjának a király:
– A ki meg tudja lesni, hogy ő minél ül ott, mi világít neki, nagy
jándékot kapna érette.
Fogja magát a nagyobb bátyja, kócslikból kiveri azt a szeget, a ki bé
volt verve, bénéz az ajtón, hát látja, hogy egy arany hajszál világít
gyórtya helyett, hát látja, hogy neki egy asztal terítve, étele, itala,
dohánya. Hát látja, hogy a négy porczió széna még megvan, a kit első
reggel kiadtak volt és a véka zab is. Hát látja, hogy a négy ló ott
fekszik az istállóban, mind összetörve, még bőr sincs rajtok. Bémënën, s
mondja a királynak:
– Felséges király, a te négy lovad olyan, mind négy kutya, összetörve
mind. A négy porczió széna még meg van, s a négy porczió zab. Egy arany
hajszál villog gyórtya helyett. Néki egy asztalán étel, ital, amúgy
dohányozik.
No mán elig várja a király a nyolczadik reggelt, teljék ki a hét, hogy
mi legyen abból. Még nem virradt ki jól, s mán küldte a küssebb leányt,
hogy kiájcsa, hogy fogjon bé. De azt felelte vissza, míg ki nem virrad,
nem.
Akkor azt mondja a csitkója, adjon oda egy porczió szénát a négynek,
mikor azt megették, a véka zabnak negyedét. Mán odaadta a négy porczió
szénát négyszer s a zabot ës négyszer. Akkor azt mondja, hogy vegye elé
az arany kendőt, a kit lőltek volt az úton, pallja le aval a kendővel
azokat a lovakat. Lepallja szépen, s lett négy aranyszőrű ló a négyből.
Egyszerre a hámokat rájok tette, aval kiment az istállóból, kinyitotta
az ajtót, s a sóp alól a kocsit kihúzta. Mikor másodszor kiájtotta a
királyleány, a tizenkettedik, hogy fogjon bé, csak egyet szólott a
lovaknak, s mind a négy kiállott a kocsi mellé. Bé ës fogta, fel ës ült
a királyleány nagy mérgesen a kocsira, el ës vitette magát oda, a hol
kilenczvenkilencz kocsisnak vaskaróba volt húzva a feje. Ennek ës
béhúzta volna, de mán a lovak elvoltak változva. Aval visszatért és
hazahajtott a királyi udvarba.
Akkor azt kérdezte a király:
– Mi van édes leányom?
Aval azt mondja, nem lehet, mert a lovak nem azok. Mert addig a négy ló,
négy ördög volt, de most a csitkó elváltoztatta. Mënën a király mármost
mérgében, eléhivatja, azt mondja a kocsisnak:
– Má most, hozd el nékem, azt az aranyhajú leányt feleségnek, a ki néked
villogott gyórtya helyett egy hétig az istállómban.
– Honnét hozzam el felséges király? Mikor én jöttem a csitkómmal, az
úton lőltem.
– Ha el nem hozatod, holnap reggel a hengérrel fejedet vétetem.
No mán ő megbúsulta magát, szomorán megy bé az istállóba. Azt kérdi a
csitkója:
– Mért búsulsz gazdám?
Hogy ne búsulnék, né mit poroncsolt a király.
– Ne búsulj semmit – azt mondja, – csak mondjad a királynak:
– Adjon nékem tiszta új öt vaskantárt, mert tudok én – azt mondja –
abban s abban a vadonban egy vas bábát, annak van egy szép aranyhajú
leánya. Elhozzuk mű feleségnek, csak ő legyen embere.
Ezt mondta mán a csitkó a gazdájának.
Bémënën a fiú, s mondja a királynak, hogy néki szüksége van öt
vaskantárra. Meg ës adta a király rögtön. Kivezeti a csitkót és lesz
belőle a paripája, mind azelőtt. A csitkó el ës kapta abba a vadonba, a
hol a vasbába volt. Csak messzünnen mutatja meg a vasbába lakását a
fiúnak. Azt mondja:
– Most belöllem lesz egy kis szamarka, bórzos, nagyszőrű, csúnya.
Belölled lesz egy igen-igen csúf czigány, öreg ember, köldökig érő
szakállal. Ezt az öt vaskantárt most felakasztod a karodra, és ezt a
rongyos, hitvány szőrű szamarkát vezeted éppen a vasbába ajtajánál. Oda
megállítod az ajtajánál, és bényitsz az ajtón. Megmondod néki: Jó
reggelt, öreg anyám! De úgy szólj, mert egyszeribe vágja le a nyakadat.
Mondjad, hogy: Tíz éve, hogy itt keringek, evel a szamárral, ebben a
vadonban, s kifogytam minden élesegemből, s van né öt vaskantárom,
valakinek eladnám, ha adna egy darabka kenyeret érette. – Mert néki
kenyere nincs, de az öt vaskantárra szüksége van, muszáj mindhalálra
megvegye. Azt mondja: No fiam, várj egy kissé, mert nekem nincs, de én
minyátt hozok, ha vársz. Akkor eléveszi a csöllő kereket, elé egy
vasgerebent, kiindul az ajtón, a csöllő kereknek (így) béül a torkába,
és elindul a városba, hogy hozzon kenyeret. Akkor, mikor ő elment,
belényílik egy szobaajtó, bémënsz azon a szobaajtón s az ajtó sórkánál
fekszik az aranyhajú leány egy ágyban. De hogy téged meglát, hogy idegen
nép vagy, egyszerre kecskebukát vet, s lesz egy nagy varasbéka belölle.
De te ne félj semmit, fogd meg a békának a lábát, tegyed bé a kebeledbe,
aval ki az ajtón s gyere csak, míg reám ülhetsz.
Úgy ës tett az öreg czigány. Mikor felült a rossz szőrű szamárra, hát
már az asszony né a csöllő kerekkel ott volt. Hozza a kenyeret,
ëszreveszi, hogy mán az ajtó nyitva van. Nëzi, hát nincs aranyhajú
leány. Eszrevette, hogy mán ez a tolvaj. Kikapja a csöllő kerekből a
vasgerebent, utánuk hajtja, de mán nem érte a gerebennel, mert mán elébb
voltak.
– Lesz-é még erre járásod vaj egyszer életedben?
Azt kiájcsa vissza a fiú a lóról:
– Igen, még egyszer, vén bocskor!
No mán hagyjuk el a vénasszonyt odahaza.
Mikor a király kapujáig értek, még lett a paripából csak egy csitkó,
mind azelőtt volt. Hát vezeti bé a fiú a csitkót a király ajtaján.
Fennáll a király a galarián, azt kiájcsa:
– Hol az aranyhajú leány, kocsis?
Akkor bényúl a kebelébe, azt a nagy varasbékát húzza ki a kebeléből. A
király nëzi a galariáról, de a béka leugrik a kocsisnak a kezéből a
földre, a király szeme láttára, és lesz belölle egy szép fehér galamb.
Akkor felrepül a galamb a galaria tetejére, a hol a király állott. Akkor
azt mondja a király:
– Szállj le szüvemnek szép szerelme!
Akkor le ës szökött a galamb, hát lett belölle egy szép aranyhajú leány,
megmutatta, hogy ő az az aranyhajú leány. Mikor meglátta a király, majd
kihasadt a szüve, de akkor még galamb lett az aranyhajú leányból, meg
felszökött a galaria tetejére. Akkor még azt mondja a király:
– Szállj le szüvemnek szép szerelme.
– Én nem addig – azt mondja a galamb.
Azt mondja a király:
– Meddig?
– A meddig, a hol én feküdtem, a fejem felett egy galiczba vannak
zsoltármadarak, énekelnek mind az orgona, míg ide nem hozatod azt ës.
Hát azt mondja a király:
– Ki hozza azt ide?
– A ki ingem elhozott, ha lovára hallgat, azt ës idehozza.
No mán akkor poroncsolja esmënt a kocsisnak, menjen el s hozza el azokat
a madarakat, a hol a leány feküdt, a feje felett. Sír a kocsis, hogy
menjen ő oda? Mert né az anyja a gerebennel majd agyonütötte most ës. De
hát muszáj, mert azt mondja a király, ha nem, fejét véteti. Mënën a
kocsis, mondja a csitkónak nagy búsan:
– Ne búsulj gazdám – azt mondja. – Mondjad a királynak, adjon most csak
öt új párnahéjat, csak adjon azt.
No mán adott ës a király öt új párnahéjat. Még kivezeti a csitkót s
ráül, még odaviszi a paripa, mert paripa lett belölle küjebb. Mikor mán
odaértek esmënt a vadonba, azt mondja a csitkó:
– Vigyázz most jól a beszédemre. Belöllem lesz most egy hitvány kicsi
lovacska, nagy szőrű, oan bogok oldalomon, lábamon, mind egy-egy kenyér.
Belölled lesz egy igen-igen megöregült, fehér szakállú molnár. Elig-elig
tudsz szóllani, oan öreg léssz. Vezetsz ingem ott elé, s akaszd a
karodra az öt új párnahéjat. Most tudod az ajtót, nyisd meg esmét,
mondjad: Adjon isten jó reggelt, öreg anyám! – Megmondja az öreg: Adjon
isten, fiam! De szerencsés, hogy öreg anyádnak szólítottál. Mi járásban
vagy itt, mikor tölletek madarnak (így) se szabad idejőni? – Mondjad:
Tíz éve evel a hitvány, bogos lovammal itt az erdőszéjen őrlök.
Kifogytam mindenből, semmim sincs, csak ez az öt új párnahéj. Ezt
eladnám, ha valaki adna bár egy puiszkalisztet, mert úgy meg vagyok
ehülve, elig vagyok el. – Na jól van – azt mondja – nekem liszt nincs,
de én minyátt hozok a városból. – De mán te tudod a járást, most, mikor
ő elment, menj bé azon az ajtón újra, ott van a galicz a madarakkal, a
hol a leány feküdt. Akaszd le s gyere ki, ne törődj semmit.
Mikor ő levette a galiczot s mán kijött, ült fel a lóra, hát a vasbába
mán hazajött a liszttel, hát ëszrevëtte, hogy mán a madarakat ës
ellopták. Esmënt utánvágta a vasgerebent. Egy keveset érte a lovának az
oldalát, de nem erőst. Azt kiájtotta ott:
– Még lesz erre járásod életedben, bár macskaképben?
Azt kiájtotta az az öreg molnár vissza:
– Sose többet, vén bocskor!
Aval mán elértek a király kapujáig. Mikor bévitték, úgy szóllottak azok
a madarak, mind az orgona, a király udvarában. No mán most azt mondja a
király a galambnak a galaria tetejére:
– Szállj le szüvemnek szép szerelme, mert ez ës meglett.
Azt mondja a galamb:
– Én nem addig!
– Meddig? – azt feleli a király.
– A veres tengeren van egy ménesem, a míg ide nem hozatod.
– Ki hozza azt el? – azt felelte a király.
– A ki ingem elhozott, ha lovára hallgat, azt ës elhozza.
Nohát most eléhíja a kocsist esmënt a király s poroncsolja neki, hogy a
veres tengeren van egy ménes, hozza ide, mert ha nem, fejét véteti. Azt
mondja, hírét se hallotta a veres tengernek. Mënyën búsan az istállóba
esmënt. Kérdi a csitkója:
– Mért búsulsz gazdám?
– Né mit poroncsolt a király.
– Ne búsulj semmit – azt mondja a csitkó. – Mondjad, kilenczvenkilencz
bihajbikáját ölesse meg, s annak a bőrét mind adja ide nekünk.
Hát mán meg ës tette a király és átol ës adta a kilenczvenkilencz
bihajbikának a bőrét. Aztán kimentek, elvitte a csitkó, ő tudta, hol az
a ménes. De mikor odaértek a veres tengerhez, azt a bőrt mind felrakta a
kocsis a csitkójára, mintha fel lett volna verve mind, szép rendesen. No
akkor azt mondja a csitkó a gazdájának, hogy maradjon ő a parton egy
darabig.
Elémënën a csitkó, a marton egyet nyerít, meghallja a ménesből a ménló,
az a vad ménló, egy idegen ordítását. Aval csak megkerüli a ménest nagy
dühüttségében. Odaszalad a martra, meglátja ezt az idegen lovat ott
állva, hármat rúg rëa ez a vad ménló. Leszakadt mán harmincz
bihajbikabőr három rúgásra. Aval visszamënën s mind megkerüli a ménest.
Még úgy ës még hëzzarúg háromszor, még leszakad harmincz bőr. Még
visszamënën s még mekkerüli a ménest. Aval elindult az egész ménes.
Mikor még hëzzaért, még rúgott hármat, és harmincz esmënt le vagyon
szakadva.
Aval elindul a csitkó és azt mondja a gazdájának, üljön rá. Rá ës ült,
de mán mënën az egész ménes utánuk. Egyszer visszanëz a gyermek a
hátáról s azt mondja:
– Jaj lovam, mindjárt elérnek. Mi tevősök legyünk?
– Vesd le az arany hajszálat, a kit lőltünk volt – azt mondja a csitkó –
abból lesz egy nagy cseplesz cziher erdő utánunk. A meddig abból
kiëszkápálnak, addig mü jól elhaladunk.
Úgy ës lett. Meddig onnét kiszabadultak, addig jó darabot mentek.
Egyszer még visszanéz:
– Jaj lovam, mindjárt elérnek.
– Ne búsulj semmit. Vesd le azt az arany lópatkót, a kit lőltünk volt,
lesz egy nagy kőszál utánunk. A meddig azt lerontják, tova haladunk.
No mán le ës rontották, de egyszer majd elérik esmënt. Visszanéz és azt
mondja:
– Jaj lovam, majd elérnek esmënt.
– Ne búsulj semmit. Vesd le az aranykendőt, abból lesz egy nagy cserés
erdő. Míg azt lerontják, épp a király kapujához érünk.
No mámost azt mondja:
– Én bémënëk az istállóba, te ott maradsz a kapu sórkánál. Mikor az
egész ménes béjő utánam, a küs ajtót tedd bé és a galarián gyere elé.
Úgy ës lett. Mikor az egész ménes benn volt, azt mondja akkor a király a
galambnak a galaria tetejére:
– Szállj le szüvemnek szép szerelme, mert ez ës meglett.
– Én nem addig – azt mondja a galamb.
– Meddig? – azt feleli a király.
– Meddig ezt a ménest egy kádba meg nem fejeted.
– Ki feji ezt meg? – azt feleli a király.
Azt mondja a galamb:
– A ki ingem elhozott, ha lovára hallgat, azt ës megszerzi.
Poroncsolja a kocsisnak most a király, hogy fejje meg azt a ménest egy
kádba a király életében (udvarán). A kocsis mëgjedëtt, hogy azok vad
állatok voltak mind. Nagy búsan mënën az istállóba, esmënt kérdi a
csitkója:
– Mit búsulsz?
– Hogyne búsulnék! Né mit poroncsolt a király, hogy fejjem meg ezt a
ménest egy kádba.
– Nincs baj semmi – azt mondja a csitkó – csak azt mondjad, tétesse ki a
kerítés közepébe a kádat.
Ki ës tétette a király a kádat. Akkor mán a csitkó az istálló ajtaján a
fejét kidugta, egyet nyerített, egyenként mind a kádhoz jöttek az a
ménes. Meg ës fejte egyenként mind a kocsis. Úgy főtt az a téj a kádban,
mind az üstben a víz. Mikor ez meglett, azt mondja a király a galambnak
fel a galaria tetejére:
– Szállj le szüvemnek szép szerelme, mert ez ës meglett.
Azt mondja:
– Én nem addig!
– Meddig? – feleli a király.
– Míg, a ki megfejte, abban a tejben meg nem fërëdik.
Jól van, má most poroncsolja a kocsisnak a király, hogy né, ezt meg
kell, hogy tegye. De sír a kocsis, hogy ő hogy fërëdjék meg abban. De
muszáj, azt mondja a király, élet-halál, mert ha nem, fejét véteti.
Mënën búsan az istállóba esmënt. Kérdi a csitkó:
– Mért búsulsz?
– Hogyne búsulnék! Né, mit poroncsolt a király.
– Ne búsuljon a király. Csak mondjad a királynak, hogy engedje meg, hogy
a csitkóm ës legyen künn, nëzze a halálomat.
No míg vetkezett a kocsis, addig a csitkó belénëzett a téjbe, a kádba,
és ezerannyi jeget beléokádott a kádba, hogy meghűtötte gyengére a
tejet. Mikor mán mëgfërëdëtt, még hétszerte különb gyermek, mind addig
volt.
Akkor azt mondja esmënt a király a galariára a galambnak:
– Szállj le szüvemnek szép szerelme, mert ez ës meglett.
Azt mondja:
– Én nem addig!
– Meddig?
– A míg tés meg nem fërëdsz abban a téjben.
Azt mondja a kocsisnak a király, ereszsze ki a csitkóját, hogy nëzze őt
ës. Azt gondolta ő ës oan (t. i. szép) gyermek lesz, mind a ki elhozta.
De a míg a király vetkezett, a gunyát levetette, addig a csitkó
belétekintett a kádba, annyi tüzet okádott belé, ezer annyit, mind a
mennyi téj volt. A hogy a király tette belé a lábát, csontostul,
bőröstül elégett, téjjé vállott.
Akkor leszökött a galamb a galaria tetejéről, mikor mán ez ës meglett.
Változott még aranyhajú leánynyá, mind azelőtt volt. Akkor megölelte a
gyermeket, a ki őt elhozta, a kocsist:
– Én a tiéd, te az enyém – azt mondja – a halál s a harang válaszszon
el.
Akkor lett a tizenegy bátyja neki kocsisa, s ő ott maradt az aranyhajú
leánynyal a király palotájában, s a tizenkét leány, a királyé, lettek
neki szolgálói, mind a tizenkettő. S ha meg nem hóltak, most ës ott
élnek. Sose házasodtak meg a bátyjai.
_(Pál Péter, Tatrang.)_