Mátyás királynak volt egy hű szolgája. És kiküldte, az országút mellett
volt egy kő, és azt mondta:
– Minden embert, a ki az országút mellett jár, keríts oda, hogy a követ
nyúzzák meg, mert a király poroncsolatja és a király akaratja.
Sok embert odakerített, de mindamennyi a vállát huzogatta, hogy:
– Mit csáljunk, hogy nyúzzuk meg?
Egyszer egy székely ember is ment arrafelé a leányával. Azt ës
odakerítette a szolga, hogy segítsen a többinek. Egyszer azt mondja a
leányocska, hogy ott szokotálnak:
– Apám, menj fel Budára Mátyás királyhoz, és mondd meg, hogy vétesse
elébb a kőnek vérit, akkor majd megnyúzzuk.
Egyszer azt mondja Mátyás király a székely embernek:
– Hát te honnan tanultad ezt, te székely ember, hogy én elébb vétessem
vérét a kőnek? Te furfangos ember!
No mondja, hogy egy leányocskája van, s ammondja. No hogy ammondta,
adott neki két divót és egy csumó pénzt. Mondta:
– Vidd el ezt a leányodnak, ültesse el. Mikor azok a divók megnőnek, hát
akkor jőjj fel hëzzám.
De hogy odavitte, a leányocska egyszeribe feltörte és megette a divót.
No mondja a székely ember:
– No most neked adott Mátyás király bajt eleget.
Aval mind elterültek az emberek onnat a kőtől, mert nem kellett
megnyúzni.
No egy idő múlva azt mondja a leány az apjának:
– No menj fel apám Mátyás királyhoz, és mondd meg neki, hogy mán
kifejlődtek a divók. – E volt a két csecse a leánynak.
Akkor adott a székely embernek két szál kendert Mátyás király. Mondta,
hogy abból a két szál kenderből csináljon főkötőt a királyi
rëzëdëncziának. Esmënt adott a székely embernek egy csomó pénzt, és a
székely ember azt a két szál kendert vitte haza a leányának, hogy
csáljon főkötőt. És mondta a leányának:
– Most adott a király még bajt neked!
De a leány látott az udvaron két forgácsot. Felvette, mondta apjának:
– Vidd fel Mátyás királynak, és mondd meg neki, hogy csináljon abból a
két forgácsból ësztovátát, csőllőt, vetéllő fát, akkor csinálok főkötőt
abból a két szál kenderből, a mennyi kell.
Mondta a székely embernek osztág, mikor a forgácsot hëzzavitte.
– Mondd meg a leányodnak, hogy ha az ujan okos, akkor jőjjön hëzzám: se
az úton, se az útfélen, se öltözve, se öltözetlen, s ha ujan szép
arczulatja van, akkor meg ës veszem. – Mert Mátyás király akkor még
nőtlen volt. – Hozzon ajándékot, s ne ës, köszönjön ës, s ne ës.
Egyszeribe a leány fogott egy verebet – az az ajándék – s mikor a
királyhoz ért, akkor eleresztette. Meghajtotta magát egy kicsit, de nem
szólt egyet ës. Az apjának volt egy nagy háló, abban ment a király elé.
Az apjának volt egy szamár, annak megfogta a farkát és mind a szamár
nyomán ment. Hát nem az az ország útján jött, hanem a szamár nyomán.
No mikor odaért a királyhoz és meghajtotta magát, az ajándékot
megmutasztotta és el ës repítette a madarat. De nagyon szép fehérnép
volt. Egyszeribe megcsókolta, kezet fogott, megmátkásodtak, meglett a
nagy bál, ujan bál volt, hogy a Duna vize akkor vállott volt borrá,
mikor Mátyás királynak a lakodalma volt.
Nagyon jól éltek egy darabig, míg új házasok voltak. De egyszer lett egy
sokadalom abban a városban, Budán. Amind a szekerek ësszegyuróztak, egy
szegény embernek a kanczája nagyon csitkózó volt. Lefeküdt és
megcsitkózott és egy más embernek a szekere alá nyomta ki a csitkót.
Mikor a szegény ember meglátta, hogy a kanczája megcsitkózott, ki akarta
húzni a csitkót a szekér alól, de a kié a szekér volt, a nem engedte,
azt mondta, hogy az ő szekere csitkózta. Felpanaszolták, hogy hogy
történt a dolog, de azt mondta Mátyás király ës, hogy a szekér alatt
volt a csitkó, tehát a szekér csitkózta és nem a kancza.
Úgy megbúsulta a szegény ember magát, no de kijőnek onnat a
törvényházból, és ő bizony hallotta, hogy a királyné még okosabb, mind
az ura, és szokotálja, hogy bémënën és kér tanácsot. Bémënën a Mátyás
király feleségéhez és elpanaszolja a baját.
– Óh te szegény ember, látszik, hogy szegény ember vagy! – Azt mondja a
királyné: – Menj el és keress egy hálót és egy gübülőt, a mint a vízben
szokás halászni. Menj ki a mezőre, és ott a homokban szúrjad a
gübülővel, – és hogy halászszon a hálóval.
Úgy ës tett a szegény ember. És a király meglátta és behívatta, hogy
micsoda szamár ember, hogy a homokban halat keres. Azt mondja a szegény
ember:
– Bizony nincs, de a szekér aljának sincsen csitkó!
– Óh te szerencsétlen ember, tudom, hogy a feleségem tanácsolta ezt. No
de nem baj, legyen abba, visszarendelem neked a csitkót.
De aval a király úgy megharagudott, hogy a felesége mért adott ujan
tanácsot a szegény embernek. Bément a feleségéhez, mondta, eltakarodjék,
a királyi életben a nap meg ne süsse többet.
Azt mondta:
– Nem bánom, el ës megyek, csak engedd meg, hogy a mit szeretek,
kedvelek, el ës vihessem magammal.
Mondta a király:
– Azt jó szüvel megengedem.
Aval elköltözött a felesége. Tudta, hogy az urának olyan szokás van,
hogy este lefekszik a paplanos ágyba és ott elalszik. Akkor négy
emberrel odament, és a paplannak négy szegét megfogatta, és elvitette a
királyt ës oda, a hova ő költözött, egy bándoros ablakos házba. Mikor
másnap mëgëbredëtt, és látja, hogy alig lát ki a bándoros ablakon, azt
mondja:
– Mi az?
Azt mondja a királyné:
– Te megengedted, hogy elvigyem, a mit legjobban szeretek, hát
elhoztalak magammal!
Esmënt megcsókolták egymást, és máig és ëlnek, ha meg nem haltak.
_(Veres András, Pürkerecz.)_