Volt egyszer egy szegény ember és a felesége. Azok merén búsultak, hogy
egy gyermekük sincsen. Egyszer felkel egy reggel az asszony és azt
mondja az urának:
– Csak hallgassa meg, milyen paraszt (bolond) álmot láttam én az
écczoka. Azt láttam álmomban, hogy egy öreg ember nálunk jött és azt
mondta: Tudom én mért búsultok. Tü azért búsultok, mert nincsen
gyermeketek. Reggel menj ki a kapu elejébe, ha valami lelkes, vaj
lelketlen állat mënyën a kapu előtt, fogadd el, és al lesz a tü fiatok.
No reggel mondja az asszony az urának, hogy ő milyen paraszt álmot
látott az écczoka. Azt mondja az ura:
– Ez elég paraszt álom, de próbáljuk meg.
Kimënyën az ember a kapuhoz, ott áll egy darabig, és látja, hogy mënyën
arra felé egy sárig kicsi kígyó. No, ördögadta varasgyékja, no megfogta
és a keblébe tette. Bévitte a feleségének és ott jól tartották tébe
mártott kenyérrel. Egyszer azt mondja a sárig kicsi kígyó:
– Édes apám, menjen el a királyhoz, kérje meg a leánya kezét nékem.
Azt mondja az apja:
– Mit akarsz te szerencsétlen teremtés, sz a király minyát fejemet
véteti.
– Nem lesz baj, csak menjen el – azt mondja a sárig kicsi kígyó.
El ës ment a szegény ember a királyhoz. Há éppen a katonákkal
vizsitálódott a király. Mondja neki a fia szándékát. A király nagyot
kaczagott, még a könnye ës kijött beléje. Azt mondja a király, jól van
te szegény ember, fiadnak adom a leányomat, ha három fő feltételre
megfelel. Első feltétel a lesz, hogy hozzon három aranyalmát a Tündér
Ilona kertjéből. Ha ezt meg nem teszi, fejét vétetem néki ës, néked ës.
No búsult a szegény ember, hogy most kifogy abból az egy fiából ës. Haza
mënën és sírva mondja a fiának, hogy milyen nagy dologra adta a fejét.
Ha holnap reggel három arany alma nem lesz a Tündér Ilona kertjéből,
fejét véteti néki ës s a fiúnak ës. Azt mondta a sárig kicsi kígyó:
– Ne búsuljon édes apám, még ma elhozom a három aranyalmát.
Azzal kisirült az ajtón, meg se állott a Tündér Ilona kertjéig. Itt a
kerthasadékon bébujt a kertbe, felmászott a legelső fára, egy aranyalmát
leszakasztott. Erre oant csendült a kert, hogy hét országba elhalczott.
Csak bújik elé a hétfejű sárkány, mert az őrzötte a kertet. De a sárig
kicsi kígyó bébujt a fa odvába, hogy a sárkány nem látta meg, és a
sárkány nagy mérgesen elment. Ekkor kibujt a sárig kicsi kígyó, még
leszakasztott kettőt, és azzal haza sietett. Azt mondja az édes apjának:
– Itt vannak édes apám az aranyalmák, vigye el a királynak.
Azzal a szegény ember tarisznyába tette, és elvitte a királynak. A
király jól megvizsgálta az almákat, s látta, hogy csakugyan tiszta
aranyalmák. És azt mondta a szegény embernek:
– No, szegény ember, egy feltételt megtett a fiad, még kettő hátra van.
Második a lesz, hogy ha holnap reggel oan palota nem lesz a te házad
helyén, milyen az enyém, halálnak haláláal haltok meg.
Csak most búsult igazán a szegény ember, hogy hogy tudja megtenni a
kicsi teremtés. Lopni csak lophat, de hogy építsen, azt nem tud. Haza
menyën és sírva mondja a fiának:
– Látod fiam, mire adtad a fejedet? Mindenképen el akar pusztítani a
király münköt. Ha holnap reggel oan palota nem lesz a házunk helyén,
mind a királyé, halálnak haláláal halunk meg.
– No édes apám, ha még ezen ës tud búsulni – mond a sárig kicsi kígyó –
feküdjenek csak le, majd reggel másként ëbrednek fel.
Erre a sárig kicsi kígyó kiment az udvarra, elévett egy kicsi sípot,
belé fuvintott, hát annyi ördög kerekedett az udvarra, hogy a csillagok
fényét ës elvették. Csak elébilleg egy sánta ördög, azt kérdezi:
– Mit poroncsolsz, kicsi gazdám?
Azt mondja a sárig kicsi kígyó:
– Tépjétek le ezt a kunyhót innen és reggelig oan palotát építsetek,
mind a királyé.
Hëzza fogott az a sok ördög, csak surrogtak-burrogtak, mikor virradott
már, kész volt a palota. Felëbredëtt a szegény ember, csak dörgöli a
szemét, fel a felesége ës, csak törli a szemét, kérdezik egyik a
másiktól, hát vajon ők-é? Odaszökik a sárig kicsi kígyó és azt mondja
nekik:
– Bizën, csak kietëk!
Arra a szegény ember elindul a királyhoz, hogy bémutassa a palotát. A
király mán a tornáczból nézte a maga palotájának a társát. Azt mondja a
szegény embernek:
– Bé se jöjj, te ördöngős fiúnak ördöngős apja, hanem vidd a harmadik fő
feltételt. Ha holnap reggel a két palotát arany lánczczal össze nem
köti, s arany híddal, s a hídnak két szélén arany madarkák nem
énekelnek, halálnak haláláal haltok meg.
Azzal hazament a szegény ember, de mámost nem ës búsult, tudta, hogy a
fia azt megteszi, csak arra ës megsegít az Isten.
Hát reggel a fiával az arany hídon, arany hintóba ment a királyhoz, és a
király néki adta a leányát. De a királyleány sírt, búsult, hogy ő nem
lesz a felesége, annak a csúnya sárig kicsi kígyónak. Ha hëzza talál
nyúlni az écczoka, megfogja, s kitekeri a nyakát. De mit volt tenni,
felesége kellett hogy legyen.
Erre este lett, az új házaspár külön szobába ment, de a királyleány
sírt, hogy ő nem fekszik melléje, inkább elszakasztja, s a tűzbe dobja.
De mégës csak le kellett feküdni vélle. Erre a sárig kicsi kígyó
keresztül bucskázik a fején, lesz belölle egy dali szép királyúrfi. Azt
mondja a királyúrfi:
– Ne sírj, szép királyküsasszony, nem vagyok én sárig kicsi kígyó, én
vagyok egy elátkozott királyfiú. Apám arra átkozott, hogy hét
esztendeig, hét hónapig, hét napig kígyóbőrben járjak és még nem tölt ki
az átok ideje. De erről te apádnak semmit ne mondj, mert akkor erősen
megbánjuk mindaketten.
De reggel a király kérdi leányát, hogy volt az álma a sárig kicsi
kígyóval? A királyleánynak nagy öröme volt, mert a királylegény nagyon
szép volt és belé ës szeretett erősen. Elmondta az apjának, hogy bizony
nem sárig kicsi kígyó, csak átok alatt hordja a kígyóbőrt. Azt mondja a
királyné:
– Segítünk réjta, hogy elhányja azt a csúnya bőrét.
Azzal volt a palotában egy vén asszony. A királyné azt mondja, menjen bé
a szobába és bújjon el az ágy alá. Mikor a sárig kicsi kígyó leveti a
bőrét, azt égesse el.
Úgy ës tett. Mikor a sárig kicsi kígyó levetette a bőrét és elaludtak az
ifjúak, a vén asszony kibújt az ágy alól és elvitte a kígyóbőrt. Reggel
felkel a királyúrfi, fel akarja venni a bőrét, de nem volt sohult. Akkor
azt mondja a feleségének:
– Szovamat nem fogadtad meg, a bőrömet valaki elvitte, nekünk válni kell
egymástól. Én mënëk haza az apám házához, te jőnöd kell utánam egy
ingben és mezítláb. Mert még csak hét napom volna, hogy az átok ideje
kiteljék, de addig mennem kell apám házához. Hát addig ës egy arany
abroncsot teszek a derekadra, hogy senkinek kedvese ne légy. És eljősz
az apám házához és hét nap és hét éjjel mind kiábálod: Gyere ki te
elátkozott királyúrfi, itt a feleséged, vedd le az arany abroncsot a
derekáról!
Úgy ës tett a királyleány. Utána ment és hét nap és hét éjjel mindig ezt
kiábálta a kapunál:
– Jere ki te királyúrfi, itt a feleséged, vedd le az arany abroncsot a
derekáról!
Mikor eltőlt a hét nap és hét éjjel, kitőlt az átok ideje a
királyúrfinak, és kijött a palotából, megölelte a feleségét, és leesett
az arany abroncs a derekáról. Azzal felkerekedtek ketten, egy divóhéjba
bételepedtek, a Nagyküküllőn leereszkedtek, holnap legyenek a maga
vendégei.
_(Fejér M. György, Pürkerecz.)_