Hát volt egyszer, hol nem volt, volt egy öreg csobán, és annak volt egy
kis gyermeke. De ezt a törökbúzaföldön találták, nem volt sem apja, sem
anyja. Annyira felnevekedett, és elindult az országba. Gondolta magában,
hagy hát valahol tanyát kap. Elindult s vándorolt. A mint vándorolt, hát
eltalált egy királyhoz. A király azt mondta nékie, van néki egy ezüst
birkája, s ha ő aztot megőrzi, akkor a három leánya közül a
legküssebbiket, vaj a melyiket szereti, néki adja. De úgy szegődtek,
hogy egy éven átol megőrözze a birkát. Azt mondta a csobán, hogy minden
bizonynyal ő megőrzi a birkát, csak hogy néki adja azt a leányt, a
melyiket ő szereti. Azt fogadta az öreg király, hogy neki adja. Azt
mondta a csobán, ő megőrzi a birkát.
Volt a királynak három ezüst erdeje és három arany erdeje és akkor
minden esztendő csak egy napot szolgáltatott, és a három esztendő csak
három napból állott. Volt neki egy szamara, s egy furulyája, de annak a
furulyának oan értelme volt, hogy még az ág ës tánczolt, a mikor fújta.
De azt az öreg király nem tudta, s elküldte az ezüst erdőbe.
Volt az ezüst erdőben egy híd, melyik alatt egy víz folyt le. Mihelyt a
hídon átolért, minyát a boszorkány, a tizenkétfejű sárkány tüzet fútt
feléje. Kezdette mán a subája szőrét pergelni. Azt mondja a csobán
magában:
– Na, héj gyilkos teremtette, minyát kijátszasz véllem. Beléfuvok én a
furulyámba!
Elévette a kis furulyáját, belefútt. Mihelyt bele fújt, a tizenkétfejű
sárkány azt mondja neki:
– Majd elbánok én vélled, te hunczut gazember. Majd fújod, míg a suj
mëgëszën.
De mán annyira, hogy egy fél felűl lepergelte a bajuszát. Azt mondta a
juhász magában:
– Minyát elbánok én veled, a hogy kedvem tartja.
És elkezdett furulyázni. Elsőben is elkezdette a lassu csárdást.
Lassacskán fujogatta, de sokáig. De a csobán nem valóban, csak tréfából
fújta a furulyát. Látja a csobán, hogy a tizenkétfejű sárkány csak
komédiából tánczolja ezt. Eléveszi a tizenkétrészű csárdást s fújja
hármoslag, hogy a sárkány lelke szakadtából tánczolja tovább. Azt mondja
a sárkány a csobánnak:
– Majd fújod te, míg az ördög elviszen, vaj megállasz (elfáradsz).
Többet nem fújod a furulyádat.
Gondolta a csobán magában:
– Majd elállasz te! Ha minyát háromszáz fejed van is, a földön heversz.
Elkezdi húzni a szirbát. Azt mondja a sárkány neki:
– Fújjad, ha jó kedved van csobán, majd elbánok én veled!
A csobán pedig szorosan fogta, s fújta, de ugyan sebesen fújta.
Egyszerre a sárkány a földre heveredzett. Azt mondja a csobánnak:
– Ne fújj többet, mert neked adom a birtokomat, csakhogy taníts meg
furulyázni.
Azt mondja a csobán neki:
– Te sárkány, én megtanítlak téged furulyázni, néked ës adom a
furulyámot, csak csináld meg, a mit én mondok. Igérsz nekem valamit?
A sárkány azt mondja a csobánnak:
– Van nekem egy ezüst erdőm, van abban egy ezüst ló, egy ezüst kantár és
egy ezüst síp.
– Ha azt nékem adod, hát akkor aztán megengedek neked.
– Hát átal ës adom, az ezüst sípot, az ezüst császári ruhát, és az ezüst
kastélyt, a hol én lakom, csak taníts meg ingem furulyázni evel a
furulyával.
– Aczide a kezembe, te sárkány ezeket az érdemeket.
Aval odaadja jókedvibe a sárkány az ezüst kóccsát az ezüst palotának, s
hogy odaadja, azt mondja neki a csobán:
– No jere velem.
Volt a csobánnak fészije (fejszéje), s bévágja egy bikfába, a bikfa
meghasadt, s hogy nagyon meghasadt, azt mondja a sárkánynak:
– Na dugd bele a kezedet, mind a kettőt.
Azt mondta a csobán:
– Belétetted?
Azt mondja a sárkány, hogy:
– Én nem teszem belé, míg meg nem próbálom, hogy hogy állanak az ujjaim
a furulyán. – S aval rëatette a furulyára a kezét.
Azt mondja a csobán neki:
– Igen gömbölyűek az ujjaid, meg kell lapisítani az ujjaid hegyét.
Azonnal bétette a sárkány abba a hasadékba, a hova a fészit bévágta a
juhász. Aval azt mondta a sárkány:
– Rántsd ki a fészidet te csobán, hogy laposuljanak meg az ujjaim.
Azonnal kirántotta a csobán a fészit a bikfából, és ott maradt a sárkány
a kezivel bészorítva. Azt mondja a csobán neki:
– Ki tudsz szabadulni onnat?
Azt mondja a sárkány vissza, hogy ő semmiképpen nem, hogyha ő meg nem
enged. Vette a fészit, s mind a tizenkét fejét levágta. Már ekkor este
lett, és a csobán hazafelé indult a birkával.
A császár látta, hogy mán jó kedvvel mënën hazafelé. Gondolta magába, mi
az oka lehet, hogy el nem pusztította a sárkány. A birka, a mint ment
hazafelé, mind tánczolva ment, a csobán addig a szamár hátán
furulyázgatott. Jó kedve volt a birkának, mert a csobán furulyált. Látta
azt a császár legküssebbik leánya, s nagyon megszerette a csobánt. Azt
mondta a császár legküssebbik leánya, hogy:
– No csobán, minyát te az enyém, s én a tied leszek, csak ügyelj
magadra, mert holnap az én apám téged elküld az arany erdőbe.
Haza vezeti a csobán a birkát, megfeji, s a meddig feji, a császárnak a
legküssebbik leánya ott állott a csobán mellett. A csobán pedig, mikor
egy palaczkóval fejt, akkor megkinálta a császárnak a leányát. Aval azt
mondja a leány:
– Majd bétarisznyálok én neked holnapra.
Felviszi a tejet a csobán. Azt mondja a császárnak:
– Császár ő felsége, itt a té, a birkáé.
A császárné elveszi a csobántól és elszűri a birkának a tejét. Azt
mondja a császár a csobánnak:
– Holnap küldlek másfelé. Ha annak gondját viseled, hát csak egy marad
hátra.
De a szakácsné merëndébe csak tojást tett neki. Gondolta magában, hogy
mér tett csak tojást neki? Gondolta, mijejt hazamënën, megkérdi a
szakácsnét, mér tett neki csak tojást merëndébe.
Aval elindult másnap reggel az arany erdőbe, és a mint ment, ott ës volt
egy arany híd. Egy arany víz folyt el a híd alatt. És gondolta magában a
csobán: ez a híd mire való? Mert az ezüst hidat nem nézte meg, hogy az
miért van oda felállítva. A mikor a híd végéhez ért, meglátott egy
táblát, s elolvasta rajta: abban az erdőben vagyon a huszonnégyfejű
sárkány. S a volt írva ria, hogy ügyeljen magára az a jó ember, hogy a
huszonnégyfejű sárkány el ne égesse. Abbizën mikor átólment a hídon, már
jött a sárkány, az a huszonnégyfejű. Gondolja magában a csobán:
– Majd elbánok én veled kedvem szerint.
Elévette a furulyáját, és kezdett furulyázni, de mán a bajuszának a
széjit ës égette, de nagyon. Gondolta magában a csobán:
– Majd elégetem én a tiédet ës, csak gyere közelebb. Mindjárt véget
vetek én neked, – gondolta a csobán haragjában.
Aval tovább ment, s még inkább égette a subája szőrét ës.
– Inkább engedd meg, hogy a szárikám szőre ne pergelődjék meg, akkor én
ës megengedek néked.
De a sárkány annál nagyobb tüzet fújt ria. Kénytelen volt elévegye a küs
furulyáját, s belefújt. Azt kijájtja a sárkány a csobánnak, hogy:
– Jóllakol te furulyával!
Azt mondja a csobán vissza:
– Csakhogy kied nehogy jóllakjék tánczczal!
Azt kijájtja vissza a huszonnégyfejű sárkány:
– Nem kapod te el a császári legküssebb leányt, azt én veszem el nőül!
Gondolta magában a csobán, hogy:
– Nem lesz az tiéd, attól mán elfütyöröltek!
Elkezdi legelsőbe a mazurpolkát fújni a furulyával. Azt mondja a sárkány
a csobánnak:
– Fújjad, mert most vagyon jó kedvem nékem a tánczhoz!
A mikor meghallotta a csobán, hogy azt mondta, hogy hát most van jó
kedve a tánczhoz, akkor rëafordította a sebes polkára. Fújta, de ugyan
fújta, de keservesen fújta, a míg látta, hogy mán a sárkány a nyelvét
kivetette. Akkor azt mondja a sárkány a csobánnak, hogy:
– Te csobán barátom, te látom, hogy ügyes ember vagy, hát taníts meg
éngem furulyázni.
– Én megtanítalak te sárkány barátom, de megpergelted a bajuszomat és a
szárikámat.
És aval azt mondta a sárkány:
– Van nékem egy arany palotám, és abban van egy arany ló, és annak az
arany lónak van egy arany kantárja, egy arany szegre felakasztva. És
annak a lónak van egy arany trombitája, és ha abba te beléfújsz, abban
az erdőben te minden vadat összegyűjtesz.
Aval elment a csobán és azt mondta a sárkánynak:
– Köszönöm a jóságodat. Jere, tanítsalak meg furulyázni. Odaadom a
furulyámat és tedd rëa az ujjaid hegyét.
Elveszi a sárkány a furulyát, és annak ës gömbölyűek voltak az ujjái, a
sárkánynak. Azt mondja a csobán:
– Héj látom az ujjaid nagyon kerekek, jere, meglapisítom én.
– Hogyan lapisítod meg csobán?
– Megmutasztom én.
Aval elévette a fészit, belévágta egy bikfába, meghasadt a bikfa. Azt
mondja annak a huszonnégyfejű sárkánynak:
– Héj, tegye belé az ujjait!
Beléteszi a sárkány, hát akkor összeszorult a fa, odaragadt a fába mind
az egész ujja. Akkor arra kérte a csobánt:
– Te csobán, engedj meg. A mi jószágom vagyon, mind néked adom, csak
hogy bocsáss meg.
Aval a csobán elévette a fészit, a melyiket a fába vágott, mert
kirántotta volt a fészit, kapta, s levágta mind az egész fejét a
sárkánynak, azt a huszonnégyet. Itt mán az övé lett az arany erdő ës,
mert nálla volt az arany kócs a palotába.
Akkor mán el volt állva a csobán nagyon. Azt mondja, hogy tovább nem
bírhatja, mënyën haza. Felült a szamárra s a birka mán játszodva ment
hazafelé. A császár legküssebbik leánya mán a pityvarra volt és má
messziről látta a legküssebbik leánya a császárnak, hogy jő a csobán. De
még inkább várta a szakácsné.
Mikor hazament, nekikezd a birkának, hogy fejje. Akkor a császár
legküssebbik leánya lement hëzza. Aval leszalad és azt kérdi:
– Hogy járt kijed, csobán?
Azt mondja a csobán neki, hogy:
– Jól jártam.
– Csak várj egy kicsit, majd enyém léssz!
Aval kezdi fejni a birkát. A hogy kezdi fejni a birkát, a legelső
kupával neki adja, a császár leányának (t. i. a tejet). Azt mondja neki:
– Majd holnap, holnapután a tijed leszek.
Aval azt mondja a császár leánya:
– Csak ügyelj magadra csobán, mert különben elveszted a bücsülletedet és
felakasztnak.
– Ne félj szeretőm, mert ingem nem.
Aval megitta a tejet a császár leánya és megköszönte a csobánnak. Hogy
megitta a tejet, aval felment, s nyomába lejött a szakácsné. De a
szakácsné nem mondotta, hogy mért ment oda, hanem a csobán azt kérdette,
hogy:
– Mi baj van?
Tudta mán a csobán, hogy mi baja vagyon neki. Azt kérdette a
szakácsnétól, hogy mért tett neki csak tojást merëndébe. Azt mondta a
szakácsné:
– Azért, mert nekem húst nem adtál sohase.
Tudta mán a csobán, hogy mi baja van a szakácsnénak. Écczoka elment fel
a szakácsnéhoz és elboldogult vele. Hogy azon éjjel megelégítette a
szakácsnét, hát abbizon a szakácsné reggel húst tett neki merëndébe.
Jókor reggel lement a császári küsasszony, azt mondja a csobánnak:
– Hej csobán, még csak egy nap, vagy egy év, akkor én a magáé s maga az
enyim.
Aval meghallgatta a császári leány a csobánnak a szovát ës. Azt mondta a
csobán a császári leánynak, a legküssebbnek.
– No majd elválik a mái nap a szív a májtól. – És aval elindult a
szamárral és a birkával.
Még bé sem ért a gyémánt erdőbe, hát mán a sárkány, a harminczkétfejű,
má nagy tüzet fújt ria, hogy a szárikájának egyik része má
megpergelődött. Azt mondja a csobán:
– Ne pergelj barátom, mert én tudom, hogy ki vagy. Elbánok én veled.
Minél közelebb jött hëzza a sárkány, mán száz mérföldre volt tölle, a
bajuszát kezdette mindjobban pergelni. Azt mondja a csobán:
– Te sárkány! Hogy mered az én bajuszomat lepergelni! Nem tudod, hogy én
kedved szerint elbánok veled, a hogy neked tetszik?
Aval hirtelen elékapja a furulyáját és kezdi fújni. No hogy kezdi fújni,
azt mondja a sárkány a csobánnak:
– Te csobán! Fújjad, de csak fújjad, majd elállasz te, majd végire járok
én neked!
A szegény csobán fújta. Elsőbe elkezdette a sebes polkát. Már látta,
hogy a harminczkétfejű sárkánynak vége van. Akkor azt mondja a sárkány a
csobánnak:
– Fújjad, a hogy kedved tartja.
Akkor elkezdette a csobán fújni a briut. Fújta, ugyan keservesen fújta,
hogy mán a sárkány, ha minyát harminczkét feje volt is, de ugyan
kivetette a nyelvét. Abbizën egyszer történt, azt mond a a juhásznak:
– Te csobán barátom, ne fújjad, inkább neked adom ezt a gyémánt erdőt,
csakhogy add meg az életemet.
Azt mondja a csobán neki:
– Én meghagyom az életedet, csak add nekem a birtokodat.
Azt mondja a sárkány neki:
– Én neked adom a birtokomat, csak taníts meg ingem furulyázni.
Aval azt mondta a csobán:
– Én megtanítlak, csak tedd az ujjaidat a furulyámra.
Aval odaadta a furulyáját a csobán és azt mondta neki:
– No te harminczkétfejű sárkány, látom, hogy neked tizenkét ujjad van,
de egy sem talál az én furulyámnak a likjára, mert a te ujjaid igen
nagyok és kerekek. Majd meglapisítom én, csak gyere velem.
Elment vélle a sárkány, az a harminczkétfejű. Azt mondja a sárkánynak:
– Tudod mit, sárkány? Nekem vagyon egy rövidnyakú fészim, és én bévágom
a fába. A fa meghasad, és te tedd oda mindakét kezedet, ha minyát
tizenkét ujjad van ës.
Mindenütt utánozta a sárkány a csobánt. Elment a csobán, belévágta a
csobán a fészit egy cserefába. Azt mondja neki:
– Na héj, barátom! Eddig nagy úr voltál, de most még nagyobb lészsz,
hogyha béteszed a két kezedet oda, a hol meg van hasadva.
A harminczkétfejű sárkány örvendett a csobán mondásának. Azt mondja a
csobánnak a sárkány:
– Na én béteszem, csakhogy a mikor én mondom, húzd ki a fészit.
A sárkány bétette mind a tizenkét ujját a fa hasadékjába, akkor a csobán
hirtelen kirántotta a fészit, és ott maradt a harminczkétfejű sárkánynak
bészorítva az ujja bëgye. Kapta a fészit és levágta mind a harminczkét
fejét.
De ekkor a csobán megkésett. Bészürkült volt, a mikor haza indult. De a
küsasszony mán a pityvarba várta. Azt gondolta a legküssebbik leány,
hogy vége már a csobánnak, mert tudta, hogy a harminczkétfejű sárkánynak
mán nagy az ereje. És akkor mégis megörvendett a császár legküssebbik
leánya a pityvarba, a mikor látta már messziről, hogy jő a csobán.
Gondolta magában, már most a csobán az övé.
Haza ës ér a csobán a császár udvarába. A pityvarban állott a császár
legküssebbik leánya, és már setét volt. Jó estét köszön a csobán a
leánynak, a leány szüvesen fogadja. Azt mondja.
– No csobán, te az enyém és én a tiéd!
Aval békötötte a szamárt a pajtába, ott hált reggelig. De este elmënën a
szakácsné, jó eledelt készített a csobánnak, gondolta, hogy mán ma este
ës hëzza mënën a csobán. De a csobánnak semmi esze erre nem járt, csak a
király legküssebbik leányára. Mert avvót a legszebb, és a legjobb, és a
legügyesebb.
Aval reggel korán felkelt és bément a császárhoz, hogy kapja meg az ő
bérét. De a császár azt mondta a csobánnak:
– Te csobán, nékem még egy kérésem van. Hogyha te azt megteszed, úgy
minden bizonynyal néked adom a legküssebbik leányomat.
Azt mondja a csobán a császárnak:
– Császár ő felsége, életem halálom kezedbe ajánlom! Én megteszem, mit
poroncsolsz nékem?
Aval azt mondja a császár:
– Csináltatok egy tarisnyát. Aval vedd le az égről a holdat, a napot és
egy csillagot. Akkor neked adom a leányomat.
Csináltatott a császár egy tarisznyát, odaadta a csobánnak, és elindult
a csobán a tarisznyával. A mint ment a csobán, mendegélt, négy nap már
elment, akkor találkozott egy emberrel, a ki egy tó mellett állott. És
abb a tóba furt folyt a víz és mégës szomjan majd meghalt.
Köszön a csobán neki jó napot. Azt mondja a csobánnak vissza:
– Adjon isten.
– De eljősz vélem? Majd adok én neked innod.
És aval szövetséget kötött a szomjas ember a csobánnal, és mentek
tovább.
Egy hét mulva találkozott egy emberrel. Az út széjin volt harminczkét
kemencze, abban a harminczkét kemenczében sült mindenik kemenczében
harminczkét kenyér, mégës az ember kenyérhéjakat rácskált, mégës majd
meghalt étlen a sok kenyér mellett. Azt mondja a csobán annak az
embernek:
– Te barátom mit csálsz itt a sok kenyér mellett?
Azt mondja az a nagy étvágyú ember:
– Nëzd meg barátom, hát né, ennyi kemencze mellett mégës meghalok étlen.
Azt mondja a csobán neki:
– Jere velem, majd adok én.
Szövetséget kötöttek, és elindult a nagyétű ember ës vélle. A hogy
elindult a nagyétű ember vélle, ammán égig ért az a nagyétű ember, s azt
kérdi a csobántól, hogy:
– Hova mégysz barátom?
Azt mondja a csobán:
– Mënyëk, hogy vegyem le az égről a napot, a holdat s a csillagot.
Aval mennek, mendegélnek. Már csak négy napja volt, hogy a két hetet bé
nem töltötték menéssel. Elérnek egy nagy hegynek a tetejébe, a hol volt
egy ember: tizenkét tűz körülötte és harmincznégy szárikával felöltözve,
ës mégës majd meghalt a hideg miatt. Azt kérdi a csobán tölle:
– Mi bajod van barátom?
– Hát lássad, barátom. Nëzd meg, tizenkét tűz ég körülöttem, és ennyi
szárika rajtam, és mégës majd meghalok a hideg miatt.
Aval azt mondja a csobán:
– Te úgy látom barátom, hogy nagyon hidegrázós vagy. Jere velem, majd
megállítom én!
Aval minyá szövetséget kötött, és elbeszélte, hogy mire van néki
szüksége, és azt mondta:
– Majd meglátom én ës, hogy leveszitek-é a napot, a csillagot és a
holdat.
Kötötték mind a három ember magukat, hogy ők má minden bizonnyal
leveszik azt a három mirhát. Aval felmentek a hegynek a hegyére. Egy
kicsit esett azonn az éjjel. Azt mondja a hidegrázós ember:
– Héj barátom, de lágy a sár a hegyben, ne menjünk tovább.
Azt mondja a csobán:
– Hogyne mennénk? Muszáj nekünk ezt a három érdemet levegyük.
Nem ës tétováztak tovább, hát elmentek és felmentek a hegynek a tetejes
tetejére, és elvárták a holdat, a míg feljött. És akkor az az égig érő
ember, az a harminczkét kenyeres, felnyúlt utána és levette a holdat.
Mihelyt levette a holdat, aval minyát feljöttek a csillagok. Levettek
egy csillagot, azt ës bétették a tarisnyába. Most mán minyátt elvárták,
a míg a nap jő, mert mán a csillag és a hold a tarisnyában volt. Elig
serkent fel a nap, az az égig érő ember a napot ës lekapta. És bétették
abb a tarisnyába, és elindultak haza. De a csobán azt a három mirhát
vitte magával, és három hét mulva értek haza.
Mikor hazaértek a császárhoz, azt mondja a csobán a császárnak:
– Császár ő felsége, életem halálom kezedbe ajánlom. Elhoztam a napot, a
holdat és a csillagot.
Aval azt mondja a császár a csobánnak:
– Menj és ereszd ki, mert már három hete, hogy az én embereim a földemen
nem dolgoznak és nem látnak.
Aval kiment a csobán a tarisnyával, és kioldta a tarisnya szádát és
eleresztette a napot, a holdat és a csillagot. És bément, vissza a
császárhoz. Azt mondja a csobán a császárnak:
– Követelem a béremet!
De megint rëafelel a császár:
– Még van egy követelésem tölled, csobán. Még egyet mondok, s tedd meg
azt, akkor néked adom a leányomat, a legküssebbiket, a melyiket
szereted. Vagyon nekem 330 darab ökröm, 330 darab lovam, 330 darab johom
és 330 darab birkám. Ha azt az écczoka levágod, gulyásnak készíted és
reggelig megeszed, akkor neked adom a leányomat.
Aval elment a csobán, és künn a kapunál állott az a három bajtársa, a
melyiket hozott magával. Azt mondja annak a nagyétű embernek:
– Te barátom, van ennyi darab marha megenni való. Reggelig vágd össze,
főzd meg magadnak tokánynak és edd ës meg a sok tömérdek marhát.
Ejfélakkor a király kiállott a pityvarra, hogy átadja a csobánnak a sok
marhát. De a csobán pedig este mán átadta a nagyétű embernek. A mikor
éjfélakkor kijájtotta a császár, akkor má meg volt éve a sok temetetlen
marha. Azt kijájtotta vissza a csobán, mikor kérdette a császár:
– Hogyha még annyi volna ës, megenném reggelig!
Mert a mikor átadta a csobán annak a nagyétű embernek, hát azt mondta
neki, hogy vágja le és főzze meg. De az a nagyétű ember azt mondta a
csobánnak:
– Te barátom, minek? Iszë én szőröstől-bőröstől megeszem. Úgy se lesz
elég reggelig.
Azt mondta másnap reggel a császár a csobánnak:
– Látom, ügyes ember vagy, ezt ës megtetted, de még van egy alacsony
kérésem. Van a pinczémben, a kit te jól tudsz, kilencz millió veder
borom romolva. Akkor, ha ezt megiszod reggelig, akkor néked adom a
leányomat.
– Jól van, császár ő felsége, életem-halálom kezedbe ajánlom, azt ës
megteszem.
Estére kerekedve átadja a csobánnak a pincze kócsát. A csobán pedig
eléhivatja azt a szomjas barátját, a melyik a két tóból ivutt. Hát azt
mondja neki:
– No barátom, itt van ennyi s ennyi bor. Nézd meg, sokacska. Ha reggelig
megiszod, itt vannak a kannák, és mérj ki belölle.
Azt mondja a szomjas ember:
– Minek nékem a kannák? Csapolom meg, iszom egymásután!
Még éféla se volt, a szomjas ember mán megitta a sok temetetlen bort.
Ejfélakor már rëakijájtott a császár a csobánra, hogy:
– Még vagyon-é?
Azt mondja a csobán vissza a császárnak:
– Császár ő felsége, életem halálom kezedbe ajánlom, ha három ennyi
volna ës, reggelig nem volna elég.
Mëgjedëtt a király, hogy mi oka lehetett ennek. Gondolta magában, mégës
elveszi a leányát.
De elment a csobán azon az écczoka az arany palotába, és elkészítette
azt az arany lovat. Arany nyerget tett rëa, és a mikor feltette az arany
nyerget, akkor eléállott egy ember. Azt mondja a csobánnak:
– No barátom, te csobán vagy, a császárnak a legküssebbik leánya téged
szeret. De minden bizonynyal a császár csáltat három aranyalmát, és azt
a három aranyalmát adja a három leányának. És elszámította (a császár),
hogy a kinek vetik, a mikor ësszegyűjtötte a császárokat, a herczegeket,
bárókat és grófokat, hát a kinek vetik a császár leányai az almát, azok
lesznek az uraik.
És a császárok összegyűltek mind, s hogy ësszegyűltek, nagy vendégséget
indítottak, kibe felgyűltek mind a herczegek, grófok a palotába. S hogy
felgyűltek, hát elveszik a három almát a három leány, s odavetik a két
nagyobbik leány két császári fiúnak. De a legküssebbik leány semmi
úton-módon nem tudta odavetni, mert a csobánt nem hítták fel. Azt
mondják a leánynak a legküssebbnek, hogy:
– Te mért nem veted ennyi sok szép fiúk között az almát?
Azt feleli a leány, hogy:
– Az enyim nincs itt.
Azt mondja a császár, hogy:
– Menjetek, híjjátok fel a csobánt.
A csobán még fel sem ért a terépeken, már a leány neki vetette az almát.
Azt mondja a császár, az apja, hogy:
– No leányom, ha a csobánnak vetetted az almát, egyebet nem adok, hát a
tyúkketrecz lesz a tiétek.
Aval a csobán kartőn fogja a császár legküssebb leányát, és leviszi őt a
tyúkketreczbe. A tyúkketreczet kitakarítják és benne ülnek ők ketten. A
két nagyobb leánynak az apja nagy vendégséget csapott, de a csobánt s az
ő feleségét nem hítták meg. A mikor éppen a sok vendég le voltak ülve az
asztalhoz, a sok étel, a sok ital má mind az asztalon volt, akkor a
csobán azt mondja az ő feleségének.
– Te feleség, münköt nem híttak meg, hogy mű ës együnk. De hadd el, mert
a lakodalmasok se esznek, se nem isznak azokból a borokból.
A csobán elvette a furulyát s felment a vendéges házba. Az ajtó mellett
megállott, hirtelen megfújja a furulyát. Akkor az egész nép elkezd
tánczolni. Aval ësszecsődültek, hogy ki az, a ki furulyál. A mikor látta
a csobán, hogy minden étel, minden ital kárba ment, akkor kapta magát s
leszaladt a terépeken. Azt mondja a feleségének:
– Hadd el, mert mű se ettünk az ételből, de ő kemik se.
Aval összegyüttötték a lakodalmasok a kárbament jogot, és aval estére
eltávoztak a lakodalmas háztól a lakodalmasok.
Másnap reggel a két sógor, a császárnak a két nagyobb veje, elkészültek
az ezüst erdőbe vadászni. Azt számították, hogy a csobánt ës híjják el,
hogy menjen ő ës vadászni. De a csobánnak nem volt paripája, csak egy
szamárja. Bészól a két sógor a csobánhoz jókor reggel:
– Sógor, héj! Nem jősz vadászni?
– No te két sógor, nekem nincs paripám, én a szamárral menek.
Aval felteszi a szamár hátára a kápát, de azt ës megfordítva tette;
felveszi a fegyverét a vállára, de azt ës megfordítva tette; felült a
szamárra, de oda se ült úgy, a hogy kellett volna, egészen megfordulva
ült a kápába. Elkaczagta a két sógor, hogy milyen bolond a csobán.
Elkezdik mondani neki:
– Sógor, héj! Hogy tetted ezt a kápát a szamárra, hogy ültél reája?
Azt mondja a csobán aval:
– Jaj bizony, én egészen megfordítva dolgoztam. – S kapja magát a
csobán, leszökik a szamár hátáról, feloldja a kápát s jól helyhezteti a
szamár hátára. Ekkor ő ës felül, s elindulnak ki a kapun.
A mint bémennek az ezüst erdőbe, hát egy híd volt ott, s a víz kiterült
az ezüst hídnál s nagy tó lett körülötte. A két sógor ment mán a hídon
ës átol, de a csobánnak a szamárja erősen félt a hídtól, a mint fényes
volt. Kapja magát a csobán s egyet húz a szamárra, a szamár pedig
béfutott a sárba, s nem tudott kikelni. Aval elment a csobán s azt
mondja:
– Héj, sógor, jertek vissza, segítsetek nekem, a szamárt vegyük ki a
sárból.
A két sógor megtér, megkötik a paripákat a fához, odamennek a csobánhoz
s kisegítik a sárból. Aval köti jól a kápát.
Egy szarka azalatt a víz túlsó partjára szállott, azt lőtte a csobán.
Kapta a puskáját és meglőtte a szarkát. Csudálkozott a két sógor a
csobán bolondságán, s akkor elment a csobán, felvette a szarkát s
rákötötte a szamár hátára. A két sógor kezdette a csobánt híni, hogy ne
kötözze azt a csúnya állatot, azt a szarkát, hanem, hogy lőjenek őzeket,
nyulakat. De a csobán nem ment, csak kötötte a szarkát a szamár hátára.
Otthatta a két sógor a csobánt, és elmentek, bé az erdőbe.
A mikor látta a sógor, hogy mán bémentek erősen az ezüst erdőbe, kapta
magát és elment az ezüst palotába. Kinyitja az ezüst palotát, kihozza az
ezüst paripát, és a fényes ruvába felöltözik. Akkor felül a paripára,
bémegy az erdőbe, belefúj a trombitába. Annak a trombitának oan ereje
volt, hogy amikor beléfújt, az erdőben az egész vadállatok odagyűltek
melléje.
S aval bizën a két sógor egész nap jártak az erdőben, de hírül se
láttak, még csúfságból ës egyet. Mán estére kerekedett az üdő s a két
sógor egyet se lőtt, a csobán pedig a sokból vaj egy tizenötöt meglőtt.
Felkötötte azokat az ezüst paripára s ment az erdőbe a két sógor felé,
hogy lássa, megüsmerik-é?
– Abbizën a két sógor találkozik a csobánnal. Fejet hajtnak neki,
köszönnek, azt gondolták, ki tudja miféle király vagy császár oan arany
gunyába felöltözve. Azt mondja a két sógor a csobánnak:
– Felséges úr, nem ad el azokból a vadakból?
Azt mondja, ő eladja mind, ha kell. Azt mondják a két sógor, hogy mit
kér érte. A csobán egyebet nem kért, hát azt a két arany almát kérte, a
melyiket a feleségüktől kaptak. S azt mondja a két sógor egyik a
másiknak:
– No sógor? Hát odaadjuk ezeket az almákat?
Azt mondja az egyik:
– Adjuk oda s mondjuk, hogy elvesztettük, ha kérik.
Aval odaadják a két arany almát, a csobán ës odaadja az egész
vadállatokat, a melyiket lőtt. Aval elbócsuzott a csobán, de a két sógor
mégse üsmerték meg, hogy a csobán lett volna. A csobán pedig egy más
úton átvágott az ezüst palotába, leveti magáról a császári gunyát, az
arany paripát mán béköti, a sípot szegre akasztja. Aval bezárta a
palotának az ajtóit és elment megint a szamárhoz.
A két sógor még nem érkezett oda, de mégës, mikorrá már megkötötte volna
a csobán a szarkát, már akkorrá a két sógor ës odaérkezett. Azt mondja a
két sógor a csobánnak:
– Héj sógor! Nem jöttél velünk, mennyi sok szép vadat lőttünk!
Azt mondja a csobán ës vissza nekik, hogy:
– Én ës lőttem egy szarkát. Né minyen szép ez a madár!
Azt mondja aval a két sógor neki:
– Hát jősz haza?
Azt mondja a csobán vissza a két sógornak, hogy:
– Tű menjetek elől, én után mënyëk.
Aval a két sógor büszkén, sok vadat lőve, mentek hazafelé, de a szegény
csobán pedig vitte a szarkát. Mikor a kapun a két sógor béérnek a
paripákkal, azt kérdi a két sógortól a császár:
– Hát az a gyáva lőtt-é valamit?
Azt mondja a legnagyobb veje, hogy:
– Igen, lőtt egy szarkát!
Azt poroncsolja a császár:
– Zárjátok bé a kapukat, bé ne ereszszétek, hogy bé ne hozza azt a
csúnya állatot, azt a büdöst, ide!
Aval bézárták a kapukat s nem eresztették bé a csobánt. Azt mondja a
csobán:
– Tudtam, édes apám, hogy nem ereszt bé, pedig minyen szép tarka-barka!
Nem ës tetszik ő felségének egy szálat se ez a szép tarka-barka madár?
Ezekkel a beszédekkel telve (az idő), leoldja a szamár hátáról a szarkát
és elveti. Akkor azt poroncsolja a császár:
– No most nyicscsátok ki a kaput, ereszszétek bé azt a szerencsétlen
flótást!
Aval kinyitották a kaput, béeresztették a csobánt, a csobán pedig
megköti a szamárt egy fához. Bémënyën a házba a csobán, elbeszéli a
feleségének, hogy nem tetszett, a mit lőtt. Aval a felesége az ételt
megkészítette s meddig az étel elkészült, addig a csobán elévette a
furulyát, kiment a szëmëtre, a hol a tyúkok kapartak és kezd furulyálni,
a tyúkok pedig elkezdnek tánczolni. Tánczolnak a tyúkok, tánczolnak, de
kivált a kakas. Meglátja a két sógor ës fenn a pityvarról, hogy minyen
bolond a sógor; tánczoltatja a tyúkokat. A sógor megtánczoltatá a
tyúkokat s bément, az asztal mellé ült és ëtt. Jóllakott és mindjárt
lefeküdt.
Másnap reggel jőnek a két sógor megint, híjják a csobánt, hogy menjenek
az aranyerdőbe vadászni. Aval fel ës kel a csobán, felakasztja a puskát
a vállára, elindulnak az aranyerdőbe. A mint bémennek, ott ës híd volt.
A két sógor ment elől, a csobán ment utánuk. A lovak nem féltek, de a
szamár úgy félt, mert fényes volt erősen a híd. Csúful kezd bánni a
szamárral a csobán, hogy nem akar a hídon átólmenni. Aval a szamár
félretér és bészalad a tóba. Úgy bérekedt a szegény, hogy se tova menni
nem tudott, se kijőni nem lehetett. Aztot látta a két sógor, minyen
bajban van a csobán, visszatérnek és kisegítik a sárból. Aval egy
pacsirta odaszállott a hídra. Kapta magát a csobán, levette a puskát a
válláról, puff, meglőtte a pacsirtát. Azt mondja a két sógornak:
– Na, ha es sem tetszik, akkor osztán mit lőjek én a császárnak?
Odamënyën s felveszi a pacsirtát a csobán, kezdi kötni fel a
nyeregkápára. Hogy felkötötte, merébe hítták a két sógor, hogy menjen az
erdőbe, de ő azt mondja, hogy egy lépést se tovább, mert néki ez elég.
Aval ott hagyja a két sógor s elmennek bé az erdőbe, a csobán pedig
kapja magát, megköti a szamárt egy fához, s bémënyën az arany palotába.
Az arany palotában pedig volt egy arany paripa, egy rend császári gunya
aranyból, és egy kantár és egy síp. Felveszi magára a csobán a ruhát,
zsebre vágja az arany sípot, felül az aranyszőrű paripára és mélyen
bémënyën az erdőbe. Akkor beléfúj a trombitába és összegyűlnek
mindenféle vad, a mi abban az arany erdőben volt, mind. Aval meglő
közülök vaj tizenöt darabot, felkötözi az ezüst szőrű paripára, s
elindul azon az úton, a hol a két sógor bément vadászni.
A két sógor addig majdnem estig járt az erdőben, de még csúfságból egy
vadat se láttak. Megtértek hazafelé. A mint jőnek hazafelé, találkoznak
a csobánnal. Messziről tanakodnak egyik a mással a két sógor, hogy
miféle császár lehet az unyan szép ruvában.
– Annyi vadat lőtt s mű írul, egyet se kaptunk. Ha ad el belölle,
megpróbáljuk, kérünk s veszünk tölle vaj négy-öt darabot, pénz úgyës
elég van.
Ezt beszélte a két sógor. A mikor majd hogy közél érnek hëzza, fejet
hajtnak neki s nagyon tisztelik, mert azt gondolták, hogy kitudja miféle
császár. Azt mondják neki:
– Császár ő felsége, életünk, halálunk, nem ad el belölle vaj egy
darabot?
Azt mondja a csobán:
– Én el. Ha kell, mind ës odaadom.
Kérdi a két sógor, hogy mit kér értük. Azt mondja a csobán vissza nekik:
– Nekem pénzem elég van, pénzért nem adok, hanem van nállam egy
szamárpatkó, és csájjatok tüzet, veresítsétek meg, és engedjétek meg, a
mikor legveresebb, legjobban meg van melegedve, hogy nyomjam a feneketek
tomporjára.
A két sógor egyik a mással szemközt néz, azt mondják:
– Megengedjük, mert ha a csobán hazament eddig, ő vitt legalább egy
pacsirtát, de mű semmit se.
A csobán aval eléveszi a szamárpatkót a zsebéből, a két sógor tüzet
csinál, béteszik a két patkót a tűzbe. Amikor legjobban megveresült,
akkor azt mondja a csobán, taszítsák le a nadrágjukat. A nagyobb sógor
letaszította a nadrágját, a csobán pedig riasütötte a szamárpatkót. Aval
azt mondja a nagyobb sógor a küssebb sógornak:
– Hadd el sógor, ne nyomasd rëa, mert nagyon fáj.
Azt mondja a küssebb sógor:
– Ha te fel engedted, akkor én ës fel engedem.
Aval letaszítja a nadrágot, és a sógor rianyomja a patkót a s..e
czimpájára. Aval átadja a vadakat a két sógornak, elbócsuzik töllik és
elmënyën. Egy más úton visszafordul, leteszi az arany ruhát, az arany
paripát, az arany kantárt és az arany sípot az arany palotába.
Visszamegy a szamárhoz, hát a mikor visszamegy, jő a két sógor ës,
megterhelve a lovakat vad állatokkal. Azt mondja a két sógor a
csobánnak:
– No nem jöttél vadászni. Mennyi sok szép őzet, nyulat lőttünk, egészen
el ës vagyunk állva, úgy megfáradtunk.
Gondolta a csobán magában:
– Héj, ha tudnátok, mi van veletek, akkor másképen beszélnétek velem!
Aval híjják a csobánt hazafelé. A két sógor hazamënyen, ő ës felül a
szamárra, és elindul haza. Mikor bément a két sógor a kapun, azt kérdi a
császár a két nagyobb vejétől:
– Nohát mit lőtt az a szerencsétlen flótás?
Azt mondja a császár nagyobb veje, hogy lőtt egy pacsirtát. Azt mondja
aval a császár, hogy:
– Ereszszétek bé, ne zárjátok bé a kaput, mert nem valami csúnya
portéka. – De azt ës a császár csak kételenedve mondta.
Felkiájtja a csobán, látta, hogy nagyon haragos a császár, hogy talán
nem ës tetszik, a mit ő lőtt? Azt mondja a császár:
– Nem biz a én nékem. Ujan portékával ne állj elé.
Aval leoldja a pacsirtát a szamár hátáról, de meg volt kötve erős
kötelekkel, béviszi a feleségének és azt mondja:
– No, a meddig én a tyúkokat megtánczoltatom, feleség, ezt a pacsirtát
készítsd meg nekem vacsorára.
Ő addig elévette a furulyát és elment megint a szëmëtre a tyúkokat
megint megtánczoltatni. A mikor mán a tyúkok egy jó csomót tánczoltak,
akkor bément, azt mondta a feleségének:
– No feleség, megtánczoltattam a tyúkokat. Kész a vacsora?
Készen volt, fel ës volt tálalva. És a hogy fel volt tálalva, melléje ül
és eszik. Hogy evett, azonnal lefeküdt és alszik reggelig.
Reggel jőnek megint a két sógor, elindulnak megint a gyémánt erdőbe
vadászni. Megint megpróbálják, hogy a csobán nem mënyën-é véllik
vadászni. De a csobán bátor volt. Csak egyszeribe felkél, felveszi a
fegyverét, feloldja a szamárt a fáról, ül rëa, s elindulnak a gyémánt
erdőbe vadászni. A gyémánt erdőben ës volt egy ujan híd, mind az arany
és ezüst erdőben. Ott ës szertefolyt a víz a híd körül, nagyon fényes
volt a híd a víz tükrétől, és a szamár nem mert átólmenni a hídon, mert
unyan fényes volt a híd, hogy még az embernek a szeme ës káprázott.
Eleget ütötte a szegény csobán a szamarát, de a szamár semmiletteképpen
nem akart átólmenni a hídon. Kapja magát a szamár és béfut megint a
tóba, a csobán pedig teli torokkal kájcsa:
– Jöenek az istenért, sógorok, mert a szamár megint benne van a tóban!
Aval megtér a két sógor és ki segítették a szamárt venni a tóból. Még ki
se vették becsületesen, hát a hídra szállott egy nagy istennyila
saskeselyű. De akkora volt majdnem mind a szamár. Kapja a fegyverét a
csobán, puff neki, meglőtte a saskeselyűt. Azt mondja a két sógor neki,
hogy:
– Nem jősz velünk az erdőbe vadászni, úgy-e?
– Én nem, mert jókor megkaptam a szerencsémet – felelte vissza a csobán.
Aval a két sógor utat vett maga elé, elindultak bé az erdőbe. A csobán
pedig kapta magát, kötötte a saskeselyű fiút a szamár hátára. Aval, még
fel se kötötte becsületesen, kapta magát, elment a gyémánt palotába,
felöltözött gyémánt császári ruhába. Gyémánt paripát vett, és
zsebrevágta a gyémánt sípot, és bément az erdő közepébe. Beléfújt a
gyémánt sípba, a gyémánt sípnak pedig oan ereje volt, hogy a gyémánt
erdőből még a legküssebb vadat ës ësszegyűjtötte. Aval egy húsz darabot
meglőtt belöllik, feltette őket a gyémánt paripára, elindult arrafelé, a
merre a két sógor ment.
Már estefelére volt az idő, a két sógor visszatért. A hogy visszatért,
meglátják messzünnet. Azt mondja az egyik a másiknak:
– Miféle császár vagy király lehet az tiszta gyémánt ruhában? Annyi
vadat lőtt, s mű egyet se, még csúfságból se.
Elszámítják, hogy valahogy mégës kérnek tölle bár egy párt, mert a
csobán lőtt egy saskeselyűt, de ők semmit se. Mégës vesznek ők attól a
fényes császártól. Ott már messziről fejet hajt a két sógor a csobánnak,
és kérdik, honnat lőtt annyi vadat. Ő azt mondja, hogy itt az erdőben
lőtte őket. Aval azt kérdi a két sógor, hogy nem ad-e el belölle. Azt
mondja a csobán, ő el, ha kell, mind. Kérdik, hogy mit kérne érte. Azt
mondja:
– Ha megengeditek, hogy kitépjek öt szál szőrt…, akkor néktek adom mind.
Gondolta a két sógor, az nem olyan nagy dolog, azt meg lehet tenni. Aval
a nagyobbik sógor letaszítja a nadrágját, a csobán addig a zsebéből
elévesz egy sillát és egy helyré beleszúr. Azt mondja a csobán:
– No, egy szál szőr! – Aztán még egy helyré, akkor azt mondja:
– Két szál szőr! – A harmadik helyré ës megszúrja, de akkor mán
tűrhetetlen volt. Azt mondja a sógor, hogy:
– Többet ne tépj, engedj meg, császár ő felsége!
De azt feleli a csobán:
– Még csak két szál szőr van húzni való.
Akkor megint belészúr és azt mondja:
– Négy szál szőr!
Azt mondja a nagyobb sógor, hogy immán húzza ki az ötödik szál szőrt is,
hogy legyen vége egyszer. De ammán nagyon keményen fájt. Azt mondja a
nagyobb sógor a küssebb sógornak:
– Ne engedj sógor, mert ma nem megyünk lóháton haza!
Aval elment a küssebb sógor, azt mondta:
– Ha te kibírtad, akkor én ës kibírom.
A csobán pedig nekifogott megint a küssebbnek ës. Annak ës kihúzott öt
szál szőrt. Akkor megköszönték a császárnak, mert azt tudták (hitték),
hogy császár, pedig a csobán volt.
Aval a csobán elment, rögtön szaladott egy más úton, és letette a
gyémánt paripát, a gyémánt ruhát és a gyémánt sípot. A hogy letette a
gyémánt sípot, azonnal ment a szamárhoz a csobán, megkötötte ügyesen a
saskeselyűfiút a szamárra. Mikorrá megkötötte a saskeselyűfiút a szamár
hátára, akkor jő a két sógor ës. De gyalog, nem tudtak a ló hátára ülni.
Azt mondják a csobánnak:
– No, nem jöttél velünk vadászni. Úgy elállottunk, nem tudunk még lóra
sem ülni.
Gondolta a csobán:
– Hej, ha tudnátok, mi van veletek, másképen beszélnétek!
Aval kapta a csobán magát, felsirült a szamár hátára, s hazavágtat a
szamárral. Mihelyt a kapuhoz ért, leoldta a saskeselyűfiút a szamár
hátáról. Senki számba nem vette, és felszegezte a kapu eleibe. Azért
szegezte, hogy a két sógornak a lovai ijedjenek meg. Bément a szamárral
a csobán, megkötötte a szamárt a fához, és bémënyën a házba.
Jő a két sógor, megterhelve a lovakat vad állatokkal. Mikor majd a
kapuhoz értek volna, a lovak semmiletteképpen nem akartak bémenni. Nem
gondolták, hogy mi lehet ennek az oka. Hát meglátja a nagyobbik sógor a
saskeselyűfiút felszegezve. Leveszik a kapuról és elvetik a saskeselyűt.
Aval bémënyën a két sógor, leszedik a sok vad állatokat, és elmennek
fel, elbeszélik a császárnak, hogy hogy elállottak ők. A császár pedig
nem ës aggódott rajtuk, csak mondotta nekik, bizony nagy fáradság van,
míg annyi vad állatot ësszeszednek. Azt kérdi a császár a két nagyobbik
vejétől:
– Hát a küssebbik vejem lőtt-e valamit?
Azt mondják:
– Igen, egy saskeselyűfiút lőtt, azt ës felszegezte a kapura, a lovaink
nem mertek béjönni:
Azt kérdi a császár:
– Hát elvetettétek-é azt a büdös állatot?
Azt mondja a nagyobbik, hogy:
– Levettük és elvetettük.
A csobán akkor este elfelejtette, hogy megtánczoltassa a tyúkokat.
Reggel jókor felkelt, akkor vette elé a furulyát és kiment, még a tyúkok
a pajtában voltak, elkezd furulyázni és a tyúkokat tánczoltatta. Egy óra
múlva véget vetett a furulyázásnak, bément s frustukozott.
S történt éppen azon a nap, hogy a császárnak egy jó barátja eljött
meglátogatni. S a császár pedig elbeszélte a jó barátjának, hogy milyen
jól férjhez adta a leányokat, mind a hármat. Aval azt mondja az a jó
barátja, hogy hozzák elé azokat az almákat, hogy ő ës lássa. Azt mondja
a nagyobbik vejének, hogy hozza ki az almákat, a melyiket a leánya
adott, A két sógor ës egyik a mással szemközt néznek, azt mondja neki a
nagyobbik veje:
– Édes apám, a mikor az erdőben jártunk vadászni, elvesztettük az
almákat.
Kérdi a császár:
– Hát mindaketten elvesztettétek?
– Igen, mindaketten elvesztettük.
Azt mondja a császár a küssebbik vejének, küldjön le egy szolgát, hátha
a csobánnak megvan.
Leküldnek a csobánhoz egy szolgát, azt mondja a szolga a csobánnak, hogy
jöön fel, mert a császár hivatja. Azt feleli vissza a csobán:
– Ha valamit kedve van beszélni, akkor jöön le a császár ő felsége.
Felmënyën a szolga és megmondja a császárnak, hogy azt mondta a csobán,
ha valami beszélni van, menjen le hëzza. Aval megharagutt a császár,
rögtön küld két szolgát, hogy hozzák fel, ha nem akar feljőni ës.
Lemënyën a két szolga a tyúkpajtába, hogy vigyék fel a csobánt. De azt
feleli a csobán, hogy az egész katonaságot küldje és úgy se bírják
felvinni. Aval meg akarják fogni a csobánt, a csobán pedig kapja a
furulyát és kezdi fújni, az a két szolga pedig kezd tánczolni muszájból.
Egyszer kapja magát a császár és lemënyën, hogy mi az oka, hogy nem jő a
két szolga. Már mikorrá leért a császár, annyit fújt volt, hogy a két
szolga leesett. A hogy bément a császár, megállott a furulyával, nem
fújta többet. Azt kérdi a császár:
– Hát meg van-é vejem az arany alma?
Azt feleli a csobán, ha jött volna maga, ő ës elhitte volna, hogy
ilyenre (t. i. az arany almára) van szüksége. Aval zsebébe teszi mind a
három almát. A császár mënyën elől a trépeken és ő utánna. A mikor
felértek a palotába, azt mondja a jó barátja:
– Lássam fiam, milyen az az alma?
Azt mondja, az az alma oan, hogy kettőt szaporodott. Aval azt kérdi,
hogy hogy szaporodtak azok az almák. Azt mondja a csobán, hogy:
– Mikor az ezüst erdőbe jártunk vadászni, a legelső nap, akkor az az én
két sógorom lőve vad állatokat vásároltak töllem a két arany almán.
Akkor mëgjedëtt mindakét sógor, hogy mit beszél. De ő nem akart
hallgatni, hanem folytatta tovább. Azt mondja, hogy:
– Második nap, mikor az arany erdőbe mentünk vadászni, akkor még
vásároltak töllem vad állatokat evel a szamárpatkóval. – És kivette a
szamárpatkót a zsebéből.
A hogy kivette a szamárpatkót a zsebéből, azt mondja, hogy:
– A két sógor ezt a szamárpatkót a tűzbe tartották és megveresítették. A
mikor legégetősebb volt, akkor letaszították a nadrágjukat s a s...k
czimpájára lenyomtattam ezt a szamárpatkót. Ha nem hiszik, hát
taszíttassák le, és rëatehetik ezt a szamárpatkót. Hogyha nem talál,
akkor én megengedem, hogy nékem ötöt süssenek fel.
Aval a két sógor egymás szeme közé nézett, csak leszaladnak a császár
palotájából, a felesegük pedig azonnal pénzt szedtek ëssze és az isten
tudja, elszöktek valamerre. De hogy merre szöktek, azt nem tudták
semmiképen mái napig ës felkeresni. A csobán pedig folytatta tovább a
beszédet.
– Harmadik nap, mikor a gyémánt erdőbe mentünk vadászni, akkor ës töllem
vásároltak vadat, de kihúztam egyiknek ës, másiknak ës öt szál szőrt. De
miképen, azt én majd megmutatom.
Aval kapta elé a zsebéből a sillát s azt mondja a császárnak:
– Ni apó, evvel a sillával szúrtam öt helyré. Ezért a silláért nem
tudtak a lóra ülni.
Aval az apja azt mondja a csobánnak:
– Látom, űgyes ember vagy csobán, mindenféleképen kipróbáltalak. Legyen
a tiéd az én birtokom, nekem pedig add ide azt, a hol te most lakol, a
tyúkpajtát.
Aval elbócsúzik a csobán a császártól. Azt mondja a császárnak:
– Nem kell nekem a te vagyonod, van nekem – azt mondja a csobán – több
mind neked, apám.
Aval kimënyën, feloldja a szamárt a fától, elmënyën a gyémánt erdőbe,
bémënyën a gyémánt palotába, kiveszi a gyémánt paripát, felöltözik
gyémánt ruhába, a szamárt pedig ott hagyja, s ő felül a gyémánt paripára
és elmënyën az arany erdőbe. Az arany erdőben ës elment az arany
palotába, onnat ës kiveszi az arany paripát, a feleségének pedig egy
rend arany ruhát. Ott megint felül a gyémánt paripára, maga mellé veszi
pedig az arany paripát és ëlmënyën a császárhoz. És a hogy elmënyën, hát
minyátt azt mondja:
– Isten veled, jó császár, édes apó, isten veled. A leányodat én
elviszem most, légy boldog!
Aval felöltözteti a feleségét az arany ruhába, ő pedig felül a gyémánt
paripára, a felesége az arany paripára, elbócsúztak a császártól,
elmentek a gyémánt palotába, ott élnek boldogul még mái napon ës, ha meg
nem haltak.
_(Csabai György, Tatrang.)_