Vuot ëcczër, hól nem vuót, hetethiét órszágonn ës túl vuót, miég az
uópërëncziás tengërënn ës túl vuót, hól a kúrta fârku malacz túrt, vuot
ëcz szegény embër. Annak nem vuót sënkije, csak ëgy nëhán juha és három
gyêrmëke. S a juhok szaparottak, s ëcczër aszt határoszta az öreg embër,
hogy êlmënnek az êrdüőbe s ott ety kicsi ësztënát csálnok.
Ecczër, mikor a merëndéjik elfogyott, aszonta az öreg embër:
– Fiaim, ién êlmënyëk haza, hogy hozzak merëndiét, s mikor estve lëssz,
tű fejjétëk mëg a juhokot s csájjotok turuót, mim máskór szoktunk. De
jakárki këjájt, ne szójjatok sëmmit, ne këjájcsatok ki ja házbuól.
De ja fijúk nem târtották mëg. Ecczër, mikor este lëtt, hajják, hogy
valaki jasz këjájcso: hëhëhé! S a lekküssebb fijú monta eleget:
– Ne këjájcson ki bácsi, met apó aszonta, ne këjájcson sënkinek.
Akkór (az idősebbik) mëkszitta a küssep fijút, s akkór miék hâlnak ëty
këjájtást mëssze az êrdüőbüől, s akkór kikëjájtott a közepsüő fijú jës.
S hát ëcczër lássák, hogy ëgy nagy uórijás embër jő, nyiccsa ki jaz
âjtuót. Akkora nagy vuót, hogy elik tudott biébúni az âjtuón.
Nohát akkor aszonygya az uórijás:
– Fijajim, jêrtëk velem, űjzétëk a juhokot!
A fijúk busúltak, de úgy ës mënni këllëtt utánno. Hát biéjérnek ëgy naty
kővárbo s ott miég annyi ju vuót, hogy az udvar teli vuót, s abba
biéjüsztiék a juhokot.
Nagy vaslakatval lezárto a kaput az uórijás, hogy ne tuggyanak kijőni, s
akkór biémëntek a házbo s az uórijás lefekütt s fëltëtt egy nagy-nagy üs
vizet s aszonta:
– Mikor ez igazán fëlfő, küőccsetëk fël ingemët.
A legnagyop fijú fëlküőtötte s akkor az uórijás a fijút ëcczëribe
mëkfórászto, a legnagyobbat, és mëgëtte. És esmiég fëltett egy üs vizet,
és miég asz monta, mikor az ës fëlfüő, akkor miég küőcsék fël üőt.
S mos fëlküőtötte a közepsüő fijú az uórijást, s eszt ës mëkfórászto s
mëgëtte.
Mikór miék fëltëtt egy üs vizet, a lekküssebbnek monta, hogy üőt küőccse
fël. De jez nem küőtötte fël, hanëm mikor a viz igazán füőtt, akkor az
uórijásnok a szëmit kifórászto.
Mos fëlküőt az uórijás, s kereste a fijút a szobábo. De ja fijú mind a
padok alatt bújkált el, hogy a kezit ne tëgye rëja, hogy mëkfogja. S
kinyitta az uórijás az ájtuót s kimënt az udvarra, s:
– Mëgájj, te haszontalan gyêrmëk, mâj mëkfoglak ién tiéged!
S kinyitta ja naty kaput s kijólvasta a juhokot ëggyenkint, s asz
mondotta:
– Te utójjáro benn foksz maradni, s akkór mëkfoglak tiégëdët s
mëgëszlek.
Míg az uórijás a juhokot ólvasta, ëgy bêrbiécs mëgmaradott, s a fijú
mëgőlte ja bêrbiécsët. S annak harangja jës vuót, s akkor a fijucska
fëlvëtte ja bêrbiécs büőrit a hátáro s úgy mënt ki ja kapun. Az uórijás
aszt hitte, hogy a bêrbiécs e, s miég juól mëgverëgette ja hátát. Nem
gondólta, hogy a fijucska.
Most a fijú elüszte a nagy serëg juhokot az apjánok. Mikor ëgy darabig
üszte, akkor a bêrbiécsbüőrt levette (levetette) a hátáruól. S az
uórijás kérte, hogy ájjom mëg, hogy a fiúnak aggyon ëggy aranygyürüt. A
fijú nem mêrte êlvënni, met fiélt, hogy mëkfogja jaz uórijás. Aszt
monta, hogy tëgye le ëty tőrsökre, s onnan üő mâjd êl fogja venni.
A fijú êlvëtte, biédukta az ujjábo, s akarmêre mënt a fijú, mind aszonta
a gyürü:
– Ere, vak embër, êre!
S a vak embër mindég a nyomábo vuót a fijúnak, hogy a gyürü hítta. Mos
mi csinájjon a fijú? Nem tutta kivënni ja gyürüt az ujjából. Pruóbálto,
eleget pruóbálta, de nem akârt lejőni. No levákto az ujját, biévette
(bevetette) ëty feneketlen tuóba. S a gyürü ott ës mondotta:
– Ere, vak embër, ëre!
S az uórijás ës biémënt a feneketlen tuóba a gyürü után s odaveszëtt.
A fijú elüszte ja sok juhot az apjánok s elbesziéllëtte, hogy üők hogy
jártok az uórijásval. Az apja örűlt, hogy bár mëgmaradott a lekküsebb
fija, met aszt legjobban szerette. S miég májég ës mind őrvennek a küs
fiávól, ha mëg nem hóltak.
_(Kajcsa Anna, Pürkerecz.)_