Volt egyszer egy szegény ember, annak a szegény embernek volt két
gyermeke. A nagyobbik volt leányka, a küssebbik pedig volt fiucska. A
leányka tátos volt.
Egyszer a fiacskák megnőttek s elmentek, szegények voltak, kéregetni az
utczára. Bévetemedtek egy ögyvez asszonyhoz. Az ögyvez asszony adott
nekik egy szelet kenyeret. Azt mondja a leánykának:
– Leányka, mondd meg édes apádnak, hogy ha elvëszën, akkor tüktököt
tébe, vajba fërësztlek.
S még ad egy-egy szelet kenyeret. A leányocska s a fiucska elvették a
szelet kenyeret, elmentek haza. Hogy elmentek haza, mondják az édes
apjuknak:
– Édes apó, azt mondta egy ögyvez asszony, hogy ha őt anyónak elveszi,
akkor münköt tébe, vajba fërëszt.
Aval azt mondta az édes apja a leánykának:
– No leányom, én elveszem, ha úgy bánik veletek.
El ës ment másnap, feleségül elvette. Két hétig tébe, vajba fërësztëtte
a leánykát s a legénykét, két hét múlva azt mondta az urának:
– Hogyha a gyermekeidet el nem posztítod, akkor úgyës elmënyëk innen.
A szegény ember, mit volt hogy csáljon, béfogta a két tehenkéjét a
szekérbe, felültette a két gyermeket a szekérre, elvitte őket az erdőbe.
Ott egy kalibát csált, a kalibába béhejhësztëtte őköt s azt mondta a
leányának:
– No leányom, mikor visszatérek, akkor haza viszlek. Mënyëk, hogy rakjak
egy szekér fát.
A leányka tátos volt, tudta, hogy mit akar az apja vélle. Az apja pedig
levette a szekérről a fészit, megtérítette a szekerét és elindult
hazafelé. S a mint ment hazafelé, a fészi fokával mindenik fára ütött
egyet-egyet, hogy gondolják azt a leánykáék, hogy készíti a fát a
szekérre. Hanem elment haza, otthatta a gyermekeket az erdőben a
kalibában.
A leánykáéknak pedig ott telt sok idejük a kalibában. Egy nyári nap
kiment az erdőbe a leányka, hát az erdő közepében volt egy szép
kaszálócska. Ott volt egy purkoj széna, de az a kaszálócska oan szép
volt, hogy a napra inkább lehetett nézni, de arra a kaszálócskára nem.
Egykor kimënyën egy királyfiú az erdőbe vadászni. A mint vadász az a
királyfiú az erdőben, hát ráakad arra a kaszálócskára. Hát a fiúcska s a
leányka ëppen kiköltözött volt ebbe a szénapurkojba. S a királyfiú
meglátta azt a szép helyet, látta, hogy van ott egy keves (így) széna,
azt számította, hogy abból a szénából ad egy keveset a lovának, hogy
egyék. Hát bizë, mikor odamënyën, ejjed (elijed), hogy minyen szép fiút
s leányt látott. Nagyon megtetszett a királyfiúnak. Azt mondja a
királyfiú a leánynak:
– Eljösz nekem feleségül?
Azt mondja a leány a királyfiúnak:
– Hogy menjek én magának feleségül? Nem hagyhatom itt az ëcsémet.
Azonnal elévesz ő egy füsűt, megfüsülködik a leány, unyan két szép
virágot füsült a fejéből, hogy a napra inkább lehetett nëzni, de erre a
virágra nem. Azt mondta a királyfiúnak:
– Ezt a két szép virágot magának adom. Vigye haza az édes anyjának,
tegye az ablakba egy pohár vízbe, és ha holnap jőnek értem, akkor
elmënyëk én ës.
Hazamënyën a királyfiú a két szép szál virággal, elbeszéli az anyjának,
hogy járt ő egy leánnyal az erdőben, és a leány küldötte neki ezt a
virágot, hogy tegye a pohárba, vízbe, és tegye fel az ablakba.
Elbeszélte az édes anyjának, hogy holnap ő elveszi a leányt feleségül. S
azonnal ës nem bánta az anyja. Gondolta, az jó lesz neki menyének.
De hogy szovam ne felejtsem, a királyfiúnak egy boszorkánynénak a leánya
volt a kedvese. És elmentek másnap utána. S hogy elmentek a szegény
leány után, a legutolsó kocsira felült a boszorkányné a leányával.
Elmennek a szegény liányhoz, felteszik a kocsiba a liánt ës, az ëcscsét
ës, és visszatérnek hazafelé. A mikor az erdőszéjbe érnek, akkor a
boszorkányné a kocsit megállította, de úgy, hogy senki semmit se tudott.
Elment, s a királyfiú mellől a szegény leányt levette a kocsiból.
Levetkeztette, az ő leányának a ruháját feladta a szegény liányra és a
szegény liánynak a két szemét kivette, és – a közelben volt egy nádas –
a nádhoz megkötötte. A boszorkányné a liányát melléje ültette, a
királyfiú mellé, a szegény liány pedig ott maradt a nádasban.
Visszament a boszorkányné a kocsihoz és a kocsit elindította. Elmentek
haza, otthon pedig ësszehítták nagy vendégségre a herczegeket, grófokat,
bárókat, meglett a nagy lakodalom.
De nagyon búsult a királyfiú másnap reggelre kelve. Hogy a
királyküsasszony megfüsülködött, nem virágot füsült, hanem tetüt.
Gondolta magában, mi a baja lehet ennek? Búsult nagyon.
Történt egyszer, egy öreg halász, ëppen a nádas mellett volt egy tó, s
az az öreg halász odajárt halacskákat halászgatni. S a mint ott
halászgatik, szegény leány a hajától megkötve eljajdulta magát, s az
öreg halász meghallotta a jajdulását. Azt kiájtja vissza:
– Ha emberi állat vagy, még egyszer jajdulj meg, s akkor felkereslek!
Meghallotta a szegény leány s mégegyszer feljajdult. Odamënën a szegény
halász, feloldja a hajától fogvást, s elviszi magához haza, az ő szegény
házába.
Egyszer azt mondja a szegény leány, adjanak neki egy fösüt. S
megfüsülködik a szegény leány, unyan két szép szál virágot füsült a
fejéből, hogy a napra inkább lehetett nëzni, de erre a két szál virágra
nem. S azt mondja az öreg embernek:
– Öreg táti, vigye el ezt a két szál virágot a városba, s adnak ezért a
két szál virágért három-négy szekér aranyat. De kied ne adja ezért a
három-négy szekér aranyért, hanem mondja azt: A báránykám erdőben járt s
a bal szemét kiütötte; a ki neki bal szemet ád, annak adom a virágát!
Aval elindult az öreg ember a városba. A mint mënyën a városba, igérnek
a két szál virágért négy-öt szekér aranyat. De az öreg ember nem akarja
adni a virágot, csak azt mondja: A báránykám erdőben járt s a bal szemét
kiütötte; a ki neki bal szemet ád, annak adom a virágát.
Erre elért ëppen a király kapujába. Meghallja az öreg boszorkányné, hogy
milyen két szép virágot árulnak, s bészalad, azt mondja a leányának:
– Te leányom! Urad úgy sincs itthon, menj vedd meg a két szál virágot.
Mikor hazajő, nagyon örvend azért a két szál virágért, azt gondolja, a
fejedből füsülted.
Kümënyën a királyküsasszony s igér öt-hat szekér aranyat a két szál
virágért, de az öreg ember nem akarja adni. Azt mondja, hogy a
báránykája az erdőben járt s kiütötte a bal szemét. A ki neki bal szemet
ád, annak adja a virágát.
Aval azt mondja a boszorkányné a liányának:
– Menj te leányom, hozd ki a pesmëg megől a bal szemét annak a leánynak,
a melyiknek az erdőben kivettük a szemét.
Bémënyën a boszorkányné liánya és kihozza a bal szemét, odaadja az öreg
embernek, az öreg ember pedig odaadja a virágot és elmënyën haza. Hogy
hazaért, odaadja a szemet a liánynak. A liány korán reggel felkelt, s
odaadta az öreg ember a szemét neki, a leány pedig kiment s
harmatcseppel megmosta s feltette a szemét, hát hétszerte szebben
látott, mind azelőtt.
– No – azt mondja a liány – most egyik szemem helyre jött, most jó
kedvem van.
Jó kedvében lépett két szál virágot, de ez a két szál virág még
hétszerte szebb volt, mind az a másik, a kit a fejéből fésült. És azt
mondta az öreg embernek, hogy vigye el ezt ës a városba. Igérnek érte
tíz szekér aranyat, tizenegyet, de oda ne adja, hanem mondja azt, hogy a
báránykája az erdőben járt s a jobb szemét kiütötte, s a ki neki jobb
szemet ád, annak adja a virágot.
Nohát igértek érte tizenegy-tizenkét szekér aranyat, ezért a két szál
virágért, a városban, de az öreg ember nem akarta adni, csak azt mondta,
hogy a báránykája az erdőben járt s a jobb szemét kiütötte, s a ki néki
jobb szemet ad, annak adja a két szál virágot. Elért megint a király
kapujába s meghallotta a királyküsasszony, hogy minyen két szál virágot
árulnak. Megállítja az öreg embert a királyküsasszony, azt mondja neki:
– No öreg ember, add nekem a virágot.
Azt mondja az öreg ember:
– Neked adom a virágot, hogyha jobb szemet adsz a báránykámnak.
Aval bészalad a királyküsasszony s kihozza a jobb szemet a pesmëg megől
s odaadja az öreg embernek, az öreg ember pedig odaadja a virágot. A
szemmel pedig elmënyën haza s odaadja a liánynak a szemét. Hogy odaadja
a liánynak, a liány jókor reggel felkel, kimënyën, helyre teszi a
szemét, harmatcseppel megmozsdik, a szemét megmossa, hát hétszerte
szebben lát, mind a másikkal. S azt mondja az öreg embernek:
– Eddig, nagyapó, nagyanyó, szüvesen gondomat viselték, már most
gyűjtsék ëssze minden edényüket, hozzák bé a ház közepére s rakják egy
rakásra.
Mikor béhordották minden edényüket, akkor azt mondja a leány:
– No öreg apó, ne szégyelje magát, forduljon egyet előttem!
Az öreg ember nem szégyelte magát, egyet fordult előtte, hát egy
tizenhat éves fiú lett belölle.
Azt mondja az öreg asszonynak is:
– No anyó, ne szégyelje, forduljon kied ës egyet!
Az öreg asszony ës fordul egyet, hát tizennégy esztendős leány lett
belölle. Akkor elévett egy fösüt s azokat az edényeket, a melyeket
béhordtak a ház közepébe, mind tele fösülte aranynyal. Akkor azt mondja
az öreg embernek s az öreg asszonynak:
– No nagyanyám, nagyapám, van miből éljenek, most én elmënyëk.
Aval elindult a városba, elbócsúzott töllik. A mint mënyën a városba,
elér a király kapujához a leány. Azt mondja a szakácsné neki:
– Hé leány, hoa mész?
Azt mondja a leány, hogy:
– Én elszegődnék, ha valahol helyet kapnék.
Bémënyën a szakácsné, s megjelenti a királyfiúnak, hogy egy leány künn a
kapunál, és neki jó volna mosó leánynak. S kimënyën a királyfiú, s
megfogadja a szakácsnénak segítségére.
Ott ült (maradt, időzött) egy három hétig. Három hét mulva egy vasárnap
reggel azt mondja a szakácsnénak:
– Szakácsné, legyen oan szüves, engedje meg, hogy én ës csáljak egy
palacsintát.
A szakácsné megengedte. Ő es csált egy palacsintát, abba a palacsintába
pedig azt a gyűrűt, a melyiket a királyfiú az erdőben adott neki, a
mikor a két szál virágot adta, bétette abba a palacsintába. Az a
palacsinta pedig délebédkor ëppen a királyfiú elejébe került. A
királyúrfi, a mint ette, hát beléharapott a gyűrűbe. Kiveszi a gyűrűt,
hát látja, hogy a gyűrű a királykisasszonyé. Felkel egyszeribe az
asztaltól s kimegy a konyhára. Azt mondja a szakácsnénak:
– Héj! Ki csinálta a palacsintát?
A szakácsné azt mondja, hogy más senki, csak ő. De mégës kezdi faggatni
a királyfiú a szakácsnét. A szakácsné megmondta, hogy a szolgálónak
engedte meg, hogy csináljon egy palacsintát.
Odamënyën a szolgálóhoz, kezdi kérdezni, hogy ő csinálta a palacsintát?
Azt mondja a szolgáló, ő nem. Abbizë a királyúrfi egy pofot ütött a
szolgálónak, a szolgáló pedig elkaczagta magát s jó kedvében elébb
lépett előtte. Hát a nyoma után unyan két szép szál virág lett, a
milyent a királyúrfi sohase látott.
Minyátt megösmerte a királyúrfi, hogy az az ő kedvese. Azonnal kartőn
fogta, felvitte az asztalhoz és az asztal mellé ültette. Azután pedig
leköttette a boszorkánynét és a leányát, és kivallatta, hogy hova tették
a liánynak az ëccsét. A boszorkányné s a liánya bérakták a szegény
liánynak az ëccsét a kőfalba. És a királyúrfi onnan kivette, de őköt
bétette egy nagy-nagy hordóba, a nagy hordót kerekedes-kereken hosszú
szeggel megverték s kivitték egy nagy hegyre, onnan béeresztették, mind
izzé-porrá törték. A királyfi pedig őt elvette feleségül. Nagy
lakadalmat csaptak, s mái napig ës lakadalmaznak, ha meg nem haltak.
_(Csabai György, Tatrang.)_