Volt egy embernek két gyermeke, anyjuk mostoha volt. Azt mondja a
felesége az urának, pusztítsa el ezt a két gyermeket, mert ő nem tartja.
No az apja azt mondja:
– Vegyetek egy tarisnyát és menjetek akármerre, mert az anyátok nem akar
az életben szenvedni.
No a gyermekek megkeseredve elindultak. Találkoztak egy őzecskével.
Kérték, hogy nincs-é valami, hogy egyenek, mert ők megehültek, hogy
vándoroltak. Az őzecske azt mondja:
– Igyál az én nyomomból s oan léssz, mind én, s azt eszel, a mit én.
A leányka nem akart inni, hogy ő őzecske legyen, de a fiucska ivutt,
őzecske lett belölle, azt ett, a mit a többi őzecskék, ott maradott az
erdőben.
No de a leány ment, vándorolt tovább, elért egy városba, ott elhítták
napszámba, kendernyőni. Ott aztán, a mind a kocsik jártak, hát ő neki
kivánsága volt arra, ha őt megvenné (elvenné feleségül) az a kocsibeli
úr, hát ő szülne egy pár aranyhajú gyermeket neki. No jő egy királyfiú,
s így szól neki:
– Végy fel király, végy fel kedves királyfiú, mert én megékesítem a te
életedet egy pár aranyhajú fiúval.
Aztán felvette, elvitte az ő nagy királyi palotájára. Az asszony
megterhesedett, s a királynak eljött az a rendelete, hogy menjen
verekedésbe. Mikor aztán jött az üdő, hogy a terütől megmentődjék, hogy
az asszony megszaparodjék, az ő anyja a hiuba igazította, hogy ott
szülik bé (t. i. a kürtőn át) az első gyermeket, mert pogány volt. Az az
ő anyósa két kupókölyköt vitt bé az anya alá, és az ő két aranyhajú
gyermekét a ganyéba temette bé.
No immán a királynak nehezen esett, hogy ő oan társat vett, hogy
kupókölyköt szült, és bétemette a földbe, és a két kupókölyök úgy
szopott belölle.
A két gyermekből két szép fa lett, aranyas levelesen. Az a két fa a
királynak mindig meghajtotta magát, és azért az úrnak az anyja levágatta
azt a két fát, hogy ott ne legyen. Azt mondta, vágják le azt a két fát
onnat, csáljanak ágyat belölle. De azt mondja a király:
– Ha az országnak a negyed részét adnád, úgy se vállanám meg a két
fától.
De a királyné azt mondja, hogy meghal, ha le nem vágja. Nohát azt mondja
(a király), hogy csináljanak hát ágyat belölle. Egyikbe ő feküdt, a
másikba az asszony.
Igen, de az a két ágy éjjel örökké szóllott. Az egyik azt mondja:
– Hát neked nehéz-é?
Azt mondja:
– Nem, mert én az édes apámat tartom. Hát neked nehéz-é?
– Igen, mert én a gonosz nagyanyámat tartom.
Immán az ágyat elégették, és a deszkából kiszökött két szikra s lett
belöllük két aranyszőrű bárányka.
Aztán az öreg asszony azt ës levágatta, mert azt látta, hogy a
királyúrfi, az ő fia, azt ës nagyon szereti. Aztán az az öreg asszony,
amind a báránykákat megnyuzatta, a belét kiküldte két szolgálóval a
folyó vizére. De a leányoknak meghatta az asszony, hogy nehogy valamit
elszalaszszanak belölle, bár annyit, mind az ujjam. De az egyik
elszalasztott egy darab belecskét, csak annyit, mind az ujjam. Aztán a
másiknak könyörgött, hogy szalaszszon el ő ës, mert nagy tilalom alatt
voltak. Aztán a nagy folyóvíz odavitte, a hol a sok kövécs szárazon
maradott, egy porondra.
Ott ők aztán, mert két szép aranyhajú gyermek voltak megint, kopaszon,
csórén voltak a víz között. Aztán a hold meglátta éjjel, hogy ott két
arany gyermek játszodik csórén. A hold, a mint hazament, az édes
anyjának elbeszélte, hogy mit látott az éjjel. Aztán az édes anyja a
holdnak kész volt, hogy megruházza bár két sapkácskával. Csinált ës
mindakettőnek. A holdnak az anyja mondta a fiának:
– Én fiam csálok, de a nagyobbat add a küssebbnek s a küssebbet a
nagyobbnak, mert ha édeseggyek, megcserélik.
S ők aztán megcserélték, mert okosak voltak mindakettő.
Most immán a nap látta meg nappal, hogy két aranyhajú gyermek futkos ott
mezittelen, csak egy sapkácskában, és most ő mondta az anyjának, hogy
csáljon nekik valami ruhát. Az anyja csált nékik két inget, egyet
nagyobbat, s egyet küssebbet, s megporoncsolta a fiának, hogy a
küssebbnek adja a nagyobbat oda, s a nagyobbnak a küssebbet, mert ha
egytestvérek, megcserélik.
Immán a szél akadott rëik, hogy ott játszadoznak kopasz lábbal. Mondta a
szél ës az anyjának, s a szélanya csált nékik küs papucsot, és a szél
aztán béfútta őket egy faluba, egy városba. És a szél éppen oda fútta,
abba a városba, ahol az apjuknak éppen vendéglése volt. Aztán
jelentették a királynak, hogy milyen szép küs gyermek van, hogy
ereszszék bé. És a király bé is hítta.
A gyermekeknek ennik adtak a vendégségben, és odaültette a király őket
maga mellé. Aztán mondotta az apjuk:
– No fiuk, tü tudnotok kell valamit, valami beszédet, vaj mit. Mondjátok
meg.
– Vaj igen, mondhatunk mü egy beszédet. Volt egy embernek két gyermeke,
és mostoha anyjuk volt. Azt mondta akkor a mostoha az urának, hogy
pusztítsa el a gyermekeket, mert ő nem tartja többet, stb., stb.
Csak azt a beszédet mondták el a királynak. És az édes anyjuk mindaddig
örökké bé volt ásva derekáig az udvar közepébe, s a két kupókölyök mind
szopta. A mikor mondták, a királynak az anyja kilencz párnán ült és mind
egy-egy párna kifordult a feneke alól. Mind mondta:
– Ne mondd fiam, ne mondd.
De az apjuk mondta:
– Mondjad fiam, mondjad.
S megmondták. S a királynak a boszorkány anyját akkor kötötték ló farka
után, a feleségét kivették a földből és máég ës élnek, ha meg nem
haltak.
_(Rab Kata, Pürkerecz.)_