Volt egy szegény embernek két fia. Azokat nevelte szegénységgel, s mikor
húsz évesek voltak, elmentek országot-világot látni, s azt mondták az
anyjuknak, hogy süssön nékik pogácsát. Az anyjuk sütött pogácsát nékik,
de mindkettőnek egy-egy hármat. Bétarisznyálta s kikisérte a falu
végéig, és sírva haza kellett menni, elbólcsuzott töllik.
Mennek, mendegélnek, elérnek egy nagy erdőbe. Egyik fiút Jankónak
hívták, s a mást Palkónak. Mikor mennek egy kicsidég, azt mondja Jankó
Palkónak, hogy:
– Égeti valami az oldalomat, tovább nem tudom tűrni.
S azt mondja Palkó:
– Nézz hátra te.
Hátra nézett, egy nagy lompos farkas okádta a tüzet az oldalára. S azt
mondja Palkó Jankónak:
– Dobj bé egy fél pogácsát a szájába
És ő bédobott egy fél pogácsát, s a farkas úgy megpajtásult, hogy ment
utánuk örökké, nem hagyta el. Mikor mennek még egy kicsidég, azt mondja:
– Jaj, hogy égeti most valami a bal oldalamat.
Azt mondja Palkó:
– Nézz hátra.
Hátra nézett, akkor egy nagy medve okádta a tüzet a bal oldalára. Azt
mondja:
– Dobj belé a szájába egy fél pogácsát.
Abba ës belédobott, s úgy megszelidült a medve, hogy mind ment utánuk.
Mikor még mennek egy kicsidég, azt mondja Jankó Palkónak:
– Juj, most hogy égeti valami mind a két oldalamat.
S azt mondja Jankó Palkónak:
– Nézz hátra.
S akkor még egy nagy oroszlán hét singnyire okádta a tüzet mind a két
oldalára néki, Jankónak. S azt mondja:
– Dobj belé a szájába egy fél pogácsát.
Akkor ës dobott belé, és megszelidült, és mentek utána mind a hárman.
Mikor mentek még egy kicsidég, azt mondja Palkó:
– Juj, hogy égeti nékem ës valami az oldalamot.
És hátra nézett, és egy farkas okádta a tüzet az oldalára. S akkor ës
belédobott a szájába egy fél pogácsát és ment utána. S későbben egy
medve, s az után egy oroszlán. Mind a kettőnek bédobott a szájukba egy
fél pogácsát és mentek utánuk.
Most mindenik fiúnak volt három állatja. Az egyiknek is, s a másiknak
is. Mennek, mendegélnek ketten, az erdőben egy nagy tisztát találtak s
egy friss forrást. Tüzet csináltak, s ettek ott. Azt mondja Palkó
Jankónak:
– Itt van két keresztút, te menj jobbra, én mënëk balra. Akármelyik
visszatérjen, vaj egyik meg lesz halva, hát a forrásból vér jőjön víz
helyett. Arról tudjuk meg, hogy él-e vaj hal, mikor visszajövünk.
Elindul Palkó a jobb úton, mënën, mendegél, elér egy országot. Elér egy
országot és látja, hogy gyászba van borítva, mindenütt gyászlepedők
vannak. Bémënën egy öreg asszonyhoz, hogy kérjen vizet. Megkérdezte,
hogy hát ez az ország mért van gyászba borítva. S elmondta az öreg
asszony, hogy az ország szélén egy nagy tó van, a melyikben egy
tizenkétfejű sárkány lakik. S minden harmadik nap egy huszonegy éves
leányt kell adni neki, addig nem ad vizet, s most a király leányára
került a sor, s azért van gyászban az ország. S kihirdette a király,
hogy a ki megváltja, a leányát a sárkánytól, hát neki adja, s fele
királyságát.
Palkó, hogy hallotta az öreg asszonytól, hát elment az országba, és
szerzett magának egy rozsdás kardot. S eljött a nap, a melyikben a
király leányát kivezessék a sárkányhoz. Akkor ő is elment a tóhoz, három
állatjával. S egyszer csak a víz kezdett a tóban hánykolódni, hányta
magát, a sárkány jött fel a tó fenekéről. S azt mondta:
– Te emberi lélek, te ingem akarsz legyőzni? Azt a királyleányt te
akarod elvenni?
Azt mondta Palkó:
– Én, ha az isten megsegít.
S kezdtek verekedni a sárkánynyal. A sárkány ës megfogta, s ők ës
négyen, de egyik se győzött. Addig verekedtek, míg elfáradtak, s a
sárkány lement s azt mondta:
– Várj egy kicsit s még újra küzsdjünk.
S mikor feljött, mégannyi ereje volt. S azt mondta a legény:
– Megállj! Ha tudtam volna, nem állottam volna meg, küzsdöttem volna
tovább.
Azt mondja akkor az állatjainak:
– Fogjátok meg állatjaim.
S azok megfogták, s felhúzta a kardját s egy vágásra mind a tizenkét
fejét levágta s a fejekből a nyelveket kivette s a táskába bétette.
Akkor a királyleány a vállára borult s örömében sírt. Azt mondta:
– Te az enyém, én a tiéd, kasza-kapa válaszszon el egymástól.
Hazamennek, látja a király, hogy megváltotta a leányát, s örvendett.
Megmátkásodtak, lett a lakadalmuk másnap aztán. Az asztalnál mindenki
mondani kellett egy verset. Mikor erre a legényre került a sor, hát a
táskája ott volt vele, s azt mondja:
– Felséges uram, királyom, megszabadítottam a leányát a tizenkétfejű
sárkánytól, itt vannak a nyelvek.
S megmutasztotta a nyelveket. Mindenki örvendett, s a lakodalom után
éltek boldogul, s máig ës élnek, ha meg nem haltak.
Élnek egy darabig boldogul egymással. Azt mondja a legény:
– Vissza kellene menjek az öreg anyámhoz, a honnan eljöttem.
A király leányát ott hatta az apjánál s ő elindult hazafelé. S mikor
elért oda a tisztához, a hol tüzet csináltak volt, hát lájta, hogy a
forrás igen tiszta, hogy a bátyja még él. S ott futott el egy nyulacska,
s meglőtte s nyársra húzta s a tűz mellett sütötte. S a mind ott
sütötte, egy nagy fa volt ott a tűz mellett, s arra szállott valami s
kájtotta ott, hogy:
– Fázom!
Azt mondja Palkó:
– Gyere le, mert jó tűz van, ha tisztalelkű ember vagy.
S akkor azt mondja, egy boszorkány volt az öreg asszony:
– Me (nesze) ez a három hajszál. Tedd az állatjaidra, mert félek töllik.
És Palkó elvette és a három állatjára tette. Akkor kőbálványnyá váltak a
három állat, s akkor nem félt a boszorkányné. Akkor leszállott, kígyót,
békát fogott egy nyársra s ott sütötte. S azt mondta Palkónak:
– Te kígyót, békát eszel, de én a nyúlhúst.
Azt mondja Palkó:
– Adok én néked. Nem érsz meg aval, hogy ideeresztettelek a tűz mellé,
hogy melegedjél?
S ott kezdtek verekedni a nyárssal. De mivel az állatok nem voltak meg,
legyőzte a boszorkány Palkót, összevagdalta egy tekenyőbe s feltette egy
fának a tetejébe.
Hát egyszer visszatért a testvére is, Jankó. Látja, hogy a forráska
megállott a tűz mellett, látja, hogy a forráskából vér jő, nem víz. Azt
mondja:
– Az én bátyámat megölték valahol.
S ott futott el egy nyulacska, s meglőtte ő ës és nyársra húzta. S akkor
ës arra a nagy fára szállott a boszorkányné. Azt mondja:
– Huhú, hogy fázom!
Azt mondja ő ës:
– Gyere le, ha tisztalelkű ember vagy, mert jó tűz van, melegülj meg.
S azt mondja a boszorkányné:
– Me ez a három hajszál, s tedd a három állatodra, mert félek töllik.
Ő igaz, hogy elvette, de nem tette az állatokra, hanem a tűzbe
bévetette, s a boszorkányné nem vette számba, hogy ő a tűzbe vetette.
Leszállott, húzott egy nyárs kígyót, békát, s azt mondja néki:
– Te kígyót, békát eszel, de én nyúlhúst!
Azt mondja Jankó néki:
– Adok én neked! Nem elég, hogy idehíttalak, még nyúlhúst enni akarsz?
Csak hetvenkedj, ne hogy megverjelek.
S aval verekedni kezdtek a nyársakkal, s Jankó egyet füttyentett, s a
három állat eléjött s megfogta a boszorkánynét, s könyörgött a
boszorkányné, hogy hagyják meg az életét. Azt mondta:
– A testvéredet ës én pusztítottam el, s ha meghagyod az életemet, akkor
felélesztem.
Adott Jankónak egy pálczát. Azt mondta:
– Hágj fel a fa tetejébe s veregessed, ott van egy tekenyőbe, mert
feléled.
Azt mondja Jankó az állatoknak:
– Fogjátok meg jól.
S azok megfogták, mind a vasat, nem tudott mozdulni. S felment a fára
aval a pálczával s kezdte veregetni. Látja, hogy egyik darabocska ës,
meg a másik ës, mind úgy szërre (rendre) forrnak össze, míg egy test
lett belölle. Akkor felült s kezdett dermeszkedni az a test. Mondja ő:
– Mióta aludtam!
Azt mondja Jankó:
– Aludnál bizony te bátya, ha én ne lettem volna, még máig (mostanig)
ës.
Kérdezte, hogy hát mért? És elbeszélte, hogy ő hogy járt. S akkor az ő
három állatja még átváltoztak, a hogy voltak, farkasé, medvéé s
oroszláné. Akkor megfogták nyolczan, hat állat s két fiú, s ësszetépték,
tűzön elégették s a hammuját a széllel elfújatták. Azért nincsenek most
boszorkányok.
S ők mennek, mendegélnek, elmennek haza az öreg anyjukhoz, elbeszélik,
hogy hogy jártak. S csudálkozott az öreg anyjuk. S azt ës kocsiba tették
s elvitték magukkal a királyhoz. Élnek öten boldogul, ha meg nem hóltak.
_(Korodi Sándor, Pürkerecz.)_