Volt egy királynak egy igen-igen gyönyörű szép felesége, de oan büszke
volt, hogy nem bírt magával. Mindegyre kérte a férjét, hogy ereszsze ki,
hogy a hintóban paczérozza ki magát. No hogy nem volt maradása, az ura
beléegyezett, ő nem bánja, ha elmennek. Béfogatott kocsisával négy
paripát a hintóba, elindultak, s viszi, viszi, viszi, s egyszer csak
hátranëz, hát a királyné sohult sincs. Akkor mit csináljon, mi tevős
legyen, keresi napnyugatig, akkor hazamënën, mondja a királynak, hogy mi
történt vélle, hogy a királyné nincs sohult.
Rejtezik a király, hogy ő mit tudjon csálni, hogy az ő felesége merre
van s hol. Holddal, nappal, széllel komás volt, ő bizën elmënyën a
holdhoz elsőbe. Kérdezi, hogy hát:
– Valamerre, te mindenfelé bésütsz, a feleségemet nem láttad-é
valamerre?
Elmënën a naphoz, kérdezi azt ës, az se látta sehult se, azt mondja.
Elmënën a szélhez, az azt mondja:
– Vaj láttam, a feteke városban, az ördög elrabolta, mert büszke volt, s
most feleségül ott van.
No de ő most mit csináljon? Ő azt számította, hogy bocskort köt, s
elmënën, s addig jár, a míg megkeríti a feleségét. Elmënën a hold
komájához. A hold komájának volt egy nyolcz lábú lova, aval elmënën,
hogy hát a feleségét hazahozza.
Mikor odaér, hát ëppen a vízen kapja a feleségét s felülteti hátul a
nyolcz lábú lóra. Aval az ördögnek a monyasa dörgetni kezd, kimënën az
ördög, kérdi:
– Mit dörgetsz, mikor te ezt nem tetted?
– Hogyne dörgetnék – azt mondja – mikor viszik asszonyomat.
– Ki viszi?
– Ura.
– Van-é annyi időm, hogy megegyem egy sitet kenyeret s megigyam egy
vidër bort?
Azt mondja a monyasa: – Van.
Aval kihozza a monyasát s felül reá.
– Hogy menjünk? Mind a szél, vaj mind a gondolat?
– Csak mind a szél – azt mondja a monyas.
Aval egy perczre elérik. Lekapja a feleségét, má mind a királynét, és
hazaviszik.
No má most a király mitevős legyen? Azt számította, elmënyën a naphoz,
tölle kérjen tanácsot. A nap azt mondja:
– Van nekem egy tizenhat lábú lovam. Ha aval nem tudtad elhozni, evel
elhozod.
No elmënën s a tizenhat lábú lovat, azt ës elkéri, s elindúl utána
megint. Akkor ës a vízen kapja a fehérnépet s felülteti hátul a lóra
megint. Hordni kezdi, s aval megint dörgetni kezd az ördögnek a monyasa.
– I, fikom teringette, mit dörgetsz, mikor te ezt nem tetted?
– Hogy ne dörgetnék, mikor viszik asszonyomat?
– Ki viszi?
– Az ura.
– Van annyi időm, hogy megegyem két sitet kenyeret, megigyam két vidër
bort s kipipáljak két pipa dohányt?
De egy vékás volt a pipája. No aval kihozza a monyasát, felül ria.
– Hogy menjünk, mind a szél, vaj mind a gondolat?
Azt mondja a monyas:
– Csak mind a szél.
Aval még (ismét) elérték, s egyszeribe lekapta az asszonyt, a királynét,
aval jól el ës náspágolta. Azt mondja:
– Tám azt gondolja az urad, téged elrabol, míg az én monyasomnak a
csitkóját el nem szolgálja?
Az asszony feküdt a földön s úgy elájélva hallgatta. No aztán az asszony
meg ës mondta a férjének, ne ës fáradjon utána, mert míg azt meg nem
teszi, nincs módja benne, ok nélkül fárad. No hogy a férje ezt
meghallotta, hát többet nem ës próbálta. Felkészült, hogy menjen
szolgálni.
Ő mán felkészült szolgálni, egy karabélyt maga mellé vett, s a mint ment
az úton, ő bizën megszonnyult s lehajolt a vízhez egy helyré. Egy
halacska odament, és ő kikapta a halacskát. Azt mondja a halacska:
– Ne ölj meg barátom, hanem jótét helyébe jót várhatsz.
Ő a vízbe bé ës bocsátotta a halacskát s aval útnak indúlt tovább. A
mint ment, hát meglát esmég egy madarat egy helyt, hát ő bizën hëzza
akar lőni. De a madar (így) megszólal:
– Ne lőjj meg barátom, hanem a jótétemény helyébe jót várhatsz.
Megint mënën, s a mint mënën, találkozik négy paripával s egy hintóval
az úton. Kérdik, hogy hát:
– Hova mész?
– Én mënëk szolgálni.
Azt mondja az az uraság:
– Hogyha én megfogadlak, nem adok én egyéb dolgot elődbe, hát van egy
kanczám két csikóval, őrözd meg.
No megszegődnek ők egy csitkóba, hogy egy csitkót adjon neki. S olyan
idő volt akkor, hogy három esztendő volt három nap.
– No jól vagyon – azt mondja – menj csak haza, én ës mënëk mindjárt, s
hogy hazamënëk, kiadom neked a parancsolatot.
Megigazította, hogy hoa menjen.
Másnap kivirradnak, hát a kanczát a két csitkóval elébe adja. Azt
mondja:
– Ezeket űzd el s őrözd meg, hogy semmi veszélybe valamely baj ne érje,
akkor űgyes ember vagy.
De abban az üdőben úgy volt, hogy tátos volt az a kancza ës, és a gazda
azt mondta neki, hogy bújjék el úgy, hogy az ember utól ne érje. Ő
búfejjel el ës hajtja a kanczát a csitkóval. Nohát aznap lesz egy kicsi
eső, eső után egy kicsi napfény lesz, s őt bizën az álom megüti s ott
elszunnyodott. A kancza addig a csitkóval ellett (eltünt) úgy, hogy ő
sohutt, de eleget járt, sohutt se kapta. Búsul ő, jaigat, mitévős
legyen, nem kapja a kanczát a csitkókkal sohutt. Hogy menjen ő most
haza, mi lesz vélle? Hát a mind alá s fel jár bújában, egy patak mellett
mënën s egyszeribe eszébe jut, hogy a halacska néki mit mondott, hogy:
– Jótétemény helyébe jót várhatsz.
Meg ës szólal a halacska egyszerre:
– Mi bajod van barátom?
Azt mondja:
– Né reám bízták a kanczát csitkaival s úgy ellettek, de sehutt, de
sehutt! Hát most hogy menjek én haza?
– Ne búsulj azon egyet se, hanem menj el erre s erre az utczaszegletre s
ott várd meg, mert ők odafordulnak. De nem abban a szőrben vannak, hanem
el vannak változva. S akkor csapd bé a kantárt a fejükbe s mondd: Fë kum
máj foszt! – s oanok lesznek, mind voltak.
Ő úgy ës tett. Elment oda, leült oda a kőre s mindjárt
hamarjába-egyszeribe ott voltak. Akkor a kantárt bécsapta a fejükbe s
azt mondja: Fë kum máj foszt! – s a lovak oanok voltak, mind annak
előtte. Akkor hazavitte őket, s a gazdája elbámészkodott, hogy:
– Ügyes szolga vagy te, hogy úgy meg tudtad őrözni a lovakat!
S megverte jól a kanczát, hogy mért nem tudott elbújni elölle, pedig ő
elbújt, csak ennek ës volt társa, a hal.
Másnap még elküldte, hogy vigye őket, mert úgy volt elszegődve. Akkor
megint úgy lett, hogy eső lett, eső után szép napfény, s ő elaludt. No
esmég nem kapta suhutt, ellettek. Akkor megint jár ő alá s fel, futkos
erre-arra, nincsenek, nem kapja sohutt. Mënën egy berkesen keresztül,
lát egy madarat, eszébe jut, hogy az ő madara mit mondott, s né, az ő
madara ott van. Kérdi:
– Mi bajod barátom?
Mondja néki, hogy hát:
– Né nem kapom a lovakat. Kiküldtek, hogy őrözzem s elbújtak.
– Menj el a városnak ennek s ennek az utczaszegeletjére. Ők kerülnek, s
ott várd meg. Mikor jőnek, csapd bé a kantárt a fejükbe s mondd: Fë kum
máj foszt! – s megint oanok lesznek, mind voltak.
Úgy tett, s a kantárt bécsapta a fejükbe, s oanok lettek, mind voltak.
Aval hazavitte őket, s a gazdájuk még jobban megverte a kanczát, hogy
mért nem tudtak jobban elbúni elölle.
Harmadik napján megint kiküldi. Akkor megszólal a csitkó, azt mondja:
– Én úgy látom, hogy én a tiéd s te az enyém. Hát mű elmënyünk, de ma
oant kerülünk, hogy te elúnsz még várni ës münköt. Hanem menj el megint
ide s ide, ennek az utczának a szegletire, s ott várj meg, míg jövünk.
De én oan rossz leszek, hogy a világon, amelyik legrosszabb állat, az se
rosszabb, mind én leszek. Hanem te azon semmit se törődjél, csak fogadj
el ingemet mégës, ha rossz vagyok ës, mert gazdám ígér néked véka pénzt,
igen kettőt, igen egy hektót ës. Azt a rosszat szégyelletemben sem adnám
néked, mondja, amilyen hűséges szolga voltál, ennyi pénzt adok inkább.
De te ne fogadd el, csak ingemet. Ingemet a fülemen fogva czipelj ki a
kapun küjel.
No elűzi harmadnap ës a lovakat, a kanczát a csitkóival, akkor esmég
lesz eső, igen napfény ës eső után, de ő azon semmit se törődött,
nyugudtan volt. Elment oda az utcza szegeletire, a hol a csitkó mondta,
bévárta őket s hazavitte. Akkor a gazdája kérdezte:
– Nohát mit adjak néked, hogy ilyen hűséges szolgám voltál?
– Nékem nem kell semmi ëgyeb (így), ez a rongyos csitkó.
– Én azt szégyelletemben sem adnám néked, hogy ilyen hűséges szolgám
voltál. Adok egy véka pénzt.
– Nékem nem kell.
– Adok kettőt, adok egy hektót.
– Nékem nem kell.
De hogy nem tudott kiállani elölle, azt mondta:
– No nem bánom, adom a csitkót.
No a csitkót odaadta ő néki. Megfogta a fülét s a hogy lehetett,
dërëkból, s mindenképen kiczipelte a kapun küjel. Akkor oan lett
belölle, hogy egy csepp ës megállott volna rajta, mind a tündér, oan
paripa lett. Elbólcsúzott a gazdájától s felült a csitkójára. Arra azt
kérdi a csitkótól:
– Hogy megyünk, mind a szél-é, vaj mind a gondolat?
A csitkó azt mondja:
– Csak mind a szél.
Aval átólvetette a fején a gazdát a csitkó. Azt mondja:
– Hát ezt mért tetted?
– Azért, mert anyámat egyszer megverték érted.
Megint felül, s:
– Hogy mënyünk, mind a szél, vaj mind a gondolat?
– Csak mind a szél.
Aval megint átólvetette a fején. Kérdi:
– Ezt mért tetted, ezt?
– Azért, mert anyámat kecczër megverték érted. Ülj fel, mert többet nem
doblak le.
Aval felült s eljött haza, a hazájába. Felkészültek, hogy no most
menjenek már a királyné után. Utánmentek, megint a csorgón találták a
királynét, a vizen, megint künn volt. Felülteti megint hátul a lóra,
aval kérdi a kis monyasát:
– Hogy megyünk? Mind a szél, vaj mind a gondolat?
Azt mondja:
– Mind a gondolat!
Aval dörgetni kezd megint az ördögnek a monyasa. Kimënën, kárinkodik az
ördög:
– I, fikom teringette, mit dörgetsz, mikor te ezt nem tetted?
– Hogyne dörgetnék, mikor viszik asszonyomat?
– Ki viszi?
– Az ura.
– Van annyi időm, hogy megegyem három sitet kenyeret s elpipáljak három
pipa dohányt?
Azt mondja a monyasa:
– Egy percz sincs!
Aval kihozza a monyasát.
– Hát hogy mënyünk? Mind a szél, vaj mind a gondolat?
Azt mondja a monyas:
– Mind a gondolat.
No aval felül ria, s mennek. Sórkalja, sórkalja, a sórkantyúval addig
sórkalja, hogy a két sórkantyú ësszeér, mégse tudják béérni. Akkor azt
nyeríti a monyas az ëccsinek, hogy csendesedjék, ne sebesedjék. A
meglassudott annyira, hogy mikor megközelítették, hogy után akart volna
nyúlni, hogy lekapja, akkor az ördögnek a monyasa kiugrott alóla. Igy a
király a feleségét s mind a két monyasát elnyerte. Az ördögöt otthatták
az úton.
_(Bálint Mihály István, Tatrang.)_