Volt egyszer egy gazdag ember, és annak volt egy fia, de leánya nem
volt. És az anyának segítsége nem volt, egy szolgáló leányt kellett
tartani. És a leány, szegény, szép, de nagyon szép volt, és a gazdag
ember fia nagyon megszerette. A szolgáló leány elterhesedett, és a
gazdag ember nagyon megharagudott a fiára. Úgy se engedi, a szegény
szolgáló leányt hogy feleségül vegye. De a legény azt mondta, néki az
mindegy, mert ő a leányt szereti és feleségül elveszi. Az édes apja azt
mondta, van az udvar széjin egy kicsi kunyhócska, aztot odaadja, hogy
benne lakjanak, de egyebet semmit nem fog adni.
No a legény búsult, mert nem volt miből élődjenek. Hiába az apjának sok
vagyona van, mert nékik nem ës volt mit egyenek. Kiment egy écczoka az
udvarra, felsóhajtott az úristenhez, hogy vegye ki az ő feleségét az ő
szüvéből, hogy ő menjen el vándorolni, keressen, hogy legyen miből
elődjenek.
El ës ment húsz esztendeig. A királyhoz talált menni, és ott töltötte le
a húsz évet szolgálatban. Mikor a húsz év letőlt, eszébe jutott az ő
kedves felesége. Mindennap szomoruan ült az udvaron, nem volt semmi
kedve. Mondták a többi szolgalegények a királynak, hogy:
– A mű szolgatársunk harmadnapja, hogy mindig oan szomorú és sír.
A király felhívta magához és felkérdezte, hogy mi oka lehet az ő
szomoruságának. És ő megmondotta, hogy húsz éve, hogy eljött az ő
feleségétől, és most eszébe jutott, és nem marad többet, hanem hazamegy,
hogy lássa, hogy az ő felesége él-é, vaj nem. A király felhozatott egy
kenyeret, azt kettőbe vágta, a belét kivájta és a kenyérnek a héját
megköttette (valószínűleg nyelvbotlás: _megtőttette_ helyett), egyet
aranynyal, a másikat ezüsttel. S azt mondta a szolgának, hogy:
– Menj az istállóba és hozz ki egy lovat. Nem ës a legjobbat, nem ës a
leghitványabbat.
És ő bément, kihozta a leghitványabbat. De a királynak nem tetszett ez,
és a király maga hozta a legjobbat ki az istállóból. A kenyeret bétette
az átólvetőbe, az egyiket az egyikbe, a másikat a másikba. (T. i. az
átólvetőnek, a kettős tarisznyának egy-egy felébe.) Adott neki egy
puskát és azt poroncsolta:
– No te hűséges szolgám voltál, fogadd el, ezzel én mëgjándékozlak. És
fogadd meg az én tanácsomat. Mikor mész, menj az igaz úton, ne térj az
ösvenútra. És a hol meghálsz, a hol háboruság van az életben (a házban)
az asszony az urával, ott meg ne hálj, hanem keress a szomszédban
alkalmatos szállást. Az estvéli haragodat hadd el reggelre, és a
reggelit estvére. És azzal elbócsúzott.
A mint ment, találkozott két más utazóval. Mentek továrosságban együtt.
A két utazó ember eltért az ösvenútra, de néki eszébe jutott a király
tanácsa. Mikor mentek egy darabég, az ösvenúton, a két utazó embert a
tolvajok megfogták és meg akarták fosztani. Azok kiábáltak, ennek híre
lett, az erdőn keresztül vágott és rëok lőtt. Úgy futottak el a
tolvajok. Akkor ez a két utazó ígért kétszáz forintot az ő
megmentésükért. Ő megköszönte, de nem fogadta el.
Mentek aztán hárman együtt. Béesvéllëdëtt, mán meg kellett szállaniok.
Egy vendéglőbe mentek, ott a kórcsomáros veszekedett a feleségével. A
király szolgája nem hált meg ott és hítta ezeket ës. Ezek azt mondták:
– Itt mán mű meghálunk.
A király szolgája a felső szomszédba ment szállásra. A kórcsomárosnéhoz
a pap járt. Nagyon örvendett a kórcsomárosné, écczoka kimentek a pappal,
elbeszélték együtt, hogy öljék meg a kórcsomárost s tegyék a kést a két
utazó átólvetőjébe s úgy azt mondják, hogy ezek a két utazók ölték meg.
De a király szolgája mindent hallott, mert écczoka kiment az udvarra
sétálni. A sziny (kocsiszin) alatt volt ez a beszéd, s ő egy hasadékon
keresztülnyúlt, a papnak a rókját keresztülhúzta, s egy darabot
kivágott. Azt gondolta magában:
– Erre nékem szükségem lesz még.
Úgy ës lett. Reggel zaj kerekedett: a kórcsomárost megölték. Az utazókat
elfogták, hogy ők ölték meg a kórcsomárost. Elvitték a bíró elejébe és
felmondták az itéletet, hogy őket fel fogják akasztani. A király
szolgája ës felkérte, hogy őt ës megengedjék, hogy látására odamenjen.
Oda ës ment s felmondta a bírónak, a mit hallott. A bíró odahivatta a
kórcsomárosnét és a papot. A pap ëszre se vette, hogy a rókjából ki van
vágva. Mikor felhítták, ők tagadták, hogy nem igaz, mert a két utazó
ölte meg, annak találtatott az átólvetőjében a két kés véresen. Akkor a
király szolgája kivette a róknak a darabját, és a bírósággal
megnëzették, hogy éppen talál a papnak a rókjához. Aval megszabadult
onnét ës a két vándorló legény. A papot és a kórcsomárosnét
felakasztották, és ők hárman elutaztak együtt. Ott ës igértek neki
kétszáz forintot, de ő nem vette el töllik. A két utazó megköszönte a
szüvességét, és ő eltért más útra, hazafelé.
A mint hazaért, hát bé ës esvéllëdëtt. Elment haza a feleségéhez, de nem
ment bé, csak bénëzëtt az ablakon. A feleségének, terhes volt, mikor
elment, és két ikergyermeke született és mindakettő fiú. A felesége
kitaníttatta, egyiket deáknak (kántornak), a másikat papnak. Mán másnap
reggel esketni kérték fel a két ifjút. Az anyjuk futott egyiknek,
csókolta, futott a másiknak, azt ës csókolta. Ezt az ura meglátta. Bé
akart lőni az ablakon, de eszébe jutott a király tanácsa, hogy az esvéli
haragját hagyja el reggelre. S azzal leeresztette a puskáját és elment a
szomszédba. Ott kért szállást, hogy kitudja, hogy az ő felesége micsoda
fiatalokkal csókolódzik.
A szomszédban beszélték, hogy húsz éve, hogy az ő ura elment, s a
fejérnépnek ikergyermeke született. Isten tudja, hogy nevelte fel őket
apa nélkül. És most a szegény asszony azért csókolja, bólcsuzik töllik,
mert holnap esketik fel az egyiket papnak, a másikat deáknak. Sajnálta,
hogy meg kell válni töllik.
És kiváncsi volt ő ës elmenni az esketésükre. Reggel el ës mënën. Mikor
megeskették őket, hazamentek. Akkor ő ës odament hëzzik és kérdette az
asszonyt, hogy:
– Há magának hol a férje?
A nő elbeszéllëtte, hogy mióta elment a férje, semmit nem tud felölle. A
férje kérdezte:
– Megesmerné a férjét, ha meglátná?
Az asszony azt mondta:
– Meg, mert egy légy van a hátán.
Akkor az ember kirántotta az ingét a nyakába, és az asszony mindjárt
megüsmerte, hogy az az ura. Egymásra borultak, úgy sírtak örömükben. De
az egyik fél kenyeret adta a gyermekeinek, az aranynyal, a másikkal ők
élődtek. Nagy öröm lett az apjának, és nékik ës egymással. És máig ës
élnek, ha meg nem haltak.
_(Fejér Györgyné, Lőrincz Kata, Pürkerecz.)_