Volt egyszer egy szegény asszony, annak volt három szép nagy leánya,
azok nyári napban kimentek a mezőre kendert tépni, mint szokás szerint
van máig ës. Tépi a három nagy leány a kendert egy országút mellett,
mënën az úton lóháton egy császári fiu. Azt mondja, mikor továbbacska
halad, a nagyobb leánytestvérük:
– Jaj tü, ha ingem az a császári fiu feleségül venne, én egy
kenderszálból annyi inget csálnék, minden katonának lenne, s nekünk ës
maradna.
Meghallja ezt a császári fiu, de nem szól semmit. Gondolja, vajjon mond
a másik ës valamit? De azt mondja a közepső (így) leány:
– Jaj tü, ha ingem megvenne az a császári fiu, én egy szem búzából annyi
prófuntot sitnék, minden katonának jutna s nekünk ës maradna.
Ezt ës meghallja a császári fiu. Meglassítja a lovát, azt mondja akkor a
küssebb:
– Jaj tü, de ha ingem megvenne, én oan két arany gyermeket szülnék a
világra, hogy a milyen sose volt.
Mán ők ezt tréfából, a három testvérek, leányok, egymás között beszélik.
A császári fiu meghallja mán a harmadiknak a beszédét, szépen hazamënën,
és nem mond senkinek semmit. Másnap reggel korán béfogat négy lovat egy
kocsiba, kimënyën, hogy lássa, azokat a leányokat ott találja-é? No
bizonyosan azok még odamentek arra a helyre – gondolta – tépni. Nem szól
semmit, csak elviszi a legküssebb leányt, hogy vigye mán magának
feleségnek. A leány igen-igen húzódik, hogy hát ő, hogy lehessen, hogy
ilyen férjhez menjen. Nem számított semmit, csak vitte magával a
kocsival, el ës mátkásodott a leánynyal szépen, meglett a vendégség és
jól ës éltek roppantott.
De volt az atyja életében (házában) egy szakácsnéjuk, s annak volt egy
igen-igen szép leánya. A mind gondolta, hogy mán jó lesz a császári
fiunak feleségnek. De mán látta, hogy ezt elhozta, nagyon kezdett
boszuskodni, este, reggel, de mindenkor. Csak hiába, mert a császári fiu
nem ës gondolt aval semmit ës.
Telik az idő, múlik az idő, el ës terhesedik az ifju császárné. No mán
mikor majd a szülés napja lett volna, néki el kellett menni háborúba.
Mán most meg ës született az ifju császárné egy fiat s egy leányt. Olyan
szép aranyhajuk volt mind a kettőnek, a milyen nem volt a világon. Ezt
megboszulta a szakácsné most, hogy tudjon ő rosszat tenni? Elvette a két
arany gyermeket, bépólált két kutyakölyköt dugva. Odatette, hogy szopják
azok az ifjú császárnét, és a két gyermeket átóladta a férjének, hogy
vigye el az erdőbe, vadonba, ölje meg, a szemüket és a májukat hozza
vissza mindakettőnek jegybe. – Hagyjuk el mán a gyermeket, hogy mán
vigye a szakácsnénak a férje.
Levelet küldnek a fiatal császárnak, hogy mán született két kutyakölyköt
a felesége. Mán azt írja vissza, hogy:
– Úgy ës mán nem soká haza fogok menni, legyenek békességben addig.
De hogy hazajött a levél, harmadnapja mán őkeme is haza érkezett.
Meglátta, hogy az ő feleségét szopja két kutyakölyök. Megbúsulta magát,
egyet se szólott. De a szakácsné ingerelni kezdte, ne búsuljon, de
pusztítsa el a feleségét. Gondolja magában, hogy pusztítsa ő el? Egyebet
nem tett, a kapuja sorkánál mesteremberekkel kibontatta a múrt, hogy
rakják bé oda elevenen az asszonyt, a feleségét.
No mán volt egy kis szolgálócska, ki a pulykáknak ennik adott. Erősen
szerette az asszonyt, bément a szobába és kihozott a mesterembereknek
egy tángyér arangyat, csak az ő asszonyát ne pusztítsák el. Mán a
mesteremberek tettek ës a kőfalba egy bő rakást, hogy ne szorítsa, s egy
lappancsot, hogy ő oda bé tudjon adni enni az asszonynak. No mán ezt nem
tudta senki, csak azok s a leányocska, a pulykapásztor. Akkor
jelentették a mesteremberek az ifju császárnak, hogy mán készek a
munkával. Meg ës vizsitálta s jónak találta. No mámost azt vette nőül, a
szakácsnénak a leányát. – Most hagyjuk, éljenek ők mán boldogul,
forduljunk a szakácsnénak a férjére, mi lett a két arany gyermekkel.
Megsajnálta, hogy az erdőbe vitte, hogy megölje, csinált egy szép
bárkácskát és belétette, s a vizen leeresztette. Megfogott az erdőben
két bagolyfiat, azoknak kivette a szemeit, megölte, s a májukat
hazavitte a feleségének, hogy mán megölte a két gyermeket. No mámost
megörült a szakácsné, hogy megvannak ölve, nem félt semmit.
Mámost viszi a víz azt a bárkácskát lefelé, lebegteti a víz tetején.
Lakott egy igen-igen öreg halász, 125 éves volt. Meglátja, hogy valami
jő a víz tetején lefelé. Bémënën a vízbe, és egy hosszú horoggal a
bárkát feléje húzza, kiviszi a szározra. Hát felbontja ott künn a
szárazon, megtalál két aranyhajú gyermeket benne, egyik fiu, egyik
leány. Imádkozik, hogy mán milyen két aranyhajú gyermeket adott az
Isten, mert nékik 125 éves korukig sose született. Nagy örömmel fogja,
hazaviszi a feleségének.
Mikor a felesége meglátja, úgy megörülnek mind a ketten, mintha saját az
övéik lettek volna. Mán ők hírré teszik egyszerre, hogy mit kapott ő a
vízen, de arra nem találkozik senki, a ki rëa ismerne. Nevelni kezdik a
két aranyhajú gyermeket. Azok mán mikor egy évesek voltak, a más
gyermekek még két éves korukban se voltak oanok, mind azok. Neveli őket
öt évig, hatig, akkor iskolába adja mind a kettőt. No mán egy télen mán
jártak iskolába, de a második évben meghólt a halász, meghólt a felesége
ës. Maradott az a két gyermek mámost a halász házánál, élnek ők szépen
ketten.
Ott egyszer azt mondja a fiu:
– Hallod-é – azt mondja a testvérének – mennyi szép madar (így)
mindenféle jő ide, ha én vadász lehetnék, hogy én lőném meg azokat.
Hát ő gondolkodott és csinált ő magának egy nyilat. Hát a nyíllal látja,
hogy meglő egy madarat, vaj kettőt, holnap tovább még nagyobbakat,
rigót.
– No mámost ne búsulj testvér, most húsunk ës lesz!
Annyit jár ő ide s tova, tovább, hát nem lakott az ő édes atyja messze
onnan, de ő mán nem tudta azt. Ott az ő atyjának volt egy szép kertje, s
abban volt mindenféle állat megkötve a kertben szépen. Meglát ő ott egy
szép nyulat, megkötve szép sárig lánczon. Elgondolja, hogy megkötve meg
tudja lőni, nem fut el onnan. Mikor czélba veszi, hogy mán meglője,
addig a császári atyja a küs ajtóból nézte, hogy e mit akar a nyúllal.
Kiájt egyet egyszeribe, hogy álljon meg, de a gyermek megijedett,
azonnal elfutott onnat egy hoppra. Pedig a császár nem bántotta volna,
csak megkérdezte volna, hogy honnan való.
No mán a gyermek elfutott, de bémënën a császáratyja az ő szobájába s
búsulni kezd, hogy oan szép aranyhajú gyermeket látott a kertjében.
Eszébe jutott az első felesége szova a kenderben. Kérdi az anyós, mán a
ki most anyós, a szakácsné:
– Mért búsul, felséges császár?
– Hogyne búsulnék? Egy oan aranyhajú gyermeket láttam, jaj nekem, ha nem
beszélhetek vele.
Eszébe jut a szakácsnénak, hogy vajjon az ő férje, azokat a gyermekeket
megölte-é vajjon, vaj nem. Szed ő bé a kötényébe kenyeret, egyet-mást,
szalad le a halászházhoz, a hol az a két gyermek lakott. Nem kapja honn
csak a leánygyermeket. Kérdi tölle:
– Hol bátyád?
– Vadászni – azt feleli a leányocska.
– Jaj, te – azt mondja – né mit hoztam én néked – azt mondja. – Ne mondd
meg a bátyádnak, hogy én tanítlak, csak mondjad azt néki, ha hazajő,
hogy menjen el, te azt álmodtad, hogy menjen el s Tündér Ilonának van
egy tátos lova, lopja el. Járjon lóháton, ha vadászgyermek.
Mert gondolta, hogy ha odamënën, elpusztul.
– De ne mondd, hogy én tanítlak, mert még többfélét ës adok.
No mán hazajő a bátyja s mondja a testvére:
– Mit álmodtam, bácsi!
– Mit, te? – azt mondja.
– Mán én azt álmodtam, Tündér Ilonát keresd fel, s néki van egy tátos
lova, lopd el s azon járj vadászni.
– Jól van – azt mondja a fiu. – Hadd el jó reggel, mert este későn van
mán. Reggel fel fogom keresni, ha megsegít az isten.
Reggel felkel, megmosdik, immátkozik, aval el ës indul. Mënën, mënën,
mikor kimënën a tanyára, találkozik egy juhászszal. Azt mondja a
juhásznak:
– Jó reggelt, juhász barátom!
– Adjon isten, Károly barátom! Hát hoa indultál ilyen korán, jókor?
– Azt álmodta a testvérem, hogy Tündér Ilonának van egy tátos lova,
keressem fel s lopjam el s aval járjak vadászni, mert vadászfiu vagyok.
– Jól van, vadász barátom, csak megállj egy szóra. Most mënsz ezen az
úton. Mikor szépen meghajnalodik, holnap reggel, érsz egy nagy
kőkerítést. A kőkerítés előtt lesznek strázsák, de azok el lesznek
aluva, mikor te odaérsz, és a kapu megnyílik. Menj bé hátra végig azon
az udvaron. Az istállóban van két rend ló. De egy lefekszik a ganyéba a
mások s...üknél. Fogd meg azt s vezesd ki, ne számítsad, hogy ganyés.
Mikor kijöttél, ülj fel rëa és mehetsz bátran, nem lesz semmi bántásod.
No mán ő meg és találta, úgy a hogy a juhász tanította. Szépen haza ës
jött vele, az ő testvéréhez. Ő nem gondolt a lóval, megkötötte oda az
udvarba, vette a nyilat s ment a császár kertjébe, hogy lője meg azt a
nyulat. Mikor czélba vette, hát esmént kiájtja a császári atyja, hogy
álljon meg. Ő még megijedett s elfutott, ott hatta a nyulat, nem lőtte
meg.
Még inkább búsul a császár esmënt, hogy nem tudott beszélni a fiuval.
Még kérdi a szakácsnéanyósa:
– Mért búsul oan erőst, fenséges császár?
– Hogyne búsulnék, mikor oan szép arany fiút láttam s nem tudok vele
beszélni.
– Ó ne búsuljon – mondta. – Mikor még idejő, beszél vele.
De aval nem volt rest a szakácsné, sok mindent ësszeszedett megint a
kötényébe, még pénzt ës, csak elvitte a halászházhoz, az aranyhajú
leányocskához s átadta neki. Mondja most, ha hazajő a bátyja, né, azt
álmodta most, hogy Tündér Ilonának van egy oan bándája, hogy hét
országban hét királynak sincs oan. Lopja el azt, hogy legyen bándája ës,
azt álmodta.
– Meg ne mondd, hogy én tanítlak, mert még többet fogok adni, ha
megteszed.
Mert azt gondolta mán, ha odaküldi, elpusztul s nem mënën a császár
kertjébe többet, hogy meglássa a császár.
Hazajő a fiu, mondja a testvére:
– Mit álmodtam, bácsi!
– Mit, te?
Azt mondja:
– Lovad van, kivel vadászni járj, most menj s lopd el Tündér Ilonának a
bándáját, mert az oan, hogy hét országban hét királynak sincs oan.
– Ó te testvér – azt mondja – nem tanít téged valaki erre?
– Nem – azt mondja – álmomban láttam.
– No, hadd el reggelig. Reggel elmënyëk, ha élek, most késő az idő.
No reggel felkel esmënt, felöltözik, megmosdik, immátkozik, aval
elindul. Még (ismét) találkozik a juhászszal mind azon a helyen.
– Jó reggelt, juhász barátom!
– Isten áldjon meg, vadász barátom! Hova indultál esmënt?
– Megyek – azt mondja – mert azt álmodta a testvérem, hogy lopjam el
Tündér Ilonának a bándáját, annak hét országban hét királynak sincs oan.
– Jól van, vadász barátom, csak várj egy pár szóra. Most tudod az utat.
A mikor bémentél azon a kerítésen, a hol az istálló van, odahátra az
istálló előtt van egy nagy aranyfa. Abból törjél egy oan ágat, bár mind
egy tő (tű). Hozd s ne búsulj semmit, mert azután jő a bánda egyedül.
No mán ő megköszönte a juhásznak a jó tanácsot, szerencsésen meg ës
találta az aranyfát, mért hogy tudta az utat. De egy oan ágat tört, mind
a karja. Mikor ő hazaért aval az ággal, a kit letört onnén, hát úgy
szólott a bánda az udvaron, hogy mindenki megrémült. Oda volt jőve a
bánda.
De ő hatta a bándát, vette a nyilat és ment a császár kertjébe. Mikor
czélba vette a nyulat esmént, császáratyja még leste a küs kapun. Esmént
kiájcsa, hogy álljon meg, mert beszélni akart aval a fiúval. Mëgjedëtt s
esmént elfutott.
Most búsulni kezd még inkább a császár roppantott, hogy nem tud beszélni
aval a fiuval. Kérdi a szakácsné esmënt, mért adta magát oan nagy búnak
esmént. Egy oan arany fiut látott, azt mondja, ha még nem beszél vele,
elpusztítja magát, mert a gyermek mindennap szebb volt.
No mán nem volt rest a szakácsné, esmég ësszeszed egyetmást a kötényébe,
elmegy a leányocskához esmënt, az aranyhajú leányhoz.
– Jaj, te – azt mondja – ezt hoztam néked s még azt adok. Mondjad, hogy
van Tündér Ilonának oan tükre, ki magától szól s mindent megmond a
világon. Azt álmodtad, hogy lopja el azt ës. – Gondolta, az a házban
van, azt nem tudja ellopni. – Meg ne mondd, hogy én tanítlak, mert ha
megteszed, ezt meg ezt adok.
No mán hazajő a bátyja. Mondja a testvére:
– Mit álmodtam most bácsi!
– Mit, te? – azt mondja.
– Azt álmodtam, van egy tükre Tündér Ilonának, a ki mindent megmond a
világon. Lopd el azt ës.
– Nem tanít téged valaki, te?
– Nem ingem senki. Álmomban láttam.
– No, hadd el reggelre, most késő este az üdő.
Reggel még felkel, felöltözik, immátkozik, még elindul isten
segedelmével. Megtalálkozik a juhászszal mind azon a helyen.
– Jó reggelt, juhász barátom!
– Isten áldjon meg, vadász barátom! Hoa indult esmënt?
– Mënyëk, mert a testvérem né mit álmodott most. Lopjam el a Tündér
Ilona tükrét, a ki mindent elmond a világon.
– Jól van, vadász barátom. Most tudod az utat. De mikor bémentél abba a
kerítésbe, balra megnyílik egy szobaajtó. Ott ne állj meg, hát menj bé a
hetedik szobába, ott egyedül van felakasztva, semmi sincs a szobában,
csak az a tükör. Azt mán híják Mindentudó Tükörnek.
No mán megköszönte a juhásznak, aval el ës indult. Mérthogy tudta a
járást, meg ës találta, el ës hozta azt ës szëpen. Mikor hazahozta,
szólott a bánda az udvaron. Letette a tükröt, nem gondolt semmire, vette
a nyilat és ment, hogy lője meg a nyulat a császár kertjében.
Mikor czélba vette, esmént várja császáratyja a küs ajtóba, örökké
leste. Kiájcsa, hogy álljon meg, de megijed s elfut akkor ës. Mán mit
gondol a császár? Nagyon búsul esmënt, hogy ettől az aranyfiutól meg van
csalva annyiszor. Gondolja holnap reggel felül a lovára s ott lesi
lóháton. Esmënt kérdi a szakácsné:
– Mért búsul, felséges császár?
– Ó menjen, ne kérdezze – azt mondja a császár. – Még egyszer elvárom s
ha nem beszélhetek vele, elpusztítom magam.
De nem rest a szakácsné. Egy jó marék pénzt a markába és fut a leányhoz.
– Te – azt mondja – mondjad bátyádnak, hogy lova is van, bándája is van,
tükre is van, azt álmodtad, hogy lopja el Tündér Ilonát magát feleségül.
Azt számította ő magában, hogy azt mán semmiképen se tudja megtenni,
elpusztul.
Jól van, hazajő a fiu. Mondja a testvére:
– Mit álmodtam most bácsi!
– Mit, te? – azt mondja.
– Lovad ës van, bándád ës van, tükröd ës van, menj el most, lopd el
Tündér Ilonát feleségül, hogy legyen feleséged ës.
– Jól van, de nem tanít téged valaki?
– Nem – azt mondja – álmomban láttam.
– No, hadd el reggelig, elindulok reggel, mert mán igen későn van.
Reggel felkel esmént, immátkozik, felöltözik, feloldja a lovát most, hát
hiszen nem mënën gyalog most feleség után. Felül a lóra, mikor kimegy a
juhászig:
– Jó reggelt, juhász barátom!
– Adjon isten, vadász barátom! Hoa indultál el esmënt ilyen korán?
– Mënyëk – azt mondja – mert a testvérem né most né, mit álmodott.
Lopjam el Tündér Ilonát feleségnek.
– Nem tudom, vadász barátom, nem biztatlak, azt mán nem tudod megtenni.
A meddig lehetett, tanítottalak, mit tudtam segítettelek, most nem tudok
semmit, pedig én vagyok a Krisztus. Jobb lesz, ha visszatérsz a magad
szerény hajlékodba, mert jaj neked úgy ës.
– Mi vagy te? – azt mondja. – Te vagy a Krisztus? Nem vagy te a
Krisztus, nem hiszem el.
– Ha nem hiszed, ne fogadj szót, nem bánom, menj békével.
Elmennek egymástól és ő el ës indul a lovával, mert tudta az utat. Jól
van, de mán most, a mint mënën egy darabig, de addig nem volt víz, de
most oan vizet ér, hogy a meddig a szemével lát, nem lát egyebet egy
tiszta víznél. Neki szorítja a lovát és belévágtat a vízbe. De akkor
megszólamlik a lova alatta:
– Hát vadász gazdám, aval csúfolódtál, pedig az a juhász Krisztus volt.
Annak nem fogadtál szót, de fogadd meg bár az én szovamat. Én
átólviszlek ezen a vizen, mert én sokat jártam keresztül-kosul. Holnap
reggel, mikor hajnalodunk, mű ott leszünk a kerítésnél, hol te bémentél.
A Tündér Ilona kerítéskapuja elejében belöllem lesz egy űgyes, szép bolt
s egy vasajtó, belölled meg lesz egy szép boltoslegény s te árulsz egy
szép köntöst szép hajnalban. De az a köntös oan lesz, a milyen a világon
szépség nincs. Még van három köntös bétéve elé-elé egy skotujában, de te
csak azt az egyet árulod, a másikat nem veszed elé. Mikor reggel felkel
a Tündér Ilona szolgálója, a legelső, meglátja, hogy a kerítés előtt,
küjel a kapunál van egy szép bolt, s szép boltoslegény árul egy oan szép
köntöst, a milyent a még nem látott soha. Költi az asszonyt, keljen fel,
mert né, milyen bolt van a kapu előtt s milyen boltoslegény milyen
köntöst árul. Aval megszidja Tündér Ilona a szolgálóleányt:
– Te álmodba láttad! Ki tegyen boltot a kapu elé, mikor tegnap még semmi
híre se volt?
Ugyancsak merén költi:
– Tessék felkelni, s nëzzen ki az ablakon.
Azonnal felkel Tündér Ilona, kitekint az ablakon, látja a kapu előtt egy
szép boltban egy szép legény szép köntöst árul. Egyszeribe azt mondja a
szolgálóleánynak:
– Menj el, kérd el a boltoslegénytől a köntöst, s ha talál reám, a mit
akar, azt adok érte.
De te azt mondjad a Tündér Ilona szolgálójának, tessék, ő maga jőön,
mert e drága portéka s ha nem talál rëa, elmocskolódik.
No mán úgy ës lett. Nem akarta odaadni egyként se a leánynak. Akkor
Tündér Ilona felkel az ágyból, hogy visszamënën a leány, bélép az ő
gyétéjébe, egy nagy rovát fejére vëszën, kiáll a trépre s kiáltja a
kocsisnak, fogjon bé egyszeribe négy lovat, hogy ő hajtson oda. Béfog
négy lovat, oda hajt, s akkor belélép a kocsiba, kihajt a bolt elejébe,
ott megállítja, leszáll, bémënën a boltba. Egyszeribe köszön a
boltoslegénynek, s kéri a köntöst. No mán ő rëaadja a köntöst, de talál
ës rëa. De mikor azt felvette, s kérdeni akarja, mi az ára, akkor, te
húzd ki azt a más skotulyát, s vedd ki azt a más köntöst, s mikor azt
látja Tündér Ilona, az elsőt ledobja, mert a még szebbecske, a másik.
Mikor azt rëavette, a másodikat, akkor vedd elé a harmadikat, akkor
leveti azt ës, s azt veszi fel, mert még szebbecske.
No mán erre tanította a tátos a gazdáját, mikor benn voltak a vízben. No
mán most, mikor hajnalodott, akkor vette ëszre magát, mikor a boltban
volt s egy szép boltoslegény volt. Úgy ës lett, a hogy a lova tanította.
Meglátja Tündér Ilona leánya a szép boltot, a legényt, s a köntöst,
mondja asszonyának, asszonya szólítja a kocsist, mënyën a boltba,
próbálja a köntösöket. De a kocsi mind ott állott a bolt előtt. A meddig
a három köntöst rëavette, addig a bolt kocsistól, Tündér Ilonástól,
mindenestől mind ment. No mán mikor a harmadik köntöst kérdeni akarja,
mi az ára, akkor mán annak a víznek a túlsó szélén voltak. No mán most
nem ës kérdette, mert ëszrevette magát, hogy mán a vizen túl vannak.
Akkor azt kérdi:
– Nohát a lovamat ellopták, bándámat ellopták, tükrömet ellopták, ingem
ës elloptak?
Akkor megölelte a boltoslegényt:
– Te kell az a tolvaj lenni! – azt mondja. – Én a tiéd, te az enyém, a
kapa válaszszon el és a nagy harang.
Akkor egyet rittyen a boltajtó, a boltajtóból lett a tátos ló, a ki
volt, s a boltból lett semmi, s ők ketten beleülve abba a kocsiba, a
kiben Tündér Ilona jött. Akkor azt mondja Tündér Ilona:
– Szivemnek szép szerelme, hogy tudtál éngem te úgy ellopni?
– Néhol ott van, a ki tanított.
A tátos ló oda volt kötve a kocsi után. No jól van, hát ők most mentek a
halászház felé. De mán hét kilometerre hallczott a bánda szova elejükbe.
Azt mondja:
– Hallja, az én bándám hol szól? – azt mondja Tündér Ilona.
– Hadd el, azonnal a kapunál fogunk lenni.
El ës érték, hát oda ës mentek épp abba az udvarba. Mikor bémentek,
megtalálták a bándát, meg a tükröt, meg a testvérét, az aranyhajú
leányocskát. Nagy öröme lett.
De az aranyhajú fiu leszállott a kocsiról, hagyott mindent, vette a
nyilat, ment a kertbe a nyúl után. No mán most mondja Tündér Ilona:
– Állj meg szüvemnek szép szerelme, tanítsalak én ës szóra! Úgy menj a
császáratyád kertjébe vadászni, ülj fel a lóra, a kit töllem elloptál.
Mikor czélba veszed a nyulat, úgy vigyázz, császáratyád int, hogy állj
meg. De te állj meg szüvessen, nem csinál semmit, csak hivu holnap
ebédre. De te mondjad erre:
– Elmënyëk, felséges atyám, egyet se félj, ebédedre, ha harmad magammal
béfogadsz ebédedre. És a kit ezelőtt hét évvel első nődet bérakattad a
kőfalba, vétesd ki azt ës, hogy legyen ott az ës az ebéden.
Erre tanította Tündér Ilona a kedvesét.
No mán most fel ës ült a gyermek a lóra, a kit lopott Tündér Ilonától.
Bé ës megy a kertbe lóháton. Az atyja ës lóval várta, még hétszerte jobb
lova volt az atyjának, mind néki. Gondolta, ha elfut, úgy ës elfogja,
mert az ő lova eléri. Egyszerre kiájcsa, hogy álljon meg. Aval meg ës
állott az aranyhajú fiu, a hogy czélba vette a nyulat. Odamegy a császár
s kezet ad és hívja holnap ebédjére. Akkor azt feleli a fiu:
– Elmegyek, felséges atyám, ha béfogadsz harmad magammal ebédedre, és a
kit ezelőtt hét évvel első nődet bérakattad a múrba, vétesd ki, hogy az
ës legyen ott az ebéden.
Mikor azt meghallotta a császár, egész fejtetőtől talpig elsápadtodott.
Aval elbucsuznak. A császár bémënyën, a fiu meg hazamënyën.
Mámost poroncsolja a császár, fogjanak hëzza a holnapi ebéd
készítéséhez. Meghívott mindenféle királyokat, herczegeket, jó embert,
mindenfélét. Mikor eljő holnap az ebédnek az ideje, összegyűl az egész
vendég, a kit hivatott. Kivéteti szépen az első feleségét a kőfalból,
hát él, mert az a pulykapásztor táplálta a maga élelméből dugva hét
évig. Mikor meglátta életben, nagyon megszomorodott a császár. No most
mán minden nap ott várja a császár, ki legyen az, azt mondta, harmad
magával fogadja bé.
No mán most készülnek ők ës, Tündér Ilona, az aranyhajú fiu, s az
aranyhajú leány. De azt mondja Tündér Ilona, hogy mikor oda bémennek,
senkinek semmit se szóljon, mind egy született néma, mert megfelel ő
helyette.
No jól van, érkeznek ők hárman a négy lóval s a kocsival. Szépek ës
voltak, az aranyhajú fiu, s az aranyhajú leány, s Tündér Ilona még szebb
volt. No mán egész világ őket nézte, mikor leszállottak a kocsiból.
Helyet rendelnek nékik szépen. Mikor legjavában mulatnak mindenfelé,
szól Tündér Ilona és az aranyhajú leány ës, de az aranyhajú fiu senkinek
semmit. Mindenki azt mondta, hogy e néma. Azt mondja a császár:
– Hogy lehessen az? A tegnap, mikor ebédre hívtam, kezet adott nékem,
vele beszéltem, mint most magukkal.
Eleget kérdezte mindenki, semmit se szólott. Egyszer csak feláll Tündér
Ilona, a felesége.
– Felséges császárok, királyok, itt az egész vendégek, nem néma, csak
fiatal. Ilyen helyt sose volt s szégyell. Hát tessék meghallgatni,
szólok helyette.
Akkor kezdte:
– Nagyságos királyok, herczegek, volt egyszer egy szegény asszony, annak
volt három nagy leánya. Azok kimentek nyárba a mezőbe kendert tépni. A
mint tépték a kendert, tréfálódtak a leányok. Azt mondja az első: Jaj
tű, ha éngem megvenne az a császárfiu, a ki arra lovagolt, én egy
kenderszálból annyi inget csálnék, minden katonának jutna.
Mikor ezt kiszóllotta, azt mondja a császár:
– Holt, mert e rajtam történt.
De azok a királyok, herczegek nem engedték, csak folytassa.
– A második azt mondja: Ha éngem feleségül venne, egy szem búzából annyi
kenyeret sitnék, minden katonának jutna, még nekünk ës maradna.
Akkor még azt mondja a császár:
– Holt, ne mondjad tovább, mert rajtam történt!
– A harmadik azt mondta: Ha ingem megvenne, én két aranyhajú gyermeket
szülnék néki a világra.
Akkor szépen fogta az aranyhajú fiut és aranyhajú leányt, odaállította
maga elé és azt mondta:
– Tessék megnézni, megnézni ezt az aranyhajú fiut s ezt a leányt, s az
meg az anyjuk, a ki mondta.
Akkor a császár nem engedte, egy szót se, hogy szóljon többet. Egyszer
megfogta az első feleségét, megcsókolta, megölelte s vitte a két gyermek
mellé. Megölelte az aranyhajú fiut s meg a leányt, s azt ës megcsókolta.
Akkor mán bé kellett vallja a szakácsné, hogy hogy történt. Eléhítták az
urát, hogy ő hogy tette a bárkába, és leeresztette a vizen.
Akkor fogta az anyósát (a király) és békötöztette rogozsinába és
öntöztette gázzal (petroleummal) és az egész vendég szemeláttára
kivitette az udvarra és elégettette a rossz tettéért. S a leányát, mán a
ki felesége lett, azt béverette deszkába, mind darabokra vagdaltatta,
elhányatta a sasoknak és a hollóknak számukra.
Ott tartotta a mulatságot, vendégséget, hét nap és hét éjjel. Mind
tartott a mulatság egész Bécsig. Tál, tányér, kalán elég volt, istenes
ember volt, a ki egy csepp levet kapott volt. Ki horgos lábú ember volt,
mind ott kapta azt a hibát, a mint kidobigálták a csontokat. A ki kopasz
most, rëacseppentették a levet, attól lett kopasz. Én ës megkopaszodtam,
tán kigyend volt, a ki rëám öntötte a meleg levet.
_(Pál Péter, Tatrang.)_