Volt egyszer, hol nem volt, volt egy szegény ember, annak a szegény
embernek nem volt egyebe, csak egy szamara. Azt számította, hogy ő azt a
szamarát elviszi eladni. El is vitte a vásárra a szamárt. A hogy elvitte
a szamárt a vásárra, igérnek érte húsz aranyat. Nem akarja adni a
szegény ember semmiképen, csak a ki az ő leányát eltartja. Volt neki egy
szép leánykája, s azt mondta egy király neki, hogy ő eltartja a
leánykát, csak adja neki a szamárt, de most a felesége nem akarta adni a
leánykát a királynak. Ha nem, visszatértek és elvitték a szamárt haza s
a leányocskát ës, mert nem volt, hogy megegyezzenek.
Abb az időben Jézus Krisztus és Szent Péter a földön járt, a szegény
ember pedig béfogta a szamárját és elment a mezőre füvet tépni a
földről. Jézus Krisztus és Szent Péter azon az úton utaztak, meglátták,
hogy a szegény ember tépi a füvet a szamárnak. Azt mondja Jézus Krisztus
Szent Péternek:
– Menj Péter és kérdd meg, mit csinál az a szegény ember.
Odamënën Péter a szegény emberhez és kérdi tölle, hogy:
– Mit csinálsz te szegény ember?
Azt mondja a szegény ember neki, hogy:
– Füvet tépek a szamaramnak, mert nincs mit egyék szegény. A háztájam is
egészen szegény.
Aval Szent Péter visszamënën Jézus Krisztushoz és megmondja neki, hogy
mit mond a szegény ember.
Mikorrá hazamentek, úgy történt, hogy a leányka meghalt. Azt mondja a
szegény embernek Jézus Krisztus:
– Ne búsulj te szegény ember, mert nem ment rossz helyré a leányod.
Úgyës a feleséged erősen terhes.
Aval eltemette a szegény ember a lëányocskát. Hogy eltemette, Szent
Péter és Jézus elutaztak onnat, aval a szándékkal, hogy a szegény
emberrel még találkoznak.
Elmúlt három hét, a szegény ember megint a mezőre ment egy nap, hogy
füet (így) szedjen a szamárnak. Aval, a mint szedegeti a füet, megint
Jézus és Szent Péter arrafelé utaznak. Azt mondja Jézus Szent Péternek:
– Menj te Péter, és kérdd meg, münköt elviszën-é hëjza?
Elmënën Péter és megkérdi a szegény embert. A szegény ember azt mondta
Szent Péternek, hogy ő elviteti az ő házához. Aval arrafelé hajtja a
szamárt a szekérbe fogva. Jézus és Szent Péter és a szegény ember
felülnek a szekérre, és elmennek arrafelé a község felé, a hol a szegény
ember lakott.
A hogy béértek a faluba, hát egy helyt kenyeret sütöttek. Jézus és Szent
Péter nagyon éhesek voltak. Azt mondja Jézus Szent Péternek, hogy:
– Menj bé Péter, kérdd meg, van-é vaj egy kicsi kenyerük, hogy adjanak
nekünk.
Aval bément Péter, ëppen a kemenczét meghevítették, két fehérnép
dolgozott a kemencze körül. És kér Szent Péter egy kis kenyeret. Azt
mondja az egyik fehér nép, hogy:
– Nincsen nékünk most, hanem majd csinálunk a maguk számukra ës egy küs
czipót.
Aval eltávozott Péter. Azt mondta Jézusnak, hogy azt mondta a fehérnép,
mikorrá visszajőnek, akkorrá nékik ës sütnek egy czipót.
Aval elutaznak, elmennek a szegény emberhez, a szegény ember pedig
lakott a másik végén a falunak egy rossz házban. Bémennek, jónapot
köszönnek, szüvesen fogadják a házi gazdák. Azt mondja aval Péternek
Jézus, hogy:
– Látom, ezek az emberek igen nagy szegénységben vagynak. Menjünk el
ahhoz az asszonyhoz, a melyik sütötte a czipót, hozzuk el, ajándékozzuk
meg ezt a szegény embert vélle.
Aval jó egészséget kivánnak, a szegény embertől elbúcsuznak, és azt
mondja a szegény embernek Jézus, hogy majd nem sok idő mulva
visszatérnek, mert látják, hogy a szegény ember felesége erősen terhes.
Azt mondja még Jézus a szegény embernek, hogy nemsokára reggelre kelve a
felesége megszüli a gyermeket. Aval eltávoztak a háztól, elmentek oda, a
hol a czipót sütötték.
Hát bizën abból a kis czipóból nagyobb kenyér lett, mind a másokból. Az
a fehérnép pedig megsajnálta, hogy odaadja azt a kenyeret. A mihelyt
meglátta ezt a két embert, kapta magát és bébujt a tekenyő alá. Bémennek
a házba, azt mondja Jézus Péternek:
– Na Péter, këájcs vaj egyet, hogy lássuk, megszólal-é valaki.
Péter kájtott vaj egy hármat, négyet, de semmi szót, semmi zörgést nem
hallottak. Aval azt mondja Péternek Jézus, hogy:
– Tudom én, hogy hol van az a fehérnép!
Aval Péter ës tudta, hogy hol van a fehérnép. A fehérnép a tekenyő alatt
volt. Azt mondja Jézus Péternek:
– No Péter, mi legyen abból a fehérnépből?
Azt mondja Péter, hogy:
– Én nem bánom, ha minyát egy teknősbéka lesz ës.
Aval minyát teknősbékává vált. Ezért van mái nap ës teknősbéka.
Aval onnat elutaztak, és megint elmentek vissza ahhoz az emberhez, a
honnat eljöttek. Akkorra mán este lett. A szegény ember szállást ad
nékik, beszélgettek, majdnem éjféláig. Éjfélakkor azt mondja Jézus
Péternek:
– Menj ki Péter és nëzd meg, milyen üdő jár künn.
Kimënyën Péter, visszajő, azt mondja Jézusnak, hogy borult, de úgy ess,
mintha fokánból öntenék.
Leülnek és beszélgetnek tovább mind egy órát. Megint azt mondja Jézus
Péternek:
– Menj ki Péter és nëzd megint, milyen idő van künnt.
Kimenyen Péter, nëzi, hát látja, hogy egész világ tűzbe van. Bémënyën s
jelenti Jézusnak, hogy milyen üdő van künn. Aval azt mondja Jézus
Péternek:
– Ülj le Péter, hogy beszélgessünk tovább, hogy az écczoka ne aludjunk
egy cseppet ës.
Aval leül Péter és beszélgetnek tovább. Éjféla után egy két órakor
megint azt mondja Péternek Jézus, hogy:
– Menj ki Péter, nézd meg megint, milyen üdő van.
Kimënyën, hát látja, hogy oan szép üdő van, mintha aranyba húzták volna
az egész világot.
Aval éppen szülte meg a szegény ember felesége a gyermeket. Megszülte,
szült egy leánygyermeket. Azt mondja Jézus a szegény embernek, hogy
engedje meg, hogy ők kereszteljék meg. A szegény ember megengedte, hogy
ők kereszteljék meg a gyermeket. Aval elviszik a gyermeket és
megkeresztelik.
Megkeresztelik, hazajőnek a keresztelésből, és minyát asztalt terít a
szegény ember. Volt nekik kis kenyerük, de Jézus úgy megáldotta a
kenyeret, hogy még megszaporodott. A miután ettek, hát azt mondja Jézus
Péternek, hogy:
– Mivel áldjuk meg mi ezt a leánygyermeket?
Azt mondja Péternek, hogy:
– Mikor egy hónapos lesz, hát mintha egy esztendős volna. Beléegyezel-é
Péter?
Aval azt mondja Péter Jézusnak:
– Ha magad megáldottad aval, hát akkor engedd meg, hogy én ës áldjam
meg, hogy mikor már annyira felnő a leányocska, hogy mikor sír, mind
gyémánt gyöngyszem hulljon könnycsepp helyett a szeméből, és ha kaczag,
szép két rózsa nyíljék az arczáin mindannyiszor, a hányszor kaczagni
fog.
Aval beléegyezett Jézus ës a Szent Péter igéretébe. Jó egészséget
kivánnak a szegény embernek és eltávoztak onnat.
A leányocska gyorsan nevekedett. Egyszer úgy történt egy nap, hogy a
szegény ember a feleségével hátramentek kapálni a kertbe, és ott hatták
a kicsi gyermeket a bőcsüben. S a hogy otthatták a bőcsüben, nem jutott
eszükbe egy darabig. Egyszer azt mondja a szegény ember a feleségének:
– Te feleség, menj elé és nëzd meg, hogy a gyermek mit csinál a
bőcsüben.
Hát a szegény leányocska annyit sírt, hogy a fél bőcsü mán megtőlt volt
gyémánt gyöngygyel. Elijedtek, hogy mi van a leánynyal. Rögtön az
asszony hátra mënën a kertbe, megmondja az urának, né, mi történt a
gyermekkel. Elémënën az ember ës, s ahogy elémënën, ő ës elijed a sok
drága értéken. Aval kiveszik a gyermeket a bőcsüből, kiszedik a sok
gyöngyöt, és másnap elviszik a gyöngyöt a vásárra, és ott sok pénzen
eladták, de kimondhatatlan sok pénzen.
Hazamennek és nekifognak, hogy építsenek egy szép kőházat. Építettek ës
egy nagy-nagy kőházat. A leányocska nevekedett, mán tizenegy hónapos
volt, de akkora volt, mind a melyik leány tizenegy esztendős.
Egyszer úgy történt, hogy építették azt a nagy kőházat, a király fia
arrafelé ment volt vadászni. Azon a községen ment átol, és a leányocska
ki volt az ablakon könyökölve. A királyfiú pedig nagyon szép ruhába volt
felöltözve. Azt mondja az anyjának a leányocska kaczagva, hogy:
– Jöön anyám, nëzze meg, hogy minyen szép legény mënën itt lóháton!
A mint kaczagva nézte a királyfiút, a királyfiú ës nézte a leányocskát.
Hát az alatt két szép rózsa nyílt az arczáján. Oan a minyent nem ës
lehetett látni azon az országon.
A királyfiú ezt nagyon megjegyezte magában, s azt számította, hogy ő
elmegy oda vizitába, guzsajasba. Eltőlt még vaj három hónap, azt
számította a királyfiú magában, hogy ő ma este mámost elmënyën oda
guzsajasba. Ekkor mán a leányocska tizenöt hónapos volt, de akkora volt,
mintha tizenöt esztendős lett volna.
Elmënyën este guzsajasba a királyfiú, és nagyon megtetszett néki a
leányocska. Azt számította, hogy megmondja az apjának, hogy ő azt a
leányocskát elveszi feleségül. Azon az este, a mikor ott volt
guzsajasban, hát oan két szép virágot nyílt volt az arczája, a mint a
leány elkaczagta magát, a minyent ő még nem látott soha. Gyönyörködött
erősen a királyfiú abban a két szép virágban. Ezt látta a leány, hogy
hogy gyönyörködik a királyfiú abban a két virágban, azt mondja neki,
hogy:
– Látom, maga nagyon kedveli a virágot, hát én ezt a két virágot odaadom
magának, vigye haza, adja oda az anyjának és az anyja tegye az ablakba
két pohárba, s tartsa ott.
Aval eljött az idő, hogy hazafelé induljon. Elbúcsuzik a szegény ember
leányától, a két virágot pedig elvitte a királynénak és odaadta.
Hát aval béjött az édes apja ës, a király. Azt mondja:
– Apám, van egy szegény leány, én azt elveszem feleségül, mert né, ez a
két szál virág az arczáján nyílt ki, a mint elkaczagta magát.
Aval a király azt mondja a fiának:
– Én nem bánom fiam, de én ës elmënyëk elsőbb, hogy megnëzzem egy este.
Másnap este elmënyën a király ës a fiával, hogy lássa meg, milyen az a
leány. De a mikor odament a király, a leányocska megijedett, egész éjjel
nem fogta el a kaczagás.
Reggelfelé elment onnat a király a fiával, de a király fiának mind csak
a szüve vágyott a leány után. A király pedig nem akarta, hogy elvegye a
leányt feleségül, mert nem igaz, hogy rózsa nyílik arczáján. Azt mondja
a királyfiú az apjának, ha meg nem engedi, hogy azt a leányt elvegye
feleségül, akkor elpusztítja magát. Nem volt mit csináljon a király, meg
kellett engedni, hogy elvegye a fia a szegény ember leányát.
A szegény ember szomszédjában lakott egy boszorkányné. Annak a
boszorkánynénak is volt egy leánya, éppen oan színben volt, mind a
szegény ember leánya, ha egymás mellé állították, hát nem tudták
kiválasztani, hogy melyik a szegény ember leánya, és vaj melyik a
boszorkányné leánya.
Aval egy este eljő megint a királyfiú, és megjelenti a szegény embernek,
hogy ő elveszi a leányát feleségül. Azt mondja a szegény embernek,
minden bizonnyal elveszi. De a szegény ember pedig meg volt kételenedve,
azt mondja a királyfiúnak:
– Hogy adnám én egy királynak az én leányomat, mert nem érdemli meg!
Nincsen nekem annyi birtokom, a mennyi kell.
Aval elbúcsúzik, és mikor kimënyën az ajtón, azt mondja vissza a szegény
embernek, hogy:
– Holnapután eljövök a leányod után a kocsival.
Aval eltávozott a szegény embertől.
Ezt meghallotta a boszorkányné, és másnap este azt mondja a leányának:
– Te leány, menj el a szegény emberhez és hídd el a szegény ember
leányát ide. S te maradj ott, és a mikor ide-odamegy a király fia,
beszelj jól vélle, mert én a szegény embernek a leányának a szemét
kiveszem és elviszem az erdőbe.
Aval elment a boszorkányné leánya a szegény emberhez, és elhíjja oda
hëzzájuk. A mikor bémentek oda a boszorkányné házába, akkor a
boszorkányné leánya visszatér, és elmënyën a szegény emberhez. A szegény
ember pedig nem ismerte meg, hogy nem az a leány. A boszorkányné pedig a
szegény ember leányának kivette a két szemét, elvitte ki az erdőbe.
Történt egyszer, hogy arrafelé ment egy szegény ember, a ki az erdő
széjibe lakott, egy romlott házban, és meglátta, hogy a szegény leány
ott hever a sok lapiban. Annyit sírt a szegény leányocska, hogy övig mán
gyémántgyöngyben volt. Elmënyën ő, és felhúzza onnat, és megrakja a
tarisznyáját gyémántgyöngygyel, és elviszi magához. Enni és inni ad,
tartogatja a szegény vak leánykát a szegény ember.
A királyfiú pedig másnap a kocsit elkészítette, és nagy-nagy vendégséget
csináltatott, és elindult a menyasszony után. Hogy elindultak a
menyasszony után, hát fel is tették a kocsira, és elvitték. Megcsinálták
a nagy vendégséget. Kés, villa, kalán, tál elég volt, csak istenes ember
volt, a ki egy csepp levet kapott. Éltek boldogul a boszorkányné
leányával a királyfiú.
A szegény ember pedig tartotta a szegény vak leányocskát. Egy reggel a
szegény ember kihajol az ablakon, hát arrafelé repül két galamb. A
szegény ember nézi, hogy vajjon merre szállnak. Hát látja, hogy ëppen az
ablak felé tartanak. Fejükön keresztülbucskáznak, emberekké lesznek. Az
volt Szent Péter és Jézus Krisztus.
Azt mondja Szent Péter a szegény embernek:
– Szegény ember, van itt egy leányocska?
Azt mondja a szegény ember, hogy van. Aval azt mondja, hogy nincsen
szeme, mert egy boszorkányné kivette mind a kettőt. Azt mondja a szegény
embernek, hogy:
– Te szegény ember, me (nesze) ez a két babszem. És reggel, jó reggel,
tedd a szeme helyére, és mosdódjék meg harmatcseppel.
Aval úgy ës tett a szegény ember, a hogy poroncsolták neki. Elbúcsúznak
a szegény embertől Szent Péter és Jézus Krisztus, megint a fejükön
keresztülbucskáznak, galambokká váltak és elrepültek.
A szegény ember másnap reggel jókor, mikor felkelt a leány, béteszi azt
a két babszemet a szeme helyére, s kivezeti a parragra, és a fűről
harmatcseppel megmosdódik a leány. A szeme világa úgy helyrejött, hogy
még hétszerte jobban látott, mind azelőtt.
Jézus és Szent Péter azt mondta a szegény embernek, hogy mondja meg a
leánynak, hogy másnap reggel jókor az ablakon legyen kikönyökölve. Az
öreg meg ës mondta a leánynak, a leány pedig elig tudta várni, hogy jöön
a másnap reggel, hogy kikönyökölhessen az ablakon.
Jókor reggel felkel a leány és kikönyököl, hát látja, hogy jő két
galamb. Azt számítja magában, hogy megnézi, hova repül ez a két galamb.
Az a két galamb pedig Jézus és Szent Péter volt. A mint az ablakhoz
érnek, a fejükön keresztülbucskáznak és emberekké válnak. Hoztak három
rend rovát magukkal. Azt mondja Jézus a leányocskának:
– Mit dolgozol te leány itt az ablaknál?
– Kikönyököltem – felelte a leány – nézem a szép világosságot, mert mán
rég, hogy nem láttam.
Aval megint azt feleli Jézus, hogy:
– Mű ës azért jöttünk, hogy nëzzünk meg téged, hogy látsz-é? Me, itt
vagyon három rend ruha. Egy ezüst, egy arany és egy gyémánt. Tedd a
ládádba, és mikor vasárnap jő, menj a templomba.
Aval elveszi a leány a három rend ruhát, és jó egészséget kiván Jézus és
Szent Péter, a leányocska pedig megköszönte a jóságát.
Azt számította a leányocska, hogy ő elmënyën a városba valahol
szolgálónak. Béteszi a ruháját a ládába, bézárja, és a kulcsot odaadja
az öreg embernek. Azt mondja az öreg embernek a leányocska, hogy
ügyeljen, mert vasárnap idejő. Megköszöni a jóságát és búcsúzik. Aval
elindul és elmënyën a városba.
A mint ment a városban, hát kérdezték egyik ës, másik ës, hogy hova
mënyën. Nagyon búsult ő, mondotta mindegyiknek, hogy ő elszegődnék
valahova szolgálónak, de nem fogadjták sehol. Elér a király kapujába és
béfogadja a szakácsné mosóleánynak.
No hogy befogadta a szakácsné mosóleánynak, eltelt egy hét, eljött a
vasárnap. Azt mondja a szakácsnénak a mosóleány:
– Szakácsné, legyen oan szües és ereszszen el, hogy menjek el a
templomba.
A szakácsné azt mondja, hogy:
– Végezd el a dolgodat és elmehetsz.
Aval kapja magát a leány, és elvégzi minden olyas dolgát, és elmënyën a
szegény emberhez, öltözzék az ezüst ruhába és menjen el a templomba.
A mint bémënyën a templomba, hát az egész népnek a szeme a szegény
leányocskán volt, mert azt tudták (hitték), hogy miféle császári leány
lehet az, oan fényes ruhában. Ezt meglátta a királyfiú ës, amiik
(amelyik) a boszorkányné leányát vette el feleségül. Azt számítja
magában, hogy ő valahogy beszél vélle. De a leányocska, mikor mán
végefelé volt a misének, azonnal kapta magát és kiment az ajtón. Elment
a szegény emberhez, lerakta az ezüst ruháját. Hogy lerakta, elment
megint a szakácsnéhoz, és azt mondja a szakácsnénak:
– Szakácsné, nem volt a templomban. Milyen szép küsasszony volt, az
egész népnek rajta volt a szeme, kiváltképen a királyfiúnak, a ki itt az
életünkben (házunkban) van!
Azt mondja a szakácsné:
– Hadd el, majd elmënyëk én ës vasárnap, megnézem, hogy milyen az a
küsasszony.
Eljött a más vasárnap ës, megint jelenti a mosóleány, hogy megint
elmenne a templomba. A szakácsné megint azt mondja a mosóleánynak, hogy:
– Végezd el minden dolgodat, s elmehetsz, mert én nem tudok elmenni
semmimódon, mert a királyfiúnak vendégei jőnek és asztalt kell terítsek.
Aval elvégzette a leányocska a dolgát, és megjelenti a szakácsnénak, és
elmegy az öreg emberhez, felveszi az arany ruhát magára, és elmënyën a
templomba. De mámost százszorta szebben nézett ki, mind az ezüst
ruhában, hogy a templomban a mise helyett bizë a leányocskát nëzték. A
királyfiúnak ëppen igen nagyon megesett a szüvébe, hogy miféle leány
lehetett az. Muszáj neki megkérdje, hogy ki az. De a pap még a misének
végét nem szakasztotta, ő mán kiment az ajtón, s a királyfiú nem tudott
vélle semmimódon beszélni. Azt számította a királyfiú, hogy ha más
vasárnap ës el talál jőni, akkor semmi szégyen nélkül meg fogja kérdeni,
ki az.
Elment a leányocska és elrakta az arany ruháját és elment a
szakácsnéhoz, és mondja a szakácsnénak, hogy máma még annál szebb
küsasszonyt látott, mint elmúlt vasárnap, mert az egész népnek, a mi a
templomban volt, szája fülig tátva maradt a küsasszony szépségén. Aval
azt mondja a szakácsné a mosóleánynak:
– No, ha vasárnapot megérem, minden bizonynyal elmënyëk.
Következett más vasárnap. A mosóleány megint azt mondja, hogy ő elmënyën
még ma a templomba. A szakácsné ës elvégzette minden dolgát, azt mondja
a mosóleánynak, máma ő ës elmënyën a templomba. De a mosóleány hamarébb
elvégzette a dolgát, elmënyën az öreg emberhez és felvette a gyémánt
ruhát. A hogy felvette a gyémánt ruhát, hát még százszorta szebb volt,
mind az arany ruhában.
Elmënyën a templomba a leány, de mámost kiváltképen az egész népnek
rajta akadott meg a szeme. Még a papnak ës. Mind mondta a pap a misét,
de belé-belé botlott a misébe. A királyfiú azt számította, hogy ő
mënyën, hogy megkérdje, hogy miféle nemből van. A leányocska üsmerte a
királyfiút, hogy az ő gazdája az, a melyik őt kérte feleségül. A
leányocskának ës a szeme mind a királyfiún volt, és a mikor látta, hogy
a királyfiú akar feléje menni, akkor kapta magát és kiorsant az ajtón.
Ezen mán elbámult az egész népség. Gondolták magukba a sok nép, hogy
hogy lehet, egy oan szép fehérnép, hogy otthagyja a templomot. A
szakácsné ës ott volt, de nem üsmerte meg a leányt, a ki neki
mosogatott.
A leányocska elment haza, lerakta a gyémánt ruhát és hogy lerakta,
elmënyën haza a szakácsnéhoz. Azt mondja a szakácsnénak:
– No szakácsné asszony, látott még ujan küsasszonyt?
– Ujant még nem láttam, világ életembe – azt felelte a szakácsné. Aval
dolgoztak tovább a szakácsnéval.
A mikor, hogy a királyfiú nállik volt, az édes apjáéknál, a mikor az
arczájából nyílt a két szép virág és átoladta a királyfiúnak, hát akkor
adott neki egy arany pénzt, a melyikre a királyfiú képe fel volt téve.
És történt egy vasárnap, hogy sok vendégeik voltak a királyfiúnak,
sütöttek sok placsintát, s azt mondja a szakácsnénak:
– Szakácsné asszony, van nekem egy aranypénzem a zsebemben, én ezt az
aranypénzt kaptam és ezt az aranypénzt tegyük bé, mert az épen a mü
gazdánké. Tegyük bé egy placsintába.
Aval a szakácsné elveszi az aranypénzt és nëzi, hát látja, hogy valóban
a királyfiúnak a képe. Bétette egy placsintába. Azt számították, ha
egyik nem, a másik úgy ës rátalál a placsintába.
Hát ëppen úgy történt. Délben, mikor ettek, az a placsinta, a melyikbe
volt az aranypénz, hát ëppen elejébe került. Ette a placsintát a
királyfiú, beléharapott az aranypénzbe, gondolta magában, mit tettek
ebbe a placsintába, hogy ezt nem lehet keresztül harapni. Elszakasztja a
placsintát, hát látja, hogy egy aranypénz van benne. Nëzi-nëzi, hát
látja az ő képét, benne. Otthagyja a vendégeket az asztalnál, ës mënën
rögtön a szakácsnéhoz, hogy kérdje meg, hogy ki csinálta a placsintát.
Azt mondja a szakácsné, hogy ő csinálta mind az egészet. Kérdi a
királyfiú:
– Hát mit tett belé?
Azt mondja a szakácsné:
– A szolgálóm kapott egy aranypénzt és azt tettem belé.
Aval rögtön hivatja a mosóleányt, kérdi, hogy hol kapta azt az
aranypénzt. De abbizën, a mosóleány elkaczagá magát. A mint elkaczagá
magát, a két arczájából unyan két szép virág nyílt, aminyent még a
királyfiú sose látott. Gondolta minyát, hogy az a leány az, amelyikhez ő
járt guzsalyasba. És kezdi kérdeni, hogy hát hogy vetemedett (vetődött)
ő ide. És elbeszéli a leány, hogy az apja szomszédjában a boszorkányné
kivette a két szemét és elvitte az erdőbe s oda letette. S a hogy
letette, hát ő annyi gyémánt gyöngyöt sírt, hogy övig volt benne. Őt
pedig feltalálta ott egy öreg ember, elvitte a házához és szemet csinált
neki, a melyikkel hétszerte szebben látok, mind azelőtt.
Erre megint kérdi a királyfiú, hogy miképen jutott az ő palotájába.
Megint folytatá a leány, hogy ő, mikor az öreg ember neki szemet
csinált, hát egy reggel kinëzëtt az ablakon, hát jött feléje két galamb.
És a hogy a fejükön keresztülbucskáztak, adtak neki három rend ruhát, a
melyik most ës megvan innet nem messzi az öreg embernél az erdőben.
Aval kérdi a leányt, honnat kapta azt az aranypénzt.
Mondja neki a leány:
– Azt a királyfiú adta, mikor nálam volt guzsajasban.
Aval azt mondja megint a leány:
– Első nap voltam én a templomban az ezüst ruhában, és láttam, hogy a
király úr mindig csak engem nézett. Aval még a misének vége előtt
elvittem és eltettem a ládába. Megint ide hazajöttem a szakácsnéhoz.
Másnap megint elkéredzkedtem, felvettem az arany ruhát, elmentem a
templomba. De ekkor mán tízszerte szebb voltam. Az egész népnek a szája
tátva maradt reám, és még a király úrnak ës. Aval még a mise vége előtt
hazamenék és letevém a ruhát az öreg emberhez. Harmadik vasárnap is
elmentem a templomba, de most a gyémánt ruhában. Hát láttam, hogy a
király úr már felém akar jőni, akkor kiorsantam az ajtón. Elmentem,
leraktam a gyémánt ruhát, és hazajöttem. És a mái vasárnap elévettem azt
az aranypénzt, a kit kied nekem adott. Bétettük a placsintába és ëppen a
kied szeme elé került.
Aval megölelte a királyfiú a mosóleányt, és elvitte a szobájába,
felöltöztette királyi ruhába, és elvezette a szüleihez, a hol a vendégei
voltak, és bémutatta, hogy az az ő igazi felesége.
De ekkor mán a boszorkányné leánya nagyon meg volt ijedve, hogy mi lehet
velük. A királyfiú pedig egyebet nem csináltatott velük, hanem a
boszorkánynét és a leányát kivitette a városból, és minden legküssebb
gyermekkel letöpette (leköpette), és azután a kettőt két ló farka után
köttette, és mind ízre-porra szaggattatta. A királyfiú pedig azt a
szegény öreg embert, a ki az erdőben lakott, azt a palotájába vitette,
és boldogul töltötte vele a napokat. És a szegény ember leányát pedig
nagy díszben tartotta. Nagy vendégséget csapott, sok királyt, császárt,
herczeget ësszehivatott. Levágtak vaj egy nyolczvan mosópadot, vaj egy
százharmincz fűrészlő kecskét, nagy lakadalmat csináltak. Mikor vége
volt, minden ember eltávozott haza, és ők pedig boldogul élnek mái szent
napig ës, ha meg nem haltak.
_(Csabai György, Tatrang.)_