Volt egy árva gyermek, neki csak anyja élt.
Küldi két krajczárra eczetért a fiút.
Hozának egy macskát megverték a fiúk.
– Adjátok a szegényt nekem
– Mit adsz érte
– Édes anyám küldött két krajczárra eczetért,
Egyiket nektek adom.
Viszi haza a macskát,
Anyja jól megverte: ennek is kell enni!
– Felit adom macskámnak! iszë fiatal még!
– No te akkor étlen maradsz.
– Béosztom magamat.
Elküldi az anyja négy krajczárra sóért.
A fiúkat találja. Hoznak egy kis kígyót,
Essze van rongálva.
– Ne bántsátok szegényt, adjátok nekem!
– Igen, van ës mivel megvedd ezt a kígyót!
– Anyám adott négy krajczárt, hogy vegyek sót. Kettőt
Nektek adok érte.
Haza viszi a kis kígyót.
– Hát ezt miért hoztad?
– Látod anyám, fiatal még. Még valami lesz belőle.
Elküldi az anyja öt krajczárra pálinkáért.
Hozának egy férget (egeret), ëssze van rongálva.
– Adjátok nékem a férget, ne bántsátok!
– Igen, van ës mivel megvedd ezt a férget!
– Hiszëm a csak kicsi állat!
Haza viszi a férget.
– No most van mit táplálj!
– Hadd el anyám, majd béosztom én magamnak.
Mindennap ëtt a fiú. Azoknak ës adott
S még maradt neki ës. Felnőttek mind hárman.
Azt mondja a kígyó:
– Menjünk el apámhoz.
– De hogy merre menjünk? – azt mondja a fiú, –
Utat ki mutat meg, te csúszó és mászó?
– Hadd el kicsi gazdám, az én fejem útmutató.
Én feltekeredem a te nyakacskádra.
A merre a fejem, hogy előre mutat,
Arra szegődjél csak, mert mi így elmegyünk.
Úgy ës tesznek ketten, elmennek szépecskén.
A kígyó előre nyujtogatja fejét,
Lába viszi őtet, merre kanyarodik.
Mennek, mendegélnek, egyszer csak elérnek
Egy nagy sürüségbe. Azt mondja a kígyó:
– Engedj nekem fiam,
Mert én most, én téged megtanítlak hogy járj.
Mënünk az apámhoz, nagy bazsilikushoz,
De vigyázz magadra, mert ő örömében
Mindjárt elnyel téged, de megint visszavet
Kérdi tőled, mit kérsz? igér néked mindent,
Ezüstöt, aranyat, mindenféle kincset,
De néked, gazdácskám, legyen annyi eszed:
Ne kérj gazdag kincset, kérd a varázsgyűrűt.
– Te kígyó, mi van abban?
– Abbizën gazdácskám, amit te felgondolsz,
Rögtön megtörténik. A nyelve alatt van.
A bazsilikusnak, az édes apámnak.
Igaz, rosszul (rossz szívvel, nehezen) adja, de te ne hogy tágíts,
Oda adja minyát, ahogy engem meglát.
Úgy ës tëszën a fiú, semmit se tágított.
A nagy bazsilikus a fejét kidugja
S azt mondja:
– Nem adom, nekem legfőbb kincsem.
– Add át édes apám, mert fiad még jobb lesz.
E nevelt fel engem, az édes gazdácskám.
– Mesze, itt van nohát! De ezzel csalódol.
Tudom, hogy megcsalnak vélle egyszer-kétszer.
De vigyázz magadra, viseld gondját ennek,
Mert biz e jó szerszám!
Haza megy a fiú az édes anyjához.
Rozzant kis hajlék volt, a mibe belépett.
Gondolta meg magát:
– Most már én magamon immá segíthetek.
Szép ház áll ott szembe, abban egy szép leány,
Annak volt (talán: van) egy kedvese, a vörös kapitány.
Nohát állj meg leány, én viszlek el téged,
Nem a veres kapitány!
Gondolja meg magában:
– Ez a mű küs házunk
Legyen külömb, mind a veres kapitányé,
Még ötszöriziglen. Gyűrűm nyelvem alatt,
Azt ez megteheti.
Reggelre virradnak, hát van egy palota,
A kin az embernek szeme-szája elállott.
S a fiú különb volt, mind egy ezëredës.
Anyja álmélkodik, hogy szemét kinyitja,
Nem tudja, hogy hol van.
– Fiam, hol lehetünk? Hisz ez bárói ház.
– Nem anyám, csak nyugodjál! Nekem van egy gyürűm;
Poroncsolj csak kávét, értsd meg, rögtön hozzák!
Úgy tesz öreg anyó, rögtön, mindjárt hozzák.
Van cseléd tizenhat, madarak a gángba
Énekelnek, fütyörésznek.
Meglátják ott szemközt:
– Hej az a kis kunyhó
Milyenné vált! Ötször nagyobb mind a miénk!
De kiáll a fiú. Nem ës az a fiú,
Gondolják a többiek. Jó reggelt kivánnak.
– Édes fiam hogy vagy?
– Én bizony jól, szomszéd.
– Látom, hogy jól vagytok, de ennyi kincs honnét?
– Nekem van, nekem van, mert a mit gondolok,
Mindjárt megtörténik.
– Jaj, édes fiam, igen szépen kérlek,
Ez a mű szép házunk legyen mind a tiétek!
– Igen, szomszéd, igen, csak egy a kérésem:
Leányát adja nékem.
Velem boldogul él, megviseli magát.
– Nohát, nohát, nohát, csapjunk mű egy csudát!
De a mit én mondtam, történjék meg mindjárt.
Azonnal átadom a leányt én néked.
Elalusznak szépen, hát különb palota van
Ellenben szomszédnak.
Megy által a fiú a jó szomszéd úrhoz.
– Én megtettem apám, a mit maga kérdett (kért),
Most én kérdem magát, adja át a leányt.
– Nohát édes fiam, rögtön megkeresem.
A leány csak nyúzva mënën a legényhez,
De kedvet jót mutat, s összepárosodnak.
No vërës kapitány, most te mit gondolhatsz?
Úgy vagy mind a korró a mező közepén.
A leány ës vissza húzná a fejét
És kibújna a nagy gazdag palotából,
De mégës gondolja:
– Talám jobb, meghúzd a fejedet egy kicsit,
Mig az üdő érkezik, amely megszabadít.
Egyszer a többek közt férje jól békáfol.
Kérdezgetni kezdi:
– Miféle dolog ez,
Hogy a mit te gondolsz, rögtön megtörténik?
– Édes fiam ne bánts, mert ha én kimondom,
Tü az én fejemet mindjárt megbántjátok.
– Nem úgy fiam, nem úgy, mond csak el rendibe,
Hiszëm a te jó nőd talám nem árul el?
– Nem hiszek én néked, mert biz te csalfa vagy,
Kétszintséggel kivájsz töllem mindeneket.
– Óh én édes férjem, nem bántalak téged,
Mondd ki csak hamarébb, nem lesz bántásodra.
– Asszony, asszony, asszony, a fejemet bírod.
Kimondom hát mégës, legyen a te károd.
Van egy varázsgyűrűm az én nyelvem alatt,
A megcsinál mindent, a mit én gondolok.
Hanem azért fiam, édes feleségem,
Miattam te, míg élsz, boldog lehetsz örökké,
Csak nőnek nem hiszek, mert te káromra jársz,
Te vërës kapitányt még most ës szereted.
Ha kikapod töllem, én rögtön mehetek,
Földönfutóvá én azonnal válhatok.
– De én, édes férjem, téged nem árullak.
Éltessen az isten sok számos éveken,
Hogy boldogan éljünk családunk körében.
Hozd bé hát a kávét, Furuzs, aztat kérdem,
Csináld meg az ágyat, édes szobalányom.
Lejárt már az üdő, kilencz felé vagyunk,
Nyughassunk békével, míg majd felvirradunk.
Lefeküsznek szépen s kezdenek játszani
Az a fiatal pár, egymást csiklandani.
Addig csiklandozza a nő az ő férjét,
Míg a varázsgyűrű kiszökik helyéről
S egyet nagyot koppan.
– Hadd el édes férjem,
Csak a kemenczéről, csak a gyórtyatartó.
A macska elfutott, az ütte le onnat.
– Nem úgy asszony, nem úgy! Itt valami történt.
Mondám ugyebár, hogy fejemet elteszed?
Vedd fel szépen, vedd fel, addsza ide nékem
Azt a varázsgyűrűt, mert az az én kincsem.
– Néked én drágább mindeneknél vagyok,
Hadd a gyűrűt nékem, próbáljam meg én ës.
– Legyen hát a tiéd, de csak károdra lesz.
Tudom én jól, hogy ti mostan elteszitek,
De van még egy macskám és egy kicsi férgem,
Visszahozzák azok, ne féltsen engemet.
Azzal elalusznak. Mikor megvirradnak
Az asszony s a fiú – a régies kunyhó!
Úgy maradtak szépen, mint volt régi időn.
A fiú megtudta, hogy ő meg van csalva;
Nem volt mit csináljon, – az idő sorra jár.
A nő vërës kapitánynyal szegődött el szépen.
Gyűrű hatalmával oczeán tengeren,
Nagy oczeán felett, egy vár lánczon függött:
Vërës kapitány és a nő benne éllëtt.
A fiú megtudja, hogy hova ment nője.
Kérdi a macskáját:
– Nohát édes macskám,
Tám megöregedtél? Legyél segítségül
Az én bajaimban.
– Csak ne búsulj gazdám! Meg-megindulhassunk,
De háromiziglen meg kell hogy mi térjünk,
Mert a nagy óczeán hobokkal van teli.
De mit ës nézünk, mit! Még vagyon egy férgünk,
Vigyük el gazdácskám, hátha hasznát veszszük!
Elindulnak hárman, mennek, mendegélnek,
Oczeán martjára sötétben érkeznek.
Azt mondja a fiú:
– Óh édes jó macskám, már most mit csináljunk?
Arany függő várhoz, hogy mi eljuthassunk?
Adj tanácsot macskám, el vagyok búsulva
S nincsen honnan várjak segítséget, nincsen.
Előttem csak a víz, szinte közepéig,
Arany függő várnak lombja odaérik.
– Nem úgy gazdám, nem úgy! Én téged tanítlak,
Próbáljunk csak úszni.
De meg kell térjenek, nem tudnak evezni.
Fonnak ők egy jászjot (jászolt), azon megpróbálják,
De csigojavessző vizet átereszti.
Vissza kell térjenek, nem akarnak halni.
Megint tanácskoznak mi tévők legyenek.
– Hadd el édes gazdám, – a macska azt mondja –
Mert én kisegítlek.
Közel volt a nádas, fonnak ők egy gyékényt,
Azon próbálnak hát arany várhoz jutni.
Nem lehet, nem lehet, a nád gyenge, hajlik,
Vissza kell jőjenek egészen a martig.
– No macskám, no macskám, édes kicsi macskám,
Adj tanácsot mostan, mert a szüvem reped.
Elére most végem, segíts rajtam, kérlek.
– Megmondtam, ugyebár, édes kicsi gazdám:
Háromszor kell térni, negyedszer próbálni!
Elmënyën a macska a nádasba vissza,
Mondja a gazdának:
– Édes jó gazdácskám!
Köss egy kéve nádat, ülj rá mint lóhátra,
Lovat szoktad ülni. Végy ölödbe engem,
Férget kebeledbe, itt (így?) tám elmehetünk
Függő várhoz érve.
El ës érték szépen a nagy függő várat,
Arany lánczon függött óczeán közepén,
Vërës kapitány ott benne büszkén élhet,
De most ostromolják, csellel mit tehetnek.
Tanácskoznak szépen. Azt mondja a macska:
– Várjuk el setétig, akkor mán tehetünk,
Amit nékünk tetszik.
Azt mondja a féreg:
– Biz jól gondoltátok, mert én akkor teszek,
Mit tű nem ës tudtok! Kirágom az ajtót.
Egy kis likat rágok, a hol én béférek.
Ajtót nyitok nektek, tű ës béjöhettek,
Csakhogy csúszva s mászva, léptetek ne hallszék.
Ajtó csikorgása töllem nem hallatszik.
De mi ott, ne! mi a? Talám bors, paprika?
Farkom ës van hátul? Van víz ës? – Bémártom,
Ugrok egyet elől, bé a paprikába,
Azután én sóba, borsba, egybe-másba!
A farkamat így én jól megvastagítom,
Veres kapitánynak száján végig húzom!
Ptüsszent egyet-kettőt, még hurut is tölle,
Édes jó gazdácskám: Varázsgyűrű mesze!
– Jól van férgem, jól van, e kellett én nékem.
Már most nem búsulok, itt van az én kincsem!
Gondolja magában:
– E függő palota
Aranyos lánczostól, minden szerszámostól
Távozzék most vissza az én kis kunyhómra.
A veres kapitány, az én csalfa nőm ës
Vélle együtt vissza. Aludjanak szépen,
A hol most alusznak, míg áthívom őket,
Az ő apját s anyját. Csalfaságnak vége,
Eltörött a lába!
Azt mondja a macska:
– Hadd el, hadd el, hadd el,
Majd meglátják őtet! Eljő édes apja,
Ez a csalfa nőnek egyet rittyent kettőt,
Az álom kiszökik a nőnek szeméből.
Azt mondja az apa:
– Hát te mit csináltál?
Nem megmondtam néked, hogy ne kelljen kettő?
A veres kapitány a veszélyre felkel.
Megfogja a fiú, nyomban megnyuvasztja,
A macska ës szökik, torkát megszakítja.
A nőt vitték, vitték, óczeán martjára,
Onnan elvitték őt egy nagy szigettájra,
Egy kis burdét ástak a csalfa nő számra,
Ott hagyták őt szépen – ezt megérdemlette.
Csalfaságnak bizën ez mindig a bére.
Nem hazudtam én se, mástól hallottam ës,
Én mástól hallottam, bocsássatok tű ës.
Arra kérlek tüktököt, higgyétek el nékem,
Mesémnek itt vége.
_(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)_